A japán kardok
A japán kardok nem csupán fegyverek, de egyben a szigetország harci szellemiségének, a bushidou-nak (武士道) is a szimbólumai, éppen ezért kiemelten fontos imázstárgyak, amik mind történelmüket, mind kulturális értéküket tekintve egyediek a világon.
Noha már a Joumon korból (Kr. e. 6000–2000.) kerültek elő kardleletek, azok még nem fémből készültek. Az első mai értelemben vett kardot a Yayoi kori (Kr. e. 2000–1500.) emlékek között fedezték fel, míg a kardhasználatról fennmaradt írásos emlékek a 7. századig visszavezethetők. Már korábban is használtak kardot, de ekkortól jelentek meg az első vívóiskolák (流 – ryuu-k), amelyek a kard használatát tanították kezdetben csak az uralkodóház tagjainak, majd később a nemességnek, míg a 16. században a közembereknek is lehetősége nyílt iskolákból tanulni.
A kardok szerepe mindig is fontos volt Japánban, a szamuráj szellemiség erősödésével pedig még inkább előtérbe kerültek. Úgy gondolták, hogy a kard a szamuráj lelke. Éppen ezért nagyon vigyáztak rá, és míg nem kényszerültek rá anyagi okokból (ez is inkább a modern korra jellemző), nem is adták el. Gyakran neveket is adtak nekik, és mindig tisztelettel fordultak feléjük. A hagyományos japán világnézet, a shintou (神道) is rajta hagyta a nyomát: idővel elterjedt azt a felfogás is, hogy a kardban is egy lélek vagy istenség (神 – kami) lakozik, erről számos legenda maradt fenn. A kard nem csak a hazafiasság jelképe lett, de a családot védő férfi erejét is szimbolizálta. Éppen ezért rendkívüli sértésnek számított, ha valaki megfogta a másik kardját, hozzányúlt a pengéhez, vagy esetleg átlépett a földre tett fegyver fölött.
A kardokat rendkívüli tudású kovácsok készítették, akik korukat meghazudtoló képességgel és technológiával voltak képesek kialakítani a pengéket. Mivel a japán kardok jellegzetessége a könnyű súly, az éles penge, a törhetetlenség és rugalmasság voltak, ennek megfelelően készítették el őket. A hagyomány szerint Amakumi mesternek hívták azt a kovácsot, aki 720-ban megalkotta az első ma is ismert alakú kardot. Az első jobb minőségű, azonos technikát felhasználó és hasonló megjelenésű kard elkészülését azonban Yasutsune nevéhez kötik, aki 900 körül élt. A kardkovácsolási technika és az edzési eljárás idővel tökéletesedett, a Kr. u. 900. és 1540. között készült kardokat tartják a legjobb minőségűnek. Erről az időszakról számos legenda szól, különösen az öt híres kovácsiskola (Mino, Bizen, Soshu, Yamashiro és Yamato) vált híressé.
A kardokat készítő kovácsmesterek rendkívüli odafigyeléssel dolgoztak. Tanítványaik segítették őket, akikkel együtt végezték el az acél megmunkálásának munkafolyamatait, valamint azokat a szertartásokat is, amelyek a kardkészítéséhez kapcsolódtak. A kovácsolást megelőző felkészülésnek többek között része volt a műhely kitakarítása, a kovács megtisztulásának rítusa, és az imádkozás is, amik mind-mind a shintou-n alapulnak.
Legelső lépésként a készülő kard külső rétegét (皮鉄 – kawagane) készítették el, ami később a kard keménységéért és vágóéléért felelt. Ezután következett a puha vasmag (地鉄 – jigane) elkészítése, ami a kard rugalmasságát adta. A vasmag elkészülése után ezt a külső acélba helyezték, hogy aztán a mester a végleges formára kalapálja. A penge hegyét (脹 – fukura) és a kard csúcsát (切先 – kissaki) ezt követően alakították ki. További hevítés és kalapálás mellett a kard élét is létrehozták a kard egyik oldalán, míg a másikon a kardhát alakját formálták meg.
A penge végleges alakjának elkészítése után az egészet lecsiszolták, majd kétoldalt kialakították a vércsatornákat (樋 – hi). Ezt követően a mester hőálló faszénpor keverékkel vonta be a kardot (焼き刃土 – yakibatsuchi), amit aztán lecsiszolt, így létrehozva az edzési vonalat (焼き刃 – yakiba). A végző fázis egy részét alkotta a markolattüske (中心 – nakago) létrehozása, illetve a mesterjel pengébe vésése. A későbbi munkafolyamatokat, mint például a kard csiszolását vagy a kard egyéb alkotórészeinek (kézvédő, kardhüvely) elkészítését legtöbbször már külön szakember végezte, és a mester végül csak összeszerelte a kardot.
A fegyverek készülésének legutolsó stádiuma a kardpróba volt, amelyet a 4–6. századtól gyakoroltak. Ekkor a már kész kardot tesztelték le, hogy eléggé éles és törhetetlen-e. Kezdetben csak páncélokon meg sisakokon gyakoroltak, később azonban, a Heike család uralmától (1156–1185.) kezdődően már élő embereken, leggyakrabban bűnözőkön vagy ártatlan, épp arra járó parasztokon is letesztelték a kardok pengéjének élességét.
Az igazán nagy mesterek hosszú ideig dolgoztak a kardjaikon, és csak keveset készítettek (maximum harminc–negyven darabot egész életükben). Ezzel együtt azonban igény volt a gyengébb minőségű kardok elkészítésére is, hogy a szegényebb katonák is harcba vonulhassanak, így számos olyan kard készült, amelyek nem a hagyományos módszerrel lettek megalkotva, és amelyeknél nem hajtogatták egymásra a lapokat, hanem gyakran csak egy acéltömb volt az egész kard, amelynek csupán az élét tették ellenállóbbá (割り判鍛 – wariba kitae), vagy nem egyforma minőségű acélból készültek (丸鍛 – maru kitae). Számos ilyen tömeggyártott kard létezik, amelyeknek mind külön elnevezése is van.
A japán kardokat általánosságban csak „katana” néven emlegetik, ami azonban csak egy kardtípus a sok közül. Ahogy Sey Gábor is írta könyvében, hosszúság alapján három fő csoportra oszthatók a japán kardok.
Noha már a Joumon korból (Kr. e. 6000–2000.) kerültek elő kardleletek, azok még nem fémből készültek. Az első mai értelemben vett kardot a Yayoi kori (Kr. e. 2000–1500.) emlékek között fedezték fel, míg a kardhasználatról fennmaradt írásos emlékek a 7. századig visszavezethetők. Már korábban is használtak kardot, de ekkortól jelentek meg az első vívóiskolák (流 – ryuu-k), amelyek a kard használatát tanították kezdetben csak az uralkodóház tagjainak, majd később a nemességnek, míg a 16. században a közembereknek is lehetősége nyílt iskolákból tanulni.
A kardok szerepe mindig is fontos volt Japánban, a szamuráj szellemiség erősödésével pedig még inkább előtérbe kerültek. Úgy gondolták, hogy a kard a szamuráj lelke. Éppen ezért nagyon vigyáztak rá, és míg nem kényszerültek rá anyagi okokból (ez is inkább a modern korra jellemző), nem is adták el. Gyakran neveket is adtak nekik, és mindig tisztelettel fordultak feléjük. A hagyományos japán világnézet, a shintou (神道) is rajta hagyta a nyomát: idővel elterjedt azt a felfogás is, hogy a kardban is egy lélek vagy istenség (神 – kami) lakozik, erről számos legenda maradt fenn. A kard nem csak a hazafiasság jelképe lett, de a családot védő férfi erejét is szimbolizálta. Éppen ezért rendkívüli sértésnek számított, ha valaki megfogta a másik kardját, hozzányúlt a pengéhez, vagy esetleg átlépett a földre tett fegyver fölött.
A kardokat rendkívüli tudású kovácsok készítették, akik korukat meghazudtoló képességgel és technológiával voltak képesek kialakítani a pengéket. Mivel a japán kardok jellegzetessége a könnyű súly, az éles penge, a törhetetlenség és rugalmasság voltak, ennek megfelelően készítették el őket. A hagyomány szerint Amakumi mesternek hívták azt a kovácsot, aki 720-ban megalkotta az első ma is ismert alakú kardot. Az első jobb minőségű, azonos technikát felhasználó és hasonló megjelenésű kard elkészülését azonban Yasutsune nevéhez kötik, aki 900 körül élt. A kardkovácsolási technika és az edzési eljárás idővel tökéletesedett, a Kr. u. 900. és 1540. között készült kardokat tartják a legjobb minőségűnek. Erről az időszakról számos legenda szól, különösen az öt híres kovácsiskola (Mino, Bizen, Soshu, Yamashiro és Yamato) vált híressé.
A kardokat készítő kovácsmesterek rendkívüli odafigyeléssel dolgoztak. Tanítványaik segítették őket, akikkel együtt végezték el az acél megmunkálásának munkafolyamatait, valamint azokat a szertartásokat is, amelyek a kardkészítéséhez kapcsolódtak. A kovácsolást megelőző felkészülésnek többek között része volt a műhely kitakarítása, a kovács megtisztulásának rítusa, és az imádkozás is, amik mind-mind a shintou-n alapulnak.
Legelső lépésként a készülő kard külső rétegét (皮鉄 – kawagane) készítették el, ami később a kard keménységéért és vágóéléért felelt. Ezután következett a puha vasmag (地鉄 – jigane) elkészítése, ami a kard rugalmasságát adta. A vasmag elkészülése után ezt a külső acélba helyezték, hogy aztán a mester a végleges formára kalapálja. A penge hegyét (脹 – fukura) és a kard csúcsát (切先 – kissaki) ezt követően alakították ki. További hevítés és kalapálás mellett a kard élét is létrehozták a kard egyik oldalán, míg a másikon a kardhát alakját formálták meg.
A penge végleges alakjának elkészítése után az egészet lecsiszolták, majd kétoldalt kialakították a vércsatornákat (樋 – hi). Ezt követően a mester hőálló faszénpor keverékkel vonta be a kardot (焼き刃土 – yakibatsuchi), amit aztán lecsiszolt, így létrehozva az edzési vonalat (焼き刃 – yakiba). A végző fázis egy részét alkotta a markolattüske (中心 – nakago) létrehozása, illetve a mesterjel pengébe vésése. A későbbi munkafolyamatokat, mint például a kard csiszolását vagy a kard egyéb alkotórészeinek (kézvédő, kardhüvely) elkészítését legtöbbször már külön szakember végezte, és a mester végül csak összeszerelte a kardot.
A fegyverek készülésének legutolsó stádiuma a kardpróba volt, amelyet a 4–6. századtól gyakoroltak. Ekkor a már kész kardot tesztelték le, hogy eléggé éles és törhetetlen-e. Kezdetben csak páncélokon meg sisakokon gyakoroltak, később azonban, a Heike család uralmától (1156–1185.) kezdődően már élő embereken, leggyakrabban bűnözőkön vagy ártatlan, épp arra járó parasztokon is letesztelték a kardok pengéjének élességét.
Az igazán nagy mesterek hosszú ideig dolgoztak a kardjaikon, és csak keveset készítettek (maximum harminc–negyven darabot egész életükben). Ezzel együtt azonban igény volt a gyengébb minőségű kardok elkészítésére is, hogy a szegényebb katonák is harcba vonulhassanak, így számos olyan kard készült, amelyek nem a hagyományos módszerrel lettek megalkotva, és amelyeknél nem hajtogatták egymásra a lapokat, hanem gyakran csak egy acéltömb volt az egész kard, amelynek csupán az élét tették ellenállóbbá (割り判鍛 – wariba kitae), vagy nem egyforma minőségű acélból készültek (丸鍛 – maru kitae). Számos ilyen tömeggyártott kard létezik, amelyeknek mind külön elnevezése is van.
A japán kardokat általánosságban csak „katana” néven emlegetik, ami azonban csak egy kardtípus a sok közül. Ahogy Sey Gábor is írta könyvében, hosszúság alapján három fő csoportra oszthatók a japán kardok.
Az első csoportba a daitou (大刀) elnevezésű, 61 centiméternél hosszabb, ívelt pengéjű kétkezes kard sorolható. Ide tartozik még a katana (刀), a 100-103 centiméter hosszúságú, békeidőben hordott kardtípus, valamint a tachi (太刀), az éllel lefelé viselt, nagyjából 127 centiméter hosszú pengéjű, háborúban is használt kardfajta.
A második csoport a közepes méretű, átlagosan 56 centiméter hosszúságú kardokból áll, amiket wakizashi-nak (脇差) hívnak. Illetve a harmadik csoport a tantou (短刀), amely lényegében 29 centiméter körüli tőrnek mondható.
De ezeken kívül számos más különbség is felfedezhető a kardok között, attól függően, hogy melyik történelmi időszakban és ki készítette őket, milyen kovácsolási módszerrel, illetve a kész kardot kinek szánták. Számos különféle penge- és kardhegy-kialakítás létezik, a kard csúcsa, az él, a penge íve és formája, a kardhegy edzésvonala és a vércsatorna alakja is változó. Bizonyos esetekben a pengére is készítettek díszítést (彫物 – horimono), és szintén személyre szabható volt a kardhüvely (鞘 – saya) díszítése, a keresztvas (鍔 – tsuba) és a markolat (柄 – tsuka) kialakítása is, amik mind-mind utalhattak a kard tulajdonosának társadalmi helyzetére és ízlésére.
Noha a japán kardokra sokan csak mint fegyverekre gondolnak, mint ahogy azt próbáltam is bemutatni, ennél jóval többről van szó. Ezek jelképezik a harcosok, a bushi-k (武士) lelkét, akiket szamuráj néven a világ minden részén ismernek és tisztelnek, és akik nem válhattak volna ennyire híressé és elismertté a nagyszerű pengéik nélkül.
Noha a japán kardokra sokan csak mint fegyverekre gondolnak, mint ahogy azt próbáltam is bemutatni, ennél jóval többről van szó. Ezek jelképezik a harcosok, a bushi-k (武士) lelkét, akiket szamuráj néven a világ minden részén ismernek és tisztelnek, és akik nem válhattak volna ennyire híressé és elismertté a nagyszerű pengéik nélkül.
Felhasznált irodalom:
SEY Gábor. Japán kard, misztikum helyett valóság. Pécs: Alexandra Kiadó, 2006.
Dr. UJVÁRI Miklós. A szamuráj harci szellem és küzdésművészet. Budapest: Tisza Star Kft., 1997.
Internetes források:
A Shin Tai Dojo honlapja (http://www.karatedojo.hu/kard.htm) Utolsó megtekintés: 2016.04.26.
Az Amerikai Egyesült Államok Japán Kard Közösségének honlapja (http://www.jssus.org/) Utolsó megtekintés: 2016.06.05.
Képek forrásai:
1. ábra: https://swordsandarmor.wordpress.com (Utolsó megtekintés: 2016.06.05.)
2. ábra: http://www.sakuramartialarts.com/ (Utolsó megtekintés: 2016.06.05.)
3. ábra: http://fdzeta.com/ (Utolsó megtekintés: 2016.06.05.)
SEY Gábor. Japán kard, misztikum helyett valóság. Pécs: Alexandra Kiadó, 2006.
Dr. UJVÁRI Miklós. A szamuráj harci szellem és küzdésművészet. Budapest: Tisza Star Kft., 1997.
Internetes források:
A Shin Tai Dojo honlapja (http://www.karatedojo.hu/kard.htm) Utolsó megtekintés: 2016.04.26.
Az Amerikai Egyesült Államok Japán Kard Közösségének honlapja (http://www.jssus.org/) Utolsó megtekintés: 2016.06.05.
Képek forrásai:
1. ábra: https://swordsandarmor.wordpress.com (Utolsó megtekintés: 2016.06.05.)
2. ábra: http://www.sakuramartialarts.com/ (Utolsó megtekintés: 2016.06.05.)
3. ábra: http://fdzeta.com/ (Utolsó megtekintés: 2016.06.05.)