Iwakura Tomomi
Iwakura Tomomi a 19. századi Japán egyik legkiemelkedőbb fontosságú és befolyású politikai személyisége volt. A továbbiakban az életrajzán végigvezetve azt szeretném részletesebben megvizsgálni és kifejteni, hogyan is került hatalomra, valamint mi is tekinthető az ő munkásságának és örökségének.
1. ábra: Iwakura Tomomi nyugati ruházatban
|
Út a hatalomig
Iwakura Tomomi 1825. szeptember 15-én született Kyoutoban. Az eredeti neve apja, az alsóbb nemesi rétegbe tartozó Horikawa Yasushika után kezdetben Horikawa Kanemaru volt. Édesapja mellett édesanyja is alacsony rangú kurtizán volt, Kanemarura ezek függvényében nem várt volna nagy jövő. Ám amikor 1836-ban a befolyásos Iwakura család örökbe fogadta, ez a helyzet jelentősen megváltozott, és egyik napról a másikra Japán egyik legbefolyásosabb családjának lett a tagja immár Iwakura Tomomi néven. Az ország politikai életében aktívan csak 1853-tól, Perry Japánba érkezése után vett részt. Ekkor már Koumei tennou bizalmasaként tartották számon, és kamarásként dolgozott. Akkoriban az országban belpolitikai szempontból kitört a káosz: a bakufu, tudatában a Nyugat fejlettségének, és hogy elkerülje a környező országok (például a tönkretett Kína) helyzetét, meg akarta nyitni az országot. Ám sokan (különösen a császári udvar és a tozama daimyouk (外様大名)) ellenezték ezt a tervet, és nem akartak behódolni az idegeneknek. Közéjük tartozott Iwakura Tomomi is, aki bőszen ellenezte a bakufu nyitási terveit. Azt szerette volna továbbá, ha 1858-ban, a megkötött kereskedelmi szerződéseket követően holland segítséggel Amerikába és Európába küldenének követségeket, hogy újratárgyalják a szerződéseket, miközben Japántól lehetőleg távol tartják a nyugati országokat. Ez később részben sikerrel járt, ám más módon is próbálta meggyengíteni a bakufu hatalmát. |
Ahogy könyvében Marius B. Jansen is írja, ezután csatlakozott a koubu gattai mozgalomhoz (公武合体), amelynek legfőbb célja az volt, hogy a császári udvart és a bakufut egy házasság révén kössék össze. Az volt a terv, hogy a császár húgát, Kazu no Miyát és Iemochi shougunt házasítsák össze, ezzel is növelve a császári befolyást a bakufu felett. Noha Koumei császár ellenezte az ötletet (többek között azért is, mert Kazu no Miyának volt már kijelölt jegyese), az 1862 januárjában mégiscsak megköttetett.
Idővel Kyoutoban egyre inkább feszülni kezdtek az indulatok: egyre több lett a shishi (志士), és nőtt a külföldiellenes daimyouk ereje is, köztük például Sanjou Sanetomié (三条実美) is. Mivel Iwakura nem bízott a daimyoukban sem, ezért amennyire tudta, próbálta csökkenteni a hirtelen nagyon erőre kapó choushuū-i shishiket azáltal, hogy negatív fényben próbálta feltüntetni őket szélsőséges hozzáállásuk és tetteik miatt. Ezzel (és a koubu gattai mozgalomban való aktív részvételéért) azonban magára haragította a shishiket, és amikor azok hatalomra jutottak, 1862. és 1867. között Iwakurának bujkálnia kellett. Emellett a koubu gattai mozgalomban való részvétele végett kényszerítették, hogy mondjon le kamarás posztjáról, kitiltották az udvarból, továbbá még a fővárosból is száműzték. És mivel joggal tartott attól is, hogy esetleg a shishik őt is megmerényelnék (ahogy például Ii Naosukét is megölték 1860-ban), a Saihouji templomba (西芳寺) vonult, amely Kyoutotól északra, egy faluban található.
Annak ellenére azonban, hogy látszólag elvonult a világtól, továbbra sem adta fel a politikai eszméit. Úgy gondolta, hogy a császár alatt egyesülő országban visszaszerezhetnék a hatalmat – ehhez azonban uralni és hasznosítani kellene a shishiket és a rouninokat (浪人). Így noha inkább csak a háttérben, de végig azon dolgozott, hogy ezt a tervét véghezvihesse a bakufu és a tozama daimyouk további gyengítésével.
A célja eléréséhez azonban támogatókra volt szüksége. Így 1865-től felvette a kapcsolatot Satsumával. Különösen Ookubo Toshimichivel (大久保利通) alakult ki erős kapcsolata, aki katonai szempontból is fontos szövetségeseként lépett elő. Emellett azonban sok más támogatója is akadt az udvarnál, akik vagy az ideológiájának voltak a követői, vagy az alsóbb nemesi rétegbe tartoztak – ők úgy vélték, sokat nyerhetnének vele, ha Iwakura hatalomra jutna, és ezért álltak mellette.
1866-ban, Iemochi shougun halálával lehetőséget láttak a hatalomra jutáshoz. Iwakura támogatói ekkor több követeléssel is előálltak: amnesztiát szerettek volna a kugéknak (公家), köztük Iwakurának is. Emellett azt akarták, hogy a Tokugawa-párti nemesek lemondjanak, illetve hogy a daimyouk konferenciát összehívva vitathassák meg az ország fontosabb ügyeit. Ezek a követelések azonban nem teljesültek.
Iwakura mindezek ellenére sem adta fel, hanem további célkitűzéseket hirdetett: szükségesnek érezte egy modern haditengerészet felállítását, valamint Hokkaidout szerette volna felfejleszteni.
A legtöbb követelés és cél bukását az okozta, hogy noha Iemochi meghalt, ám az utódja, a Yoshinobu néven shouguni pozíciót betöltő Hitotsubashi Keiki fiatal és rugalmas, gyorsan reagáló vezető volt. Rengeteg reformot hozott, hogy a shougunátus modern és erős hatalom maradhasson. Emellett nagyon jó külföldi kapcsolatokkal rendelkezett (leginkább a franciákkal ápolt szoros kapcsolatot), Leon Roches-szal is, akitől számos esetben kért tanácsot a reformokkal kapcsolatban. Iwakurát lenyűgözték Yoshinobu vezetői képességei és az, hogy milyen gyorsan és hatékonyan erősítette meg a bakufut, ezzel együtt ellehetetlenítve az ő terveit. Mint embert gyűlölte Yoshinobut, ám tisztelte és elismerte a képességeit.
A tényleges esély a hatalom megragadásához végül egy évvel később, 1867-ben érkezett el, amikor Koumei császár meghalt. Az ő utódja pedig a fiatal (alig tizenöt esztendős) és könnyen befolyásolható Mutsuhito lett, aki Meiji néven foglalta el a császári trónt. A tapasztalatlan császár döntései mögött leginkább Nakayama Tadayasu (中山忠能), anyai nagyapja állt. A férfi szintén azt szerette volna, ha a császár (és ezzel együtt az ő) kezében egyesülne az ország hatalma, így mint a bakufu hatalomfosztására vágyó nemes, felvette a kapcsolatot Iwakurával. Rajta keresztül pedig a satsumai szamurájokkal is kapcsolatba került.
Ahogy Iwakura újdonsült támogatója segítségével egyre közelebb került a császári hatalomhoz, Yoshinobu ezzel arányosan kezdte elveszíteni a hatalmát. Hiába hívott össze 1867-ben konferenciát a fővárosban, hogy megbizonyosodjon támogatói hűségéről, azok egy része ugyan egységes Japánt szeretett volna, ám nem a shougun uralma alatt. Emellett a külföldi támogatói is nyomást gyakoroltak rá: Roches ultimátumot adott Yoshinobunak, hogy amennyiben az nem nyittatja meg Oosaka és Hyougo városok kikötőit, leváltatják. Március 24-én ugyan Yoshinobu megpróbálta Hyougot megnyitni, de Nakayama Tadayasu közbenjárásával Iwakura és Ookubo elintézték, hogy a császár ne engedélyezze a kikötő megnyitását, ezzel is gyengítve a shougun befolyását. Emellett földadományokkal próbálták minél több daimyou szimpátiáját és támogatását elnyerni.
1867 tavaszától, Meiji császárrá válásától a hosszú bujdosás után Iwakura újra visszatérhetett Kyoutoba, mivel minden kuge amnesztiát kapott. A visszatéréséhez továbbá nagyban közbenjárt Nakaoka Shintarou (中岡 慎太郎) és Sakamoto Ryouma (坂本龍馬), akik segítették rendezni Iwakura és a choushuu-i shishik (főleg Sanjou Sanetomi és társai) viszonyát. Meggyőzték őket, hogy ne akarják megmerényelni Iwakurát, mert hiába tűnt egy időben a bakufu támogatójának azzal, hogy részt vett a koubu gattai mozgalomban és próbálta csökkenteni a shishik befolyását, igazából ő is a császár hatalomátvételét kívánta.
Ezt követően, hogy Iwakura jó kapcsolatot ápolt mind Satsuma, mind Choushuu tartományok szamurájaival, megkérte Nakayama Tadayasut, hogy támogassa őket, mivel az ő katonai erejük és támogatásuk jelentheti a legjobb esélyüket a bakufu elleni harcban. Nem sokkal később, november 9-én Ookubo és Hirosawa Saneomi (広沢 真臣) engedélyt kaptak a bakufu elleni katonai fellépésre annak ürügyén, hogy a shougun és a bakufu akkori formájukban megbontják Japán harmóniáját. Tényleges harcra azonban nem került sor, mivel Keiki lemondott a shouguni címről, ám továbbra is befolyásos maradt.
Iwakura úgy gondolta, hogy eljött az ideje, hogy ténylegesen megragadják a hatalmat. Így 1868. januárjában azonnali gyűlést hívott össze rezidenciájában a szövetségeseivel. Ezen a tanácskozáson részt vettek többek között Satsuma, Tosa, Hiroshima, Echizen és Owari tartományok képviselői is. Január 3-án pedig ennek a gyűlésnek a tagjai kísérő seregeikkel bevonultak a császári palota udvarára. A palotában pedig végül bekövetkezett a Meiji-restauráció: a császár véget vetett az előző korszaknak. A résztvevők pedig lényegében az akkor újonnan megalakuló Meiji-kormány tagjai lettek, köztük természetesen Iwakurával.
A Meiji-kormány megalakulásának előfutáraként tehát leginkább három tényezőre tekinthetünk. Az egyik, hogy Iwakura képes volt a bujdosása ellenére is befolyásos politikus maradni, aki sokakat maga és az ideológiája mellé tudott állítani. Emellett nélkülözhetetlen volt a Satsumával kialakult szövetsége. Legvégső sorban pedig Koumei halála után képes volt Nakayama Tadayasu segítségével nagy befolyást gyakorolni az új császárra, Meijire, amelynek döntő szerepe volt a bakufu megbuktatásában.
Idővel Kyoutoban egyre inkább feszülni kezdtek az indulatok: egyre több lett a shishi (志士), és nőtt a külföldiellenes daimyouk ereje is, köztük például Sanjou Sanetomié (三条実美) is. Mivel Iwakura nem bízott a daimyoukban sem, ezért amennyire tudta, próbálta csökkenteni a hirtelen nagyon erőre kapó choushuū-i shishiket azáltal, hogy negatív fényben próbálta feltüntetni őket szélsőséges hozzáállásuk és tetteik miatt. Ezzel (és a koubu gattai mozgalomban való aktív részvételéért) azonban magára haragította a shishiket, és amikor azok hatalomra jutottak, 1862. és 1867. között Iwakurának bujkálnia kellett. Emellett a koubu gattai mozgalomban való részvétele végett kényszerítették, hogy mondjon le kamarás posztjáról, kitiltották az udvarból, továbbá még a fővárosból is száműzték. És mivel joggal tartott attól is, hogy esetleg a shishik őt is megmerényelnék (ahogy például Ii Naosukét is megölték 1860-ban), a Saihouji templomba (西芳寺) vonult, amely Kyoutotól északra, egy faluban található.
Annak ellenére azonban, hogy látszólag elvonult a világtól, továbbra sem adta fel a politikai eszméit. Úgy gondolta, hogy a császár alatt egyesülő országban visszaszerezhetnék a hatalmat – ehhez azonban uralni és hasznosítani kellene a shishiket és a rouninokat (浪人). Így noha inkább csak a háttérben, de végig azon dolgozott, hogy ezt a tervét véghezvihesse a bakufu és a tozama daimyouk további gyengítésével.
A célja eléréséhez azonban támogatókra volt szüksége. Így 1865-től felvette a kapcsolatot Satsumával. Különösen Ookubo Toshimichivel (大久保利通) alakult ki erős kapcsolata, aki katonai szempontból is fontos szövetségeseként lépett elő. Emellett azonban sok más támogatója is akadt az udvarnál, akik vagy az ideológiájának voltak a követői, vagy az alsóbb nemesi rétegbe tartoztak – ők úgy vélték, sokat nyerhetnének vele, ha Iwakura hatalomra jutna, és ezért álltak mellette.
1866-ban, Iemochi shougun halálával lehetőséget láttak a hatalomra jutáshoz. Iwakura támogatói ekkor több követeléssel is előálltak: amnesztiát szerettek volna a kugéknak (公家), köztük Iwakurának is. Emellett azt akarták, hogy a Tokugawa-párti nemesek lemondjanak, illetve hogy a daimyouk konferenciát összehívva vitathassák meg az ország fontosabb ügyeit. Ezek a követelések azonban nem teljesültek.
Iwakura mindezek ellenére sem adta fel, hanem további célkitűzéseket hirdetett: szükségesnek érezte egy modern haditengerészet felállítását, valamint Hokkaidout szerette volna felfejleszteni.
A legtöbb követelés és cél bukását az okozta, hogy noha Iemochi meghalt, ám az utódja, a Yoshinobu néven shouguni pozíciót betöltő Hitotsubashi Keiki fiatal és rugalmas, gyorsan reagáló vezető volt. Rengeteg reformot hozott, hogy a shougunátus modern és erős hatalom maradhasson. Emellett nagyon jó külföldi kapcsolatokkal rendelkezett (leginkább a franciákkal ápolt szoros kapcsolatot), Leon Roches-szal is, akitől számos esetben kért tanácsot a reformokkal kapcsolatban. Iwakurát lenyűgözték Yoshinobu vezetői képességei és az, hogy milyen gyorsan és hatékonyan erősítette meg a bakufut, ezzel együtt ellehetetlenítve az ő terveit. Mint embert gyűlölte Yoshinobut, ám tisztelte és elismerte a képességeit.
A tényleges esély a hatalom megragadásához végül egy évvel később, 1867-ben érkezett el, amikor Koumei császár meghalt. Az ő utódja pedig a fiatal (alig tizenöt esztendős) és könnyen befolyásolható Mutsuhito lett, aki Meiji néven foglalta el a császári trónt. A tapasztalatlan császár döntései mögött leginkább Nakayama Tadayasu (中山忠能), anyai nagyapja állt. A férfi szintén azt szerette volna, ha a császár (és ezzel együtt az ő) kezében egyesülne az ország hatalma, így mint a bakufu hatalomfosztására vágyó nemes, felvette a kapcsolatot Iwakurával. Rajta keresztül pedig a satsumai szamurájokkal is kapcsolatba került.
Ahogy Iwakura újdonsült támogatója segítségével egyre közelebb került a császári hatalomhoz, Yoshinobu ezzel arányosan kezdte elveszíteni a hatalmát. Hiába hívott össze 1867-ben konferenciát a fővárosban, hogy megbizonyosodjon támogatói hűségéről, azok egy része ugyan egységes Japánt szeretett volna, ám nem a shougun uralma alatt. Emellett a külföldi támogatói is nyomást gyakoroltak rá: Roches ultimátumot adott Yoshinobunak, hogy amennyiben az nem nyittatja meg Oosaka és Hyougo városok kikötőit, leváltatják. Március 24-én ugyan Yoshinobu megpróbálta Hyougot megnyitni, de Nakayama Tadayasu közbenjárásával Iwakura és Ookubo elintézték, hogy a császár ne engedélyezze a kikötő megnyitását, ezzel is gyengítve a shougun befolyását. Emellett földadományokkal próbálták minél több daimyou szimpátiáját és támogatását elnyerni.
1867 tavaszától, Meiji császárrá válásától a hosszú bujdosás után Iwakura újra visszatérhetett Kyoutoba, mivel minden kuge amnesztiát kapott. A visszatéréséhez továbbá nagyban közbenjárt Nakaoka Shintarou (中岡 慎太郎) és Sakamoto Ryouma (坂本龍馬), akik segítették rendezni Iwakura és a choushuu-i shishik (főleg Sanjou Sanetomi és társai) viszonyát. Meggyőzték őket, hogy ne akarják megmerényelni Iwakurát, mert hiába tűnt egy időben a bakufu támogatójának azzal, hogy részt vett a koubu gattai mozgalomban és próbálta csökkenteni a shishik befolyását, igazából ő is a császár hatalomátvételét kívánta.
Ezt követően, hogy Iwakura jó kapcsolatot ápolt mind Satsuma, mind Choushuu tartományok szamurájaival, megkérte Nakayama Tadayasut, hogy támogassa őket, mivel az ő katonai erejük és támogatásuk jelentheti a legjobb esélyüket a bakufu elleni harcban. Nem sokkal később, november 9-én Ookubo és Hirosawa Saneomi (広沢 真臣) engedélyt kaptak a bakufu elleni katonai fellépésre annak ürügyén, hogy a shougun és a bakufu akkori formájukban megbontják Japán harmóniáját. Tényleges harcra azonban nem került sor, mivel Keiki lemondott a shouguni címről, ám továbbra is befolyásos maradt.
Iwakura úgy gondolta, hogy eljött az ideje, hogy ténylegesen megragadják a hatalmat. Így 1868. januárjában azonnali gyűlést hívott össze rezidenciájában a szövetségeseivel. Ezen a tanácskozáson részt vettek többek között Satsuma, Tosa, Hiroshima, Echizen és Owari tartományok képviselői is. Január 3-án pedig ennek a gyűlésnek a tagjai kísérő seregeikkel bevonultak a császári palota udvarára. A palotában pedig végül bekövetkezett a Meiji-restauráció: a császár véget vetett az előző korszaknak. A résztvevők pedig lényegében az akkor újonnan megalakuló Meiji-kormány tagjai lettek, köztük természetesen Iwakurával.
A Meiji-kormány megalakulásának előfutáraként tehát leginkább három tényezőre tekinthetünk. Az egyik, hogy Iwakura képes volt a bujdosása ellenére is befolyásos politikus maradni, aki sokakat maga és az ideológiája mellé tudott állítani. Emellett nélkülözhetetlen volt a Satsumával kialakult szövetsége. Legvégső sorban pedig Koumei halála után képes volt Nakayama Tadayasu segítségével nagy befolyást gyakorolni az új császárra, Meijire, amelynek döntő szerepe volt a bakufu megbuktatásában.
Szerepe a Meiji-kormányban
Az újonnan alakult kormányban kulcsfontosságú szerepet töltött be, különösen az 1870-es évektől tekintettek rá a kormány legfőbb vezetőjeként. Számos fontos pozíciót betöltött (többek között külügyi, majd idővel jobb oldali miniszter is volt, valamint hercegi rangot is kapott), és több társával együtt ő fogalmazta meg az 1868. április 7-én kihirdetett Gokajou no Goseimon-t (五箇条の御誓文), amely a kor egyik legfontosabb dokumentuma volt. Ez tartalmazta ugyanis, hogy a császár Japán egyesítésével milyen modernizációs és más célokat tűz ki az ország lakói számára. Mondhatni ez volt a modern Japán kezdetleges, ám legelső alkotmánya. Később, amikor Korea megszállása vált az egyik legfőbb kérdéssé, Iwakura nyíltan kifejezte egyet nem értését a megszállást sürgető Saigou Takamorival. Úgy gondolta, hogy először meg kell erősíteniük az országot, mielőtt bármilyen terjeszkedésbe kezdhetnének. Többek között a császár támogatását is élvezte ebben a kérdésben, így Saigou nézetei nem érvényesülhettek. Később Saigou lemondott mind a tanácsosi, mind pedig a Császári Testőrség (近衛師団) parancsnoki rangjáról, és távozott a kormányból. Ennek hatására 1874-ben Saigou egyik hű követője megtámadta Iwakurát. Később az egész helyzet még tovább fajult, egészen addig, hogy a követőit maga köré gyűjtve Saigou fellázadt a Meiji-kormány ellen. A lázadást végül 1877-ben leverték. |
2. ábra: Iwakura jobb oldali miniszterként
|
Iwakura végig azt hirdette, hogy szükséges a császári intézményt minél inkább megerősíteni, és a nyugati demokratikus intézményekkel szemben mindenképp a császár egyeduralmában hitt. Emiatt sokakkal szembekerült (többek között emberjogi aktivistákkal és később Ookuma Shigenobutól is elhatárolódott), és inkább a konzervatívabb nézeteket valló Itou Hirobumival (伊藤 博文) próbált szövetkezni.
Mindezek mellett Iwakura volt a nemesek legfőbb felügyelője, és az udvari nemesség ügyeit is ő igazgatta. Ezáltal óriási hatalma és befolyása volt az udvari élet és más arisztokraták ügyei felett, amelyet leginkább arra használt, hogy a császári családot szolgálja és védje.
Számos más fontos tett is köthető a nevéhez ezeken kívül: megalapította a Japán Vasúttársaságot, illetve a 15. Nemzeti Bankot is. Valamint igyekezett támogatni és biztosítani azon szamurájok életvitelét, akik a Meiji-restaurációt követően minden előjogukat elveszítették, és kezdetben nehezen találták meg a helyüket az új rendszerben.
Végül egy elhúzódó betegségben halt meg 1883. július 20-án.
Mindezek mellett Iwakura volt a nemesek legfőbb felügyelője, és az udvari nemesség ügyeit is ő igazgatta. Ezáltal óriási hatalma és befolyása volt az udvari élet és más arisztokraták ügyei felett, amelyet leginkább arra használt, hogy a császári családot szolgálja és védje.
Számos más fontos tett is köthető a nevéhez ezeken kívül: megalapította a Japán Vasúttársaságot, illetve a 15. Nemzeti Bankot is. Valamint igyekezett támogatni és biztosítani azon szamurájok életvitelét, akik a Meiji-restaurációt követően minden előjogukat elveszítették, és kezdetben nehezen találták meg a helyüket az új rendszerben.
Végül egy elhúzódó betegségben halt meg 1883. július 20-án.
Iwakura-misszó (1872–73)
Iwakura Tomomit 1871-ben felkérték, hogy legyen egy delegáció vezetője, amely Amerikába és Európába látogat majd.
A korszakban több másik delegáció is kiküldésre került külföldre, nem az Iwakura-misszió (岩倉使節団) volt az első. Ilyen volt például az 1860-as, Amerikába látogató delegáció Kimura Yoshitake admirális vezetésével, amelyről Fukuzawa Yukichi Seiyo jijou című művében hosszabb útibeszámolóval is szolgált. Emellett az első Európába küldött misszió az 1862-es Takenouchi-küldetés volt, amely során Európa számos országát (Anglia, Franciaország, Poroszország, Portugália stb.) meglátogatták, hogy tárgyalásokat folytassanak többek között Japán kikötőinek megnyitásának későbbre halasztásáról.
Az Iwakura-delegáció különlegessége leginkább abban rejlett, hogy tagjai között számos fontos személy volt, akik az éppen megalakult kormány fontos tisztségviselői is voltak egyben. A küldöttség vezetője Iwakura Tomomi volt, mellette négy fontosabb, vezető beosztású nagykövet volt, akik a következők voltak: Ookubo Toshimichi, Kido Takayoshi (木戸 孝允), Itou Hirobumi és Yamaguchi Naoyoshi (山口 尚芳).
A delegáció célja többrétű volt, és sokszor állt elő az a helyzet, hogy országonként vagy idővel ezek valamilyen mértékben változtak. De leginkább három pont emelhető ki fontosabb célkitűzésként. Az egyik az egyenlőtlen szerződések revíziója. A Meiji-kormány úgy vélte, hogy nagyban hozzájárulhatna az ország gazdasági fejlődéséhez, ha Japán nem szenvedne többé az évtizedekkel korábban aláírt egyenlőtlenségi szerződések negatív következményeitől. Emellett szerették volna, hogy jobb kapcsolatokat sikerüljön kiépíteni a különböző nyugati országokkal. Ez nem csak gazdasági, hanem politikai érdek volt elsősorban, amelynek révén elfogadtathatták volna az új államszervezetet is. A harmadik cél a külföldi ismeretek gyűjtése volt. Valamennyire a rangaku és kereskedelem révén rálátásuk volt a japánoknak arra, hogy a Nyugattal szemben mennyire le vannak maradva a technológiákat, oktatást vagy sok más szempontot figyelembe véve. Ezért szerették volna jobban megismerni a nyugati országok művészeteit, technológiáit, kultúráját, hogy a különféle nemzetektől tanult tudást Japán modernizációjában is kamatoztathassák.
Iwakura Tomomit 1871-ben felkérték, hogy legyen egy delegáció vezetője, amely Amerikába és Európába látogat majd.
A korszakban több másik delegáció is kiküldésre került külföldre, nem az Iwakura-misszió (岩倉使節団) volt az első. Ilyen volt például az 1860-as, Amerikába látogató delegáció Kimura Yoshitake admirális vezetésével, amelyről Fukuzawa Yukichi Seiyo jijou című művében hosszabb útibeszámolóval is szolgált. Emellett az első Európába küldött misszió az 1862-es Takenouchi-küldetés volt, amely során Európa számos országát (Anglia, Franciaország, Poroszország, Portugália stb.) meglátogatták, hogy tárgyalásokat folytassanak többek között Japán kikötőinek megnyitásának későbbre halasztásáról.
Az Iwakura-delegáció különlegessége leginkább abban rejlett, hogy tagjai között számos fontos személy volt, akik az éppen megalakult kormány fontos tisztségviselői is voltak egyben. A küldöttség vezetője Iwakura Tomomi volt, mellette négy fontosabb, vezető beosztású nagykövet volt, akik a következők voltak: Ookubo Toshimichi, Kido Takayoshi (木戸 孝允), Itou Hirobumi és Yamaguchi Naoyoshi (山口 尚芳).
A delegáció célja többrétű volt, és sokszor állt elő az a helyzet, hogy országonként vagy idővel ezek valamilyen mértékben változtak. De leginkább három pont emelhető ki fontosabb célkitűzésként. Az egyik az egyenlőtlen szerződések revíziója. A Meiji-kormány úgy vélte, hogy nagyban hozzájárulhatna az ország gazdasági fejlődéséhez, ha Japán nem szenvedne többé az évtizedekkel korábban aláírt egyenlőtlenségi szerződések negatív következményeitől. Emellett szerették volna, hogy jobb kapcsolatokat sikerüljön kiépíteni a különböző nyugati országokkal. Ez nem csak gazdasági, hanem politikai érdek volt elsősorban, amelynek révén elfogadtathatták volna az új államszervezetet is. A harmadik cél a külföldi ismeretek gyűjtése volt. Valamennyire a rangaku és kereskedelem révén rálátásuk volt a japánoknak arra, hogy a Nyugattal szemben mennyire le vannak maradva a technológiákat, oktatást vagy sok más szempontot figyelembe véve. Ezért szerették volna jobban megismerni a nyugati országok művészeteit, technológiáit, kultúráját, hogy a különféle nemzetektől tanult tudást Japán modernizációjában is kamatoztathassák.
3. ábra: Az Iwakura-misszió tagjai, középen Iwakura Tomomival
Miután a delegáció 1871. december 23-án elhagyta Yokohama kikötőjét, először Amerikába érkezett, 1972. január 15-én San Franciscoba, majd február 29-én Washingtonba. Tárgyalásokat leginkább Hamilton Fish államtitkárral folytattak. Azonban megbízólevél hiányában nem tudtak komolyan tárgyalásokat folytatni, ezért Itou és Ookubo visszatértek Japánba, hogy megbízólevelet kérjenek a császártól. Mire azonban pár hónappal később visszaérkeztek Amerikába, a tárgyalások nem alakultak túl jól. Valamint azt vették tervbe, hogy inkább majd Európában egy nagyobb tárgyalási sorozat keretein belül fognak tárgyalásokat folytatni, ám erre sosem került sor. Amerikában így végül nem jártak sikerrel, sőt a megbízólevélért való hazatérés következtében az előre megtervezett ütemterv felborult, amelynek később számos negatív következményét szenvedte el a küldöttség.
Angliába, pontosabban Liverpoolba augusztus 17-én érkezett a delegáció. Azonban a kései érkezés miatt a küldöttség sem a Skóciában nyaraló Viktória királynővel, sem a kabinetminiszterekkel nem tudott tárgyalni, mivel abban az időszakban szünetelt a parlament is. Így szeptember és november hónapokban a delegáció tagjai politizálás helyett leginkább tanulással töltötték az időt. Végül ugyan röviddel a továbbutazásuk előtt Viktória királynő is fogadta őket Windsor kastélyában, illetve Sandringhamben találkoztak Wales hercegével is, ám tényleges tárgyalásokra ekkor sem került sor.
A megborult időbeosztás miatt Franciaországba is késve érkeztek, újévkor, amely szintén nem megfelelő időnek bizonyult bármilyen tárgyalásra. Így röviddel utána, 1973. február 18-án Belgiumba utazott a delegáció. Itt azonban nagyon ellenséges hozzáállással fogadták őket, amelyre okul az évszázadokkal azelőtti edói keresztényüldözést nevezték meg indokul. Emiatt Belgiumban csupán pár napot töltöttek, majd tovább is mentek Hollandiába február 24-én. Itt Dirk de Graeff van Polsbroek fogadta őket, aki korábban Japánban volt holland nagykövet, a Hollandiában tartózkodásuk során pedig ő lett legfőbb kísérőjük.
Tavasszal a küldöttség eltöltött három hetet Németországban, ám mielőtt továbbutaztak volna Oroszországba, Ookubót visszaküldték Japánba. Később Kidónak is haza kellett utaznia, ám ő előtte számos európai országot bejárt egyedül (például megfordult többek között az Osztrák-Magyar Monarchia területén, Olaszországban, Svájcban, és Párizsban is).
A követség nagy része számos országot meglátogatott még. Denmark után látogatást tettek Svédországban április 23. és 29. között. A május 8. és június 1. közötti időben Olaszországot járták be. Június közepéig ezután az Osztrák-Magyar Monarchiába érkeztek, ahol többek között gróf Andrássy Gyula külügyminiszterrel próbáltak tárgyalni, ám eredménytelenül. Pestre is el szerettek volna jutni, ám erre nem kaptak engedélyt, így nem sokkal később Svájcba utaztak. Ezután utolsó állomásként még visszatértek Franciaországba, ahol végül július 20-án elhagyták Marseille kikötőjét, és visszautaztak Japánba.
A delegáció majdnem két évig járta Amerikát és Európa fontosabb országait, végül tagjainak száma egészen 107 főig növekedett (ebből 48 hivatalnok és 59 tanuló), akik három csoportra voltak osztva. A csoportok egyike a politikára fókuszált, míg a másik kettő a gazdaság és az oktatás helyzetét figyelte az egyes országokban. Ezek mellett mindegyik csapatnak alaposan meg kellett figyelnie az ezen három fő kategórián kívüli jelentősebb kulturális vagy katonai elemeket, amelyeket hasznosnak véltek, és úgy gondolták, hogy visszatérésükkor felhasználhatnának.
A missziónak óriási visszhangja volt, és számos szempontból sikeresnek tekinthető, ám bizonyos célkitűzéseket nem sikerült elérni. Ilyen volt például a politikai tárgyalás az egyenlőtlen szerződések revíziójáról. Ezt sok ország elutasította (például végül az Egyesült Államok és Belgium is), illetve bizonyos esetekben lehetőség sem nagyon volt ezeknek a mélyebb tárgyalásáról az ütemterv megcsúszása és a szerencsétlen időzítések miatt (különösen Anglia és Franciaország esetében).
Emellett azonban nem elhanyagolható tény, hogy noha a revízióval kapcsolatos célkitűzések sikertelen próbálkozásnak bizonyultak, a másik két nagyobb cél teljesült. Japánt sikerült jobban megismertetni a Nyugattal, amelyhez nagyban hozzájárult, hogy az 1873-as Bécsi Világkiállításon Japán is képviseltette magát. Emellett a delegáció résztvevőire nagy hatást gyakorolt a nyugati országokban tett látogatás, az és az ottani fejlettség és életmód első kézből történő megtapasztalása. Lehetőségük volt rengeteg információt összegyűjteni és számos újdonságot megtapasztalni, amelyeket Japánba visszatérve felhasználtak az ország modernizációs reformjainak megalkotásakor. Ezek a reformok pedig a későbbi Japán történelem egyik legmeghatározóbb tényezőivé váltak.
Angliába, pontosabban Liverpoolba augusztus 17-én érkezett a delegáció. Azonban a kései érkezés miatt a küldöttség sem a Skóciában nyaraló Viktória királynővel, sem a kabinetminiszterekkel nem tudott tárgyalni, mivel abban az időszakban szünetelt a parlament is. Így szeptember és november hónapokban a delegáció tagjai politizálás helyett leginkább tanulással töltötték az időt. Végül ugyan röviddel a továbbutazásuk előtt Viktória királynő is fogadta őket Windsor kastélyában, illetve Sandringhamben találkoztak Wales hercegével is, ám tényleges tárgyalásokra ekkor sem került sor.
A megborult időbeosztás miatt Franciaországba is késve érkeztek, újévkor, amely szintén nem megfelelő időnek bizonyult bármilyen tárgyalásra. Így röviddel utána, 1973. február 18-án Belgiumba utazott a delegáció. Itt azonban nagyon ellenséges hozzáállással fogadták őket, amelyre okul az évszázadokkal azelőtti edói keresztényüldözést nevezték meg indokul. Emiatt Belgiumban csupán pár napot töltöttek, majd tovább is mentek Hollandiába február 24-én. Itt Dirk de Graeff van Polsbroek fogadta őket, aki korábban Japánban volt holland nagykövet, a Hollandiában tartózkodásuk során pedig ő lett legfőbb kísérőjük.
Tavasszal a küldöttség eltöltött három hetet Németországban, ám mielőtt továbbutaztak volna Oroszországba, Ookubót visszaküldték Japánba. Később Kidónak is haza kellett utaznia, ám ő előtte számos európai országot bejárt egyedül (például megfordult többek között az Osztrák-Magyar Monarchia területén, Olaszországban, Svájcban, és Párizsban is).
A követség nagy része számos országot meglátogatott még. Denmark után látogatást tettek Svédországban április 23. és 29. között. A május 8. és június 1. közötti időben Olaszországot járták be. Június közepéig ezután az Osztrák-Magyar Monarchiába érkeztek, ahol többek között gróf Andrássy Gyula külügyminiszterrel próbáltak tárgyalni, ám eredménytelenül. Pestre is el szerettek volna jutni, ám erre nem kaptak engedélyt, így nem sokkal később Svájcba utaztak. Ezután utolsó állomásként még visszatértek Franciaországba, ahol végül július 20-án elhagyták Marseille kikötőjét, és visszautaztak Japánba.
A delegáció majdnem két évig járta Amerikát és Európa fontosabb országait, végül tagjainak száma egészen 107 főig növekedett (ebből 48 hivatalnok és 59 tanuló), akik három csoportra voltak osztva. A csoportok egyike a politikára fókuszált, míg a másik kettő a gazdaság és az oktatás helyzetét figyelte az egyes országokban. Ezek mellett mindegyik csapatnak alaposan meg kellett figyelnie az ezen három fő kategórián kívüli jelentősebb kulturális vagy katonai elemeket, amelyeket hasznosnak véltek, és úgy gondolták, hogy visszatérésükkor felhasználhatnának.
A missziónak óriási visszhangja volt, és számos szempontból sikeresnek tekinthető, ám bizonyos célkitűzéseket nem sikerült elérni. Ilyen volt például a politikai tárgyalás az egyenlőtlen szerződések revíziójáról. Ezt sok ország elutasította (például végül az Egyesült Államok és Belgium is), illetve bizonyos esetekben lehetőség sem nagyon volt ezeknek a mélyebb tárgyalásáról az ütemterv megcsúszása és a szerencsétlen időzítések miatt (különösen Anglia és Franciaország esetében).
Emellett azonban nem elhanyagolható tény, hogy noha a revízióval kapcsolatos célkitűzések sikertelen próbálkozásnak bizonyultak, a másik két nagyobb cél teljesült. Japánt sikerült jobban megismertetni a Nyugattal, amelyhez nagyban hozzájárult, hogy az 1873-as Bécsi Világkiállításon Japán is képviseltette magát. Emellett a delegáció résztvevőire nagy hatást gyakorolt a nyugati országokban tett látogatás, az és az ottani fejlettség és életmód első kézből történő megtapasztalása. Lehetőségük volt rengeteg információt összegyűjteni és számos újdonságot megtapasztalni, amelyeket Japánba visszatérve felhasználtak az ország modernizációs reformjainak megalkotásakor. Ezek a reformok pedig a későbbi Japán történelem egyik legmeghatározóbb tényezőivé váltak.
Ahogy azt dolgozatomban megpróbáltam részletesebben is kifejteni, Iwakura Tomomi noha egy szerencsés örökbefogadásnak köszönhetően vált a nemesi réteg tagjává, ám a saját tehetsége és elhivatottsága tette számára lehetővé, hogy a Meiji-restauráció előtti zavaros időkben is felemelkedjen. Kezdetben ugyan nehezebben, de később annál sikeresebben sikerült számára nem csupán eligazodni az ország politikai életében, hanem idővel még a száműzetés és a megmerénylésének félelmén felülemelkedve is képes volt az ország egyik legbefolyásosabb emberévé válnia. Jó szövetségeseket talált magának, és képes volt úgy alakítani a körülményeket, hogy amíg ő és társai egyre nagyobb befolyással rendelkezve minél közelebb kerültek az új császárhoz, addig fokozatosan gyengítették meg a bakufu és a shōgun erejét.
A Meiji-restauráció kétségkívül az egyik legmeghatározóbb eredménye az ő politikai munkásságának, és az ő alakja nélkül aligha mehetett volna végbe. De ezen kívül is számos olyan intézkedést tett és olyan eredményeket ért el, amelyek már az új kormányt, a császárt és Japán modernizációs törekvéseit támogatták. Noha Tomomi leginkább csak az Iwakura-misszió révén várt ismertté, ám ez csupán egyike volt azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek a tehetségéről és kitartásáról árulkodnak, és amelyek meghatározó szerepet játszottak a későbbiekben.
A Meiji-restauráció kétségkívül az egyik legmeghatározóbb eredménye az ő politikai munkásságának, és az ő alakja nélkül aligha mehetett volna végbe. De ezen kívül is számos olyan intézkedést tett és olyan eredményeket ért el, amelyek már az új kormányt, a császárt és Japán modernizációs törekvéseit támogatták. Noha Tomomi leginkább csak az Iwakura-misszió révén várt ismertté, ám ez csupán egyike volt azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek a tehetségéről és kitartásáról árulkodnak, és amelyek meghatározó szerepet játszottak a későbbiekben.
Felhasznált irodalom:
DE BARY, Wm. Theodore (szerk.): Sources of East Asian Tradition. The Modern Period. (New York: Columbia University Press, 2008.)
DUKE, Benjamin: The History of Modern Japanese Education: Constructing the National School System, 1872-1890. (New Brunswick: Rutgers University Press, 2014.)
JANSEN, Marius B.: Sakamoto Ryōma and the Meiji Restoration (New York: Columbia University Press, 1961.)
NISH, Ian (szerk.): The Iwakura Mission in America & Europe. A New Assesment. (Richmond: Curzon Press Ltd, 1998.)
PEREZ, Louis G. (szerk.): Japan at War: An Encyclopedia. (Santa Barbara: ABC-CLIO, 2013.)
WITTNER, David G.: „Technology and Culture of Progress in Meiji Japan” in Morris-Suzuki, Tessa – Low, Morris (szerk.): Routledge/Asian Studies Association of Australia (ASAA) East Asia Series (Abingdon: Taylor & Francis e-Library, 2007.)
Internetes források:
Az Encyclopaedia Britannica honlapja (https://www.britannica.com/biography/Saigo-Takamori) Utolsó megtekintés: 2017. 12. 07.
A Kunaichou (Imperial Household Agency) honlapja (http://www.kunaicho.go.jp/e-culture/sannomaru/zuroku-79.html) Utolsó megtekintés: 2017. 12. 07.
A National Dieat Library, Japan honlapja (http://www.ndl.go.jp/portrait/e/datas/23.html?c=0) Utolsó megtekintés: 2017. 12. 07.
Képek forrásai:
1. ábra: https://ja.wikipedia.org/wiki/岩倉具視 (Utolsó megtekintés: 2020. 06. 30.)
2. ábra: https://www.ndl.go.jp/portrait/e/datas/23.html (Utolsó megtekintés: 2020. 06. 30.)
3. ábra: https://alchetron.com/Iwakura-Mission (Utolsó megtekintés: 2020. 06. 30.)
DE BARY, Wm. Theodore (szerk.): Sources of East Asian Tradition. The Modern Period. (New York: Columbia University Press, 2008.)
DUKE, Benjamin: The History of Modern Japanese Education: Constructing the National School System, 1872-1890. (New Brunswick: Rutgers University Press, 2014.)
JANSEN, Marius B.: Sakamoto Ryōma and the Meiji Restoration (New York: Columbia University Press, 1961.)
NISH, Ian (szerk.): The Iwakura Mission in America & Europe. A New Assesment. (Richmond: Curzon Press Ltd, 1998.)
PEREZ, Louis G. (szerk.): Japan at War: An Encyclopedia. (Santa Barbara: ABC-CLIO, 2013.)
WITTNER, David G.: „Technology and Culture of Progress in Meiji Japan” in Morris-Suzuki, Tessa – Low, Morris (szerk.): Routledge/Asian Studies Association of Australia (ASAA) East Asia Series (Abingdon: Taylor & Francis e-Library, 2007.)
Internetes források:
Az Encyclopaedia Britannica honlapja (https://www.britannica.com/biography/Saigo-Takamori) Utolsó megtekintés: 2017. 12. 07.
A Kunaichou (Imperial Household Agency) honlapja (http://www.kunaicho.go.jp/e-culture/sannomaru/zuroku-79.html) Utolsó megtekintés: 2017. 12. 07.
A National Dieat Library, Japan honlapja (http://www.ndl.go.jp/portrait/e/datas/23.html?c=0) Utolsó megtekintés: 2017. 12. 07.
Képek forrásai:
1. ábra: https://ja.wikipedia.org/wiki/岩倉具視 (Utolsó megtekintés: 2020. 06. 30.)
2. ábra: https://www.ndl.go.jp/portrait/e/datas/23.html (Utolsó megtekintés: 2020. 06. 30.)
3. ábra: https://alchetron.com/Iwakura-Mission (Utolsó megtekintés: 2020. 06. 30.)