Devils' Line (manga, 2013-2019)
27/12/2021
A mangáról: Eredeti cím: デビルズライン Készítési év: 2013-2019 Részek száma: 14 kötet Műfaj: seinen, romantikus, dráma, természetfeletti, horror Történet: Hanada Ryou Rajz: Hanada Ryou Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: Tsukasa az egyetemisták mindennapjait éli, amíg vámpírtámadás áldozatává nem válik. A segítségére egy félvámpír rendőr, Anzai siet. Ez a véletlenszerű találkozás mindkettejükben maradandó nyomot hagy, idővel pedig egyre inkább vágynak megismerni a másikat. A kettejük között kibontakozó romantika révén Tsukasa a világ egy egészen titkolt szegletébe nyer bepillantást: megismeri az emberek között, ám a legnagyobb titokban élő vámpírokat. Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Először nem is magával a mangával találkoztam, hanem a belőle adaptált animével, amely annyira megtetszett, hogy végül cikket is írtam róla a Mondóba. Elkezdtem még akkor olvasni a mangát is, mert az anime a tipikus "promósorozat" volt, amely bár a történet és a világ alapjait lefektette, ám a maga nyitott zárásával egyértelműen a még futó képregényre akarta felhívni a figyelmet. Az enyémet pedig teljesen sikerült is! Viszont általában jobban szeretek úgy mangát olvasni (vagy bármit, illetve ez az animékre és más sorozatokra is igaz), hogy az már be van fejezve. Így magamnak tudom beosztani az időt és a tempót, hiszen kevés annál bosszantóbb dolog van, mint amikor egy óriási fordulatot követően (jobb esetben) heteket vagy (rosszabb helyzetben) hónapokat kell várni a folytatásra. Bár követek futó mangasorozatokat is, a történet fonalát és a hangulatot sokkal erősebben érezni szerintem, amikor az olvasó nagyobb adagokat vehet magához. Így bár belekezdtem az akkor még futó Devils' Line mangába is, nem sokkal később meg is álltam az olvasással. Eldöntöttem, hogy inkább bevárom a sorozat végét, most pedig itt vagyok, mert egyben tudtam kiélvezni, és szeretném megosztani róla a gondolataimat. Előrevetítem, hogy sokszor fogom a manga bizonyos elemeit az animéhoz kötődő emlékeimhez hasonlítani, de megpróbálok úgy írni a mangáról, hogy az anime ismerete nélkül is teljesen megállja a helyét. Mit is gondolok róla? A történetről: Ami elsőre is megfogott a Devils' Line világában, az az volt, hogy mennyire érdekes és egyedi szemszögből közelíti meg a manapság már-már klisévé hitványult vámpíros témát. Hiszen persze, más történetekben is szerepelnek vérszívók, de általában állejtős szépségű férfiakként vagy szuper erős természetfeletti harcosokként jelennek meg. A Devils' Line-ban hiába erősebbek az átlagos embereknél és számítanak kimondottan veszélyesnek, azonban inkább tűnt úgy, hogy átokként és szenvedésként élik meg a másságukat. Ugyanis bár a vámpírok közöttünk élnek (a legtöbben a békés együttélés híveiként) és első pillantásra megállapíthatatlan a különbség köztük és az emberek között, ám elég egyetlen vércsepp, hogy az amúgy teljesen békés vámpírok vérre éhező, fékezhetetlen vadállatok szintjére degradálódjanak. Ez a fékezhetetlen vágy az, ami megkeseríti a vámpírok életét (és nehezíti meg a beilleszkedésüket, társkeresésüket stb.). Üdítő volt látni, hogy a vámpírok itt mennyivel másabb köntösbe lettek bújtatva a megszokotthoz képest, és gyakorlatilag mennyi társadalmi probléma kapcsán tekinthetők egyfajta szimbólumnak. Meglepő komolysággal lett bemutatva nemcsak az emberek és vámpírok közötti biológiai/fizikai eltérés, de volt itt szó együttélésről, illetve olyan politikai intrikákról is, amiktől csak számat tátottam. A történet egy egyszerűbb romantikus sztorinak indult, de ahogy telt az idő, úgy bontakozott ki a manga világa, ismertünk meg számos igencsak eltérő (és hiteles) jellemet, a cselekmény pedig sokszorosan megbonyolódott. A mangaka mert komoly és felnőttes témákról beszélgetni, legyen az bűnözés, társadalomkritika, politikai és más összefonódások, vagy éppen a szexualitás. Őszintén szólva engem teljesen meglepett, mert az anime és a manga eleje tényleg csak Tsukasa és Anzai megismerkedésének történeteként indult, de végül egy globális politikai kereszttűzzé nőtte ki magát, amely számos áldozatot és szenvedés hozott magával a manga egyébként sem egyszerű világába. Abszolút nem volt előre látható, de bárcsak mindig ilyen pozitív csalódások érnének! A másik, ami rendkívül tetszett, az a pszichológiai hitelesség, amellyel az egyes szereplők problémáit, útkeresését vagy érzelmi kríziseit ábrázolták. Szerintem kevés olyan manga van, ahol tényleg időt és energiát szánnak arra, hogy akár egy tucatnyi szereplőt is legyen lehetőségünk komolyabb mértékben megismerni (és megszeretni). De a Devils' Line esetében ez tökéletesen sikerült, még az antagonistább jellemeket sem tudtam gyűlölni, mert volt módunk az ő életükbe és érzéseikbe is bepillantani. Nem is beszélve arról, milyen izgalmas jellemfejlődéseknek lehetünk szemtanúi! Nyilván senki se fog teljesen kifordulni önmagából, de a manga képes volt a legfinomabb jellembéli változásokat is érzékletesen bemutatni. Ami külön érdekesség volt számomra, hogy a cselekmény bár sok történést bemutatott a manga világának egy adott szeletéből, ám maga sem tudott tényszerű válasszal szolgálni minden általa feltett kérdésre. A történet valamennyire nyitva is maradt a végén (nem zavaró módon, minden fontosabb történés vagy folyamat valamelyest lezárásra került), de a pozitív, törekvésre buzdító üzenetének hála egészen pozitívan tekint a szereplők jövőjére. Ettől szerintem kimondottan realistának lehet nevezni az ábrázolásmódját (hiszen mi sem ismerjük a jövőnket vagy tudjuk a választ minden kérdésre), és szerettem, hogy a mangaka kérdésein mi, az olvasók is el tudtunk gondolkozni, mert erre is kaptunk teret. A szereplőkről: Mielőtt egyes főbb szereplőkre rátérnék, szeretném általánosságban kijelenteni, hogy mennyire üdítő volt ennyi hitelesen ábrázolt és eltérő jellemmel megismerkedni. A szereplők önmagukban is elég komplexek voltak, de különösen imádtam azt a kapcsolati hálót, amit a mangaka kiépített körülöttük. Nincs két olyan kapcsolat (vagy akár kapcsolati dinamika), ami megegyezne a történetben, mindegyik egyedi a maga módján. Nem is beszélve a sok jellemfejlődésről és más változásról, amin a szereplők keresztülmentek. Amit nagyon értékeltem még, hogy nem végletes jellemekről beszélhetünk: mindenkiben voltak jó és rossz tulajdonságok is, az "ellenségesnek" ábrázolt karakterek sem egyöntetűen gonoszak voltak (és ez teljesen igaz a pozitívabb jellemekre is, az ő lelkükben is volt szorongás, félelem vagy más jellegű sötétség), hanem mindenki megkapta a kellő árnyaltságot. Tsukasa az elejétől kezdve kellemes meglepetést jelentett a bátorságával és közvetlenségével. Tisztában volt vele, hogy mennyire erőtlen és védtelen a vámpírokkal (vagy akár ellenséges emberekkel) szemben, ám mindig megpróbálta kihozni a legtöbbet az adott helyzetekből. Lehetett rá számítani, és sok szereplőnek fontos támasza volt. Nagyon inspirált, hogy nem elmenekült az esetleges problémák elől, hanem igyekezett mindig megfelelőképp kezelni a konfliktusokat és megoldásokat találni a saját (vagy mások) problémáira. Különösen becsültem benne, hogy mennyire komolyan veszi a kapcsolatát Anzai-al, és mennyi esetben és fronton harcolt kettejükért. Anzai félvámpírként olyan szerencsétlen helyzetben volt, hogy gyakorlatilag az emberek és vámpírok világa között félúton megrekedt, és emiatt egyik csoporthoz sem tartozott igazán. De örömmel láttam, hogy a történet központi drámájaként ezt megfelelően kibontották, és bár sok időbe, nyomozásba telt (valamint sok külső segítség is elkélt hozzá), de Anzai idővel el tudta magát helyezni a világban. Sokaknak triviálisnak tűnhet, hogy mennyi esetben problémázott (ez főleg a Tsukasával folytatott kapcsolatán nehezített), de én nagyon át tudtam érezni azt az egzisztenciális krízist, amin keresztülment a történet folyamán. A többi mellékszereplőt is nagyon megszerettem, a kedvenceim közül egyértelműen a Kirio-Nanako és a Takeshi-Mayu dinamikák kerültek az élre. A grafikáról/megjelenítésről: A rajzolás (a szereplőket tekintve) az elején nem nyerte el a tetszésemet. Nincs problémám azzal, ha nem bishoujokat és bishouneneket látok minden panelen, de valahogy kimondottan furcsának találtam a karakterdizájnokat (nem a pozitív értelemben furcsának). Ez idővel azonban változott: a mangaka is sokat fejlődött, illetve az én szemem is egészen hamar ráállt a rajzolásra. Így bár a történet közepén még mindig csak átlagosnak, az utolsó kötetekre azonban kimondottan szépnek találtam a grafikát. A különböző helyszínek és fegyverek, tárgyak rajzolása az elejétől kezdve nagyon tetszett. Részletgazdagok voltak, és könnyű volt mindig térben elhelyezni a látottakat. Összesítve: A Devils' Line szerintem egy nagyon üdítő manga a seinen alkotások között. Egy igazán "felnőtt" történet, benne minden olyan témával, ami a célközönséget érdekelheti: akció, dráma, politika és természetesen romantika, ráadásul ezeket nagyszerű arányban keverte el a mangaka, így egyik sem érződik túl soknak. Nem egy könnyű olvasmány, így inkább azoknak ajánlanám, akiknek nem fekszi meg a gyomrát, ha elmélkedni kell egyéni vagy társadalmi kérdésekben, és akiket nem zavar a vér és erőszak sem, mert ezek is hangsúlyosabb ábrázolást kaptak a képregényben. (Nyilván bárki tehet vele egy próbát, akit érdekel, de nem biztos, hogy mindent kellőképpen érteni fog.)
0 Comments
Az animéről: Eredeti cím: ファイナルファンタジーVII アドベントチルドレンコンプリート Készítési év: 2009 Részek száma: 1 Műfaj: akció, fantasy, sci-fi, dráma, pszichológiai Stúdió: Square Enix Rendező: Nozue Takeshi, Naora Yuusuke Karakterdizájn: Nomura Tetsuya Zene: Uematsu Nobuo Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Két évvel a Final Fantasy VII végét követően a játék főszereplői külön utakon próbálják folytatni az életüket, mindegyikük a maga módján igyekszik feldolgozni a történteket és segít az újjáépítésben. Azonban a világon egy furcsa, ismeretlen betegség söpör végig, Cloudot pedig három, Sephirothra rendkívül hasonlító idegen környékezi meg. Ahogy a férfi megpróbálja felvenni velük a harcot és megvédeni a családját, kénytelen szembenézni az őt kísértő démonokkal és a saját érzéseivel is. //A véleményezésben végig csak "Advent Children"-ként emlegetem a filmet, de érdemesebb a nem kevés extra tartalommal bővített Advent Children Complete-t megnézni a teljes élményért.// Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Ez a szekció kivételesen jó hosszú lesz, ezt szeretném már most előrevetíteni. Mindez pedig azért lesz így, mert az Advent Childrennek és nekem egy több mint tíz évre visszavezethető történelmünk van, amit fontosnak tartok kicsit részletesebben is megmagyarázni. A „kapcsolatunk” 2008-ban kezdődött, amikor hetedikesként az osztálytársaim biztatására megvettem életem első Mondo magazinját (talán az egyedüli iskolai környezet volt a miénk a világon, ahol a legmenőbb dolog volt az animés közösséghez tartozni), aminek az Advent Children volt a borítóján (2008/03-as szám). Akkoriban még az animék beszerzése kissé körülményesebb volt, mint manapság, így amellett, hogy a Jetixen néztük a Narutot, majd az Animaxon a többi animét esténként, japán szinkronos alkotásokkal nem nagyon volt még dolgunk. Így a magazinban szereplő animék egy részét se tudtuk megnézni, csak az ajánlók és a képek alapján tudtunk róluk valamiféle benyomást alkotni. Az Advent Children is egyike volt ezeknek az animéknek: a róla szóló cikket rongyosra olvastunk (szünetekben még idézgettük is a karakterek egy-egy cikkben bemutatott mondatát), és hetekig csak ekörül a film körül forgott a világunk. Ez furcsának tűnhet (nyilván számomra egy bájos gyerekkori emlék), de ameddig nem jutottunk ténylegesen a filmhez, gyakorlatilag úgy imádtuk ezt a animét, hogy egy fél perces jelenetet se láttunk belőle. Nem is beszélve arról, hogy valahogy nem is tudatosult bennünk annyira, hogy ez a film a játék folytatása (amit még annyira sem ismertünk). Egy pár évvel később végre meg tudtam nézni én is a filmet (köszönhetően egy drága barátnak, akinek megvolt a DVD verzió), és jobban imádtam, mint valaha. Még úgy is, hogy szerintem irreálisan magas elvárásokat támasztottam a filmhez az évek múlásával, de az Advent Children nemcsak megugrotta ezeket, hanem gyakorlatilag olyan szinten transzba ejtett, hogy a mai napig megremeg a lábam, ha meghallom az egyes betétdalait. Számos alkalommal megnéztem, és bár csak öt évvel ezelőtt jutottam el addig, hogy ténylegesen játszak az FFVII-tel (és gyakorlatilag pótoljam az egész Compilationt), sosem zavart, hogy az előzményeket nem értettem, kvázi önmagában is nagyon élvezhető filmnek tartottam az Advent Childrent. A mostani véleményezésemet azonban úgy írom, hogy már jobban tudok reflektálni a film korábban számomra ismeretlen területeire is. Mit is gondolok róla? A történetről: Nem is tudom, hol kezdjem, annyi mindent lehetne mondani a történetről. A készítőknek egyrészt nehéz dolga lehetett, mert a Final Fantasy VII a világ egyik méltán leghíresebb és legnépszerűbb játéka (külön blog is kevés lenne arra, hogy kiírjam magamból micsoda iszonyatos érzelmi, karakterábrázolási és más mélységei vannak), és pont emiatt szerintem óriási kihívást jelenthetett folytatást írni egy ilyen mesterműhöz – hiszen mindenki legalább olyan jó folytatást vár el, ha már az előd ilyen legendásan jó. Szerintem azonban a lehetőségekhez képest mindent kihoztak a történetből, amit filmes keretek között (és az alkotás korlátozott időtartama alatt) ki lehetett: így kaptunk egy több szálon futó, rendkívül izgalmas, érzelmileg is megmozgató sztorit, amely tömve van a játékra való visszautalásokkal és easter eggekkel. Láthatjuk a kedvenc szereplőinket is, és bár sokuk igazából csak „beköszön”, ennek is megvan a maga oka. Mégpedig az, hogy bár a film folytatja a játék történetét, de leginkább Cloudot helyezi a középpontba. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, miről szól a történet, azt válaszolnám, hogy ez Cloud megváltásának a filmje. Aki játszott a játékkal, tudja, hogy minden szereplőnek megvan a maga keresztje: mindenkinek a vállát súlyos gondok nyomják, amelyeket a múltjukra vagy éppen az aktuális élethelyzetükre lehet visszavezetni (nem fogok részletesen belemenni, mert erről megint egy disszertációt lehetne írni). Cloud életében is számos kisebb-nagyobb törés volt, de az egyik (ha nem) legnagyobb SPOILER Aerith elvesztése volt SPOILER VÉGE. Ez egy olyan tragédia volt, amely mindenkit végtelenül lesújtott, és bár a játék végén SPOILER úgy tűnt, végül „hőseink” győzelmet aratnak, SPOILER VÉGE de mint az Advent Childrenből megtudjuk, ezért óriási árat fizettek. Ám nem kaptuk meg a várva várt feloldozást mindezen áldozatok és fájdalmak után. Szerintem az Advent Children részben ezért készülhetett, hogy a főszereplő, Cloud végre megkaphassa a régen megérdemelt feloldozását. A többiektől, attól a bizonyos elvesztett személytől, de leginkább önmagától. Természetesen ez a folyamat lassú folyású, amely az egész filmen átível, és hogy eddig a végkifejletig eljussunk, számos vicces pillanaton, izgalmas csatán és misztikumon kell átverekedniük magukat a szereplőknek. Ez szerintem a másik nagy erőssége a történetnek is: amellett, hogy több szálon fut és így lehetőségünk nyílik számos karakter helyzetébe is bepillantást nyerni, a film nagyon jól ábrázolja a szereplők kapcsolatrendszerét. Emiatt lehetett az, hogy bár annak idején a játék (és a Compilation többi részének) ismerete nélkül néztem meg az Advent Childrent, a szereplők egymáshoz való viszonya sosem volt kérdéses. Különösen Cloud és társainak kapcsolata volt egyértelműen bensőséges: még úgy is tudtam, milyen erős közöttük a kapocs, hogy ennek a tényleges mélységeit csak utólag értettem meg. A történet egyedüli hibájának azt tartom, hogy bár az alapjáték ismeretében is nagyjából követhető, de a tényleges megértéshez szükséges a két regény (On the Way to a Smile és a Turks – The Kids are Alright) ismerete is. Nemcsak az derül ki belőlük, hogy egyes szereplők hogyan élték meg a játék végét (és onnantól egészen az Advent Children kezdetééig hogyan alakult a sorsuk), de megtudhatjuk, hogy egy bizonyos halottnak hitt szereplő miért lehet életben, illetve az új szereplők (gondolok itt főként Denzelre és a film antagonistáira) hogyan kerültek be a képbe. Ezekre a film nem tér ki különösebben, így aki a regényeket nem olvasta, leginkább csak a filmben elejtett utalásokra hagyatkozhat. A szereplőkről: Nehéz nem elfogultan beszélni róluk, hiszen nagyon a szívemhez nőttek az évek folyamán. Az a baj, hogy nem igazán tudok semmit se érdemben írni róluk anélkül, hogy az ne lenne nagyon spoileres a játékra és a Compilation nagy részére nézve (hiszen időben az Advent Children kvázi majdnem a legutolsó időszakban játszódik), így ezt a részt inkább most ennyiben hagyom. A grafikáról/megjelenítésről: A film teljesen CGI-al készült, és annak idején az emberek gyakorlatilag térdre borultak előtte, olyan hihetetlenül minőségi módon lett összerakva a film látványvilága. Nekem a mai napig tetszik és szívesen megnézem, és bár nyilván azóta sokat fejlődött a technika (például látványban az FFXV: Kingsglaive film messze felülmúlja), de szerintem kimondottan jól megállja a helyét mai szemmel nézve is. Ami annak idején a rajongóknak óriási dolog lehetett, az részben a szereplők megjelenítésének a módja. Aki játszott a játékkal, úgyis tudja, mire gondolok, de akik nem, azoknak megpróbálom kicsit jobban elmagyarázni. Az eredeti FFVII 1997-ben jelent meg (több mint 30 éve!) még PS1 konzolra, és bár biztos vagyok benne, hogy annak idején óriási fejlődésnek/ugrásnak számítottak a 3D-ben megjelenített szereplők, mai szemmel nézve igen kis bénácskának tűnhetnek a karaktermodellek a maguk szögletes chibi design-jával. Az Advent Childrenben azonban hihetetlenül valósághűre és emberire sikeredtek (a nyilvánvalóan animésebb beütésük ellenére is), és a fanokat biztosan sokkoló csodaként érte, hogy ilyen formában (ráadásul szinkronhangokkal kiegészítve!) láthatják a filmvásznon a kedvenceiket. A másik, amiről beszélnünk kell, azok a harcok. Szerintem még a Mátrixban (ami annak idején tényleg a látványos harcok egyik filmes netovábbja volt) sem voltak ilyen szinten megkomponált küzdelmek. Mindezek persze a szereplők egyéni fegyvereit és támadásait is rendkívül jól visszatükrözve készültek. Az ember csak ült, és gyakorlatilag tátott szájjal bámulta az összes csatát, néha még levegőt is elfelejtve venni. És ez nemcsak egy-két bizonyos küzdelemre volt igaz, hanem mindegyik zseniálisra és kiemelkedőre sikeredett (sőt a SPOILER Bahamut Sin és a végső, Sephiroth elleni harc SPOILER VÉGE meg aztán pláne epikus körítést kaptak). Nyilván bizonyos esetekben a fizikai törvények elég rendesen kijátszásra kerültek, de egy fantasy filmben ez szerintem bőven belefér. (Hiszen ha a materiák felhasználásával tudnak kvázi varázsolni, ugyan miért ne tűnhetnének/lehetnének bizonyos bitang nagy fegyverek irreálisan könnyűek például?) Emellett azonban minden más is nagyon a helyén volt: a különféle effektek, a fegyverek, a hátterek és a helyszínek is. A zenékről: Szerintem nem az egyedüli rajongó vagyok, aki a mai napig megborzong az OST hallatán, ha valahol meghallja. Sőt igazából annyira jók lettek a film zenéi, hogy én a mai napig szoktam hallgatni belőle a kedvenceimet. Számomra főleg EZ és EZ a dal ikonikusak, de az összes többit is nagyon szeretem. Mindez persze annak köszönhető, hogy bár voltak teljesen eredeti, direkt a filmhez készített számok, de a zenék egy része az eredeti játék (amúgy is borzalmasan minőségi) dalainak átdolgozott változata volt. A seiyuukról: Ami szerintem annak idején is óriásit szólt (és a mai napig aktuális), az a szereplők hangjai. Az eredeti játékban ugyanis nem voltak leszinkronizálva a szereplők mondatai, így először ebben a filmben hallhattuk őket beszélni. Szerintem a japán szinkronválasztás nagyszerű lett, mindenkihez nagyon jól illik a hangja (de emlékszem, annak idején az angol szinkronnal is megnéztem a filmet, és nem volt rossz az sem). Sajnálom, hogy magyar szinkron nem készült az itthoni kiadásokhoz, bár én valószínűleg egyébként is inkább a japán verziót részesíteném előnyben. //Szeretnék megemlékezni egy sajnos már elhunyt szinkronszínészről: tavaly áprilisban meghalt Fujiwara Keiji. Én alapból nagyon szerettem őt, mert eszméletlenül tehetséges szinkronszínész volt, ráadásul az FFVII univerzumában ő kölcsönözte Reno hangját. Valószínűleg a tavaly megjelent FFVII Remake Part 1 lehetett az utolsó munkái/szerepei egyike...// Összesítve:
A Final Fantasy VII: Advent Children szerintem egy korszakalkotó film lett, még a kissé körülményesebb megérthetősége ellenére is. De ez egy olyan film, amit a mai napig könnyű szívvel ajánlok bárkinek, akit érdekel az FFVII univerzuma, és bár önmagában is megnézhető, azért érdemes lenne nem ezzel nyitni a sort. De mindent tartalmaz, ami a játékot is nagyszerűvé tette (sőt bizonyos dolgokkal, például modern látvánnyal és a szereplők hangjaival is kiegészült), mindezt pedig egy 126 perces film idejébe sűrítve. Kedvenc japán mobilos játékaim I.
10/7/2020
Most csak egy rövidebb irományt hoztam, amellyel nem titkolt célom lenne meghozni az emberek kedvét pár általam nagyon szeretett japán mobilos játékhoz. Sajnos a legtöbb japán nyelvű, ám közülük több olyan, amivel anélkül is el lehet szórakozni, hogy valaki jól beszélné a nyelvet, illetve nagyon jó rajongói fordítások elérhetőek hozzájuk, ezért is mertem belevenni őket a listába. A listán szereplő játékok mindegyike ingyen is elérhető és játszható, ám lehetőség van bizonyos játékbeli tartalmakért fizetni is. I-Chu Étoile Stage Nyelv: japán Kiadási év: 2020 Platform: Android, iOS Fejlesztő: LIBER Entertainment Kategória: idol, zenés Történet: A játék gyakorlatilag az Aichuu (lásd lejjebb, a Megemlékezések között) 2.0 változata. A szereplők és a felállás maradt (producerként kell segítenünk sok kis idoltanoncot rendes idollá válni), viszont a játékmenet nagyban megváltozott. Az elődhöz hasonlóan itt is kártyákat gyűjtögetünk, ám ritmusjáték helyett sokkal inkább az idolnevelésen (edzés, fellépések, stb.) van a hangsúly. Mit gondolok róla? Én nagyon szerettem az elődöt (erről részletesebben az Aichuunál írok), így nagyon vártam, hogy az A3!! sikerén felbuzdulva hogyan fogja a fejlesztő átvariálni a játékot. Nekem a ritmusjátékok nagy gyengéim, az idolnevelő játékok viszont annál kevésbé. Ettől függetlenül nagyon sok pozitív változást eszközöltek: a történet immár teljesen szinkronizált (a rengeteg nagyszerű seiyuu miatt kár lett volna ezt veszni hagyni!), továbbra is gyűjthetünk kártyákat, amiknek a minősége az artistváltás(ok) ellenére mit sem változott. Számos új dal felcsendül a játékban az ismerősebb melódiák mellett. És végül az idolneveléssel is megbarátkoztam, sőt az eventek kifejezetten könnyebben teljesíthetők (sok dolog automatikusra állítható, nem kell órákig manuálisan grindelni bizonyos dalokat), ami nagy könnyebbség. Trailer: Chain Chronicle Nyelv: japán (régen volt globális verzió angol nyelven, de már nincs) Kiadási év: 2013 Platform: Android, iOS, PS Vita (utóbbi szervereit lelőtték már sajnos) Fejlesztő: Sega Kategória: fantasy, rpg, tower defense Történet: A játék az Yggdra nevű kontinensen játszódik, amelyen sokáig béke honolt a válogatott fajú népesség körében, hála a Szent Király uralmának. Ám a semmiből különféle démoni lények jelentek meg a rejtélyes Fekete Király vezetésével, és káoszba taszították az egykoron békés és fejlődő vidéket. A Szent Király elbukott, a Szent Főváros elesett, ám a totális pusztulás beállta előtt egy fiatal fiú, Yuri megalapítja az Önkéntes Hadsereget, hogy a démoni Fekete Sereget legyőzve visszahozza a békét a világba. Mit gondolok róla? Az egyik kedvenc mobilos rpg-m! A történet nagyon érdekes, imádom a világot és a szereplőket is. A tower defence játékmódja szórakoztató, imádom a szereplők cuki chibis verzióit harcolni látni! Főleg, hogy millió-egy karakter van, mindegyik egyedi és gyönyörű, és alig várják, hogy az ember begyűjtse őket (ez is kártyagyűjtögetős játék részben). Az artok meseszépek, számos különböző artist készíti őket, de éppen ezért nagyon változatos a látványvilág is. Aki szeret fejlesztgetni, az pláne imádni fogja, maguk a karakterek is sokféleképpen tehetők erősebbé, számos fegyvert rendelhetünk hozzájuk (amik szintén turbózhatóak). Ami még külön öröm, hogy iszonyatosan sok event van, közülük a collab eventek a kedvenceim. Legyen szó animékről (Shingeki no Kyojin, Overlord, Tate no Yuusha no Nariagari stb.) vagy játékokról (Persona játékok, Sakura Wars, Mana sorozat, Sonic stb.), itt minden van! Trailer: (Senkit ne tévesszen meg, hogy angol nyelvű a videó! Sajnos a globális szervert azóta lelőtték, így már csak japánul elérhető a játék.) Fate: Grand Order Nyelv: angol, japán Kiadási év: 2015 Platform: Android, iOS Fejlesztő: Delightworks Kategória: fantasy, rpg, harc, taktikai, visual novel Történet: 2015-ben a Chaldea Biztonsági Szervezet összegyűjtötte a mágia és más területek szakértőit, hogy a segítségükkel a jövőt figyelhessék, és megakadályozhassák az emberiség kihalását. Azonban hamar kiderül, hogy 2016 végére kihalásra ítéltetettünk, ennek az okai pedig a 2004-es, Fuyukiban megrendezésre kerülő Ötödik Szent Grál Háborúban keresendők. Mi pedig akaratlanul is a vészhelyzet közepébe kerülünk, és gyakorlatilag az időben utazva kell megpróbálnunk menteni a menthetőt. Mit gondolok róla? Szeretem a Fate franchise-t, és ez a játék remek lehetőség volt arra, hogy kicsit közelebb is megismerkedhessek egyes Servantokkal, miközben izgalmas történetet olvashatok, és igazi Master módjára küzdhetek is a kedvenc Servaintjaim oldalán. A játékmenet visual noveles megoldása nekem nagyon tetszik, ahogyan a harcrendszer is egészen hamar megérthető és kézre állt. Látványra és hangzásra is nagyszerű a játék, egyedül a summon-nel gyűlt meg párszor a bajom (tudniillik nem vagyok túl mázlista, és gyakran nem kaptam meg azokat a ritkább Servantokat, akikre vágytam volna). A játékban egész sok event van, számomra ezek annyira nem voltam szimpatikusak, de a főtörténetet szeretem. Trailer: Story Jar Nyelv: angol Kiadási év: 2018 Platform: Android, iOS Fejlesztő: NTT Solmare Corporation Kategória: otome, visual novel Történet: A Story Jar különféle otome gamek gyűjtőapplikációja. Mit gondolok róla? Elsőre talán nem tűnhet nagy számnak egy otome applikáció, hiszen van millió-egy másik, a Story Jart én mégis szívesen ajánlanám azoknak, akik szeretnének olyan otomékkel is játszani, amik semmilyen más módon nem hozzáférhető Nyugaton. Ilyen például a Wand of Fortune és a Beast Master and Prince, de sok más érdekes otome is elérhető az applikáción. Fizetni nem feltétlenül kell, de a történetolvasáshoz ticketek szükségesek (amikből nem kapunk sokat), illetve gyémántokkal lehet a CG-ket feloldó (vagy éppen romantikusabb) válaszokat feloldani, és ezekből sem bővelkedünk alapjáraton. Ám egy kis türelemmel a napi belépésekkel szerzett ingyenes gyémántokkal és ticketekkel (illetve egyes küldetések teljesítésével) sokat össze lehet szedni, és gond nélkül végigjátszható pár route. Az esetek többségében szinkront nem tartalmaznak a játékok, de minden más hangot igen. Trailer: MegemlékezésA következőkben olyan játékok listája következik, amelyeket rendkívül szerettem és sokáig játszottam, de sajnos ma már nem elérhetőek. Sengoku Night Blood (2017–2019✟) Nyelv: japán Kiadási év: 2017 Platform: Android, iOS Fejlesztő: Marvelous Entertainment, Kadokawa, Otomate Kategória: otome, visual novel, fantasy, Történet: A történet főszereplője (avagy mi, játékosok) rejtélyes módon átkerülünk egy alternatív világba, amit Shigának hívnak. Ez a világ nagyon hasonló a Sengoku-korhoz, amikor Japán feudális urai versengtek és háborúztak az ország feletti uralomért. Itt azonban a már jól ismert történelmi alakok különféle fantasy fajokba (vámpír, vérfarkas, oni) tartoznak! A hazajutásra az egyetlen esélyünk, ha megtaláljuk Hime-mikot, azt a lányt, aki Shiga békéjéért felelt, de rejtélyes módon eltűnt. Ám természetesen akarva-akaratlanul is belefutunk a háborúzó szépfiúkba, és amint kiderül, hogy Hime-mikohoz hasonlóan micsoda különleges erőkkel ruházza fel őket a vérünk, csak tovább fokozódik a küzdelem a felek között, immár értünk. Mit gondolok róla? A Sengoku Night Blood egy nagyon érdekes keveréke volt az otome műfajnak, a kártyagyűjtögető játékmódnak és a Touken Ranbuból ismerős harcoknak. Én nagyon szerettem, meseszépek voltak az artok, érdekes volt a történet (amelyet mindegyik klán szemszögéből végigjátszhattunk, ráadásul teljesen le volt szinkronizálva!), és szerettem a karaktereket is. Nagyon sajnálom, hogy ilyen hamar beszüntették a játékot, főleg, hogy a történetnek messze nem voltunk még a végén, és így sosem tudjuk már meg, hogyan alakultak volna a történések. Trailer: Aichuu/I-chu (2015–2020✟) Nyelv: japán Kiadási év: 2015 Platform: Android, iOS Fejlesztő: LIBER Entertainment Kategória: idol, zenés Történet: A játék lényege, hogy mi vagyunk a fiú idoltanoncok, az aichuuk producerei, akik az Etoile Vio School-ba járnak, hogy idolokká válhassanak. Összegyűjthetjük az idolok kártyáit, haladhatunk a történetük olvasásában, valamint a kártyák felhasználásával játszhatunk a különféle idolcsapatok dalaival, illetve részt vehetünk különféle eventeken. Mit gondolok róla? Az egyik legkedvesebb játékom, évekig volt a figyelmem szinte kizárólagos középpontjában. Nagyon szerettem a szereplőket, a sokszor röhejes történetet (igen, rád nézek, Kuma igazgató), a zenéket és a játék egész játékrendszerét. Emiatt a játék miatt függtem rá a kártyagyűjtögetésre (a meseszép artok és izgi történetek miatt nagyon megérte mindent begyűjteni, amit csak lehet), és voltam képes eventek idején napi akár 2-3 órát is grindelni. Nagyon tetszett, hogy micsoda mélységet adtak a ritmusjáték részének (nemcsak sokféle nehézség és változatos dalok tették izgalmassá az élményt), és hogy a kártyák fejlesztésén és a csapatok összeállításán mekkora hangsúly volt. Sokszor komoly taktikázásra volt szükség, amit én nagyon élveztem. Sajnos a játék már csak offline elérhető az eddigi játékosoknak, decembertől pedig teljesen eltűnik az online áruházakból. Trailer: Dream Festival (2016–2018✟) Nyelv: japán Kiadási év: 2016 Platform: Android, iOS Fejlesztő: Bandai Kategória: idol, zenés Történet: A játékban egy kitalált tehetségkutató ügynökség soraiba lépő idolokat követhetünk nyomon, a dalokat játszva, a karaktereket fejlesztve és az eventeken részt véve oldhatjuk fel a különböző, szereplőkhöz kapcsolódó történeteket. Mit gondolok róla? A játék egyszerre volt furcsa, mégis bájos. A szereplők és a történet érdekesek voltak (bár messze nem kiemelkedőek), engem leginkább a játékmódjával fogott meg. Szerettem benne a dalokat, bár kicsit esetlen volt a ritmusjáték kialakítása (valahogy nem volt a legkényelmesebb, nekem legalábbis). Itt is kártyákat lehetett gyűjteni, ám ezek a többi hasonló műfajú játékkal ellentétben nem karakterkártyák voltak, hanem a szereplők különböző ruhaszettjeit tartalmazták (Dorika névre hallgattak egyébként), amiket aztán kombinálhattunk a jobb pontszámok és kinézet elérése érdekében. Ami még érdekessége a játéknak, hogy a Dorikákon szereplő ruhaneműket a fiúk mahou shoujo átalakuláshoz hasonló folyamatot követően öltötték magukra, rendkívül jópofa volt ilyesmit látni a játékban. Még az sem zavart, hogy a koncertek meg a játék is elég erősen CGI-grafikás volt, mert minden más eléggé tetszett. Összességében egy jópofa, sok szempontból átlagostól eltérő applikáció volt, de sajnos az egész DoriFesu franchise nem tudott kirobbanó sikert elérni (sem a játék, sem az anime és más projektek), így sajnos a süllyesztőben végezte az app is. Ha mást nem is, de az animével, illetve a zenékkel valamennyire tudok vigasztalódni. Trailer: Yakusoku no Neverland (anime, 2019)
22/4/2019
Az animéről: Eredeti cím: 約束のネバーランド Készítési év: 2019 Részek száma: 12 Műfaj: shounen, horror, sci-fi, misztikus, pszichológiai, thriller Stúdió: CloverWorks Eredeti mű: Shirai Kaiu, Demizu Posuka (manga) Rendező: Kanbe Mamoru Karakterdizájn: Demizu Posuka Zene: Obata Takahiro Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A történet középpontjában árvák állnak, akik egy erdővel és nagy kapuval körbevett házban élik boldog mindennapjaikat. Noha a gyerekeknek naponta kell teszteket elvégezniük, azon kívül minden szabadidejükkel azt tesznek, amit csak szeretnének. A biztonságukat és boldogságukat pedig a gondozójuk, a "mama" titulust viselő Isabella őrzi. Az egyetlen szabály, amit a gyerekeknek be kell tartaniuk, hogy ne menjenek túl messze a háztól - különösen a kaput kerüljék. Így telnek az árvák mindennapjai, amíg valaki örökbe nem fogadja őket, hogy aztán sose halljanak többet az illető felől... A házban élő három legidősebb gyerek azonban gyanakodni kezd, az idő előrehaladtával pedig nem csupán az árvaház mögötti rémes titokra derül fény, hanem arra is, hogy kicsoda pontosan a gondozójuk. A kérdés már csak az, hogy mit lépnek a gyerekek az igazság tudatában...? Joker Game (anime, 2016)
1/3/2018
Az animéről: Eredeti cím: ジョーカー・ゲーム Készítési év: 2006 Részek száma: 12 Műfaj: seinen, katonai, történelmi, dráma Stúdió: Production I.G Eredeti mű: Yanagi Kouji (regény) Rendező: Nomura Kazuya Karakterdizájn: Miwa Shirow, Yahagi Toshiyuki Zene: Kawai Kenji Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A II. világháború kitörésének küszöbén az információ mindennél értékesebbé vált. Ezért, hogy Japán tarthassa az iramot a világgal, Yuuki alezredes létrehoz egy titkos kémszervezetet, a D ügynökséget. Az anime pedig azt mutatja be, a D ügynökség nyolc kémje miként boldogul a világ legveszélyesebb országaiba beépülve. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Őszintén szólva a legelső motivációm az anime megnézésére az volt, hogy láttam, az egyik kedvenc mangakám, Miwa Shirow (írtam az egyik mangája, a Dogs kapcsán már véleményezést) készíti hozzá a karakterdizájnokat. Szóval mondhatni, ez az anime "szerelem volt első látásra". De természetesen nem csak ezért vágtam bele, igazából noha nagyon szeretem a kémes témájú filmeket és könyveket, nagyon kevés olyat találok, ami ténylegesen tetszik is. Ezért gondoltam, teszek vele egy próbát, mert a koncepciója érdekesnek hangzott. Mit is gondolok róla? A történetről: Maga az anime lényegében teljesen epizodikus: egy vagy maximum két részben mutat be egy, a D ügynökség kémével kapcsolatos történetet egy alternatív, kora 20. századi környezetben (leginkább a 2. világháború környékén járunk időben), ám erőteljesen merítve a valódi történelmi eseményekből (Franciaország megszállása stb.). Ez a sorozat második felében is így folytatódik, tehát a legtöbb sorozattal szemben itt gyakorlatilag nem beszélhetünk egy fő történetszálról, amely apróbb mértékben megbújik az epizodikusabb részek alatt, és csak a történet végére bontakozik ki teljesen. A Joker Game különböző történeteit csupán az köti össze, hogy a D ügynökség kémei szerepelnek bennük változatos környezetben. Ez elsőre talán kicsit úgy tűnhet, von le az anime értékéből, de szerintem erről szó sincs. Igaz, nincs egy nagy történetív, amely közrefogja az egyes küldetéseket, de ettől függetlenül az anime bőven megáll a lábán. Az egész sorozat olyan, mintha a D ügynökség ügyeiből egy változatos csokrot állítottak volna össze, és így akarnák bemutatni nem csak a kémeket és az ő válogatott küldetéseiket, de az ügynökség alapítójának alakját és az egész mögöttük álló filozófiát is. Ehhez pedig ez a fajta szerkesztési egység tökéletesen megfelel. Ugyan nem folyamatosan, egybe kapjuk az információkat, de az epizódok közben számos fontos információ elhangzik, amelyeket a néző tud hova tenni. Nekem legalábbis tetszett, hogy ez a fajta felépítés módot adott arra, hogy számos (kimondottan kreatív) környezetben bemutassa az ügynököket, mindezt úgy, hogy egyfajta kellemes misztikumot kölcsönzött az animének, és a készítők nem rágtak mindent a szánkba. Egy olyan kaliberű és mondanivalójú műnek, mint amilyen szerintem a Joker Game, egyébként sem állt volna jól a hagyományos narrálás/történetvezetés. Nem is beszélve arról, hogy az eredeti könyvek is novellákból állnak össze, így gyakorlatilag ezt a felépítést meghagyták az adaptálás során. Az epizodikus történetek is tetszetősek és meglepően változatosak: van, amelyik akciódúsabb, míg sok lassabb tempójú, de minden esetben nagyon jól felépített, logikus megoldás vár az egyes rejtélyek és ügyek végén. Ezek sokszor meglepőek, máskor kevésbé, és előfordul, hogy a logikánk helyett az érzéseinkre hatnak inkább. De ami különösen tetszik az animében, az az, hogy nagyon gyakran hiába figyel oda nagyon a néző, könnyen lehet, hogy egyes szereplők gondolkozásmódja annyira elvonja a figyelmét, hogy akkor sem veszi észre az igazságot, amikor az ott van előtte. Ahogy a való életben, úgy a Joker Game-ben sem minden az, aminek látszik, ezért nem árt nyitott szemmel és elmével figyelni a részeket. Sokszor elég információ hiányában így sem fogunk tudni magunktól rájönni az egyes ügyek megoldására, de minden esetben megtudhatjuk, hogy a kémek ellen dolgozó személyek is miért "járnak pórul". Az anime hangulata engem rendkívül megfogott. A sokszor lassú tempó ellenére sosem éreztem úgy, hogy unnám: a készítők olyan állandó feszültséggel és rejtélyességgel vértezték fel az animét, amelyek akkor sem hagyják unatkozni az embert, amikor az egész epizód csak bizonyos szereplők párbeszédeiből épül fel. Nem is beszélve arról, hogy meglepően sok japános jelleggel is felruházták a történetet: a kisebb látványelemektől és helyszínektől kezdve egészen egyes szereplők világlátásáig és viselkedéséig számos, a szigetország lakóira jellemző motívummal összefuthatunk. Ami különlegességként említhető még, az nem más, mint hogy az anime viszonylag kevés/minimális vérontással és kegyetlenséggel is komoly tud lenni. Általában azt vettem észre, hogy egy sorozat azért tűnik komolynak/nagyobb súlyúnak, mert vagy a hangulata komor, vagy rengeteg vér és kegyetlenkedés van benne. Ám a Joker Game úgy is tud emberi sorsokról, tragédiákról és politikáról szólni, hogy ehhez inkább különleges hangulatot és viszonylag vérmentes ábrázolásmódot körít. A szereplőkről: Nem ritka, hogy a szereplők sokkal hangsúlyosabbak egy animében, mint maga a történet. Ám a Joker Game azon kevés animék egyike, ahol a karakterekről szó szerint semmit se tudunk (de tényleg), ám mégis kiemelt fontosságúak abban, hogy magát a sorozat lényegét megértsük. Tehát adott sok kém, akiket az anime végére se fogunk tudni különösebben megkülönböztetni egymástól. A nevükre pláne nem fogunk emlékezni, és a jellemükről se tudunk meg semmit. És ez így tökéletes. Furcsán hangozhat, de tényleg, és a továbbiakban le is vezetem, hogy miért gondolom így. A főszereplők kémek, akik mindent eldobtak azért, hogy az országukat szolgálják. Nem csak a családjukat, de az egyéni terveiket és vágyaikat is. Lényegében a saját lényüket is megtagadták, hogy mindig azzá az emberré válhassanak, akire a küldetéseik során szükség van. Akár fontos személlyé kellett válniuk, aki központi szerepet vállalva érintkezik másokkal, akár csak a háttérben kellett figyelniük, megtették. Nem lehet úgy akár minden nap más szerepet alakítani, hogy az embernek domináns személyisége van. Nekik már a kezdet kezdetén el kellett veszíteniük minden egyéni jellegzetességüket és preferenciájukat ahhoz, hogy a parancsokat megfelelően teljesítve be tudjanak épülni az adott környezetbe. Gyakorlatilag senkikké váltak, akiket aztán az ügynökség az éppen aktuális céloknak megfelelően formálhatott egy alakká, akit valamilyen hamis névvel és más szintén nem valós adatokkal felruházhattak. A Joker Game zsenialitása az én szemszögemből pont ebben jelenik meg igazán. Hogy a kémeket végre itt reálisan ábrázolták. Igen, talán jellegtelen, érzéketlen embereknek tűnnek, szinte már gépeknek, mert azok is. Mert az ő munkájukat másképp nem lehet levégezni. Személy szerint sosem szerettem azokat a kémes alkotásokat, ahol az ügynökök feltűnősködő, random lövöldöző szépfiúk voltak (gondolok itt pl. a James Bond filmekre...). A Joker Game kémei azonban valódi kémek, akik ha kell, egy egész epizódon keresztül a szemünk előtt vannak. Ám ha csak annyi a szerepük, hogy huszonöt perc alatt csupán annyi időre jelenjenek meg, hogy az egyik szereplőnek egyetlen mondatot mondjanak, hát akkor annyira bukkannak fel. Az anime kémei valódi ügynökök valós feladatokkal és ezeknek megfelelő szerepkörökkel. Nem többek és nem kevesebbek. De pont ettől tökéletes kémek az én szememben. A sorozat pedig nagyon jól bemutatja, mennyi kitartás, odaadás és önfeláldozás (szó szerint) kell ahhoz, hogy valaki kém lehessen a D ügynökségnél. És még azok, akikben megvan a kellő erő vagy intelligencia, sem biztos, hogy jó kémek lennének. Emellett persze ők is csak emberek, így hibázhatnak és ahogy mindenki, meg is halhatnak. Így attól függetlenül, hogy szerintem tökéletes kémek, ez a tökéletesség csak eddig terjed, mert minden más szempontból pont ugyanolyan átlagemberek, mint a nézők. A grafikáról/megjelenítésről: Mint korábban említettem, az anime megjelenése (különösen a karakterek külseje) nagyban hozzájárul ahhoz, hogy elkezdtem nézni a sorozatot. Így erről csak pozitívumukat tudnék írni: a szereplők külseje letisztult, felnőttes, abszolút nem a szokásos "nagy szemű szereplők"-ről beszélhetünk a Joker Game esetében. Emellett a környezet is gyönyörűre sikeredett: noha sok az állókép, ám a hangulatteremtő és térben behatároló szerepnek szerintem abszolút eleget tesznek. A zenékről: Az OP-ED páros számomra annyira nem volt megfogó (az ED inkább, de az sem kiemelkedően), de ettől függetlenül mind képvilágukban, mind hangzásukban maximálisan illettek az animéhez. A háttérben megszólaló dallamok viszont nagyon tetszettek, azok legtöbbször akár önmagukban is bőven megállják a helyüket, és azóta is szívesen hallgatom őket, mert nagyon hangulatosak (nem egyszer kaptam magam azon, hogy már a hideg rázott tőlük, olyan mélységet segítettek kihozni mindig a történésekből is). A seiyuukról: Rettentő régen láttam olyan animét, amelyben annyi kedvenc japán szinkronszínészem (gondolok itt főleg a férfiakra) megfordult volna, így minden egyes alkalommal nagyon örültem, amikor egy-egy újabb kedvencem szólalt meg a részek előre haladtával. Mint mindig, itt is zseniálisan alakították a szerepüket. Összesítve: A Joker Game szerintem egy rettentő hangulatos, mély mondanivalójú anime. De pont amiatt, hogy igen sokszor politikai/katonai témákat feszeget, komor a hangulata és legtöbbször nem akcióorientált, valószínűleg inkább tekinthető erőteljesen réteganimének. Ettől függetlenül aki hozzám hasonlóan végre igazi kémtörténetekre vágyik, vagy csak szereti a komolyabb, seinen animéket, nyugodtan tegyen vele próbát. .hack//Sign (anime, 2002)
11/11/2017
Az animéről: Eredeti cím: .hack//SIGN Készítési év: 2002 Részek száma: 26 Műfaj: seinen, fantasy, dráma, lélektani, sci-fi Stúdió: Bee Train Eredeti mű: Project .hack Rendező: Mashimo Kouichi Karakterdizájn: Ban Yukiko Zene: Kajiura Yuki Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A főszereplő, Tsukasa emlékeitől megfosztva ébred fel a The World nevű MMORPG-ben. Nem tud semmit a játékon kívüli életéről, csupán annyi biztos, hogy nem képes kijelentkezni. Az őt körbeölelő rejtélyre hamarosan több más játékos is felfigyel, és a fiú köré csoportosuló szereplők próbálják kideríteni, mi állhat Tsukasa állapotának és a játékban felszín alatt bekövetkezett furcsa változásoknak a hátterében. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Még valahogy nagyon az "animés pályafutásom" elején belefutottam a .hack franchise-ba, de sosem volt időm vagy lehetőségem jobban elmélyedni benne. Pedig nagyon jókat hallottam és olvastam róla, bár mivel nem is nagyon volt senki, akivel beszélgethettem volna róla, talán ezért is lehet, hogy eddig tartott a közelebbi megismerkedésünk. A 2010-es évektől kezdve azonban egyre többet találkoztam vele, hiszen szinte minden "oszt a játékban ragadtak" és "hoppá, átkerültünk valami fantasy világba"-típusú animénél láttam hivatkozást a .hack-re mint eme két műfaj előfutárára/atyjára. Így nem volt mese, ideje volt tényleg közelebbről is megnéznem ezt a klasszikust. Mit is gondolok róla? A történetről: A történet tényleg olyan jó, mint hallottam. Próbáltam nem különféle elvárásokkal nekiülni, hanem nagyon nyitott szemlélettel elkezdeni (főleg úgy, hogy féltem, sok műfaji sajátosságot esetleg unni fogok, amiket később készült animékben/mangákban láttam már), nehogy csalódnom kelljen, de a Sign minden elvárásomat felülmúlta. A legfontosabb tényezők egyike a történet tempója. Olvastam, hogy ne egy SAO-hoz hasonló akciódús sztorit várjak bombasztikus stílusban meganimált harcjelenetekkel, mert ez egy lassabban kibontakozó történet lesz, de őszintén szólva engem is meglepett, mennyire kényelmes ütemű volt az anime cselekménye. Szerintem soha egy ilyen furcsán tagolt szerkezetű és szinte már kínosan lassú történetvezetésű animét nem láttam még. Ennek ellenére ezeket abszolút nem negatívan éltem meg. Lassú tempó alatt igazából azt értem, hogy nagyon kevés dolog történik a szereplők párbeszédein kívül. A sorozat egésze (pár rövidebb akciójelenetet és sok gondolkozásra időt adó, csendes részt leszámítva) tényleg csak beszélgetésekből és a karakterek interakcióiból épül fel. Ezekből ismerjük meg a valódi történetet és a "The World"-öt, az anime legfőbb helyszínűül szolgáló MMO-t. Így tudunk meg többet a szereplőkről, az ő kapcsolatukról, illetve nagyon minimális mértékben a való életbeli énjükről. Most jöhetne a kérdés, hogy akkor mégis mi olyan nagy szám a történetben? Ezt két szóval lehetne egyszerűen megválaszolni: dráma és hangulat. Az anime attól függetlenül, hogy milyen zavartalanul bontogatja ki a cselekményt (nem győzöm hangsúlyozni, hogy még a Lucky Starban is messze több az akció, pedig az is főleg beszélgetéseken alapuló paródia), hihetetlenül erős atmoszférát tud teremteni. Az egész sorozat gyakorlatilag egy nagy, állandó feszültséget fenntartó misztikus nyomozás a játékban megjelenő furcsa jelenségek után, miközben bőven van idő igazi jellemeket és problémákat teremteni a karaktereket illetően. Éppen ezért nem is tűnt soha egy percre unalmasnak az anime: bőven volt benne jól adagolt, minőségi tartalom, amely képes volt végig fenntartani az érdeklődésemet. Nem kellettek ide nagy volumenű harcok, világmegváltó hősök vagy jól hangzó mondatok, hogy nagyszerűen szórakozzak. A Sign egy olyan történet, amely hétköznapi embereket mutat be egy fantasztikusan jól felépített, egyedi játékvilágban, mindezt pedig nagyon okosan kivitelezve és nagyon valósághű reakciókat bemutatva. Az egyetlen dolog, ami esetleg negatív lehet, az az, hogy az animét nagyon hamar lezárták, szinte mondhatnánk azt is, hogy levágták a végét. Ez azért van, mert a történetet viszik tovább a játékok, illetve a franchise többi tagja. Engem emiatt nem is zavar annyira, mert tudom, hogy előbb-utóbb minden kérdésemre választ kapok, de az, aki önálló műként szeretné értékelni a Sign-t, az könnyedén csalódhat benne emiatt. Hiszen (ha túltette magát az akció hiányán) részese lehet egy aprólékosan kidolgozott világnak, nagyszerű történetet élhet meg szerethető karakterekkel, és az egész cselekményt levágják a huszonhatodik részben, az ember pedig csak ül és pislog, és hiába próbálná nézni a következő részt, rá kell döbbenie, hogy "hát ennyi volt". A szereplőkről: Az animét egyértelműen a precízen megalkotott szereplőgárda keltette életre. Az interakcióik nagyon hitelesek és jól követhetőek voltak, a Sign egy nagyon jól kiépített karakterkapcsolati hálózatot volt képes megjeleníteni a maga huszonhat epizódjában. A történet is érdekes kettősségre épül: "The World" világát a szereplők játékhoz való viszonya alapján lehetett definiálni, míg a szereplőkkel kapcsolatos ismereteinket pedig pont úgy mélyíthettük el, hogy megfigyeltük őket a játékban. Emellett persze néha egy-egy villanásnyi időre bepillantást nyerhettünk a valódi életkörülményeikbe, illetve pár a játékba szivárgó információ alapján azt is megtudhattuk, milyen érdekes jellembeli különbségek vannak a valós személyiségük és a játékbeli énjük között. A főszereplő, Tsukasa nekem elsőre egy nagy rejtély volt. Logikátlannak és ostobának tűnt a viselkedése, hogy zsigerből elhatárolódik mindenkitől, de idővel, ahogy több minden derült róla ki, megértettem, hogy miért viszonyul olyan furcsán másokhoz. Hogy nyilván az ember bizonytalan nem csak önmagában, de másokban is, ha nincsenek emlékei, emiatt pedig könnyen sebezhetővé és manipulálhatóvá válik. Továbbá Tsukasa az emlékei hiánya ellenére végig magában hordozta a való életben szerzett lelki sérüléseit, amelyek szintén nem segítettek neki a beilleszkedésbe. Ennek ellenére óriási fejlődésen ment keresztül az anime alatt. Megtanult bízni másokban, valamint elfogadni önmagát és az életkörülményeit. Leküzdötte azt a vágyat, hogy továbbra is meneküljön a problémái elől, és az újonnan szerzett barátai támogatására képes volt annyi erőt gyűjteni, hogy képes legyen szembenézni a legnagyobb gátlásaival és félelmeivel. Subaru a végtelenül kedves, ám naív és erőtlen hime kliséjének tűnt elsőre, ám idővel ő is sokkal nagyobb teret kapott, hogy kibontakozhasson. Megérthettük, miért olyan kis "nyamvadt", amilyen. Idővel pedig egy olyan jellemmé vált, aki Tsukasához hasonlóan képes volt elfogadni önmagát és másokat is. Lábra állt, és megszabadult azoktól a negatív helyzetektől és érzésektől, amik addig gúzsba kötötték. Így végül saját elhatározásából lépett arra az útra, amely úgy gondolta, hogy boldoggá teheti. Mimiru alapjáraton egy buta lányként definiálta magát mindig is. És valóban sokszor gyerekesen viselkedett, illetve nem értett meg felnőttesebb dolgokat vagy komolyabb összefüggéseket. Ennek ellenére ő volt a csapat legszínesebb tagja, az aktuális hangulatfelelős. Ez így elsőre nem tűnhet soknak, de a sorozatban számos olyan helyzet volt, amelyeket Mimiru mosolya vagy személyisége tett jobbá vagy mentett meg. Nem egy szereplőt segített át a nehéz időkön, mert a karakterek közül messze ő volt a szociálisan legérzékenyebb jellem, és ebben a történetben nagy szükség volt a lány érzelmi hozzáállására és intelligenciájára. A fontosabb szereplők közül még Bear és BT azok, akiket ki szeretnék emelni (bár lenne még szereplő bőven, akikről érdemes lenne írni). Ők két nagyon ellentétes jellem, akik ezt azonban (illetve úgy alapból az ellentéteiket) felnőtthöz méltó módon tudták kezelni. Bear nagyon atyáskodó volt, ami miatt hamar meg lehetett szeretni. BT-t az elején nem kedveltem, mert nagyon önzőnek és manipulatívnak tűnt, de idővel arra is fény derült, hogy miért ilyen, illetve hogy ezeket leszámítva is igen mélyérzésű szereplő. Az egyik kedvencem pedig a nagyon sunyinak és gonosznak tűnő szereplő volt, Sora. Érdekes volt látni, hogy attól függetlenül, ő is milyen klisés negatívabb szereplőként lett bemutatva, idővel mennyi oldalát (vicces, komoly, helyes ítélőképességű stb.) képes volt megmutatni a történet folyamán. A grafikáról/megjelenítésről: Az animét a Bee Train csinálta, akikről őszintén szólva nem is igazán hallottam eddig (pedig utánanézve készítettek olyan animéket, amiket ismerek), és szerintem jó munkát végeztek a Sign kapcsán. Nagyon tetszettek a hátterek, gyönyörűvé tették a The World egyébként is sokoldalú és hangulatos világát. Illetve nekem nagyon gyengém az a fajta karakterdizájn, amivel az anime szereplői megjelentek. Igen, régebbi kicsit, de nem is ezeket a nagyon tucatfejeket kellett nézegetnem, ami egészen nagy felüdülés volt (persze tisztelet a kivételnek, újabb animéknél is vannak nagyon karakteres karakterdizájnok). Különösen a szereplők ruhái, fegyverei és testeiken lévő jelek/tetoválások nyerték el még a tetszésemet. A zenékről: Az opening és ending nem volt rossz, de nekem az epizódok alatt felcsendülő OST-ok tetszettek a legjobban. Ezek ugyanis helyenként nagyon szokatlan dalok és dallamok voltak (már amikor megszólaltak, egész sok csend is volt a részekben), de első hallásra beleszerettem mindegyikbe. Mint kiderült, Kajiura Yuki komponálta őket, akinek különösen szeretem a műveit, így utólag nem is ért meglepetés, hogy zeneileg ennyire erőteljesre sikeredett a Sign. A seiyuukról: A szinkronszínészek közül egyedül Miki Shinichirot ismertem (mikor őt meghallottam, szinte el is sírtam magam örömömben, annyira rég hallottam már utoljára, és emiatt iszonyatosan hiányzott is), a többieket névről nem ismerem. De pont emiatt is volt nagyon érdekes nézni az animét, mert nem mindenhol Kaji Yuuki, Miyano Mamoru és Ono Daisuke meg a többi nagyon híres (és gyakran alkalmazott) seiyuu szerepelt. Mindenki nagyon jól alakított, de nekem Miki Shinichiro (ki más) és Yanka Hiroshi tetszett talán a legjobban. Összesítve: A .hack//Sign szerintem is joggal annyira népszerű és jó értékeléseket bezsebelt anime, amilyen. Egy elsőre ugyan lassú tempójúnak és unalmasnak tűnő sorozat, ami viszont a részek előre haladtával be tudja bizonyítani, hogy állandó akció és modern animáció nélkül is lehet valami izgalmas, hangulatos és időtálló. Aki szereti a "játékban ragadós" műfajt, és kíváncsi rá, hogy a mindenki által ismert SAO-n kívül hogyan lehet teljesen máshogy megközelíteni a témát, mindenképp adjon neki egy esélyt. Még ha a vége eléggé le is lett vágva, már maga a hangulata olyan, amiért megéri végignézni ezt a huszonhat részt. Iason és Riki (karakter - Ai no Kusabi)
30/7/2017
Noha rengeteg különböző BL alkotást szeretek, az Ai no Kusabi számomra egyértelműen a műfaj királya. Ezért is döntöttem el, hogy szeretnék kicsit írni a két főszereplőről, Iasonról és Rikiről, illetve kettejük kapcsolatáról. (Olvastam a regényt és láttam mindkét animeverziót is, ezért olyan információk is szerepelhetnek az írásomban, amik például csak kevésbé/semennyire nem jöttek át az animékből.) Figyelem! A szöveg egész tartalma tele van spoilerekkel, mert az Ai no Kusabi történetén keresztül vezetem le, én hogy értelmeztem a két szereplő jellemét. Így csak saját felelősségre olvass tovább! A kezdetek A történetben szerintem mindkét karakter elég nyers volt ahhoz képest, hogy végül milyen jellemekké formálódtak - először ezt szeretném levezetni, illetve hogy szerintem hogyan befolyásolta a személyiségüket az egymással való kapcsolatuk. Riki volt a Ceresben élő mongrelek egyik meghatározóbb (ha nem a legmeghatározóbb) személyisége. Ő vezette az egész nyomornegyedben dominánsnak számító Bison bandát. Egy mongrelhez képest nem csak kiemelkedően szép és erőteljes, de intelligens is volt. Mindezek mellett pedig rendelkezett azzal a karizmával, amelynek köszönhetően lényegében a nyomornegyed királyává vált. (Magamban inkább csak úgy szoktam rá gondolni, mint a kis szemétdomb kakasára - mindezt persze a lehető legpozitívabb értelemben.) Hozzá hasonlóan Iason is rendkívüli volt - ő volt a blondiek vezetője. Azért vált számára lehetségessé ennek a címnek a megszerzése, mert a bolygót irányító szupercomputer, Jupiter kedvence volt. De nem is csoda, külsőre tökéletes volt, egyedül a rideg és közönyös jelleme tűnhet számunkra elsőre unszimpatikusnak. Lényegében Riki és Iason már a megismerkedésük előtt a saját környezetük vezető egyéniségei voltak. És talán részben pont amiatt is olyan jól megalkotott az ő történetük, hogy annak ellenére, hogy látszólag itt is észrevehető a BL-ekre általánosan jellemző uke-seme felállás (ebben az esetben ugye Iason a seme, míg Riki az uke), ez náluk mégsem a szokásos értelemben figyelhető meg. Hiszen döntő többségben az uke valamilyen szinten femininebbnek tűnik - akár megjelenésre, akár jellemre/viselkedére. Itt viszont Rikire abszolút nem süthető rá a tipikus uke címke: hiszen erőteljes, férfias és határozott jellem, nem valami lányos megjelenésű, határozatlan kis szerencsétlenség, mint bizonyos ukék (persze ezt sem feltétlenül negatív jelenségnek gondolom, én csupán végtelenül értékelem, hogy Riki abszolút képes kilépni az ukék kliséiből). Így azt leszámítva, hogy az ágyban milyen Iasonéknál a felállás, nem lehetne egyértelműen megállapítani, ki milyen szerepet tölt be a kapcsolatukban. Ez nekem rettentően tetszett, mert sem Iasonra, sem Rikire nem lehetett ráhúzni egy sablont, ami még pikánsabbá tette a történetet, és jóval több teret adott a jellemük kibontásának. A történet így nem is csupán egy tipikus szerelmi történet, hanem két bolygószerűen meghatározó, egymást és a környezetüket is vonzó egyén kapcsolatának kibontakozása, amelyet egy rendkívüli alapossággal megalkotott sci-fi környezetbe ágyaztak. Iason Számomra úgy tűnt, hogy első körben Iason volt az, aki felfigyelt Rikire. Hiszen ő hagyta lényegében futni az első találkozásukkor, és Riki "egyenlítése" után is ő adta neki az Aurora coint, ami alapján később Katze rábukkanhatott a fiúra a nyomornegyedben. Valószínűleg már Riki akciója után (ha nem előtte) nagyon kíváncsivá válhatott rá, ami később egészen addig "fajult", hogy akarni kezdte Rikit. A regényben pedig szépen ki is bontakozik, ahogy Iason a háttérben végig maga felé csalogatja Rikit - akkor is, amikor a petjévé akarja tenni, illetve az ideiglenes szabadon engedését követően is, amikor újra vissza szeretné már kapni. Szerintem Iasont nem is annyira Riki külseje fogta meg (nyilván ő is észrevette, milyen különlegesen vonzó egy mongrelhez képest), hanem sokkal inkább a jelleme. Tetszhetett neki, hogy a sok, mindenben engedelmeskedő szolga és alárendelt után találkozott egy mongrellel (aki náluk még a semminél is kevesebbnek számított), aki viszont képes volt neki ellenállni. Sőt, nemcsak ellenállni vagy megtagadni az utasításait, de még rendesen vissza is szólni. Ez lehetett az, ami miatt egyre jobban érdekelte a fiú - meg akarhatta fejteni a titkát. Idővel viszont, ahogy Riki a petje lett, nem merült ki az érdeklődése csupán elméleti szinten. Riki, egy nyomornegyedi mongrel képes volt lángra gyújtani Iasont, egy tanagurai blondie-t. Pedig ők elvileg érzelemmentes, tökéletesített emberek voltak, lényegében gépek, Riki viszont elérte, hogy Iason szexuális vágyat, majd később szerelmet érezzen iránta. Ez pedig egyfajta csoda, hiszen ahogy a mi világunkban sem tipikus, hogy egy gép szerelembe esik, úgy az övékben sem megszokott. Főleg az nem, hogy az elit elitje egy szemétnél is kevesebbre tartott senkiért legyen oda. Ez persze óriási feszültséget és számos konfliktushelyzetet is okozott: Iason lényegében az egész blondie társadalommal és valamennyire Jupiterrel is szembekerült, akik mind méltatlannak és felháborítónak találták a viselkedését. Iason viszont ennek ellenére sem engedte el Rikit - a rabjává tette először szexuálisan, majd később érzelmileg is. Egyedül akkor lazított a pórázon, amikor úgy érezte, hogy apránként elveszíti azt a Rikit, akibe beleszeretett, és akit maga mellett akart tudni. A mindig maga útját járó, lázadó és szabad Riki ugyanis nem viselte túl jól azt a bezártságot és korlátozott mozgásteret, amibe Iason belekényszerítette, és kezdte elveszíteni a benne égő szenvedélyt. Iason persze erre is felfigyelt, és nehezen ugyan, de egy időre visszaengedte a nyomornegyedbe. Később akkor sem hagyta magára, amikor már Riki túl idős volt ahhoz, hogy pet legyen (vagyis hát lehetett pet, de ez abszolút nem volt megszokott) - ekkor Katze-n keresztül munkát is kerített neki. Riki Ugyan Rikit is megbabonázta Iason - a jeges pillantása, a leírhatatlanul gyönyörű külseje és még sok más, ő csupán jóval később kezdett csak ténylegesen romantikus érzéseket táplálni iránta (azt is mondhatnánk, hogy a történet legvégén ébred csak rá a valódi érzéseire). Kezdetben csak egy befolyásos, nemes megjelenésű androidnak tűnt számára Iason, akit a pet életének kezdeti fázisában egyszerre félt és gyűlölt. De a saját jelleme és egója nem hagyta annyiban, hogy elnyomja őt bárki is, ezért folyamatosan lázadt ellene. Még úgy is, hogy gyakorlatilag jó élete volt - a szabadsága árán olyan luxus vehette körbe, amiről korábban mindig is álmodott. Sőt Iason bőven ki tudta elégíteni a szexuális igényeit is. Érdekes volt látni, hogy a korábban Guy-jal élt szexuális életét ugyan "jónak" gondolta, ám Iason mégis képes volt messze túlszárnyalni bármelyik élményt/aktust, amelyet Guy-jal, a párzótársával élt meg. Riki számára ez volt talán az egyik legsúlyosabb felismerés: Iasonnak volt tapasztalata és igénye is arra, hogy kibontsa a Rikiben mélyen megbúvó, Guy mellett kibontakozni nem tudó szexualitást. A fiú jó ideig inkább csak megfigyelője/elszenvedője volt azon eseményeknek és hullámoknak, amelyeket Iason indított meg. Pet lévén szinte semmibe nem volt beleszólása, de a környezetében élő emberekkel folytatott ismerkedése, beszélgetései és benyomásai alapján képes volt jobban megismerni nemcsak a körülötte lévő fényűző világot, vagy a nyomornegyedbeli kalandjait, hanem Iason jellemére is jobb rálátást kapott. Egymás vonzásában Iason annak ellenére, hogy milyen végtelenül rideg és ellenkezést nem tűrő jellem volt kezdetben, idővel sokat változott (ezt még Raoul és Katze is megjegyezte). Nagyon jól meg lehetett figyelni, ahogy megváltozik: sokkal érzelmesebb lett, és jóval tudatosabban figyelt a környezetére, különös tekintettel Rikire. Korábban azt írtam, hogy szexuálisan és érzelmileg is a rabjává tette Rikit, de ami azt illeti, szerintem ő előbb a fiú rabjává vált. Hiszen benne gyulladt meg először az a heves birtoklási vágy, aminek Riki mondhatni az áldozatává vált - így lett végül Iason petje. És később is könnyedén észrevehetők a különféle kísérletei, amelyek segítségével el akarta érni, hogy Riki is beleszeressen. Ami vele kapcsolatban nagyon tetszett, az nemcsak a Riki iránti olthatatlan érzelmi és szexuális vágya, hanem az a végtelen szeretet és féltés, amivel a maga módján körülölelte a fiút. Hiszen mindig figyelt rá, hogy ne eshessen baja, és a háttérből simítgatta a különféle ügyeket. És amikor Guy elrabolta Rikit, ez a féltés vált először súlyos félelemmé, majd Riki kasztrálásának híre után csillapíthatatlan dühhé. De ezeket az erőteljes negatív érzéseket is félre tudta söpörni Riki kedvéért, és még az utolsó pillanatokban is csak azt tartotta szem előtt, hogy Rikinek ne eshessen bántódása. A korábban féktelen és betörhetetlen Riki szinte csak úgy vánszorgott vissza a nyomornegyedbe. Megtört volt, elkeseredett, és ezen az sem segített, hogy újra szabadnak hitte magát. Az Iasonnal töltött idő őt is nagyban megváltoztatta. Részben a kora miatt is lehetett, hogy jóval nyugodtabbá vált a vérmérséklete. Kiveszett belőle a vad fiatalság, és valami kicsit érettebb, megfontoltabb, és sajnos megtörtebb jellem vette át a helyét. Riki esetében érdemes megfigyelni azt is, végül is melyik világba lehetne őt besorolni. Iason bármit is tett, végig a fényűző elit tagja maradt, Riki esetében azonban ez nem ilyen egyértelmű. Hiszen amíg a nyomornegyedben élt, végig arról álmodozott, hogy bármi áron is, de kitör majd onnan. Ám mikor sikerült ez neki, mégsem volt annyira elégedett az új életével, amit Iason petjeként élhetett. És hiába vágyott vissza Ceresbe, amikor visszatért korábbi barátaihoz, rádöbbent, hogy már nem része az ő világuknak. Szegény megrekedt valahol félúton a nyomor és a fényűzés világa között, és nem tudta többé, hova is tartozik. Az Iasonnal való kapcsolata rányomta a bélyegét a Guy-jal folytatott viszonyára is: a visszatérése után képtelen volt újra nyitni párzótársa felé (akár érzelmileg, akár szexuálisan), és teljesen elszeparálta magát tőle. Nem mondta el neki, mi történt vele, pedig a későbbi tragikus eseményeknek elejét vehették volna úgy, ha Riki őszintén beszél korábbi párzótársával. Egymásra találás Iason és Riki történetének tragédiája, hogy csupán a történet legvégén, az elkerülhetetlen vég előtt képes kibontakozni a szerelmük. Hiszen Rikinek Iason elveszítésének közelsége kellett ahhoz, hogy ráébredjen: nem csak szexuálisan, de érzemileg is kötődik a blondie-hoz. Ennek ellenére úgy haltak meg, hogy tudták: a másik szereti őket, és szerintem ez a legfontosabb. Ami azt illeti, sokáig gondolkoztam azon, hogy miért kellett így véget érnie a történetüknek (és az életüknek is), de arra jutottam, hogy ez a tökéletes lezárás számukra. Hiszen egymásra találtak a végén, és együtt haltak meg. Úgy gondolom, hogy a haláluk mindenféleképpen elkerülhetetlen volt. Hiszen Iason és Riki kapcsolata az egész általuk ismert világgal szembement: sem Riki, sem Iason környezete nem nézte jó szemmel a kapcsolatukat. Guy mellett pedig számos más szereplő is megjelent, aki szerelmes volt vagy Iasonba, vagy Rikibe (hosszú listát lehetne írni róluk), vagy valamilyen más szempont miatt ellenezte a kapcsolatukat annyira, hogy akár tettlegesen is megpróbálja szétválasztani őket. Ezért úgy gondolom, hogy Guy-ra sem lehet haragudni. Én sokáig gyűlöltem, de elég volt csak beleképzelnem magam a helyzetébe (mivel Riki nem mondta el neki az igazat, ezért ő csak annyit látott, hogy Iason el akarja venni tőle a férfit, akit szeret, és úgy tűnt, Riki ezt szintén nem akarja), hogy rájöjjek, ő is csak egyike azon szereplőknek, akik Iason és Riki kapcsolatának váltak áldozatául. De ez a természetes következménye annak, hogy Riki és Iason ilyen kiemelkedő egyének voltak: olyan erősen vonzottak magukhoz mindent és mindenkit, hogy végül rájuk omlott az egész őket körülvevő világ.
Szívesen olvasnám mások véleményét is az Ai no Kusabival kapcsolatban. Ki hogyan érezte/értelmezte Iason és Riki kapcsolatát? Hogy tetszett a történetük? Meg tudtál békélni a befejezéssel? Ki vele!;D Griffith (karakter - Berserk)
3/6/2017
Figyelem! Az alábbiakban spoileres szöveget találsz! Kérlek, csak akkor olvass tovább, ha láttad/ismered a Berserk történetét, vagy nem zavar, ha bizonyos súlyos spoilereket fogsz elolvasni. Ha Griffith-t egy mondatban kellene bemutatnom, úgy írnám le, mint az általam eddig megismert negatív szereplők (vagy "gonoszok", kinek hogy tetszik) istene. Az alábbiakban a vele kapcsolatos érzéseimet, illetve a manga olvasása és anime nézése közben róla kialakult benyomásaimat szeretném kicsit részletesebben is leírni. Az első benyomások Griffith már az első pillanatoktól kezdve egy üde színfolt volt a történetben. Aki ismeri a Berserket, tudja, hogy leginkább a fekete, a fehér és a szürke különféle árnyalataiban pompázik - egy nyomorúságos, sötét világot fest le mérhetetlen gonoszsággal, szenvedéssel és borzalmakkal, amelyek az élet minden részében jelen vannak. Persze ott van mellettük a szeretet, a remény és más pozitív értékek is, de igen sokat kell keresni őket. Nos, talán pont ezek miatt is lehetett az, hogy Griffith az első felbukkanásakor is úgy tűnt, mint aki a szivárvány minden színében pompázik. Fiatal kora ellenére olyan intelligenciával és karizmával rendelkezett, ami miatt kicsit sem volt meglepő, hogy óriási embertömegek gyűltek köré. Egyszerűen ragyogott abban a kopár, színtelen világban, amely körülvette. Voltak céljai és álmai, amiket követett - ez már önmagában is ritka dolognak számít. Az emberek többsége a Berserk világában csak tengődik, nem igazán tudja, mit csinálhatna magával - a többség meg sem éri, hogy rájöhessen, mit is kezdhetne az életével. Griffith azonban pontosan tudta, mit akar, és azzal is tisztában volt, hogy ennek elérése érdekében miket tehet. Részben pont ez a magabiztosság és szilárd elhatározás volt az, ami rávehette a körülötte lévőket, hogy csatlakozzanak hozzá. Hiszen nem csak ambíciózus volt, de nagyszerű természettel is rendelkezett - segített másoknak és odafigyelt rájuk. Kiemelte őket a mocsokból (ez akár szó szerint a szegénység és nyomor volt, akár az a mocsár, amibe belesüppedt az életük/lelkük), és elérte, hogy az emberek felismerjék a saját értéküket. Egy olyan született vezéregyéniség volt, aki képes volt értelmet adni mások életének azáltal, hogy megosztotta velük a saját álmát. Az emberek pedig pont annak látták őt, ami egy ideig valóban volt: egy nemes férfinak. Aki erős, hatalmas, és pompás. Aki szinte ragyogott abban a végtelen sötétségben, amiben éltek. Akit mindenki saját akaratából akart segíteni és szolgálni. Nem volt ugyan nemesi származású - egy egyszerű kis koldusfiú volt hatalmas álmokkal. De valamiért mégis dicsőségesebb és nemesebb volt, mint bármelyik arisztokrata a Berserk világában. Képes volt elérni, hogy bárki térdre boruljon előtte. Miután Guts csatlakozott a Héják Bandájához, úgy tűnt, még inkább előre tör. Még hatalmasabb lett - egészen addig jutott, hogy nemesi rangot kapott, és az uralkodó közelébe férkőzhetett. De még ezzel együtt sem szállt el: továbbra is támogatta az embereit, amennyire csak tőle telt. Kapcsolata Guts-szal Kettejük viszonya az egyik legszebben ábrázolt kapcsolat, amivel mangában találkoztam. A mangaka félelmetesen jól megalkotta mindkét jellemet, talán ezért is lehet, hogy olyan alaposan képes volt megismertetni velünk Griffith és Guts kapcsolatát. Nekem nagyon tetszett, ahogy találkoztak - a már szinte kiforrott, elegáns zsenialitás és az állatias, vad erő. De pont emiatt is alkottak félelmetesen jó párost. Griffith remeg stratéga lévén szinte minden küzdelmet előre látott, Guts pedig mindent ki is facsart az adott helyzetből. De Guts ereje ellenére kezdetben Griffith jóval erősebbnek tűnt. Nem csak azért, mert fizikailag is erőteljes volt (a vékony és lányos kinézete ellenére), hanem mert fejben is átlátott szinte mindent. Így a kapcsolatuk elején Griffith inkább tűnt Guts feljebbvalójának és pártfogójának, mintsem barátjának. De idővel az ő kapcsolatuk is elmélyült, és bármit megtettek volna egymásért, lényegében együtt juttatták hatalomra Griffith-t. És Griffith jelleme volt az, ami segített Guts-nak is, hogy erősebb lehessen. Nem csak a fizikai határai tolódtak ki, de végre elkezdett azon gondolkozni, hogy mi is az ő célja. Egyenlő szeretett volna lenni a barátjával, akinek a fenségessége mindig is csodával töltötte el. Úgy érezte, kettejük barátsága csak akkor lehet valós, ha egyenlő félként állhat Griffith mellett. Ehhez pedig az kellett, hogy megtalálja a saját célját. Ezt viszont nem tehette meg úgy, hogy vele marad, a barátaikkal és Cascával, ezért is döntött úgy, hogy elmegy egy időre. Griffith-t persze rosszul érintette a hír. Guts volt az egyetlen, akiben teljes mértékig megbízott (ezt bizonyítja az is, hogy bizonyos feladatokat csak rá mert rábízni), és már ekkor olyan érzésem volt, hogy Griffith számára természetessé vált Guts jelenléte. Normális volt, hogy ott van, támogatja őt. Sőt, kicsit mintha valóban egy tárgyként kezelte volna. Hiszen a legelső párbajukkor is azt mondta, hogy "akarja őt", mert ha birtokolhatja Guts erejét, valóban elérheti a célját. Csak mintha nem vette volna észre, hogy Guts már nem volt a régi. Elhatározta, hogy menni akar, hogy meg akar változni. Megelégelte az akkori énjét, és szabadságra vágyott, hogy megtalálhassa azt az embert, akivé válni szeretne. Griffith pedig gyerekként hiába győzte le, Guts fizikailag sem rekedt meg azon a szinten, ahol régen volt. Sőt, mivel a második párbajuk előtti időben Griffith főleg a palotában töltötte az időt, és egészen kimaradt a valódi ütközetekből, akár azt is mondhatnánk, hogy vesztett a régi erejéből. Guts viszont, aki végig a frontvonalon harcolt érte, erősebb volt, mint valaha. Ezért is nem volt számomra meglepő, hogy Guts nyerte a párbajt. Griffith viszont láthatólag nagyon megdöbbent. Nem csak azért, mert Guts legyőzte. Inkább az lehetett számára ijesztő, hogy amíg szinte karnyújtásnyira került az álmától, és azt hitte, hatalmasabb, mint valaha, rá kellett jönnie, hogy közel sem az. Guts meg is ölhette volna akár. De ez persze semmi ahhoz képest, hogy rádöbbent: nem uralja többé Guts-ot. És utána következett idővel a másik ijesztő felismerés is, miszerint Guts, akire végig támaszkodhatott, nincs többé. Ő pedig ott maradt egyedül, miközben egyre inkább gyűlt benne a keserű gondolat, hogy miközben erős és független akart maradni, és azt hitte, az emberei függnek tőle, amióta csak találkoztak, ő függött Guts-tól, nem pedig a fiú tőle. A bukás Ahogy éreztem, az, hogy Griffith a dicső vezérből kvázi világok gyilkosa lett, szinte egyenesen következett abból, hogy Guts elment. Utána esett Griffith darabjaira. Elvesztette a tartását, azt a végtelen nyugalmat és türelmet, amivel korábban a céljait akarta elérni. A hercegnővel is mintha csak a bosszú és vigasztalás utáni vágyakozásból feküdt volna le. Aminek persze később meg kellett fizetnie az árát... A kínzás mintegy előkészítője volt a végső bukásának. Griffith személyisége ekkor kérdőjelezte meg magát először. Ekkor vonult vissza a tudata az agya egy messzi zugába - el a fájdalom és az álmainak elvesztése okozta keserűség elől. Reménykedtem benne, hogy ha Guts és Casca megmentik, akkor talán még visszatalálhat önmagához, de sajnos nem így lett. Végül a Guts iránti végtelen irigysége és az álmai megkaparintásának szinte már rögeszmévé vált vágya okozta a végső bukását. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy már szinte mindent irigyelt Guts-tól. A közös barátaikat, az erejét (mert bár Guts egyszerűnek tűnik, mint egy fatuskó, mégis hihetetlen jellembeli mélységei vannak, és nem csak fizikailag erőteljes, hanem lelkileg is), azt, hogy Casca, aki korábban belé volt szerelmes, végül mégis Guts-ot választotta. Zavarhatta, hogy a Guts-al szembeni rivalizálásban összességében alulmaradt. Hogy az az állatias, egyszerű gyerek, aki régen Guts volt, immár felnőtté vált, és kiemelkedett a többiek közül. Valószínűleg az egója miatt érezhette úgy, hogy Guts vele ellentétben nem méltó arra, hogy mások is felnézzenek rá, vagy követni akarják, ahogy korábban őt imádták. De mélyen magában pontosan tisztában volt vele, hogy Guts sosem volt jellegtelen. Mindig is különleges és erőteljes volt, már amikor találkoztak is, és az, amije van (barátok, erő stb.), nem Griffithnek köszönhetően szerezte meg, hanem a saját erejéből. Griffith ekkor jöhetett rá, hogy noha ő is karizmával és tehetséggel született, Gutsban is olyanannyi potenciál volt és van, ha nem több. Emellett továbbra is kitartott az álmai mellett, és bármit megtett volna azért, hogy valóra váltsa őket. Még az sem tántorította el, hogy amellett, hogy a saját lényét is fel kell adnia ezért, mindenki mást is fel kell áldoznia, akit szeret. És Griffith meg is tette végül azt a lépést, ami a végtelen hatalomhoz vezető utolsó lépés volt. Ezzel pedig végérvényesen eltaszította magától a többieket, és az egyik legjobban megalkotott főgonosszá lépett elő. Egyértelműen azért vagyok rá a leginkább mérges, mert mindenkit elárult, aki bízott benne. Mindenki, akit csak feláldozott, annyira szerette és tisztelte, hogy meg is halt volna érte. Nem egy flashback volt arra vonatkozóan, hogy hányan adták már érte az életüket. De óriási különbség van aközött, ha valaki önszántából halna meg valakiért, vagy ha valakit megölet az, akiben bízik. Itt pedig az utóbbi történt. Griffith úgy gondolta, hogy joga van megtenni azt a lépést, amivel végérvényesen elvesztette az emberi mivoltát (a szó minden értelmében). De nem volt, mert ezzel több tucat olyan ember életét vette el, akik mindenüket odaadták volna érte. Mintha Griffithnek végül csak eldobható eszközöknek tűntek volna, olyan bábuknak, akiket szemrebbenés nélkül beáldozhat a sakktáblán, ha ezzel előrébb juthat. Az pedig, hogy Guts előtt erőszakolta meg Cascát, a lehető legundorítóbb lépés volt (még a barátaik megöletésénél is alávalóbb). Ezzel semmi mást nem tett, mint bosszút akart állni Gutson. Meg akarta mutatni neki, hogy ő az erősebb, és bármit megtehet. Elvette Guts-tól a barátaikat, és pont így akarta elvenni tőle Caskát is. És még ha ez nem is sikerült teljes egészében, de nem csak Cascát nyomorította meg maradandóan, hanem Gutsot is (és itt megint nem csak fizikai szempontból gondoltam, hanem lelkileg is). Hú, jó hosszúra nyújtottam ezt a kis irományt... de igazából Griffith egy olyan jellem, akiről nem csak megéri írni, hanem akiről (mint olvasható is volt), nagyon szeretek is írni. Ami azt illeti, rengeteget gondolkoztam rajta, meg... hát a mai napig is, akármikor nézem/olvasom a Berserket. Rettentően tetszik, hogy nem valami klisés indokkal tették gonosszá, illetve nem olyan tucatgonosz, aki "gonosz, mert csak az, és kész". Szeretem, hogy van jelleme, különféle mélységei, és hogy mielőtt megutáltam, előtte volt lehetőségem megismerni és megszeretni. Talán pont emiatt is lehet, hogy amennyire szerettem kezdetben, most pont annyira utálom. De ez sem bizonyít mást, mint hogy a mangaka, Miura Kentarou zseniális munkát végez.
Kíváncsi vagyok, ha más is olvassa/nézi a Berserket, mit gondol Griffithről? Szerinted mi állhatott a bukása mögött? Hogy viszonyulsz a karakterhez? Nagyon szívesen beszélgetnék róla másokkal, szóval aki érez magában kedvet és erőt, írjon bátran!:D Az animéről: Eredeti cím: 機動戦士ガンダム サンダーボルト Készítési év: 2015-2016 Részek száma: 4 ONA Műfaj: seinen, mecha, dráma, lélektani Stúdió: Sunrise Eredeti mű: Ohtagaki Yasuo (manga) Karakterdizájn: Takaya Hirotoshi Zene: Kikuchi Naruyoshi Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Az anime a Gundam UC univerzumában játszódik, és az Egy Éves Háborút ábrázolja a Villámlás Szektorban. Itt küzdenek a háborúskodó felek ászpilótái: Io Fleming, a Földszövetség pilótája, és Daryl Lorenz, a Zeoni Fejedelemség mesterlövésze. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Mivel nemrég egészen belecsöppentem a Gundam világába, és eléggé jól haladok az UC univerzumban, gondoltam, megnézem ezt az animét is. Ahogy láttam, időben igazából ugyanakkor játszódik, mint az 1979-es Kidou Senshi Gundam, meg már értettem annyira a leírás alapján, hogy miről is fog szólni ez a négy ONA nagy vonalakban, szóval úgy döntöttem, hogy megnézem. Mit is gondolok róla? A történetről: Ez az anime valami brutális. Én az alapsorozatból meg az eddig elkezdett/látott Gundam animéimből indultam ki, tehát számítottam rá, hogy fognak benne szereplők meghalni, meg háborús történetről lévén szó, lesz majd benne kegyetlenség meg harcok, de nem olyan mennyiségű és mértékű kegyetlenségre számítottam, mint amennyit ez az anime bemutatott. Így elég hamar úgy éreztem, magam, mint aki egy gyomorszájba vágás után a levegő után kapkod. A történet hiába rövid (mert azért négyszer tizennyolc percet nehezen mondhatnánk hosszúnak), mégis nagyon tömény. Nem kapkodós tempójú, de elég sok minden történik benne, a jelenetek, nézőpontok csak úgy válogatják egymást, ám abszolút nem válik követhetetlenné. A töményt inkább úgy értem, hogy messze több dolgot sűrítettek bele, mint amennyire az ember számítana. Elég hamar megismerhetjük két főszereplőnket, sokat azonban nem tudunk meg róluk. Inkább csak annyit, hogy milyen körülmények között élnek, mi a feladatuk, illetve milyen zenét hallgatnak. A zene egészen fontos szerepet játszik a szereplők között, egyrészt összeköti őket (mert mindketten ezt hallgatják, így egy közös pont az egyébként másmilyen életükben), másrészt mégis teljesen elszeparálja őket. A zene ugyanis nem csak az ízlésükről árulkodik, de a számok egy része (illetve maga a lejátszó készülék) a múltjukhoz is kötődik, és ezzel is érzékeltetik a készítők, mennyire hasonló, mégis alapjában véve különböző főszereplőkkel fog operálni a sorozat. Az anime hangulata nagyon erőteljes. Az egész képi világ sötétebb, nyomasztó, és hiába tettek bele színeket, én mégis nagyon fakónak éreztem őket, főleg összehasonlítva a sok ronccsal és az űr rideg sötétségével. A mű központi témája a háború, ez az abszolút úr és a mindent meghatározó tényező. Szó szerint a pokolba invitál meg minket az anime, ahol a két háborúzó fél (a Földszövetség katonáinak és a zeoni haderőknek a) gyötrelmeit láthatjuk. Tökéletesen ábrázolja a háború esztelenségét, azt a hihetetlen embertelenséget, a mértéktelen szenvedést és elkeseredettséget, amit az emberek éreznek. Már nem is tudja igazából senki, hogy miért harcolnak (vagyis mégis, de csak mint droidok ismételgetik maguknak a szereplők), csupán a begyűrűződött gyűlölet miatt pusztítja egymást a két fél. Nem a „magasztos cél” és nem a parancsok számítanak. Egyedül az, hogy bármi áron, de életben maradjanak, illetve megbosszulják az elesett bajtársaikat. És a háború nem ismer tabukat. Nem számít, hogy valakit a család vár otthon, vagy a szeretője várja a bázison a visszatértét. Nem számít, hogy az illető nő vagy férfi. Még az sem, ha gyerek, őket is ugyanúgy beküldik ágyútöltelék gyanánt meg létszámnövelés ürüggyel meghalni. És persze szenved, aki kiadja a parancsot, szenved, aki végrehajtja. Az is, aki megsérül, de szinte még a halottak is, akiknek már minden mindegy. Az ONAk zseniálisan, mégis hihetetlenül gyötrelmesen mutatják be, milyenek a háborús hétköznapok. Hogy miként válik mindenkiből emberi roncs, hogy ég ki a katonákból minden érzelem, még a fájdalom is. A legtöbben a múltjukba kapaszkodnak, az egyetlen szikrányi reménybe és békébe, ami még a korábbi életükből származik, a legtöbbeknek azonban ez sem hoz megnyugvást, és nem tud elég erőt adni. Hogy őszinte legyek, én többször meg kellett, hogy állítsam az animét (a második részt többször is), mert nem egyszer el is sírtam magam. Sírtam, mert szó szerint fájt, amit láttam. Borzasztó volt nézni ezt a sok tönkrement életét, ezt a sivár, életnek nevezett valamit, amiben a szereplők léteztek. És mikor azt hittem, nyomorult Daryl életét nem tehetnék rosszabbá SPOILER (miután amúgy is elveszítette két lábát még a háború elején, amitől nyilván rettentően szenvedett, a harcok során elveszített még egy fontos végtagot), akkor jött a fekete leves (miszerint az egy szem épen maradt végtagjától is megfosztják, hogy így beültethessék a zeoni szuperfegyverbe, amivel megmentheti a társai életét). SPOILER VÉGE Na, az a jelenet volt nálam az egész anime csúcspontja, és akármennyire nem akartam volna már sírni, csak kibukott belőlem még pár percnyi zokogás. Mert iszonytató volt látni, mit tesznek vele. Akkor komolyan úgy éreztem, hogy meghalt bennem valami, amit talán úgy lehetne hívni, hogy emberség. A történet tehát brutális a szó minden értelmében, az én lelki világomat legalábbis rendesen hazavágta. Ennek ellenére tetszett, mert tényleg egy elég szép, átfogó képet adott a háborúról, még úgy is, hogy az ONAk alapjaként szolgáló manga még fut. A komor hangulatát is meg-megtörte pár szép pillanat, vagy a nagyon siratós visszaemlékezések, amikből a szereplők életét ismerhettük meg jobban, vagy éppen a katonák küldetésen kívül, szórakozással töltött idejét. Ettől függetlenül tényleg nagyon nyomasztó és drámai anime volt, ami tele volt tragédiákkal, borzalmakkal és kitörő érzésekkel, amik végül engem is magukkal ragadtak, és azóta se eresztenek. Valamint eléggé elgondolkoztató alkotás, ami után egészen más szemmel fogok tekinteni minden háborúra. Az egyetlen, amit sajnálok, az tényleg az, hogy nem befejezett történetről beszélünk (bár írtam már, hogy még fut a mangája), illetve hogy nekem a legvégén se adott feloldozást. A szereplőkről: Leginkább a két főszereplőről, Ióról ás Darylről szeretnék írni kicsit, mivel a többiek amúgy sem voltak annyira hangsúlyosak. Érdekes volt látni, hogy mennyire ellentétes jellemek. Nem csak a zenei ízlésük, de a viselkedésük alapján is. Daryl egy csendesebb, visszahúzódóbb srác. De talán pont emiatt ő tűnt számomra az érzelmesebb félnek, és emiatt lehetett az is, hogy vele (és az ő fájdalmával is) jobban tudtam azonosulni. Nagyon szépen bemutatták, hogy mennyire ragaszkodik az emlékeihez, hogy mennyire foglalkozik a társaival, és emiatt ő valamennyire emberibbnek is hatott. Vele ellentétben Io valami iszonyat magabiztos és nagyszájú volt, de valószínűleg a háború őrülete volt, ami ilyenné tette (és részben ezzel kompenzálta az érzelmi gondjait). Vele és az ő szenvedésével is együttéreztem, de rendkívül bántott, hogy a testi fogyatékossága miatt lenézte Darylt. Valahogy olyan érzésem volt, hogy Daryl noha testi fogyatékosságban szenved, úgy Ionak inkább a lelki problémái a meghatározóak. Ami a legszomorúbb, hogy ha más körülmények között találkoznak, és felfedezik, annak ellenére, hogy mennyire eltérő a jellemük, mégis mennyi közös vonásuk van, jó barátok lehettek volna. A grafikáról/megjelenítésről: Az animét a Sunrise készítette, akikre egy rossz szót sem lehet szólni az ONAk kapcsán, nagyon kitettek magukért. Gyönyörűek voltak a harcok, és összességében minden a helyén volt (a szépen megalkotott visszaemlékezésektől elkezdve a szereplők mimikáján át a hangulatos háborús hátterekig). Nem kíméltek a vértől meg a robbanásoktól sem, de ezeket is szépen megcsinálták. Illetve kicsit a megszokottól eltérő volt a karakterdizájn, de nekem ez is nagyon tetszett, mert valahogy nagyon illet az egész történethez. A zenékről: Opening nem volt, így arról nem tudok írni, viszont a részek végére betett dalok kellemesen drámaiak voltak, illettek az ONAkhoz. Az OST-ok elég határozottak voltak, főleg a harcok alatt betett őrült melódiák tetszettek. Nagyon jól visszaadták mind a harc esztelenségét, mind a karaktereken úrrá lévő tébolyultságot. A seiyuukról: Nagyon jól játszották a szerepüket, szerintem túl jól is, mert még rémálmaimban is üldözni fog ez a sok szenvedéssel teli, gyűlöletes és riadt kiáltozás... Összesítve: A Mobile Suit Gundam Thunderbolt egy nagyszerű háborús dráma, meseszép köntösbe bugyolálva, de nem érdemes megfeledkezni róla, milyen rémesen súlyos téma áll a középpontjában. Éppen ezért inkább csak olyanoknak javasolnám a megnézését, akik bírják a gyötrelmeket, és van hozzá elég erős idegzetük. Érdemes hozzá látni legalább az alapsorozatot (az 1979-es Kidou Senshi Gundamot, hogy az ember térben és időben el tudja helyezni a Gundam UC-ban (más mondjuk még több Gundam animét is szükségesnek tart hozzá), de szerintem anélkül is meg lehet nézni, mert az üzenete elég egyértelműen átjön úgy is. Final Fantasy I (játék, 1987)
17/12/2016
A játékról: Eredeti cím: ファイナルファンタジー Készítési év: 1987 Műfaj: akció, fantasy, szerepjáték Készítő: Square/SquareSoft (ma Square Enix) Zene: Uematsu Nobuo Platform: NES, GBA, PSP, iOs/Android, Nintendo Wii U stb. Rövid tartalom: A történet egy egészen szokványosnak tűnő, középkori jellegű fantasy világba kalauzol minket, ahol eléggé viharos körülmények uralkodnak. A világot éltető négy elemi kristályt (víz, tűz, föld levegő) ugyanis megfertőzte a gonoszság, emiatt mindenféle katasztrófákkal és borzalmakkal kell szembenézniük a világ lakóinak. Lukahn/Lukin (verziónként eltérő a nevének az átírása), egy híres bölcs azonban megjövendölte, hogy a sötétség eme korában felbukkan majd a Fény Négy Hőse, akik újra megtisztítják a négy elemi kristályt, és helyreállítják a világ rendjét. A játék során pedig mi irányítjuk a négy harcost, így a mi feladatunk a világvége elhárítása. (Az alábbiakban a GBA (Game Boy Advance) remake verzióról írok majd, mert én ezzel játszottam.) Miért ezt a játékot választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Már a Final Fantasy VII: Advent Children óta (ami nagy szerelmem azóta is) kíváncsi voltam, milyen is lehet az Final Fantasy (későbbiekben csak FF) világa. Annyira rajongója van szerte a világban, sorra adják ki belőle az újabbnál újabb játékokat... Így természetesen engem is érdekelt, hogy milyen is lehet valójában. Szerettem volna tudni, hogy tényleg olyan fantasztikus-e, mint sokan mondogatják. Minimális érintkezésem volt vele ugyan (bele-belekezdtem a Nintendo DS-re kiadott FF Tactics A2 és FFXII: Revenant Wings játékokba, de mivel ezek mind folytatások voltak, hamar abbahagytam velük a játékot, pedig amíg játszottam velük, igencsak a szívemhez nőttek), viszont ténylegesen beleásni nem tudtam magam az FF franchise-ba. Mindez megváltozott, mikor volt szerencsém megvenni pár FF játékot, amiket GBA-ra adtak ki (és amik kompatibilisek az NDS-emmel, így tudok játszani velük). Elhatároztam, hogy igenis belevágok ebbe a világba. Tudom, hogy rengeteg játék jelent meg, és amennyire csak tudtam, utánaolvastam a franchise-nak. Így azzal is tisztában voltam, hogy nem "kell" az első résszel kezdenem, hanem bármelyik számozottal játszhatnék. De ami azt illeti, engem az FF teljes valójában érdekel. Szerettem volna tudni, miből indult el az egész őrület, látni szeretném, hogyan is változtak és fejlődtek idővel a játékok. Így eldöntöttem, hogy belevágok az első részbe, és haladok majd sorba. Mit is gondolok róla? A történetről, illetve a játékmenetről: Annak ellenére, hogy mennyire régi játékról van szó (mert a GBA verzió hiába egy remake, így is látni rajta, mennyire régi), nem gondoltam volna, hogy mennyire furcsa lesz a számomra. Megpróbálom valahogy érthetően/logikus sorrendben leírni a játékkal vívott küzdelmeimet. Maga az alaptörténet nagyon tetszett, olyan tipikus kis fantasy játéknak tűnt tőle az FFI, amelyeket én nagyon is hangulatosnak találok. Lehetett jönni-menni, harcolni, és volt egy történet, ami végigkísérte az egész játékot. Külön érdekes volt látni, hogy a készítők hogyan nyúltak hozzá az ókori mitológiákhoz meg különféle vallási elemekhez, és ezeket miként építették be a történetbe akár a karakterek, akár a cselekmény szintjén. Nagyon tetszett, ahogy felépítették azt a hatalmas nyitott világot, amely tele volt tipikus fantasy történetbe illő lényekkel (törpök, óriások, vámpírok, stb.) és mesébe illő helyszínekkel. Az egyedüli, amit sajnálok, hogy a történet csak nagyon nagy ívben fedte le a játékot. Nem volt sok fordulat vagy dráma (inkább csak az elején és a végén), karakterfejlődés abszolút nem volt jellemző (bővebben írok erről a karaktereknél), illetve a játék semmilyen segítséget nem adott arra vonatkozóan, hogy mit is kellene csinálnod legközelebb. Az NJK-k (vagy angolul NPC-k, ha valakinek így ismerősebb) se voltak ilyen szempontból túl segítőkészek vagy beszédesek, így gyakran voltam kénytelen internetes végigjátszásokat böngészni, hogy tudjam, merre is érdemes mennem legközelebb. Ez pedig egész sokat rontott a játékélményen. Főleg az elején volt nehéz, amikor nem igazán igazodtam még ki a térképen se (amiből ráadásul ijesztően keveset láttam csak), és gyakran kaptam magam azon, hogy teljesen eltévedtem. Ilyenkor pedig sajnos nem egyszer megesett, hogy túl messzire merészkedtem a játékban, és olyan erős ellenfelekkel találtam szembe magam, akik ellen esélyem se volt. (A kedvencem az volt, amikor egyetlen ellenség volt csak, aki viszont egy csapásával letörölte a hőseimet a föld színéről.) Idővel ez persze sokat javult. Egyszerűen csak tudomásul kellett vennem, hogy az FFI nem egy olyan játék, ami a modern játékokhoz hasonlóan mindenben kiszolgál. Nem mutatja, hova menjek, sőt, a dungeonokban abszolút semmi térképem volt (bár ez belegondolva logikus, életszerű és izgalmas is), így remegő lábakkal merészkedtem be, félve, hogy ha nagyon eltévedek a labirintusszerű folyosókon, előbb-utóbb meghalnak a kis szereplőim. Külön szoknom kellett, hogy ahogy haladtam a térképen és a dungeonokban, x lépésenként jöttek a random csaták válogatott ellenfelekkel. Ez egyébként egy nagyon jó kis ötlet, mert így ahogy halad az ember, úgy erősödik a szörnyekkel vívott csaták során, illetve tényleg nagyon valósághű. Hiszen egy fantasy világban bárhol szörnyekbe bukkanhat az ember, nem igaz? Kezdetben elég nehézkesen fogadtam, hogy emiatt csak lassan tudok haladni a térképen, illetve a pályákon, idővel viszont rájöttem, hogy ennek segítségével igazán erőssé tehetem a karaktereimet, illetve jó kis pénzszerzési lehetőség. A harcrendszer körökre osztott az FFI-ben. Ez azt jelenti, hogy egyszer támad az ellenség (ha többen vannak, egymás után), aztán kiválaszthatjuk mi is, hogy mit akarunk lépni az egyes karakterekkel (támadunk, varázslunk, valami item-et vagy fegyvert/páncélt használunk, esetleg megpróbálunk elmenekülni). Minden harc után kapnak tapasztalati pontot a szereplők, ami alapján szintet léphetnek és erősebbé válhatnak. Ha már harc, amit kicsit sajnáltam, az az, hogy kezdetben csak a white, black és red mage használhatott mágiát (a fehér fehéret, a fekete feketét, a vörös kicsit fehéret és feketét is), és a többi karaktertípusnál csak akkor volt minimális mágiahasználati lehetőség, ha később felfejlesztettük őket. (Akkor a knight fehér, a ninja fekete mágiát tudott használni, de csak minimális mértékben). Nyilván nem okozott gondot, meg nagyon hamar meg lehetett szokni, csak tényleg sajnáltam, hogy ilyen szempontból meg volt kötve a kezünk. Ami könnyebbség volt a játékban, az az, hogy bárhol menthettem. Ácsoroghattam egy város, de akár egy dungeon kellős közepén is, ha éppen nem harcoltam, bármikor és bárhol menthettem. Ahogy olvasgattam, úgy tűnik, ez az eredeti verzióban nem így volt, ami pedig nem semmi nehézséget okozhatott a játékosoknak (főleg, hogy alapból sem egyszerű játék az FFI). Lényeg a lényeg, hogy az FFI messze nehezebb volt, mint gondoltam. Részben azért is, mert abszolút nem volt az agyam "FF-üzemmódra" állítva, így sok dolog elsőre idegennek hatott és esetleg még el is bizonytalanított/kényelmetlennek hatott, de nem semmi volt rájönni arra, amit már alapból is sejtettem, hogy már a '80-as években is tudtak olyan játékokat készíteni, amelyek nagyon kis különlegesek és kifejezetten nehezek is (főleg a mai, nagyon egyértelműen játékosokat igazgató játékokhoz képest). Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, hogy az FFI messze okosabb nálam, ezért szenvedtem meg vele nagyon az elején. De később nagyon belelendültem, és már egy harcedzett veteránt imitálva vágódtam be a legerősebb dungeonok folyosóira is. Megszerettem az egész játékot minden furcsaságával, nehézségével meg esetleges hibájával együtt is, és tudom, hogy az FFI után a többi FF játékot minden gond nélkül fogom tudni játszani és felhőtlenül élvezni már az elejétől is. Ezért nem bánom, hogy a játék eleje kicsit nyögve-nyelős volt, mert utólag rettentő büszke vagyok magamra, hogy ugyan vagy egy órámba és rengeteg korábbi próbálkozásomba telt, de térdre kényszerítettem még a rettegett főellenséget, Chaost is. Ez pedig mindenért kárpótol. A szereplőkről: Ami a karaktereket illeti, nehéz lenne írni róluk. Fontosabb karakterek ugyanis nem annyira voltak, a négy főszereplőt is mi választhattuk ki. Ez egyrészt nagyon jó volt, mert tényleg mindenki összeállíthatta a saját csapatát (hogy milyen típusú karakterek legyenek, még nevet is lehetett adni nekik), és az embernek megvolt az a kellemes érzése, hogy ő maga teremti meg az FFI-et alkotó legendát. Másrészt viszont ennek volt egy iszonyatosan nagy hátulütője: mivel mi alkothatjuk a karaktereket, így azoknak nincs is jelleme. De komolyan. Nem beszélnek, nem tudunk meg róluk semmit, egyszerűen csak jönnek, mennek és harcolnak. (Nagyjából ilyen sorrendben is.) Ezt nagyon sajnáltam, mert kevés dolgot szeretek jobban a nagyszerűen felépített jellemek mellett, így pedig be kellett érnem azzal, hogy én találok ki/képzelek valami jellemet a karaktereim mögé. Akikről esetleg érdemes lenne beszélni, azok a játék negatív hősei, különösen az a négy boss, akikkel többet harcoltam, mint szerettem volna: Kraken, Lich, Marilith és Tiamat nagyon érdekes és nehezen legyűrhető ellenségek voltak. Nem is beszélve Chaosról, a főellenségről, akit én különösen megszerettem. A történet egyik legnagyobb fordulata hozzá köthető, ami tényleg nagyon meglepett, és amelyet rendkívül ötletesnek tartottam. A zenékről: Az FFI zenéi fantasztikusak voltak. De komolyan, rettentően meglepett, mennyire kellemes és izgalmas dallamok váltakoztak a történet folyamán. A kedvencem viszont mégiscsak a győzelmi induló, ami a sikeres harcok végén hangzott el. Ami meglepett még, hogy a harcok alatt a fegyverek fémes zörejei, a védekezés hangjai és minden más milyen szépen meg volt csinálva. A grafikáról/megjelenítésről: Imádtam a játék grafikáját! De komolyan, nálam rettentően betalált. Főleg amiatt, mert a legelső JRPG élményem a Heroes of Mana volt (a Mana sorozat lényegében az FF testvérsorozata), és annak is rettentően hasonló volt a megjelenítése. Nekem ez jelenti igazából a hagyományos JRPG grafikát, így a GBA feljavított grafikája egyszerűen teljesen elvarázsolt. Nagyon tetszett még, hogy a fegyverek is miképp jelennek meg a játékban. Annak ellenére, hogy sokaknak biztosan egy nagy pixeltengernek hathat, én könnyedén meg tudtam különböztetni a karaktereknél lévő fegyvereket is, mert arra is figyeltek, hogy ezek is elkülönüljenek egymástól (mind külsőre, mind hanghatásra). Még feljebb írtam, hogy a térképpel akadtak sajnos gondjaim, de igazából ez sem azért volt, mert nem voltak a helyszínek rendesen láthatók, hanem mert mikor a világban utazgatunk, csak nagyon keveset látunk a környezetünkből. Így sokszor nehéz volt megállapítani, hogy például ha ki akarunk kerülni egy hegyvonulatot, merre érdemes menni, hogy ne keveredjünk zsákutcába és kelljen visszafordulnunk (ezzel plusz random harcokat megkockáztatva). A seiyuukról: Mivel a legelső FF játék, ami szinkront kapott, tudtommal az FFX volt, így nem meglepő, hogy az FFI nem rendelkezik szinkronnal. Sajnos így itt nincs miről írnom. Összesítve: Az FFI egy rettentően nehéz, de egész hamar megszerethető játék egy klasszikus fantasy játék minden kötelező jellegzetességével. Annak ellenére, hogy elsőre ijesztően más, mint amilyen játékokhoz hozzá vagyunk szokva, nem csoda, hogy mekkora franchise-zá nőtte ki magát. Minden olyan alapot megadott, ami egy jó játéksorozathoz kellhet, így (a kora miatt is) el lehet nézni az esetleges furcsaságait és hiányosságait. Aki szeretne FF játékokkal játszani, annak nem feltétlenül ajánlanám elsőre, mert nehéz és a grafikája sem túl modern, így az ezekre érzékenyeket hamar elrettentheti, de azok számára, akik rendelkeznek már FF-es tapasztalattal és kíváncsiak, a legendás sorozat honnan is indult, mindenképpen megér egy próbát. Mivel nem igazán tudtam képeket hozni a játékkal kapcsolatban, így gondoltam, a végére mutatok képeket az én játékmenetemből. :D
Itt már egészen fejlettek voltak a kis drágám. Akatsu kezdetben warrior volt, Hikaru white mage, Naifu thief, Sora pedig black mage~ Psyche Delico munkáiról (mangaka)
22/5/2016
A mangakáról: Név: Psyche Delico Egyéb nevek: sonico, Saike Derico Nem: nő Születésnap: szeptember 4. Horoszkóp: szűz Vércsoport: A Linkek: Hivatalos honlap, Twitter, MangaUpdates, MAL Ismertebb mangái: Chocolate, Strawberry, Vanilla; Kizudarake no Airabuyuu; Junai Ero-ki; Renai Switch; Fuuzokugurui Desu ga Toshishita Danshi ni Kokuraremashita Figyelem! Az alábbiakban csak 18 éven felülieknek ajánlott képi anyag található (részletek yaoi mangákból), így további olvasás csak saját felelősségre! Miért pont őt választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Azért, mert ahogy észrevettem, egyre nagyobb teret nyernek a munkái, nagyobb a hatása a BL műfajára, illetve mióta találkoztam a munkáival, számos különleges élményt köszönhetek neki. Szerintem elég egyedi a munkássága, így gondoltam, írok róla picit, hogy milyen észrevételeim vannak vele kapcsolatban. Mit is gondolok róla? A történeteiről: Általában a hétköznapi életbe ékeli a rendkívül valós (tehát minden fantasyt, sci-fit és mást mellőző) történeteit. Szóval abszolút reális mangákat készít, amikben főleg a főszereplők közötti kapcsolat áll a középpontban. Az ember azt gondolná, hogy minden második BL manga ilyen jellegű (aki ezt gondolja, nem is téved igazából), de Psyche Delico képes valahogy úgy megírni és ábrázolni a történeteit, hogy nehéz lenne "átlagosnak" titulálni őket. Leginkább a karakterek érzései azok, amiket képes ügyesen megjeleníteni és átadni, és ez az, ami abszolút kompenzálja az amúgy nem túl egyedinek minősülő történeteit. Ezek az ábrázolt érzések egyébként nem tipikusak szerintem, vagyis az érzések maguk sokszor nehezen értelmezhetők vagy nem egyértelműen letisztázottak, amihez annak is erős köze lehet, hogy a sensei egészen érdekes szemszögből képes ezeket megfigyelni és ábrázolni. A cselekményt szerintem ügyesen fel szokta építeni, mindig van valami apróság (néha egészen szembeötlő) eltérés az átlaghoz képest a szereplőivel vagy az általa ábrázolt kapcsolatokkal kapcsolatban, így az ember még ha nem is tartja kifejezetten izgalmasnak az adott manga történetét, akkor is el tud vonatkoztatni a korábban olvasott, hasonló jellegű képregényektől. És persze van mindig valami konfliktus vagy csavar, amivel nem csak választás vagy egy kis gyötrődés elé állítja a szereplőit, hanem olyan érzésekre, történésekre vagy szereplőkre is rá tud világítani, amiket/akiket korábban nem ismerhettünk vagy amikre nem figyeltünk fel. A mangáit komolyabbnak mondanám, nem csak az erőteljesen ábrázolt szexualitás, de a néhol elvontabb érzések vagy fel-felbukkanó fétisek miatt is. Ennek ellenére még ha egy történetet feszültnek vagy borongósnak is érzünk, biztosra vehetjük, hogy a sensei a végén oldja ezt valamivel és nyugodtan fogunk tudni aludni az éjszaka, noha valószínűleg még napokig e körül forog járni az eszünk. A rajzairól: A sensei stílusa nagyon különleges, azonnal ki lehet szúrni. Jellegzetes arcformái vannak, amikhez apróbb szemeket, és nagyon tipikusan vékony, hosszúkás szájakat rajzol, főleg ezekről lehet könnyedén azonosítani. A ruhák terén egyszerűbb, letisztultabb darabokat rajzol, ahogy a hátterek is leggyakrabban csak jelzésértékűek, de sokszor egyszerűen csak üresen hagyja a paneleket, és tónusokkal játszik rá a szereplők érzelmeinek kifejezésére. A mangái kellemes tempójúak, mivel nem harcolós mangákat rajzol, így csatajelenetek nem szerepelnek a műveiben, ennek ellenére ügyesen tudja váltogatni az oldalak tempóját - ahol épp történik valami, szép, dinamikus rajzokat kapunk, ahol inkább az érzésekre szeretné felhívni a hangsúlyt, sokkal állóképszerűbbé válnak a panelek rajzai. Aminek külön örülök, hogy noha bizonyos mangáknál gondot szokott okozni a visszaemlékezések jelzése, a senseinél egyértelműen el lehet különíteni a valós idejű részeket a kitekintésektől. A rajzaiban az arcainak a rajzolását szeretem a legjobban. Zseniálisan képes mindenféle érzelmet ültetni a karaktereinek az arcára, legyen az akármilyen apró vagy épp szenvedélyes, könnyedén manipulálva így az olvasó érzéseit és benyomásait. Valamint nem túl szívbajos a szexjeleneteket illetően sem, iszonyatosan részletesen meg szokta őket rajzolni, annyira ügyesen szokta váltogatni a panelek nézőpontjait és a rajzai is annyira dinamikusak meg kifejezőek ilyenkor, hogy az olvasó akaratlanul is részesévé válik az aktusnak. Képes ezen kívül a legapróbb kis gesztusokat vagy mozzanatokat is úgy ábrázolni, hogy azok feltűnjenek az olvasónak, ez az egyik, amit nagyon szeretek még a munkáiban. Összesítve:
Psyche Delico noha hétköznapi életbe ágyazott BL mangákat készít, azok nem mondhatók átlagosnak. Érdekes nézőpontból mutatja be az eseményeket, amikhez párosul a különleges rajzolási stílusa, ami garantáltam magába szippantja az olvasót. Aki nem olvasott tőle, annak meleg szívvel ajánlom, bár jobb felkészülni rá, hogy elég hangsúlyos szerepet kap a szexualitás a történeteiben, amit nem röstell elég részletesen megrajzolni, így erre nem árt figyelni. Suzumiya Haruhi no Yuuutsu (anime, 2006)
29/4/2016
Az animéről: Eredeti cím: 涼宮ハルヒの憂鬱 Készítési év: 2006 Részek száma: 14 Műfaj: sci-fi, vígjáték, iskolai élet, rejtélyes Stúdió: Kyoto Animation Eredeti mű: Tanigawa Nagaru (light novel) Karakterdizájn: Itou Noizi Zene: Kosaki Satoru Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Narráló szereplőnk, Kyon megismerkedik Suzumiya Haruhival. A lányról elég hamar kiderül, hogy furcsa, mivel őt csupán a természetfeletti érdekli, az átlagos emberek csak "untatják". Kyon nem tud kiigazodni rajta, de beszélgetni kezd vele, és ezzel megindítja a furcsábbnál furcsább eseményeket. Haruhi ugyanis megalapítja az SOS Brigade nevű iskolai klubot, aminek célja, hogy mindenféle természetfeletti rejtélyeket oldjon meg, és amibe Haruhi természetesen Kyont és még pár másik diákot is belerángat. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Mindig is érdekelt, hogy mi ez a nagy őrület az anime, és legfőkébb "Haruhi" alakja mögött. Egy érdekes kis kultikus jelenség volt a szememben, de igazából sokáig nem érdekelt annyira, hogy jobban utána nézzek, mi is ez az egész pontosan. Az anime meg olyannak tűnt (jó, kimondom: slice of life-nak), hogy nem igazán éreztem úgy, hogy nekem való lenne. Ennek ellenére továbbra is motoszkált bennem a gondolat, hogy meg kellene néznem, vagy ha azt nem is, de kicsit jobban is megközelíthetném. Aztán az egyik közeli barátomról kiderült, hogy mekkora rajongó, és azok alapján, amiket mesélt, megjött hozzá a kedvem, így belevágtam. Mit is gondolok róla? A történetről: Azt tudni kell, hogy többféle sorrend is létezik, amivel meg lehet nézni a részeket. Én az eredeti vetítési sorrendet választottam (a barátom is ezt javasolta, meg én szeretek mindig úgy nézni/olvasni dolgokat, ahogy a megjelenésekor az emberek tették), ami azt jelenti, hogy a részek nem időrendben követik egymást, hanem kicsit meg vannak kavarva. Ez egy kellemes plusz kis pikantériát adott a dolognak. Tudom, ez semmi extrának nem számít, de ilyen jelenséggel még nem igazán kerültem ennyire közeli kapcsolatba, így gondoltam, leírom, mert ez fontos szempont lehet azt illetően, miért is értelmeztem az animét úgy, ahogy. A történet maga nem eget rengető egyébként (az ember legalábbis azt hinné, hogy különösebb újdonsággal nem kecsegtet, pedig mégis!), ennek ellenére nagyon hangulatos és képes beszippantani az embert (még engem is, aki menekül az iskolai történetek elől). Ez a kevert sorrend is jó volt, mert annak ellenére, hogy belecsöppentem a történet közepébe, kicsit sem éreztem magam összezavarodva. Sőt, egyre csak jobban érdekelt, miről is van itt szó, kik ezek a szereplők, illetve miért is művelik azt, amit. Lényegében két főbb típusra oszthatók az éved részei: a "Suzumiya Haruhi no Yuuutsu" arc-ra, ami hat részből áll, illetve a többi nyolcra. Kronológiai sorrend tekintetében ez a hatrészes arc jelenti a történet elejét, és ez egy tényleges arc-nak mondható. Ebben ismerhetjük meg a narrátort, Kyont, illetve hogy miképp ismerkedett össze Haruhival és hogyan is jött létre az SOS Brigade. Ez egy nagyon izgalmas kis történetív, tényleg a legizgalmasabb, így nem is bántam, hogy nem ezzel kezdtem, mert utána furcsa lett volna a többi, lényegében egy-egy kis történést feldolgozó, kevésbé összefüggő és izgalmas részt nézni. Az eredeti vetítési sorrendben ugyanis vegyítették a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu arc-ot a többi résszel. Hogy ez mit is eredményezett? Részben valóban azt, hogy kissé zagyva lett az epizódok közötti időbeli sorrend, mégis sokkal érdekesebb volt így nézni az animét. A kis epizodikus részek ugyanis szépen felszeletelték a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu arc-ot. Elég információt mutattak és mondtak ahhoz, hogy haladjon a történet és értsem, mi történik, mégsem vált monotonná, mintha időrendben néztem volna. Kellemesen adagolva kaptam az információkat, éreztem is magamon, hogy egyre kíváncsibbá és kíváncsibbá tesz a történet, míg végül már remegő kezekkel kattintgattam a részekre, hogy "jajj, csak hadd nézzek még többet!". Trükkös ez a sorrend, annyi biztos. Ami magukat a részeket illeti, annak ellenére, hogy leggyakrabban tényleg az iskola jelentette a helyszínt, mégsem éreztem azt, hogy unalmas volna. Kellemesen adagolták az akciódús és viccelődős pillanatokat, így pont annyit kaptam, hogy egyiket sem éreztem soknak vagy épp kevésnek, sőt egy idő után arról is meg tudtam feledkezni, hogy egy (még ha csipetnyi természetfelettivel is megszórt sorozatot, de akkor is "csak" egy) slife of life animét nézek. A harcjelenetek is ügyesen meg voltak csinálva, abszolút nem voltak szokványosak, a humor pedig annyira jó volt, hogy elég volt, ha Kyon narrált, azt is úgy tudta csinálni, hogy az ember már azon elkezdett nevetni. A hangulat (mint picit feljebb is írtam,) nagyon jó, kellemesen pezsdítő és érdekfeszítő, barátságos, és mindig jelen van benne egy kis misztikusság, ami az embert még jobban arra ösztönzi, hogy haladjon a részekkel és tudjon meg még többet. Az egyedüli, amit "sajnálok", hogy a történet nincs lezárva. Idézőjelbe tettem, mert szerencsére van még második évad, film, meg persze az összes alapját nyújtó light novel, szóval nem lesz Haruhi-hiányom, és persze másnak se, aki belekezd. A szereplőkről: Nem gyakran nézek ennyire karakterközpontú animéket, de ezt az animét tényleg ők vitték el a hátukon (nyilván ezt nem negatív értelemben mondom). Aki nekem igen hamar nagy kedvencem lett, az a rendkívül cserfes, az unalmas hétköznapokat képen nevető Haruhi. Azt kell, mondjam, teljesen megértem, miért épített ki magának ekkora kultuszt, és valahogy megpróbálom most összeszedni, rám miért is tett nagy hatást. Részben azért, mert eddig nem találkoztam olyan szereplővel, akiben magamat láttam volna akár egy pillanatra is, Haruhi viszont úgy érzem, hozzám nagyon hasonló nézeteket képvisel. Egy egyszerű lánynak tűnik elsőre, akiről viszont azonnal lehet tudni, hogy más, mint a többiek. Amint kinyitja a száját, vagy mozgásba lendül, szinte az egész világot felrázza maga körül. Őrült egy csaj, annyi biztos, de öröm volt nézni, mennyi életvidámság, humor és milyen erős személyiség szorult bele. Igaz, sokat nyavalyog meg elégedetlenkedik, unja a hétköznapi világot, de nekem nagyon tetszett, hogy szókimondó, illetve hogy kitartó, és amit el akar érni, azért tesz is. Emellett nem egy "két lábbal a földön álló" karakter. Hogy ez hogy értem? Úgy, hogy van mersze felvállalni azt is, hogy ő bizony más, mint a többiek, és hisz a természetfelettiben. Sőt, nem csak, hogy hisz, de találkozni is akar ufókkal/időutazókkal/esperekkel. Ami azt illeti, kicsit én is ilyen vagyok. Még ha sokan nem is hisznek bennük, de én hiszek. Sőt, inkább hinni akarok. Haruhi meg aztán annyira határozott hittel szajkózza, hogy ő bizony találkozni akar velük, hogy persze rögtön magára vonja mindenki figyelmét. De ez sem baj, mert van olyan határozott, hogy kiálljon magáért, sőt mások véleménye sem érdekli. Egyszerűen csak önmaga és azt tesz, amit csak akar, sokszor nem is válogatva a módszerekben. (De komolyan, szó szerint, így ez elég gyakori humorforrása is az animének.) Haruhi egy olyan személy, aki nyitott szemmel jár a világban, keresve a mindennapi lehetőségeket és a "csodákat". Valóban, emiatt eléggé el van rugaszkodva a világtól, de abszolút szerethető módon. És van benne valami, amire nem is igazán tudnék jó szót mondani. Valami, ami miatt ilyen erőteljes, ennyire élénk, ennyire különleges, ennyi akarata van, hogy képes maga köré vonzani az embereket, sőt, azokat a lényeket is, akikkel annyira találkozni akarna. De komolyan, Haruhi olyan ember, aki mellett még a tér is meggörbül, így nem is csodálom, hogy személyi kultuszt épített ki magának, illetve hogy ennyi embert megihletett, ennyi karakternek adta az alapját, vagy ilyen híressé vált. De azt tudni kell, hogy igenis van sebezhető és bizonytalan oldala is, amit az animében szintén nagyon szépen bemutattak. A másik szereplő, akit nagyon bírtam, az a narráló szereplőnk (nem főszereplőnek mondom, mert az inkább Haruhi), Kyon. Egy nagyon jófej, sokszor aranyosan zsémbes srác, akit Haruhi mindig csak úgy magával rángat, mióta a fiú beszélgetni kezdett vele. Ő az egyetlen tényleges ember az SOS Brigade-ban, mondhatni az egész Haruhi-jelenség "áldozata". Én nagyon megkedveltem, mert nagyon jól kitalálták, főleg a természetfeletti történésekre adott reakciói tetszettek, illetve ahogy le tudta reagálni Haruhi hülyeségeit. Aztán itt van még persze három másik fontosabb szereplőnk, Yuki (ufóféle), Mikuru (időutazó) és Koizumi (esper). Őket is nagyon megkedveltem, pedig az elején nem nagyon tudtam hogy reagálni rájuk (főleg a lányokkal voltam bajban). Yuki ugyanis a nagyon szótlan karakter, míg Mikuru a tipikus problémás, nyivákolós lánynak tűnt, akikkel nehezen azonosulok, ők azonban rövid idő alatt bebizonyították, hogy nem csak ennyiből áll a jellemük (nyilván azon kívül, hogy nem is hétköznapi emberek). Koizumit nagyon hamar megszerettem, egy aranyosan furcsa szereplője a sorozatnak. Összességében tényleg megkedveltem őket, tetszett, ahogy titkolóznak Haruhi elől, illetve hogy Kyont igyekeznek megvédeni a mindenféle természetfeletti csapásoktól (meg persze végül is az egész világot), amik azért sújtják a fiút, mert Haruhi közelében van. Az egész SOS Brigade egy szerethető karakterekből álló kis csoport, akiknek öröm volt nézni a különféle kalandjait és mókázását. Nyilván még több más szereplő is felbukkant az animében, de őket tartottam fontosabbnak meg róluk szerettem volna írni. A grafikáról/megjelenítésről: Az anime ugyan régebbinek számít a maga 2006-os készülési idejével, nekem ennek ellenére nagyon tetszett a képi megjelenítése. Főleg a karakterdizájn volt kellemes látvány (kicsit sok nagyon modern és moe karakterábrázolást nézegettem mostanában, így igen vágytam már valami másra), egészen nosztalgia-érzésem támadt tőle. Nem volt egyébként "nagy szám", de mindent hozott, amit egy iskolai vígjátéktól várhat az ember, meg amitől nekem tetszhet, még úgy is, hogy látni a korát. De szerintem a KyoAni szép munkát végzett vele. A zenékről: Annak ellenére, hogy mennyire tetszett az OP és ED páros (főleg az utóbbi), meglepetésként ért, hogy az animében alig láttam őket. Az OST-ok is jók voltak, kellemesen szóltak mindig a háttérben a nyugodtabb részek alatt (volt, ahol szinte fel se tűntek), viszont még én is meglepődtem, mennyit hozzáadtak a kicsit történésekben gazdagabb pillanatokhoz, akkor egészen erőteljessé váltak. A seiyuukról: Főleg a Haruhi hangját adó Hirano Ayát (a Lucky Star Konatájának hangja) és a Kyont megszólaltató Sugita Tomokazut (Gintamából Gintoki hangja) emelném ki, ők szerintem félelmetesen jók voltak. Bár hallottam már őket más szerepekben is, szóval tudtam, hogy ügyesek lesznek, de messze felülmúlták a várakozásaimat. Haruhinál főleg azt szerettem, mikor pörgött, Kyonnak pedig a kommentárjai/narrálása vittek mindent. De jó volt hallgatni Koizumi selymes hangját, amit Ono Daisuke kölcsönzött neki; illetve Gotou Yuuko dolga se lehetett egyszerű, amennyit Mikuru sikoltozott meg nyávogott. Összesítve:
A Suzumiya Haruhi no Yuuutsu egy félelmetesen jó anime lehet azoknak, akik nyitottak a kicsit másabb animékre, és akik nem bánják, hogy mindezt egy 2006-os csomagolásban kapják. Aki szeretne szintén belepillantani Haruhiék hétköznapjaiba, hogy maga is utánajárjon a „Haruhizmus” alapjainak, annak csak ajánlani tudom, mert tényleg nem véletlenül ilyen híres darab. 2015. nyári szezonértékelés
3/1/2016
Ugyan nem vagyok nagy szezonos, de ezentúl szeretnék majd mindig összesítőket írni, hogy az egyes szezonokról mit gondoltam, miket láttam, illetve szeretnék megnézni. A mostani, első ilyen szezonos értékelésben a 2015. nyári animékről szeretnék írni. Mit gondoltam a szezonról kezdés előtt? Hogy őszinte legyek, elég nyamvadtnak tűnt a nyári szezon még az indulása előtt. Láttam, hogy van egy-két anime, ami érdekelne (Junjou Romantica 3, God Eater, Gangsta), de a legtöbb vagy semleges volt a számomra, vagy kifejezetten unszimpatikus. Bár én elég kritikusan állok a premierben jövő animékhez (sajnos, igyekszek leküzdeni), és alapból sem szoktam sok futó animét nézni (általában maximum 3-4 sorozatot nézek az újak közül, és sokkal több már lefutottat, de az eddigi legdurvább arány az 50-50% volt), szóval részemről ez normálisnak számít, akármennyire röstellem is. Úgy gondoltam, most is megnézegetem azt a szokásos 3-4 animémet, főleg, mert pár sorozatra igen sokat vártam, de a szezon annyira meglepett, hogy nagyon kevés dolog alakult csak úgy, ahogy én azt elterveztem. Miket néztem? Avagy íme egy kis összesítő az összes animéről, amit aktívan figyelemmel követtem a szezonból. ABC rendbe tettem az animéket, hogy könnyebben áttekinthető legyen, ha már ilyen hosszúra nyúlt. Aoharu x Kikanjuu: Eredeti cím: 青春×機関銃 Részek száma: 12 Stúdió: Brains Base Rendező: Nakano Hideaki Hogy álltam hozzá? Szimpatikus volt már az AniChart-os kis ismertetője alapján is, bár nyilván nem tudtam meg még abból, pontosan miről is szól. Úgy voltam vele, hogy megpróbálkozok vele szívesen, de eredetileg majd valahogy szezon után akartam volna megnézni (egyben). A barátaim viszont annyi jót meséltek róla, hogy csak újranézték velem azt a "pár" részt, amit addig láttak (talán a 8-adiknál csatlakoztam be), és végül együtt is fejeztük be. Mit gondolok róla? Azt, hogy egyszerűen fenomenális! Mind az airsoftos téma, amivel sosem találkoztam még, mind a remekül megalkotott szereplők (főszerepben az igazság bajnoka trap karakterrel, Tachibana-kunnal), mind a zenék, a látvány, a harcok és érzelmek... Már az első percektől fogva magával ragadott, és a végéig nem is eresztett el, most is csak azért, hogy magamban sírjak egy második évad után. A szezon egyik legnagyobb meglepetése volt számomra, és annyira tetszett, hogy a mangát is biztosan elkezdem olvasni. Igazán barátságos, üdítő sorozat volt, ami mindig kirángatott a suli okozta kis depiimből, és kellemesen lázba hozott, illetve játszadozott az érzéseimmel. Charlotte: Eredeti cím: シャーロット Részek száma: 13 Stúdió: P. A. Works Rendező: Asai Yoshiyuki Hogy álltam hozzá? Hogy őszinte legyek, kapásból kizártam a nézendők közül már az első körben. De komolyan, hiába hallottam róla híreket meg mindenfélét, a PV se vett rá, hogy belekezdjek magamtól. Na de itt jöttek a barátok, akik ahogy az Aoharura, úgy erre is rábeszéltek. Féltem, hogy unni fogom, mert nagyon slice of life lesz (amiket meg én annyira nem szeretek/nézek magamtól), főleg, hogy állandóan mindenki a Angel Beats!-et meg hasonló "alapműveket" mondogatta az animével kapcsolatban (amiket nem, én nem láttam még), amiket meg aztán pláne nem tudtam hova tenni... De végül együtt néztük meg, ahogy az elsőként említett animét is. Mit gondolok róla? Nagyon tetszett! Érdekes volt az alapkoncepciója, furcsán érdekesek a szereplői, és nem is tudom, melyik anime csalt ki belőlem mostanában annyi érzelmet, mint a Charlotte, és hol pislanthattam bele az emberi érzelmek mélységeibe ilyen szinten. Lebilincselő volt, végig érdeklődve szemléltem. Az első fele kicsit lassabb, epizodikusabb volt, de a végére pár nagyon durva fordulat után zseniálisan összeállt a történet egy kerek egésszé, és nem tudtam nem megszeretni. Az biztos, hogy ezek után az összes Keys-féle anime kap tőlem egy nagy esélyt, még ha korábban nem is éreztem indíttatást arra, hogy megnézzem őket. Gakkou Gurashi: Eredeti cím: がっこうぐらし! Részek száma: 12 Stúdió: Lerche Rendező: Ando Masaomi Hogy álltam hozzá? A Gakkou Gurashi! az az anime, amit magamtól biztosan nem néztem volna meg szerintem (igen, a lolik miatt). Igazából hallottam egy híresztelést, miszerint az egyik szezonos anime főhősnője "nem volt képes elfogadni a kegyetlen valóságot, így az agya által kreált álomvilágban él". Először nem tudtam ezt hova tenni, de jól hangzott, és nagyon megmaradt bennem. Aztán az egyik ismerősöm mondta, hogy feltétlenül nézzem meg ezt az animét, mert szerinte nekem nagyon tetszene, ha sikerül túltennem magam az első részen (bár igazából a lolikon). Így neki is álltam, ráadásul úgy, hogy tudtam, hogy az első rész valami idegtépő cukiskodás lesz, de szóltak, hogy a vége elég ütős lesz, szóval készüljek rá. És hát igen, az utolsó 2-3 percet látva eszembe is jutott a kósza hír, ami még anno eljutott hozzám, és már össze is raktam a képet. Mit gondolok róla? Érdekes kis anime volt, főleg, ha mondjuk a hasonló zombis témát feldolgozó animéhez (Highschool of the Dead) viszonyítom, amit még korábban láttam. Féltem, hogy nagyon sok cuki moéskodás lesz benne, de meglepően jól bírtam, mikor épp volt is valami. Furcsa volt kezdetben a zombiapokalipszist túlélő lolikat figyelni, de idővel egészen megszerettem őket. Szerintem ez az anime volt az egyik legérdekesebb pszicho-horror, amit eddig láttam, ügyes fordulatokkal és gondolatokkal. Külön tetszett, hogy maguk a zombik is mennyire mások a "szokásos" társaikhoz képest, illetve szerintem noha kicsit lassan is, de a sorozat ügyesen adagolta az információkat az apokalipszis miértjéről. Sok kérdésre nem kaptam még választ, de remélem kap egy második évadot, ahol még több minden kiderülhet. Gangsta.: Eredeti cím: ギャングスタ Részek száma: 12 Stúdió: Manglobe Rendező: Murase Shukou Hogy álltam hozzá? A Gangsta. már az animés adaptáció hírének első pillanatától fogva igen várva-várt sorozat volt a számomra. Maga a témája is (végre valami genszteres!) nagyon tetszett, meg a PV alapján is igen jónak tűnt. Az meg csak a pláne, hogy valamiért nagyon a Dogs-ra emlékeztetett, így semmiképp sem akartam kihagyni. Végül pedig még dolgoztam/zok is rajta, lektorként besegítve egy barátnőmnek. Mit gondolok róla? Hogy szuper volt! Pont olyan érdekes, különleges történettel és szereplőkkel operáló sorozat volt, amilyennek szerettem volna. Nagyon sajnálom, hogy akkora clifivel ért véget, hogy azóta is csak a fejemet fogom, de legalább még inkább rávett, hogy belekezdjek a mangába is. Szerintem zenére ez volt az egyik legerősebb anime a szezonban. Mind az OP-ED páros, mint az OST-ok eléggé vérforralóra és ritmusosra sikeredtek, de emelette szerintem sem a történetvezetés, sem maguk a karakterek nem látták ennek kárát. God Eater: Eredeti cím: ゴッドイーター Részek száma: 13(?) Stúdió: ufotable Rendező: Hirao Takayuki Hogy álltam hozzá? A God Eater volt az az anime, amit a szezonból legjobban vártam, főleg, hogy több évnyi várakozás előzte már meg. Minden játékrajongónak örömhír volt hallani, hogy végre animeadaptációt kap, még ha sokáig nem is lehetett tudni, mikor is kerül Japánban a tévék képernyőjére (még tavaly bejelentették). //Korábban írtam már a játékról ITT.// Nem is volt tehát kérdés, hogy nézem. Mit gondolok róla? ((Mivel még nem ért véget, ezért majd később írok róla külön abban a szezonban, amiben véget ér.)) Junjou Romantica 3: Eredeti cím: 純情ロマンチカ 3 Részek száma: 12 Stúdió: Studio Deen Rendező: Kon Chiaki Hogy álltam hozzá? Szeretem a Junjou Romantica-t, ahogy Nakamura-sensei többi mangáját is, a Junjou pedig egyike volt a legelső Bl animéimnek, és azóta is nagyon fontos a számomra. Ennek függvényében tehát nem is volt kérdés, hogy nézni fogom az új évadot, nagyon örültem, mikor bejelentették. Főleg, hogy mostanában alig van bármi BL, ezt pedig még szeretem is, szóval minden a helyén volt. Mit gondolok róla? Ahogy a korábbi Junjou évadokat is, úgy ezt is nagyon élveztem (mindenki képzelje el, ahogy idióta vigyorral az arcomon fixírozom a laptop képernyőjét, miközben nézem). Kellemesen könnyed volt, humoros, romantikus, avagy benne volt minden, ami tipikus összetevője a JR-nek. Az egyetlen dolog, amit sajnáltam, hogy a mostani évadban igen megbontották a szokásos pár-egyensúlyt (eddig a Junjou Romantica, Egoist és Terrorist páros mindig úgy szerepelt, hogy a főszál ugyan a Romantica volt, de több részt kapott az Egoist is, meg egy-kettőt a Terrorist párosnak is kiszorítottak), és kicsit szerintem így sok volt Misaki amúgy aranyos, hosszútávon azonban fejfájdító hülyeségeiből. A zenéket azonban nagyon hamar megszerettem, jöttek érdekes új szereplők is, no meg benne volt a szokásos átjátszás a Sekaiichi Hatsukoi-ból is, szóval egy szavam sem lehet. Makura no Danshi: Eredeti cím: 枕男子(まくらのだんし) Részek száma: 12 (4 perces csak) Stúdió: Feel Rendező: Ayana Yuniko, Sekine Ayumi Hogy álltam hozzá? Szimpatikus kedvezményezésnek tűnt, hogy különféle seiyuuk adják a hangjukat a munkától elfáradt nőket elaltató fiú/férfi karaktereknek, így mindenképpen néztem volna. Mit gondolok róla? Sokkal jobban tetszett, mint gondoltam volna. Nagyon ötletes, szívmelengető helyzeteket mutatott be, amikkel (főleg a suli okozta hirtelen stressz miatt) könnyen tudtam azonosulni, illetve rendkívül értékelni tudtam az egész kezdeményezést. A seiyuuk közül nagyon sokat ugyan nem ismertem, mégis remekül alakítottak és melengették a szívemet. Prison School: Eredeti cím: 監獄学園〈プリズンスクール〉 Részek száma: 12 Stúdió: J. C. Staff Rendező: Mizushima Tsutomu Hogy álltam hozzá? Abszolút nem akartam megnézni. Nem tetszett a PV meg a képek alapján, visszataszító baromságnak gondoltam, amolyan tucatecchinek, csak épp a szokásosnál is idiótább történettel. De amint ez eszembe jutott (avagy ejnye, mióta ítélek én el bármit is), valahogy elszégyelltem magam, hogy egy esélyt sem adok neki (főleg, hogy mennyire szereti mindenki), így mégiscsak belekezdtem, mondván, hogy maximum nem fog tetszeni, de megtettem, amit megtehettem. (Ezt azért is tartottam fontosnak leírni, mert korábban sok olyan anime vált nagy kedvencemmé, amiket első látásra nem találtam szimpatikusnak, sőt... de adtam nekik egy esélyt, és igen megérte. Szóval titkon reméltem, hogy itt is így lesz. Meg amúgy is, hiába gondolok valamit taszítónak első benyomás gyanánt, mindig adok egy esélyt mindennek, szóval el nem zárkózom semmitől, mert a véleményem változtatható, és szeretek is pozitív irányba csalódni.) Mit gondolok róla? A Prison School annyira beteg, perverz és elvont, hogy az már jó. De komolyan. Nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ilyen eszelős sorozattal, ahol egyszerre fogtam a fejem és nevettem jókat. Egészen másmilyen lett végül, mint amire számítottam - volt benne perverzkedés, erőszak, de egészen más jellegű (sokkal jobb!), mint vártam. Illetve tényleg volt története, amit rengeteg (sokszor fekete) humorral fűszereztek, teleraktak érdekes karakterekkel és debilebbnél debilebb csavarokkal, amiket én igen élveztem. És nem gondoltam volna, de pont a kezdetben leginkább unszimpatikus karakter, Meiko lett a kedvencem. Shimoneta to Iu Gainen ga Sonzai Shinai Taikutsu na Sekai: Eredeti cím: 下ネタという概念が存在しない退屈な世界 Részek száma: 12 Stúdió: J. C. Staff Rendező: Suzuki Youhei Hogy álltam hozzá? A Prison School mellett a ShimoSeka volt a másik anime, amit nem csak hogy nem akartam megnézni kezdetben, de kifejezetten ellenszenvesnek is tűnt. Végül a sors (akarom mondani egy barát - igen, megint a barátok) úgy hozta, hogy az egyik barátnőmmel megnéztünk egy részt. Tudta, hogy nincs bajom az ecchi animékkel, de valahogy a Rosario to Vampire után nem igazán jutott eszembe, hogy esetleg nézzek még (pedig a Rosario nagyon tetszett!), neki pedig egy ismerőse ajánlotta a ShimoSekát. Rögtön láttam rajta, neki mennyire tetszett (csak úgy áradozott róla), így gondoltam jó, miért ne, nézzünk meg egy részt együtt. Hát több se kellett, belekezdtem utána, rögtön egybe megnézve az összes részt, ami addig kijött. Mit gondolok róla? Nagyon tetszett. Szép volt grafikailag, igen vicces (komolyan, mint egy Gintama - Sacchan különkiadás), nekem főleg a mindenféle disznóviccek jöttek be. De maga az egész koncepció érdekes volt a perverziómentes világot illetően, és egy ritka különleges és szerethető bandát hoztak létre a karakterek terén. Furcsa, de még a főhős fiút is megszerettem, mert akármennyire nem kedvelem a hozzá hasonló karaktertípust, ő valahogy nagyon át tudott lépni a saját kliséin, és nagyon sok karakterfejlődésen ment keresztül. Az ecchi része is teljesen rendben volt, bár néhol igen néztem, mert szinte már-már hentaiba fúlt, de az is nagyon szórakoztató volt. Miket szeretnék még megnézni? Avagy ez a szezon annyira meglepett (vagy mondhatni bizonyos sorozatokat újrafelfedeztem, illetve nagyon sok pozitív ajánlást kaptam a barátaimtól), hogy nem csak, hogy sokkal több animét néztem, mint amúgy akartam volna, hanem még több is van, amibe bele szeretnék kezdeni. (Nyilván vannak, amiket alapból terveztem, csak mivel nem sorozatok, ezért még nem volt lehetőségem megnézni őket.) Filmek: Bakemono no Ko, Haikyuu! movie: "Owari to Hajimari", Haikyuu! movie: Shousha to Haisha, Kokoro ga Sakebitagatterun da. OVA/ONA/Special: Robot Girls Z Plus, Wild Adapter Mit gondolok a szezonról így, utólag?
Azt, hogy akármilyen gyengének is tűnhetett a szezon a szokásosan erős tavaszihoz vagy őszihez képest, szerintem szuper volt. Rég élveztem utoljára ennyire egy szezont, és még soha nem néztem ennyi premiert úgy, hogy azokat mind egytől egyig igen megszerettem, illetve nem éreztem magam ettől kényelmetlenül. Ha minden szezon ilyen jó lenne, biztosan mernék több premiert is nézni, szóval remélem, hogy még sok ilyenben lehet részem. Remélem, másnak is csupa pozitív élményt jelentett! Ha valaki pedig kedvet érez, írjon nyugodtan, ő hogy vélekedett erről a nyárról vagy mik a tervei, kíváncsi vagyok, meg persze nyitott további ajánlásokra!;) Aktuális mangák 1.
17/12/2015
Íme a legújabb típusú irományféle, amiben az aktuálisan nyomon követett mangákkal kapcsolatos benyomásaimat szeretném leírni. Mivel szokásom az itthon leginkább "noname"-nek/ismeretlennek számító mangákat kipécézni magamnak, így a legtöbb (sajnos) olyan, hogy szerintem nagyon kevés embert/senkit sem érint, ezért nem titkolt célom esetleg másoknak is meghozni a kedvét ahhoz, hogy vágjanak bele egy-egy műbe, mert igenis érdemes! Az alábbi mangákról olvashattok egy keveset: Adekan, All Out!!, Owari no Seraph, Platinum End, Shi ga Futari wo Wakatsu made, Tetsunaki no Kirinji, The New Gate, Tonari no Seki-kun Adekan: Eredeti cím: 艶漢 Hossz: eddig 9 kötet (még fut) Mangaka: Tsukiji Nao Bővebben: AA, MAL, Baka-Updates A történetről: A manga egy furcsa városkába kalauzol el minket, ahol egymás követik a furcsábbnál furcsább események (leggyakrabban gyilkosságok). Két főszereplőnk a vicces módon összetalálkozó rendőr, Kojiro, illetve a hanyag esernyőkészítő, Shiro. Az ő furcsa, pont ellentétes jellemekből álló párosa természetesen minden létező ügybe belekeveredik, mi pedig figyelemmel követhetjük, hogyan göngyölítik fel a különböző rejtélyeket. Mit gondolok róla? Hogy zseniális! Féltem az elején, hogy mivel "shoujo" műfajú, ezért valami túlzottan gyerekes, nagyon csöpögős történet lesz, de amilyen shounen a Kuroshitsuji, pont olyan shoujo az Adekan! Izgalmas, csavarokkal teli és (a shoujo műfajt meghazudtoló módon) véresen komoly történetekből áll, amik mélyen megérintik az embert, és amik segítségével csak még inkább megismerhetjük és megszerethetjük a Shiro és Kojiro alkotta párost. Egy rossz szót se lehetne mondani a rajzolására se, nagyon letisztult, egyedi, és amilyen kellemesen állóképszerű tud lenni, pont olyan dinamikus harcjeleneteket is képes rajzolni a mangaka. Külön erőssége a szereplők érzéseinek és a történet lélektaniságának hangsúlyozása, valamint a sensei mestere a hagyományos ruhák rajzolásának. Akik szeretik az izgalmas, vicces, ám mégis rettentően komoly mangákat, azoknak kötelező darab! All Out!! Eredeti cím: ALL OUT!! Hossz: eddig 7 kötet (még fut) Mangaka: Amase Shiori Bővebben: AA, MAL, Baka-Updates A történetről: A manga a két főszereplő, Gion Kenji és Iwashimizu Sumiaki körül forog. A két fiú egymás teljes ellentéte: Kenji amilyen alacsony és nagyszájú, Sumiaki annyira magas, ám visszahúzódó. Kettejüket a rögbi mégis barátokká teszi. Mit gondolok róla? Nos, mivel eddig csak két fejezethez jutottam hozzá, elég nehéz így beszélni róla. Elsőre nekem nagyon szimpatikus, mert a szereplők nem kimondottan tipikusak, és nagyon szerethetőnek tűnnek. A történet, ha így halad tovább, biztosra veszem, hogy nagyon izgalmas és érzelmes lesz (én legalábbis nagyon számítok rá, ebből a két fejezetből nekem nagyon annak tűnik). A rajzolása nem tipikus, sokan talán rondának mondanák, de szerintem főleg a szereplők jópofa jelleme és az érzéseik is sokkal jobban kijönnek így, mintha bishiket látnánk, és egyébként is, nagyon hamar hozzá lehet szokni. Ha valaki egy újfajta (ráadásul rögbis!) sportmangára vágyik, szerintem megéri vele tennie vele egy próbát, főleg, mivel most kerülgetnek ki az első fejezetek, így könnyen lehet haladni vele. Owari no Seraph: Eredeti cím: 終わりのセラフ Hossz: eddig 10 kötet (még fut) Mangaka: Amase Shiori Bővebben: AA, MAL, Baka-Updates A történetről: Az anime után valószínűleg sokan ismerik a történetet, de leírom azoknak, akik nem. Egy napon rejtélyes vírus ütötte fel a fejét a világban, ami megölt mindenkit, aki tizenhárom évnél idősebb. Ezt kihasználva vámpírok lepték el a földet, és az elfoglalt területek lakóit az élő vérbankjaikká tették. Az árvákból álló családjával együtt Hyakuya Yuuichirou is ilyen sorsra jutott, ám harcba száll a vámpírokkal a jobb élet reményében. Mit gondolok róla? Nekem tetszik az anime is, ezért kezdtem bele a mangába, és úgy gondolom, igen megérte. Amellett, hogy hozza az anime rejtélyes, izgalmas hangulatát, számos olyan dologgal kiegészíti azt, amiket érdemes tudni. (A mangának már a legelején derülnek ki dolgok, amiket az animében még csak most feszegetnek. Illetve sok animés utalásra ad választ a manga.) A rajzolása meseszép, kicsit nyilván más, mint az animéé volt, de így is nagyon lenyűgöző és hamar magába szippantja az embert. Akinek tetszik az anime, érdemes belekezdenie. Valamint azok is tehetnek vele egy próbát, akik szeretik az érdekes, izgalmas és nem mindennapi vámpíros fantasy történeteket. Platinum End: Eredeti cím: プラチナエンド Hossz: eddig 2 fejezet (még fut) Mangaka: Obata Takeshi (rajz), Ohba Tsugumi (történet) Bővebben: AA, MAL, Baka-Updates A történetről: A történet középpontjában egy Mirai nevű fiú áll, akinek elég keserves az élete. Azért azonban, hogy boldog lehessen, egy Nasse nevű angyal próbál közreműködni. Ezzel azonban a fiú egy nagyon rejtélyes küzdelem részesévé válik. (Írnék szívesen többet is, de akkor nagyon lespoilerezném az eddig megjelent két fejezetet, szóval csak egy nagyon homályos összefoglalásra futotta.) Mit gondolok róla? Szerintem egy nagyon ígéretes manga, már csak abból kiindulva is, milyen népszerű és remek történeteken dolgozott eddig együtt a két mangaka (Death Note, meg a Bakuman, amit én egyelőre csak hírből ismerek). A Platinum End is hasonlóan érdekesnek és izgalmasnak tűnik, részben az angyalos téma miatt (ami végett a Death Note sötétebb rajzolása után ez kifejezetten világosnak hat), részben viszont amiatt, hogy a DN-hez hasonlóan ennek a mangának is eddig az élet-halál-hatalom kérdéskörök állnak a középpontjában. A szereplők is érdekesek (Mirai nekem kifejezetten szimpatikus, Nasséval kapcsolatban vegyesek az érzéseim), az egész mangának van egy igen különleges hangulata. A rajzolás, ahogy már Obata-senseitől megszokhattuk, meseszép. A karakterek tincsein keresztül egészen a háttérben álló épületekig minden nagyon szép, részletes kidolgozást kapott, öröm rá nézni. Látványosak az akciójelenetek, de a kevésbé mozgalmas pillanatok is tökéletesen el lettek kapva. Mindenkinek ajánlom, aki szereti az elgondolkoztató és kicsit durvább történeteket, és szeretné, ha az erkölcsi normáit megmozgatná valami. Shi ga Futari wo Wakatsu made: Eredeti cím: 死がふたりを分かつまで Hossz: 26 kötet Mangaka: Song Ji-Hyung (rajz), Takashige Hiroshi (történet) Bővebben: AA, MAL, Baka-Updates A történetről: Tooyama Haruka annak ellenére, hogy csak egy kislány, látja a jövőt. Ezt kihasználva elrabolja egy rejtélyes szervezet, a lány azonban megmentőre talál egy vak férfi, Hijikata Mamoru személyében. Azt szeretné, ha Mamoru megvédené, amíg a halál el nem választja őket. Ezzel azonban olyan eseménysorozat veszi kezdetét, amire nem számítottak. Mit gondolok róla? Pont olyan izgalmas és érdekes, mint amilyenre számítottam. A története tökéletesen tálalt alternatív jelenben játszódó sci-fi, meghintve egy cseppnyi természetfelettivel. A legfőbb erőssége a szövevényes történetvezetés, bár ezért is van az, hogy eléggé figyelni kell, vagy az ember hamar lemaradhat róla, hogy ki kivel van, illetve a különböző szervezetek között mi a kapcsolat. A szereplők nagyon érdekesek, igen valósághűen állnak a problémákhoz és könnyen megszerethetőek (később pedig, ha jól láttam, más mangák főszereplői is beugranak mellékszereplőként). A rajzolása gyönyörű, kellemesen érződik rajta a koreai hatás. Igen dinamikus, jól felépített harcjelenetekből áll, de a nyugodalmasabb részek sem laposodnak el. Aki szereti a főleg harcközpontú mangákat, amik tele vannak korrupcióval meg bűnözéssel, mindenképp nézzen bele! (És senki ne ijedjen meg, még ha a "romantikus" jelző pár oldalon szerepel is a manga adatlapjánál, eddig még semmi lolicon-jellegű történés nem volt benne, szerintem nem is lesz!) Tetsunaki no Kirinji: Eredeti cím: 鉄鳴きの麒麟児 Hossz: 4 kötet Mangaka: Uhyosuke Bővebben: AA, MAL, Baka-Updates A történetről: Kiriya Rinji harminc éves, elvált és munkanélküli, az életben egyedül a mahjonghoz ért (8 danos internetes mahjongban). A mangában nyomon követhetjük, ahogy mindent félredobva Kabukichouba megy, hogy egy kaniszóban élő mahjonggal jusson pénzhez, hogy fenntarthassa magát, és kifizethesse a gyerektartást, amivel újra láthatja majd a kislányát. Mit gondolok róla? Érdekes történet, meg kell hagyni. Sokáig nem tudtam, mit is gondolok róla, mert eléggé megzavart, hogy a mahjong a történet központi témája, de a Tetsunaki no Kirinji szerintem egy kifejezetten jó történet. Érdekes a mahjongra mint szerencsejátékra rálátni, főleg egy viccesen semmirekellő férfi szemszögéből, akit idővel megkedvelünk, és akinek szurkolni kezdünk. A manga amilyen vicces, annyira komoly is, elég ha csak a szerencsejáték-függőségre, a japán munkamorálra és a szegénységre gondolunk, amik mint témák mind-mind felütik a fejüket a történetben. Ennek ellenére nem egy kegyetlen, sivár sztoriról van szó, hanem egy végtelenül izgalmas, csatározásokkal teletűzdelt seinen mangáról, tele aranyos és humoros, valamint persze vérforraló pillanatokkal. A rajzolása szintén érdekes, kifejezetten szép, főleg az arckifejezések ábrázolásában ügyes a mangaka. Még azok is bátran belekezdhetnek, akik abszolút nem értenek a mahjonghoz, kellően fel fogja kelteni az érdeklődésüket a téma, hogy meg akarjanak tanulni játszani, ezt garantálom. The New Gate: Eredeti cím: ザ・ニュー・ゲート Hossz: 1 kötet (még fut) Mangaka: Miwa Yoshuyuki (rajz), Kazanami Shinogi (történet) Bővebben: AA, MAL, Baka-Updates A történetről: A "The New Gate" nevű játékból sokáig nem tudtak kijelentkezni a felhasználók, csak mikor a főhősünk, Shin legyőzte a főboss-t. A fiú már épp megkönnyebbülne, hogy a sok ideig tartó rabság után mindenki hazamehet, beleértve őt is, mikor egy villanást követően ugyanúgy a játékban találja magát, csak épp ötszáz évvel később. Más választása nem lévén útra kel, hogy kiderítse, miért ragadt benn, illetve hogy kerülhet vissza a való világba. (A manga egyébként az azonos címe light novelből készített adaptáció.) Mit gondolok róla? Amilyen klisés, agyonrágott, már-már halálra unt történetű mangának tűnik, annyira jó. Van valami a hangulatában, a szereplőkben, ami miatt nagyon könnyű elvonatkoztatni a hasonló jellegű történetektől. A főszereplő rendkívül normális (nem a tipikus beképzelt nagymenő), és végtelen kedvességgel viszonyul a körülötte élőkhöz, és abszolút nem használja ki az erejét, hogy irányítsa őket. Sőt, még csak szóba se igazán hozza, titkolja a kilétét, ami végett csak még inkább badass lesz, amint küzdelemre kerül a sor. De a többi szereplő is nagyon szerető, a világ is érdekes, amiben élnek. A rajzolás szerintem szép, még ha talán nem is annyira karakteres vagy egyedi, mint bizonyos mangák esetében. De kellően rá tud erősíteni a vicces vagy épp komoly helyzetekre. Mindenkinek bátran ajánlom, mert nagyon jó kikapcsolódást nyújtó, izgalmas mangáról van szó, ami biztos vagyok benne, hogy azoknak is tud meglepetést okozni, akiknek már a könyökén jönnek ki a "bent ragadtunk egy játékban"-történetek. Tonari no Seki-kun: Eredeti cím: となりの関くん
Hossz: 7 kötet (még fut) Mangaka: Morishige Takuma Bővebben: AA, MAL, Baka-Updates A történetről: A manga sok rövid fejezetből áll, amik mind a Yokoi nevű lány, és furcsa "szomszédja", Seki-kun életének egy-egy (általában) iskolában töltött napját mutatja be. Yokoi tanulni szeretne, Seki-kun azonban mindig valami játékkal szórakozza el az időt, amibe akarva-akaratlanul a lány is belekeveredik, és amiknek hála viccesebbnél viccesebb kalandokba keverednek. Mit gondolok róla? Nem szeretem annyira a slice of life és iskolai központú történeteket, de a Tonari no Seki-kun az egyik kedvencem lett, mielőtt észbe kaphattam volna. Az anime után jött meg a kedvem, hogy még többet lássak a Yokoi és Seki alkotta páros vicces mindennapjaiból, és nagyon örülök, hogy belevágtam. A sorozathoz hasonlóan nagyon vicces a manga is, furcsábbnál furcsább dolgokat művel Seki-kun, míg szegény Yokoi általában hiába próbálja meg kizárni a fiú hülyeségeit. De mindig annyira röhejes helyzetek alakulnak ki, hogy nem egyszer a könnyeimet visszafojtva nevetek. (Főleg az anime után vicces Hanazawa Kana (Yokoi az animében) hangján hallani a lány narrálását.) A manga rajzolásilag nem különösen nagy szám, de én így is szépnek találom. Nem is annyira a rajzokon mint a történeten van a hangsúly, így pont tökéletes neki a letisztultabb, egyszerűbb rajzolás. A karakterek arckifejezései azonban kifejezetten jók szerintem. Aki jókat szeretne nevetni, annak kötelező darab! (De előtte tényleg érdemes megnézni az animét, így nagyobbat üt.) A mangáról: Eredeti cím: 伊藤润二恐怖漫画精选 Készítési év: 1987-2007 Részek száma: 16 kötet (93 fejezet) Műfaj: josei, horror, dráma, rejtélyes, lélektani, tragédia Történet: Itou Junji Rajz: Itou Junji Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: A manga igazából egy 16 kötetből álló sorozat, ami Itou Junji híres horrormangaka különféle misztikus töltetű, hátborzongató történeteiből áll össze. A kötetekben összegyűjtött elbeszélések vagy témájukban hasonlóak, vagy egy szereplőjük azonos, mindegyiknek külön címe is van. Figyelem! A véleményezésemben felkavaró, ijesztő, és néhol határozottan undorkeltő képek szerepelnek a mangából kivett részletek gyanánt, így aki tovább olvasna, kérem, vegye ezt figyelembe! Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Ha jól emlékszem, az egyik ismerősöm linkelt be Tumblr-ről egy igen elvont és ijesztő oneshot mangát, hogy olvassam el. Meg is tettem, de annyira kirázott tőle a hideg, hogy jó darabig nem tudtam elfelejteni, mondhatni az agyamba égett. De aztán pont emiatt kezdett egyre inkább érdekelni, hogy vajon ki rajzolhatta, miért, illetve vannak-e még ehhez hasonló történetek. Szóval elkezdtem kutakodni, sokra nem jutottam mondjuk első körben, mert nem találtam meg már azt a posztot, de később, ahogy horrormangákra bukkantam, akaratlanul (de nem véletlenül) Itou Junji nevébe futottam. Rémlett még nagyon régről, talán egy Mondo magazinos cikkből, hogy az Uzumaki mangát ő rajzolta, bár ez sokat nem mondott, csupán annyi maradt meg, hogy ijesztőbb, elvontabb történeteket alkot. Gondoltam, teszek vele egy próbát (ezen mangagyűjtemény akarna lenni ez az "apró" vállalkozás). Már a rajzolásról rémlett, hogy nagyon hasonló volt annak a Tumblr-ös mangának is a rajzolása, viszont mikor konkrétan bele is futottam, már nem is volt kérdés, hogy valóban Itou-sensei rajzolta. Amennyire furcsálltam kezdetben a gyűjteményét, idővel azt vettem észre magamon, hogy akármennyire elvont, ijesztő és sokszor már-már beteges történeteket készít, nekem valamiért mégis csak nagyon bejönnek. Szóval nem is volt kérdés, hogy elolvasom, amit csak találok tőle, és mivel semmilyen véleményezést nem találtam róla sehol, gondoltam, írok róla (még az elvont témát is bevállalva ezáltal). Mit is gondolok róla? A történetről: Nehéz a manga kapcsán összefüggő történetről beszélni, sőt, nem is lehet, de megpróbálok valami képet kialakítani arról, miről is szól ez a gyűjtemény. A legtöbb történet oneshot, szóval egy-egy fejezetnek külön cselekménye van, külön szereplőkkel, helyszínekkel operál. De van pár szereplő, aki több fejezetben is szerepelt (Tomie, Souichi, stb.), gyakran így akár egy egész kötetet összefogva. Az elbeszélése nagy része mind külön történetív, egy adott helyzettel, amivel általában már az első pár oldalon megismerkedhetünk annak a szereplőnek a szemszögéből, aki narrálja nekünk a történteket, illetve akin keresztül követhetjük az eseményeket. Mindig van továbbá valami a történetben, ami feszültséget kelt, vagy ami a szereplők és a saját rettegésünk forrása lehet. Ez van, hogy valami misztikus, megmagyarázhatatlan szereplő vagy esemény, kézzelfogható helyszín vagy egy helyzet, de leggyakrabban valami változást érzékelhetünk. Ez a változás kötődhet helyszínekhez is, de általában a szereplőkhöz szokott. És hogy mit értek "változás" alatt? Egyszerűbb lenne talán úgy mondanom, hogy elváltozás, elkorcsosulás vagy önmagából kifordulás. A manga ugyanis tele van vagy fizikailag vagy lelkileg/szellemileg torzult (gyakran emberi, vagy emberi múlttal rendelkező) lényekkel, akiknek egy részénél az átalakulás már be is fejeződött, míg másoknál mi is a folyamat szemtanúi lehetünk. Lehet ez akár egy élőhalott, valami átok következménye, tényleg szinte csak a képzelet szabhat határt a mindenféle szörnyszülötteknek, amiktől nyüzsög a gyűjtemény. A sensei történetei szerintem mind zseniálisak, mert nem csak hogy iszonyatos képzelőereje és valami beteges gondolkozásmódja van, hanem rendkívüli ismerője az emberi léleknek, pontosabban az emberi félelmeknek. Miközben olvastam a történeteit, nem volt olyan, hogy ne borzongtam volna meg. Mintha pontosan jól tudná, mi az, amitől a legjobban félünk, ami a legnagyobb undort váltja ki belőlünk, vagy aminek a puszta gondolatától feláll az ember hátán a szőr - megfogja ezt a sok iszonytató rémséget, egyenesen a tudatalattink legmélyebb zugából kaparja össze, aztán kerít köréjük egy gyakran igen misztikus történetet, és elénk tárja, hogy megdöbbenjünk. Igen, valóban megdöbbentő, gyakran felháborító, sötét, és igen beteges. De pont ezért jó. Mert nem átlagos, nem kiszámítható, nem olyan dolog, ami ellen védekezni tudnánk. Ezzel együtt azonban nem túl sok. Ezt úgy értem, hogy noha borzongatóak a történetek, és egyik sem olyan, mint a másik, mégsem taszítják az embert örök letargiába vagy rettegésbe. Én könnyedén el tudtam olvasni egyszerre akár egy egész kötetnyi történést, és valóban minden fejezet végén ott volt az a bizonyos "Te jó ég"-érzésem, mégsem éreztem azt, hogy ne tudnék többet elviselni. Egyszóval a sensei tudja, hogy akaszthatja ki az embert anélkül, hogy örökké világgá kergetné a rémmeséivel. A hangulat tehát az eddigiekből kikövetkeztethetően rideg, ijesztő vagy épp nyomasztó. A történetek elején még ugyan kicsit lassabb a történetvezetés, de idővel teljes mértékben kihasználja a manga az ember összes érzékszervét: szinte a saját szemünkkel látjuk a mozgást, halljuk a hangokat, érezzük a sokszor iszonytató bűzt, vagy a visszataszítóbbnál visszataszítóbb felületeket, amikkel a szereplőknek dolga akad, és egyre inkább nő a feszültség. Ez végül a manga végén éri el a tetőpontját, hogy aztán egy súlyos csattanóval lezárulva vagy reménytelenségbe, kétségek közé vagy épp (ritkább esetben) megkönnyebbülésbe taszítson minket. A szereplőkről: Mint fentebb is írtam, nehéz lenne a szereplőkről beszélni, mert legtöbbször csak egy-egy történet erejéig szerepelnek, de van két visszatérő szereplő, akikről szeretnék pár szót ejteni. Az első ilyen szereplő Tomie, aki három kötetben is szerepel (ebből hivatalosan csak két kötet a gyűjtemény része, a harmadik már nem), szóval elég fontos szereplőnek mondható. Ő igazából azt az ellenállhatatlan szépséget, tökéletes külsőt testesíti meg, amire az emberek a szívük mélyén mindig is vágynak, és éppen ezért tudja az ujjai köré csavarni a környezetét, bármire rávenni különösen az utána vágyakozó férfiakat, hogy aztán észrevétlenül kezdje el bomlasztani a lelküket. Érdekes szereplő volt, főleg, hogy sok helyen csak a történetek végén tűnt fel mint a korábbi gondokat és nyomort okozó gonosztevő. Az is egyébként, és amilyen kellemes a megjelenése (kivéve, mikor valami gusztustalan, korcs megjelenéssel rendelkezik), a viselkedése annál rémesebb, szó szerint elviselhetetlen a személyisége. A másik fontosabb szereplő Souichi, aki két kötetben is megjelent. Egy nagyon magának való, furcsán motyogó, elvont fiú, akinek "vashiánya van", ezért szinte állandó jelleggel vasszegeket tart a szájában. (Már belegondolni is rémes, nem igaz?) Voltak vicces jelenetei, ahol jól pórul járt például, máshol meg vuduzott meg varázsolt össze-vissza, rajta igen jól elszórakoztam. De lehet részben azért is, mert Nishire emlékeztet a Gantz-ból, akit meg nagyon szeretek, és valahogy tudat alatt vele azonosítottam. Érdekes, hogy míg Tomie-val szemben a rettegésem inkább fizikai jellegű volt, Souichinél inkább az átkaitól tartottam (pedig Tomie mágikus ereje inkább volt természetfeletti meg veszélyesebb, míg Souichi, szájában a szegekkel elég ártalmas). Az egyes történetek főszereplőivel meg voltam elégedve egyébként, még ha a rövid szereplésük ellenére nem is nagyon tudtuk megismerni őket és eléggé egy sablonról készítettnek tűntek is sokszor, de legalább nem voltak életképtelen szerencsétlenek. Nyilván ők voltak a történések elszenvedői, a horror áldozatai, de elég ügyesek voltak a legtöbb esetben, mertek lépni és igyekeztek szabadulni a szorult helyzetekből, nem csak sírva várták a véget. A grafikáról/megjelenítésről: Egy igen sarkalatos pontja a mangának a rajzolása, ami szerintem már a kivett részletekből is látszik, hogy noha elég egyedi és könnyen felismerhetővé teszi a sensei stílusát, de nem is mondaná rá az emberek többsége szerintem, hogy a legszebb. Nekem mondjuk iszonyatosan tetszett a karakterek ábrázolása, még ha egy idő után minden szereplő teljesen ugyanolyannak nézett is ki, de aki nem szereti a "régebbi" rajzolást, az nem biztos, hogy 16 köteten keresztül képes lesz elviselni. Amit kiemelnék, az egyrészt a helyszínek igen részletgazdag kidolgozása, illetve a mangákban feltűnő rémségek is rendkívül élethűre és ijesztőre sikeredtek. Továbbá ez a szép megoldás igaz minden hangulatfokozó elemre: nagyon jól ráerősítettek a rettegésre. Összesítve: Itou Junji horrormanga-gyűjteménye egy igen egyedi, fantáziadús, bár nagyon durva darab, amit hiába ajánlanék szívesen bárkinek, kell hozzá gyomor meg idegek. Akinek tetszik az ilyesmi, azok bátran kezdjenek bele, ha eddig még nem tették, mert nagyon jól le tudja kötni az embert a sokféle cselekmény meg szereplők, és a kis rettegésnek is megvan a maga varázsa. Akinek viszont az ilyen nyersen ábrázolt brutalitás és aberráltság nem a műfaja (már ha van olyan ember, akire ez igaz, és eljutott eddig), inkább csak messziről kerülje. Hiszen ugyan nagyon jó gyűjteményről beszélünk, azonban tény, hogy elég szűk közönségnek készült, ami nem olyan körülmény, amit figyelmen kívül szabadna hagyni. A mangáról: Eredeti cím: ドッグス Készítési év: 2000 Részek száma: 1 kötet (6 fejezet) Műfaj: seinen, sci-fi, akció, dráma, misztikus Történet: Shirow Miwa Rajz: Shirow Miwa Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: A történet négy, látszólag teljesen független emberről (a volt bérgyilkos Mihairól, a múltja után kutató Heineről, a bosszúra éhes Naotoról, illetve a szabadúszó információkereskedő Badouról) szól, akik a manga címében is megjelennek. Ők ugyanis azok a kóbor kutyák, akik a történetben megjelenő pokoli, bűnben és szenvedésben tocsogó jövőbeli világban próbálnak boldogulni. (A manga a Dogs: Bullets & Carnage című sorozat előzetese, simán Dogs, illetve Dogs: Prelude néven is ismert. Az itt megjelenő szereplők a későbbi folytatás főszereplői.) Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Őszintén szólva nem is emlékszem már, hol találtam rá erre a mangára. Még valami rémlik, hogy böngésztem meg keresgéltem MangaFoxon vagy MangaReaderen, és mintha ott futottam volna össze vele. Az viszont egész biztos, hogy rég olvastam, és nagyon hamar belopta magát a szívembe, mert mikor találkoztam vele, épp valami ehhez hasonló, komolyabb olvasmányt szerettem volna, így tökéletes volt számomra. Láttam az adaptációt (OVA) is, sőt, a folytatását jelentő sorozatot is rögtön olvasni kezdtem, és az egyik kedvencemmé nőtte ki magát. Nemrég lehetőségem is volt megvenni a kötetet, és így, újra elolvasva jutott eszembe, hogy írhatnék róla kicsit, hátha valakinek esetleg sikerül meghoznom hozzá a kedvét. Ugyanis ez szintén azon művek egyike, amik noha nagyon népszerűek külföldön és rengeteg bennük a potenciál, de hazánkban nem igazán látom, hogy foglalkoznának vele, ami nagy kár. Mit is gondolok róla? A történetről: Tipikusnak is lehetne mondhatni azt a sötét, mocsoktól és szenvedéstől nehéz levegőjű, tényleg iszonyatosan borongós és kegyetlen alternatív jövőt, amit a manga tár elénk. De meglepő módon mégsem az. Nehéz lenne megfogalmazni, miért nem klisés, de nem az. Talán pont azért, mert nem kapunk semmilyen bevezetést, és úgy kezdjük el olvasni a mangát, hogy magáról a világáról csak annyit tudunk, hogy a jövőben játszódik, illetve talán a tartalomleírás alapján tudhatjuk a főszereplők neveit. Nem rágják a szánkba, hogy atomháború söpört végig a Földön vagy hogy milyen lények irtották ki az emberiség nagy részét. Semmi ilyen tipikus leírást nem kapunk. Ahogy haladunk előre az oldalakon sem látunk mindenféle röpködő autókat, mechákat, vagy bármit, ami akármilyen kézzelfoghatóbb dolgot árulna el a világból. Sőt pont egy, a Keresztapát (illetve ezzel együtt a múltat is) idéző mediterrán környezetben találjuk magunkat, ami később sem változik sokban, csupán néhol alvilágibbnak tűnik vagy épp a nyomornegyedek hangulatát idézi. A manga világa sok helyszínnel és érzettel operál, és nem a tipikusan behatárolható fajta, de szerintem nagyon kellemes egyveleget alkot. Most jöhetne a kérdés, hogy akkor honnan is tudjuk meg, milyen ez a világ pontosan? A válasz igen egyszerű: a szereplőkön keresztül. Az ő történetük, érzéseik és tetteik kalauzolnak minket, ezeken keresztül nyílik meg a világuk igazi mélysége. Az, hogy az emberek mennyire felszínesnek és közömbösnek tűnnek, mégis mennyi fájdalommal élnek együtt. Hogy hiába erősek, akkor is lehetnek tehetetlenek és gyengék. Hogy ebben a világban nincsenek tabuk, nincsenek erkölcsök, és pláne nincs, aki biztonságban van. Hogy a pénz az úr, a fegyverek pedig többet beszélnek, mint maguk az emberek. Igazából rengeteg dolgot bemutat a manga ebben a pár fordulatos történetben, amik ugyan ridegnek és fájdalmasnak tűnnek, és részben azok is, azonban mégis hihetetlenül érzelmesek és elgondolkoztatóak, csak az kell, hogy az ember hagyja magát sodródni az árral. Engem mindegyik rendkívül megdöbbentett illetve megérintett, és még én is meglepődtem, mennyire erőteljes reakciókat (sírás, nevetés), illetve érzéseket (féltés, sajnálat, szeretet) csaltak ki belőlem. Igaz, én elfogult vagyok a mangával, mert alapból nagy kedvencem, de szerintem a maffiás/cyberpunkos témákat, amikkel dolgozik, nagyon szépen kivitelezi. Az alvilágot is szépen bemutatja a szereplők segítségével, illetve azt a fizikai és lelki nyomort, amiben a hétköznapjaikat élik. A történetvezetés szerintem mindegyik történetnél tökéletes volt, mert voltak ugyan kicsit nyugodalmasabb, párbeszédes részek, ahol kicsit volt időnk megszokni a szereplőket és a helyzetet, amikben voltak, mégsem volt unalmas a manga, mert mindig történt valami (vagy ténylegesen, vagy láthattunk visszaemlékezést), ami meglepetést okozott, illetve nem egy tűzharc is kerekedett. Ami pedig teljesen levett a lábamról, az az volt, hogy az egyes fejezetek szereplői később más történetében is feltűntek mellékszereplőkként, így még inkább erősítve a tényt, hogy egy világ szereplői, valamint így ismét felidézve a kötet alcímét. A szereplőkről: Több szereplő is megfordult a mangában, de az egyes történetek főszereplői egyértelműen kiemelkedtek, így róluk is szeretnék többet beszélni, mert őket érzem meghatározónak. Mihai-al ismerkedhettünk meg az első történetben, ő a szereplők közül a legidősebb. Eléggé semmilyen szereplőnek tűnt az elején, amit sokáig nem tudtam hova tenni (alig beszélt, kevés érzelmet mutatott ki), sőt, bizonyos helyzetekben egészen papucsként viselkedett, amit meg viszont azért nem értettem, mert a vélemények meg az ismertetők alapján, amiket olvastam a mangáról, nem ilyesmire számítottam. Sőt, a múltbéli visszaemlékezések alapján sem olyannak tűnt. De igazából mire megkérdőjeleztem szegényt, elértünk a manga csúcspontjához, ahol megértettem, hogy azért olyan, amilyen, mert a múltjával együtt az érzéseit (főleg a fájdalmát) is mélyen magába akarta temetni. Persze ez nem olyan dolog, ami gyakran sikerülne (pláne nem egy ilyen történetben), és itt sem így történt, jó sok drámát öntve így a nyakamba (meg mindenkiébe, aki érzékenyebb az ilyesmire). A lényeg nála igazából az, hogy ő volt számomra a leginkább problémás szereplő a mangában, mert nagyon lassan és nehezen tudtam vele azonosulni (még most sem sikerült teljesen, de fogalmam sincs, miért), de egy nagyon pozitív és támogató szereplő. Talán ez nem tűnik olyan nagy dolognak, de a Dogs világában igenis nagy erőt képvisel, hiába idősebb, mert nagyon erős és tapasztalt, valamint helyén van a szíve. A második történet Badou története volt, akit szerintem már akkor megszerettem, mikor megláttam. Külsőre igen szimpatikus volt, és az ő kicsit lazább, kevésbé kínban tocsogó története (meg úgy a srác egész lénye) nagyon sokat dobott a hangulatomon, és képes voltam elvonatkoztatni Mihai tragikus sztorijától. Nagyon vagány volt, igazi badass, ha eldurrant az agya, de egyébként egy végtelenül szórakoztató jelenség, akit ki kéne találni, ha nem volna. Szóval én aztán biztosan megértem, miért olyan népszerű szereplő Heine után, tényleg nagyon szerethető alak (még úgy is, hogy én szerintem sem a túl komoly, sem a túl szórakozott részével nem tudnék mit kezdeni, ha bármelyik is domináns volna, de így, hogy a kettő között van félúton (vagyis pontosabban néha ilyen, néha olyan), nem tudok nem rajongani érte). A harmadik és negyedik fejezetben Naoto a főszereplő, aki a főhősök között egyedüli lány. Először talán szerencsétlennek meg mimózának tűnik (tudom, hogy akik nem szeretik, ezért szokták, én is furcsálltam az elején, mert egy szerencsétlennek tűnt, aki gyenge, de "szeretne erős lenni", szóval egy nagy klisének hatott, de nem az!), ám egy nagyon összetett, erős jellem, aki mögött félelmetesen tragikus múlt rejtőzik. Az ő helyzete számomra nagyon brutálisnak hatott, főleg, hogy olyan csavart vett közben az egész története, hogy szó szerint mindenre másképp néztem utána vele kapcsolatban. Igazából ő a leginkább izolált szereplő, mert a többiekkel ebben a kötetben nem érintkezik, de ami késik, nem múlik. Az utolsó történetszál Heine-é, aki nekem talán a legnagyobb kedvencem (bár nehéz különbséget vagy "sorrendet" tenni ennyi zseniális karakter között). Kezdetben a punkos külseje mellett az fogott meg benne, hogy amolyan érdekes, titokzatos légkör lengte körbe. Később meg kiderült, hogy milyen hihetetlenül erős és strapabíró, de ennek ellenére mégsem élősködik másokon vagy dicsekszik az erejével, szimplán csak túl akar élni, ahogy mindenki más is. Érdekes, hogy Mihai-al ellentétben Heine is fájdalmasan tekint a múltjára, de mégis üldözi, nem pedig bujdos előle vagy próbálja magába fojtani. Sőt, meglepően figyelmes is, és egy igazi lázadó, aki akkor sem hagyja, hogy megváltoztassák, ha az egész világ mocskos meg bűnnel teli is körülötte. Együttérzésre is képes és vannak emberi kapcsolatai is, szóval hiába tartja magát szörnyetegnek, nem az, sőt, sokkal emberibb mint a normális emberek. A grafikáról/megjelenítésről: A Dogs-nak igen egyedi rajzolása van, ezer közül megismerni a különleges karakterdizájnokat. A karakterek szép, részletes rajzolásúak, lendületesek, arányosak. A fegyverek és a ruháik is részletesen kivitelezettek, a harcjelenetek pedig látványosak és követhetőek. Külön kiemelném a szép fejezetborítókat, mind gyönyörűre sikeredett. Az egyedüli dolog, ami esetleg negatívumnak számíthat, hogy nem túl sok a háttér. Ez engem annyira nem zavart (az itt-ott rajzolt részletek elegek voltak ahhoz, hogy épp tudjam mindig, milyen jellegű helyszínen zajlik épp a cselekmény), de ha valaki eszerint szeretné jobban megismerni a világot, szerintem gondokba fog ütközni. Sok a fehér háttér, vagy az apró részlet, de persze van, ahol rendesen meg vannak rajzolva, bár ez nem állandó dolog. Szerintem ez részben azért sem baj, mert így tényleg inkább a szereplőkön van a hangsúly, de tényleg könnyebben lehetne kiigazodni a világon, ha többet látnánk belőle közvetlenül, nem csak közvetve. Összesítve:
A Dogs egy zseniális, sötétebb és elgondolkoztatóbb manga, amely biztosan elnyeri mindenki tetszését, aki egy borongósabb hangulatú poszt apokaliptikus történetet akar olvasni, benne nagy erkölcsi és érzelmi mélységeket rejtegető karakterekkel. Értékelhető így, önmagában is, de szerencsére van folytatása, ami hasonlóan izgalmas és jól kivitelezett, és amibe szintén megéri belenézni. A Dogs-ban szerintem az a jó, hogy akármennyire is nem tűnik különlegesnek, meg nem tűnik ki a többi hasonló seinen manga közül, mégis az, mert zseniálisan operál a szereplőkkel és a történésekkel. Aki még nem olvasta, de szereti az ilyesmi témájú műveket, azoknak meg pláne ajánlott, szerintem nem fog csalódást okozni. Another (anime, 2012)
14/8/2015
Az animéről: Eredeti cím: アナザー Készítési év: 2012 Részek száma: 12 Műfaj: seinen, horror, dráma, misztikus, lélektani Stúdió: P. A. Works Eredeti mű: Ayatsuji Yukito (light novel) Karakterdizájn: Ishii Yuriko Zene: Ootani Kou Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Az anime főszereplője egy Kouichi Sakakibara nevű fiú, aki részben egészségügyi, részben családi okok miatt hátrahagyja addigi életét Tokióban, és egy Yomiyama nevű városkába költözik a nagyszüleihez, hogy aztán az ottani iskolában folytassa tanulmányait. Az azonban hamar kiderül, hogy az iskolában valami szörnyűség lappang, egy rémes titok, ami pont a fiú osztályának életét befolyásolja. Sokáig nem derül ki, mi a baj, mikor viszont igen, a fiú próbál megoldást találni a helyzetre és megtörni a tragédiák láncolatát. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Az Another, ahogy feljebb is írtam, egy amúgy 2012-es anime. Még emlékszem, mikor kijött, mennyire sokan szerették, és meg is jegyeztem magamnak, hogy ha lesz egy kis időm, és olyan hangulatban leszek, meg is nézem majd. Nos, az iskola meg minden más miatt ez eddig tolódott, de mivel több sorozatot is be tudtam fejezni a nyáron, amiket régebben még elkezdtem, de idő híján felfüggesztettem, úgy gondoltam, ennyi várakozás után belevágok. Főleg, hogy egy horror animéről van szó, amikből szerintem ezelőtt nem is nagyon láttam egyet sem (sőt, ilyen műfajú mangákat is csak inkább az utóbbi időben kezdtem el olvasni, pedig a filmeket kifejezetten szeretem), így kíváncsi voltam. Pláne az egész sok negatív kritika miatt, amiket olvastam a sorozatról közvetlenül a megkezdése előtt. Mit is gondolok róla? A történetről: Az Another egy tipikus ijesztő, elvont horror anime volt, amilyenre titkon számítottam, és amit miatt a nekem egyébként nem annyira szimpatikus iskolás környezettől is abszolút el tudtam tekinteni (sajnos valóban bajban vagyok, a slice of life animéket kevés kivétellel nem annyira szeretem). Sötét volt, elvont, néhol egészen groteszk, és valóban ijesztő. A történet lassabban bontakozott ki ugyan (a főhőssel együtt kerültünk be az új környezetbe, a mondhatni "ismeretlenbe", és ahogy ő is egyre többet tudott meg, úgy jutott el hozzánk is az információ), de ez szerintem még abszolút nem gond, mert legalább nem éreztem elkapkodottnak a sztorit, hiába állt csak tizenkét rész a készítők rendelkezésére. Könnyen lehet, hogy van, aki szerint a történetvezetés lassú, vagy vontatott, én sem fogok ellenkezni. Magának a háttérben álló és mindenkit félelemben tartó legendának a megismerése is szinte a fél sorozatot igénybe vette, és néha én is éreztem már azt, hogy ideges vagyok, mert minden résszel csak úgy két mondatnyival tudunk meg többet a régi históriáról, meg hogy a főhős mibe is tenyerelt bele tulajdonképpen. De ennek ellenére végig képesek voltak a készítők olyan feszült, baljóslatú hangulatot fenntartani, ami miatt képtelen voltam otthagyni a képernyőt, és ami végül a legjobban tetszett az animében. Idővel pedig minden szépen kiderült, így nem éreztem fölöslegesnek a néha valóban túlzottan nyújtott várakozást sem. Aki arra számít, hogy milyen akciódús animét fog nézni, az tehát könnyen lehet, hogy csalódni fog: az Another egy szép lassan, de zseniális utalásokkal és jelekkel teletűzdelt, ügyesen felépített történetet tár elénk. Ezt valószínűleg a sorozat elején nem is igazán fogjuk érezni, de ahogy haladunk a végkifejlet felé, egyre nagyobb hangsúlyt kap, és az utolsó részekre azért tényleg mozgalmassá is válik, tele csavarral és meglepetéssel. Kicsit tartottam attól, hogy vagy a történet, vagy az anime vége rossz lesz, mert számtalan sorozatot láttam, amik még ha hihetetlen jól is indultak, de egészen furcsa, negatív irányt vettek a végére. Itt azonban mind a történések, mind az átokféle rejtély, mind pedig a zárás különösen hátborzongatóra és logikusra sikeredett, nem valami értelmetlen sületlenség kerekedett belőle. Az anime végkifejlete különösen jól fel lett építve - a történet folyamán elejtett jelek és utalások felidézésével maguk a nézők rakhatták össze, hogy ki is volt az a bizonyos "plusz személy", és így nem csak a főhőst, de minket is szembesítettek azzal, addig milyen tévúton is jártunk. Mert valóban számos félreérthető mozzanatot meg jelenetet mutatott a sorozat, amik alapján mi is próbálhattuk megfejteni a szerencsétlenségeket okozó fölösleges személy kilétét, de persze hamarosan kiderült mindig, hogy milyen tévúton is jártunk. A válasz pedig végig ott volt a szemünk előtt, csak éppen nem vettük észre. Elég sok haláleset is volt az animében, amiknél szintén féltem, hogy valami bugyuta trancsírrá változtatják a sorozatot, de akármilyen brutális is volt mind, meg kényszerítették az embert arra, hogy fájó szisszenéssel egy-egy testrészéhez nyúljon, mind okkal történt, és gyakran egészen kreatívak voltak. Az érzelmek ábrázolása is ügyesen volt kivitelezve a sok szereplő ellenére is, valahogy a hangulat is jól rájátszott arra, hogy az egyes szereplők lelki nyomorúságát és az emberi lélek kiismerhetetlen mélységeit hangsúlyozni tudja. Logikai bukfencek meg értelmetlenségek nem nagyon voltak az animében, vagy én legalábbis nem igazán tudnék kiemelni ilyesmit, bár tény, hogy ezeknek az észrevételében nem is vagyok túl jó, meg igazából ha vannak sem szoktak zavarni, hacsak nem nagyon otromba összevisszaság kerekedik belőlük. A szereplőkről: Az anime rengeteg szereplőt felvonultatott (konkrétan egy egész osztályt, a tanáraikat meg sok más városlakót), ami szerintem annyira nem volt pozitív hatással az animére, pedig a történethez nyilván szükségesek voltak. Mert hiába volt sok fontosabb szereplő, igazából a sorozat tizenkét része nem tűnt alkalmasnak arra, hogy ennyi karaktert be tudjon mutatni, sőt, csoda, hogy a főbb szereplőknek volt elég ideje arra, hogy valamit mutassanak magukból. A főszereplő Kouichi-kun nekem egészen szimpatikus volt az elejétől fogva, pedig a hozzá hasonló csendes/szerencsétlen karaktereket (főleg fiúknál) nem szeretem. De ő ennek ellenére egészen logikus gondolkozású volt, nem hagyta magát, még ha valóban kicsit tesze-tosza is volt sokszor. Tetszett, hogy a betegsége ellenére sem hagyta el magát (vagy sajnáltatta magát, ahogy az várható lett volna), barátságos volt, empatikus, még ha picit naiv is helyenként. Rettentően szomjazott az igazságra, amit ki is derített, még ha őt nagyon fájdalmasan érintette is mindezek eredménye, és sokan ellenezték a terveit. Valahogy jó volt látni, hogy hajlandó komolyan foglalkozni az őket érintő problémával, és hogy képes volt az emberekből kihozni azt, ami bennük rejlett. Nem mondom, hogy a kedvenc szereplőim között lesz, de messze felülmúlta az, amit vártam egy ilyen kaliberű szereplőtől, így vele kapcsolatban nagyon pozitívan csalódtam. A másik szereplő, akiről szívesen írnék, az Mei. Elég furcsa lány volt, és mivel mindig nagyon félreérthető helyzetekbe került, ezért vele kapcsolatban iszonyatosan bizonytalan voltam. Nem tudtam, hogy ő most negatív vagy pozitív hős, mit akar, olyan misztikum vette körbe. De egészen megszerettem az anime végére őt is (pedig ő az a hallgatag szereplő-típus, akivel szintén nem tudok mit kezdeni), és szerintem ő is komoly jellemfejlődésen ment keresztül, míg eljutottunk a végkifejletig. Kouichi-kun osztálytársairól csak pár mondatot szeretnék írni. Megértem, hogy csak félig-meddig hittek az őket érintő átokban, de ahhoz képest, hogy idővel mennyire kezdték komolyan venni az egészet, mégsem volt bennük annyi logika, hogy beszéljenek a főszereplő fiúval, amit én erősen furcsálltam. De egyébként szerethetőek voltak azok a fiúk-lányok, akikről kicsit többet is megtudhattunk, ennek ellenére a legtöbbjük teljesen idegen maradt még a sorozat utolsó pillanatában is. A reakcióikat viszont úgy érzem, nagyon jól eltalálták, így ügyesen bemutatva, az emberek milyen szélsőségesen reagálnak a durva helyzetekben (ez egyébként is nagyon a gyengém, szóval külön örültem, hogy volt helyzet, ahol ezt az egészen kibonthatták kicsit). A grafikáról/megjelenítésről: Az anime hihetetlenül gyönyörű volt megjelenésileg. Végig borongós, sötét fények uralták a képernyőt, mikor épp a fényes eget láthattuk, valahogy az is igen ridegnek hatott, tökéletesen rájátszva az ijesztő hangulatra. Szépen meg voltak rajzolva a karakterek, az OP-ED páros is ügyesen el lett készítve, engem különösen az opening ragadott magával. A sorozat tele volt állóképszerű kitekintésekkel, és sok volt a nézőpontváltás, ami nálam különösen jól elérte, hogy fokozódni érezzem az adott helyzeteket. A mindenféle elvont, lolitás/gót stílusú gömbízületes babák is igen betaláltak nálam. Ami meglepően durva volt, az a szereplők halála: ijesztően és szó szerint vérfürdőként lettek megjelenítve, szóval nem is véletlenül az idősebb korosztályt célozza meg a sorozat. A zenékről: Ahogy a grafika, úgy a háttérben megszólaló, rejtelmes zenék is az anime ijesztő/borzongató hangulatát erősítették, én ezekre se tudnék szólni egy rossz szót sem. Mindig segítettek fenntartani az érdeklődésemet, még a kevésbé akciódús jeleneteknél is. Az izgalmaknál meg pláne ütősek voltak, nekem sokat adtak az élményhez, amit a sorozat nyújtott. Az opening és ending is jól illett a sorozathoz, főleg az előbbi, amit az amúgy is nagy kedvenc bandám, a (Rozen Maiden openingek után talán ismerősen csengő nevű) Ali Project adott elő. A seiyuukról: Ahogy mindig, itt is nagyon nagyot alkottak. Különösebb kedvenc hangom nem volt, de mindenki nagyon jól hozta a szerepét, illetve végig tartották a színvonalat is. Összesítve:
Az Another a kevés horror anime egyike, amikkel eddig találkoztam, és nagyon örülök, hogy végül megnéztem. Aki szereti a kicsit véresebb, de komolyabb, nyomasztó hangulatú történeteket meghintve jó sok misztikummal, azoknak mindenképpen ajánlanám megnézésre. De bárkinek, aki kedvet kapott hozzá esetleg, mivel egészen új animének számít, azoknak sem lehet vele gondja, akik finnyásak a grafikát illetően. Jó kis kikapcsolódást és borzongást jelenthet pár estére, míg az ember megnézi, nekem legalábbis kellemes élmény volt. Bloody Monday (manga, 2007-2009)
25/7/2015
A mangáról: Eredeti cím: ブラッディ・マンデイ Készítési év: 2007-2009 Részek száma: 11 kötet (96 fejezet) Műfaj: shounen, akció, lélektani, dráma Történet: Ryuumon Ryou (másnéven Kibayashi Shin) Rajz: Megumi Kouji Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: Az anime főhőse Takagi Fujimaru, egy átlagosnak tűnő tizenéves fiú, aki igazából Falcon, a híres hacker. Szintén iskolás húgával és a japán nemzetbiztonságnak dolgozó apjával él együtt. Egyik nap azonban apjától váratlan telefon érkezik, miszerint bajba került, és neki kell megvédenie a húgát, később pedig többek között a tévé is bemondja, hogy a férfit gyilkosságért körözik. A fiú nyomozásba kezd, hogy tisztázza apját, viszont ahogy egyre mélyebbre ás, úgy kerül bele egyre inkább az igen kegyetlen és durva jászmába, ami a japán nemzetbiztonság és az országot romba dönteni vágyó terroristák között zajlik. Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) A választásomat illetően nagyban közrejátszott a tény, hogy szerintem a manga méltatlanul kevés figyelmet kap. Én speciel először az AnimeAddicts oldalán találkoztam vele először még 2012-ben, mikor láttam, hogy érkezett be hozzá magyar fordítás (bár csak pár fejezetnyi, és azóta sem érhető el hozzá több). Előtte én sem hallottam róla, de akkor szimpatikus volt, így belenéztem. Aztán valahogy nem fogott meg akkor, bár hozzáadtam több listámhoz is, mondván, hogy "most olvasom". Nem sokkal később azonban, a 2013-as NatsuMeeten láttam az első kötetet, és annyira nem hagyott nyugodni a dolog, hogy megvettem. És milyen jól tettem! Elolvastam, és nagyon tetszett, el is döntöttem, hogy megveszem majd kötetenként, és úgy olvasom majd. Ebből azonban hiába teltek az évek, nem lett semmi (mert nagyon sok más sorozatba belekezdtem, és szegény Bloody Monday-re meg sosem maradt pénzem, mikor épp meg akartam volna venni a folytatást). Egyik nap azonban nagyon feltüzelt a tény, hogy online is elérhető az összes fejezet, és nem kell még X évet várnom, hogy megtudjam, hogy folytatódik a történet. Szóval újraolvastam az első kötetet, aztán teljes gőzzel álltam neki a maradék tíznek. És sokkal több mondanivaló fogalmazódott meg bennem vele kapcsolatban, így gondoltam, írok róla kicsit. Nem túl ismert, de hátha valakinek meghozom hozzá a kedvét. Mit is gondolok róla? A történetről: A Bloody Monday már ott felhívta magára a figyelmemet, hogy hiába szeretem a hackeres (illetve bocsánat, sokszor crackeres) filmeket és könyveket, alig találkozom velük. Szóval mikor láttam a kategóriáknál, hogy itt nem csak hackerek, hanem még terroristák vannak, már tudtam, hogy nekem való lesz. Szerintem nagyon ütős lett a kezdés, ügyesen megismerhettük a szereplőket, kaptunk egy kis ízelítőt Falcon tudásából, aztán máris beütött a baj, és bedobtak minket a mélyvízbe. Ritka, hogy előre pontozok valamit (mint most is, nem sült el teljesen jól), de már az első kötet olvasása után 10 pontot kapott tőlem. A történet első körülbelül 40 fejezete lélegzetelállító volt, és meg is érdemelte a kapott pontszámot. Izgalmas volt, szinte a lábam remegett meg lerágtam az összes körmömet. Mindig történt valami akciódús, a szereplők nem nagyon ücsörögtek, mindig mozgásban voltak. Az egész történetvezetés lendületes volt, nem is beszélve arról a meglehetősen sok karakterről, akikkel a mangakák operáltak. Egészen olyannak tűnt, mint egy Death Note 2.0 - lebilincselő lélektani, illetve nyomozós thriller, amelyben két iszonyatos elme vagy éppen ellentétes fél (a DN-ben ugye Kira és L kezdetben; itt pedig Falcon és követői a terroristák ellen) nagyszabású játszmáját követhetjük végig. Kezdetben így is indult, idővel azonban egyre csak halmozni kezdte a kisebb-nagyobb hibákat meg furcsaságokat. Ami engem egy idő után megviselt, az az állandó pörgés. Egy ideig könnyen lekötötte az embert a manga, nem volt nehéz követni a cselekményt, mindig megleptek minket a készítők mindenféle csavarokkal. Jöttek-mentek a szövetségesek és az ellenségek, sosem lehetett tudni, kiben is lehet megbízni a sok beépített kém miatt, illetve mindig utólag derült ki sok frappáns furcsaság. Ezekkel alapvetően nem is lenne baj, mert nagyon sokat adtak a mű tempójához és a hangulathoz, de hol bizonyos események ismétlődtek (a főhős húgát annyiszor rabolták el, hogy a rekordok könyvébe simán beleírhatnánk mint a világ legtöbbször elrabolt rokonát), hol pedig tényleg annyira sok volt már a történés, hogy lefáradt az agyam. Sok volt az állandó üldözés-menekülés (ahol a japán nemzetbiztonság emberei szerintem sokszor elég szerencsétlenül álltak a dolgokhoz), a mindenféle pszichés hadviselés, rejtett hacker-trükkök. Lehet, hogy mást abszolút nem zavarnának, nekem idővel azonban megnehezítették az olvasást, hiába voltak egyébként zseniálisan kreatívak, és volt minden fejezetzáró oldalnál egy nagy "Ez nem lehet igaz!"-felkiáltás a reakcióm. Kicsit... tömény lett így, és csak lassabban tudtam haladni az olvasással. Sajnáltam, hogy (a valószínűleg nagyon sok felvonultatott szereplő miatt) nem igazán jutott idő arra, hogy bizonyos emberek múltjába vagy indítékai mögé benézhessünk. Volt, akiről kiderült, hogy miért lett terrorista, vagy mi mozgatta őket (ugyanígy a "szövetséges erőknél" is), de sok szereplő van, akikről szívesen megtudtam volna többet, mert így nem mindig tudtam hova tenni a viselkedésüket, illetve néhol nem tudtam átérezni a helyzetüket. Ezzel együtt, ahogy haladtunk manga vége felé, úgy egyre több olyan helyzet volt, ami nagyon érdekes volt ugyan így is, én mégis úgy éreztem, nem használták ki eléggé, mert sokkal több rejtett potenciált tartalmazott. Ezek ellenére nekem nagyon tetszett a történet, mert tényleg fordulatos volt, hangulatos, nagyon ügyesen operáltak a készítők a különböző, egyszerre zajló történetszálakkal, ezek hol csak tényleg párhuzamosan futottak, hol összeforrtak, majd újra szétváltak. Érdekes volt az is, hogy ahogy kezdetben úgy tűnt, minden a Bloody-X néven ismert gyilkos vírus körül zajlott, úgy a történet végére kiderült a terroristák valódi célja, és sok korábbi tettük értelmet nyert, ami akkor olvasva nem volt egyértelmű. Valamint belegondolva tényleg nagyon aprólékosan kidolgozták a beépült kémek kilétét, gyakran olyan emberekről derült ki, hogy az ellenségnek dolgoznak, akikről az ember abszolút nem gondolta volna. A harcok is látványosak meg izgalmasak voltak, Falcon képességeit is mindig kihasználták, ahogy csak lehetett, így ő még ha távolabbról is, de ugyanúgy kivehette a részét a küzdelmekből. A leginkább nekem mégis a pszichológiai szinten zajló csatározások tetszettek, amire nem egyszer volt példa, és a korábban "hasonlítási alapnak" mondott DN-t (bár nem szeretek hasonlítani, mert értelmetlennek érzem, csak aki nem olvasta a Bloody Monday-t, tudjon miből kiindulni) szerintem ezerszeresen felülmúlták. Hihetetlenül jól mutatták be, ahogy az ellenségek egy karnyújtásnyira álltak egymástól, és próbálták kisillabizálni, mire gondolhat a másik, mit kéne lépniük, hogy kibillentsék/lebuktassák/kiakasszák a másikat. Mindent persze a lehető legizgalmasabb és idegtépőbb módon, ahogy csak lehet, hogy az ember az összes körmét lerágja, csodálkozzon a furfangos logikájukon, és aztán egy "Ez hihetetlen!"-felkiáltással felugorjon a gép mellől, mire végeznek. Az egész történet lebilincselő volt szerintem minden hibája meg furcsasága ellenére is. Komoly volt, durva témákkal (terrorizmus, vallás, erkölcsök, bosszú, áldozathozatal, stb.) operált, és abszolút nem egy lebutitított gyerekmese még a sok fiatal főszereplő ellenére sem (lehet pont azért voltak benne, hogy komolyabbá tegyék az egész helyzetet). Volt itt halál, egészen sokat láttató, véres jelenetek, mégsem estek a készítők a ló túloldalára és kerekedett az egészből egy értelmetlen trancsír. Az viszont érezhető volt, hogy a szereplők halálával óvatosan bántak, és noha tényleg voltak, akiktől búcsút kellett vennünk rövidebb vagy hosszabb idő után, szerencsére az általam megkedvelt szereplőket nem bántották, aminek kifejezetten örültem. A sorozat vége szerintem kicsit sietve lezárt lett, de nem zavaróan, mert minden lényeges dologra fény derült, és összességében elégedett vagyok vele. Maradtak még kérdéseim, de lehet, hogy ezeket a folytatások egyike fogja megválaszolni (, de ha nem kapok rájuk választ sem fog zavaró űr maradni bennem). A szereplőkről: Nagyon sok szereplő megfordult a mangában, jóval több, mint ahányról írni tudnék. Így inkább csak a főbb oldalakat, valamint azok egy-egy képviselőjét szeretném kiemelni. A főszereplő, mint ahogy korábban is írtam, Takagi Fujimaru. Jellemét tekintve egy tipikus shounen-szereplő, legfőbb különlegességét az adja, hogy nagyon jól ért a számítógépekhez. Egy fiatal hackerről beszélünk tehát, aki egyébként nagyon nyitott meg barátkozós, viccelődős alkat. Arra számítottam titkon, hogy esetleg egy tipikus "a való életben semmitmondó, csak a kibertérben önmagát megélő" szereplő lesz, de nem így van. Valóban szárnyal, ha egy géphez jut, de anélkül is ügyesen boldogul. Nagyon okos, logikus gondolkozású, a különféle helyzeteket nagyon jól átlátó, de abszolút nem érzelemmentes szereplőnek ismertem meg, aki rendkívül félti a számára fontos embereket, és nem tűri meg a terroristák kegyetlenkedéseit. Ha elesik, feláll, és küzd tovább. Végig fontos szerepe van a mangában, de szerencsére nem vitték át idegesítően mindentudóba a karakterét. Igaz, hogy nagyon ügyes, de tapasztalatlan, és ahogy mindenki, fél ő is, hibázik, így bőven van, ami kompenzálja a pozitív jellemvonásait. Fujimarut egyrészt a Third-I nevű csoport támogatja a japán nemzetbiztonságiakon belül, akiknek elég sok tagját megismerhetjük a történet folyamán. Mivel a fiú édesapja is ott dolgozik, így a nevét már mind ismerték, még ha személyesen nem is találkoztak. Elég vegyes bagázs, elvileg mind képzettek, de nekem gyakran volt olyan érzésem, hogy nem elég figyelmesek. Mármint én értem, hogy attól, hogy képzett az ember, még nem feltétlenül felkészült minden helyzetben, főleg nem ilyen iszonyatosan profi terroristákkal szemben, mint akikkel itt kellett felvenniük a harcot, de sokszor megakadályozhattak volna eseményeket, ha jobban odafigyelnek, vagy jobban felkészülnek. Lehet, hogy a mangaka ezzel akarta részben erősíteni azt a folyamatos bizontalanság-érzetet, amit többek között a sok beépült kémmel is elért. Mindenesetre ők is szerethető, támogató közeg voltak, közülük abszolút Kirishima-san volt a kedvencem. A fiút támogató másik csoport a barátai, akikkel egy iskolába jár, pontosabban még az Újságíró Klub tagjai is. Van köztük ügyes kis karate-bajnok, egy politikus ügyesen íjászkodó unokája, meg nyilván kevésbé a harcokat tekintve hasznos tagok. Ennek ellenére nagyon ügyes csapat, és nem egy helyzetből kihúzták magukat a Fujimaru által vezényelt kis csapatmunkáiknak hála. Szerintem nagyon menőek voltak, én mindig megtapsoltam őket, mert szuperül összedolgoztak, és ügyes taktikákat követtek. A manga nyilvánvaló gonoszai a terroristák, akikről idővel ki is derül, hogy nem csupán hobbiból robbantgatnak, sőt, nem is tipikus terroristák, hanem megvan a maguk szent oka minderre, valamint hogy Fujimaruval is van közös múltjuk. Hihetetlenül felkészültek voltak, határozottak, és nem féltek áldozatokat hozni. Zseniálisan beépültek Fujimaru mindennapjaiba, minden kémnél csak pislogtam, mikor lebuktatták őket. Közülük is sok szereplőt bemutattak, de nekem J volt a kedvencem. Egy zseniális, komplex érzelmi világú fiú volt, akit a saját környezete keserített meg. Nagyon ügyes taktikus a fiatal kora ellenére, engem teljesen levett a lábamról, és nagyon szurkoltam, hogy ne haljon meg. Idővel a kis barátját, Michael-t is nagyon megkedveltem. A grafikáról/megjelenítésről: Szerintem gyönyörűek a rajzok. A karakterek szépen kidolgozottak, és noha hasonlóak a mangaka rajzstílusa miatt, de abszolút könnyedén megkülönböztethetőek. Letisztultak a vonásai, és nagyon részletgazdagok, ahol kell. A hátterek nekem nagyon tetszettek, a harcjelenetek is látványosan, könnyen átláthatóan lettek elkészítve. Ahol kellett, dinamikus volt, ahol meg nyugodtabb rajzok kellettek, ott nagyon szép, állóképszerű rajzokat kaptunk. Különösen tetszettek a kétoldalas fejezetborítók, illetve nagyon megnyerően ábrázolták Fujimarut, mikor átváltott "hacker-üzemmódba". A szereplők mimikája még ha nem is lett olyan kifejező (vagyis úgy mondom, hogy néha kicsit sablonosnak tűnhet), a gesztusaik és az érzelmeik ábrázolása azonban különösen erőteljes. Összesítve: A manga igen különleges történetű, sok, különleges szereplővel operáló akció-thriller. Akik szeretik az ilyen típusú történeteket, azoknak nagyon ajánlom, megéri elolvasni. Tényleg egy lebilincselő alkotásról van szó, minden esetleges hibájával/furcsaságával együtt. Tudom, hogy sokan nem szeretnek mangát olvasni, de a Bloody Monday-el mindenképp megéri tenni egy próbát, még azoknak is, akik esetleg attól félnek, hogy a sok harc miatt nem tudják rendesen átlátni a helyzetet, mert szerintem abszolút egyértelmű és könnyen követhető benne minden. Még azoknak sem lehet vele gondja, akik érzékenyebbek a rajzolásra, mert nagyon szépek a szereplők és részletgazdag a manga kivitelezése. Meg amúgy is, úgyis tudom, hogy sokan vágynak a Death Note után hasonlóan magával ragadó történetre (ez rám is igaz volt), de ezek után már nem kell tovább várakozni. God Eater Burst (játék, 2011)
17/7/2015
A játékról: Eredeti cím: ゴッドイーター バースト Készítési év: 2011 Műfaj: akció, fantasy, szerepjáték Készítő: Namco Bandai Games, D3 Publisher Zene: Shiina Go Platform: PSP Rövid tartalom: A történet 2071-ben, Japánban játszódik. A játék szerint a világot addigra rejtélyes, aragaminak nevezett szörnyek pusztították el szinte teljesen, és az emberiség különböző tömbökbe tömörült a világ különböző részein. A Fenrir nevet viselő szervezet védi a túlélőket, ami a világ leghatalmasabb cége, legfőbb feladata pedig, hogy az aragami legyőzésére képes fegyvereket készítsen. Ám ezek a fegyverek nem szokványosak: mind emberek, akik egy speciális eszközt, a Jinki-ket/God Arc-okat használva veszik fel a harcot a szörnyetegekkel, és a God Eater, avagy istenfalók nevet viselik. Alapvetően kétféle istenfaló létezik: a régi típusú és az új. A régebbi típusú istenfalóknál (nagy általánosságban) kardhoz, vagy lőfegyverhez hasonló God Arc-juk van, míg az új típusú istenfaló tud váltogatni a kettő között (átalakul a fegyvere). A játék főszereplői mi vagyunk, akik a Fenrir Távol-Keleti Ágazatában válunk új típusú istenfalóvá, hogy így harcoljunk az emberiségért. (A God Eater Burst egyébként a 2010-ben kiadott God Eater játék kibővített változata, így mondhatni két játék (God Eater és God Eater Burst) egy név alatt.) Miért ezt a játékot választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Mert zseniális, és ahogy észrevettem, Japánban és a világ szinte minden részén nagyon népszerű, itthon azonban alig hallani róla, pedig legendás PSP játék. Volt szerencsém játszani vele, és szívesen írnék arról, milyen is, hátha kicsit kedvet kap hozzá valaki. Japán játék egyébként, ami a grafikáján is meglátszik, és vannak benne rendesen rajzolt, animéhez hasonló klippek (az opening is ilyen például). Nem is beszélve arról, hogy nem egy manga, light novel készült a God Eater univerzumába, megélt egy anime special (God Eater Prologue) feldolgozást, illetve most, a nyári szezonban indult belőle a rendes anime is. Már évekkel ezelőtt tudtam, hogy létezik a God Eater, főleg azért, mert a hozzá készített specialba többször is belefutottam, de valahogy sosem gondoltam volna, hogy PSP nélkül valaha is játszani fogok tudni vele. De amint lett időm, utána kutattam, aztán ki is derült, hogy nem lehetetlen vállalkozás, sőt, még azt is sikerült összehozni, hogy olyan angol verzióval játszhassak, aminél viszont a japán seiyuuk hangjait hallhattam, nem az amerikaiakat. Mondhatni szerelem volt első látásra, és mikor belekezdtem, csak még inkább elmerültem benne. Mit is gondolok róla? A történetről, illetve a játékmenetről: Alapból talán nem is tűnik annyira nagy számnak a történet. Mármint biztosan mindenki nézett/látott/olvasott már történetet a szinte teljesen elpusztult világról, ez elég tipikus téma. Meg az is, hogy szörnyek/zombik vagy akár mi, emberek tesszük élhetetlenné a bolygónkat. Valamiért az aragamik meg az istenfalók miatt mégis nagyon különlegesnek tűnt a God Eater. Először például nem értettem, miért épp istenfalók a főhősök, mármint hogy a nevük mit takar. De egyébként tényleg szó szerint kell érteni a nevüket, mert esznek az ellenségből, hogy elérjenek egy bizonyos "Burst" állapotot, amit a cím is takar, illetve hogy bizonyos anyagokat a fegyverekkel kinyerjünk az elhullott ellenségből. Na de kezdem az elejéről. Szóval, akármennyire is átlagosnak tűnik a történet, nem az. Adott egy klisésnek is mondható világ brutális szörnyekkel, szinte kihalásra ítélt emberiséggel, akik azonban nem adják fel. Sőt, éppen az ellenséget használják fel arra, hogy erősebbé váljanak: az istenfalók megalkotásához ugyanis az aragamik elhullott tetemeiből hoznak létre fegyvereket, amiket aztán az aragamikat megalkotó sejtekkel (Orákulum sejtek) beoltott istenfalók így irányítani tudnak. Aki látta/olvasta a Claymore-t, annak ez sem mondhat teljesen újat (ott is a lányokba ültetik az ellenség, a youmák húsát, így félig youmákká válva harcolnak ellenük), de a God Eater képes feszegetni a saját világának a határait. Kevés ember felel meg egyébként az istenfalóvá válás kritériumainak, az istenfalók többsége szinte még gyerek, de ettől a történet abszolút nem butul el. A játék világ szerintem zseniálisan fel lett építve. Kezdve attól, hogyan is jelentek meg az aragamik, egészen az istenfalók megalkotásának tudományos magyarázatán át a helyszínekig minden nagyon a helyén volt. Az adatbázisban öröm volt nézelődni, rengeteg hasznos információt kaptunk, ami sokat segített a világ alaposabb megismerésében, illetve a Fenrir bázis működésének megértésében is. Én legalábbis szeretem ismerni a világokat, amikben játszok, és ez a játék minden módot megadott rá, hogy akit mélyebben is érdekelnek a technikai dolgok, tudjon hol utána olvasgatni. Az aragamik is nagyon különlegesen voltak megalkotva, szép külsejük volt, érdekes támadásaik, illetve mindegyiknek máshol volt a gyengéje. Idővel meg persze jöttek az egyre fejlettebb és erősebb példányok, így az ember hiába tanulta meg, a gyengébb példányokat hogy lehet elpusztítani, mindegyik típusnál külön ki kellett tapasztalni, hol kell csapkodni, hogy nagyobb sebzést okozzunk, illetve hogy milyen taktikát érdemes bevetni ellenük, szóval sosem volt idő unatkozni, főleg, ha az embert egyszerre több erős aragami rohanta meg (ami nem volt ritka). A küldetések igaz (főleg, ha az ember hosszú ideig csak a mellékküldiket csinálta), néhol már-már sablonosnak tűntek (jön egy-több szörny, és meg kell őket ölni, az ember egy idő után csak megy és csapkod), de jó volt, hogy általában meg lehetett válogatni, kiket viszünk magunkkal az elérhető istenfalók közül. A főszálas küldetések azonban mindig jók voltak, nem csak azért, mert mindig voltak szuper jelenetek a szereplőkkel a konkrét küldetés előtt/után vagy ritkábban közben, hanem mert sokszor voltak érdekes változtatások/körítések (pl. Karel megkért, hogy menj el vele és segíts neki egy küldetésen; egy bizonyos anyagot kellett megszerezni, stb.), amik kicsit kibillentették az embert a tipikus "csak csapkodok"-érzésből. Nagyon sokféle lehetőség volt egyedire szabni a karakterünket, aminek én mindig örülök a játékoknál. Szóval nem csak a külsejét/hangját, de a fegyvereit és ruháit is váltogathattuk, ahogy akartuk, így fejlesztve a képességeit is. Volt lehetőség különféle fegyvereket vagy mást csinálni az összegyűjtött anyagokból, még több ruhát venni, sőt, egyénileg töltényeket készíteni a fegyverünkhöz mindenféle jó kis hatást összegyúrva. A harcoknál csak a saját karakterünkket irányíthattuk, de volt lehetőségünk mindenféle parancsokat adni a többi tagnak (gyülekezzenek, keressenek ellenséget, stb.), illetve ha bajban voltunk, a lőfegyverrel rendelkező istenfalók lőttek belénk egy kis életpótló lövedéket, ha esetleg kifogytunk a saját kis gyógyszereinkből. De tényleg rengeteg dolgot magunkkal vihettünk - az aragamik mérgező támadásaira ható ellenszereket, izomerősítőt, kábító gránátot, különféle csapdákat és még sok mást. Ami viszont a legjobban elnyerte a tetszésemet, az az elhullott csapattársak felélesztése volt. Ugyanis (a közös, istenfaló mivoltunkból kiindulva) ha valakinek elfogyott az életereje, mehettünk, és adhattunk neki a miénkből (így hozzá került, ami tőlünk levonódott), ezzel visszahozva a harcba. Ez persze oda-vissza, minden szereplővel működött, és egészen változatos volt, ki mennyi életet adott. Soma például mindig vagy a fél életét odaadta, ha meghaltam esetleg, míg volt, aki (khömm, Shun...) szinte csak annyit adott, hogy életre keljek (hogy aztán egy aragami fél suhintása visszaküldjön a halálba). Voltak nagyon ügyes, erős harcosok (mint Soma, Tatsumi), illetve szuper gyógyítók (Sakuya, Alisa), de kicsit szerencsétlenebbek is (Kanon, néha Kota), illetve igazi túlélők (Karel, aki még akkor is 70%-os élettel futkosott, ha már mindenki más meghalt, LOL). Igazán vegyes kis bagázst alkottak a készítők, de könnyű volt operálni, így lehetett tudni, milyen küldetésre/milyen aragamikkal szemben kiket érdemes betenni a csapatba. A szereplőkről: Leginkább a Fenrirben dolgozók (köztük sima emberek és istenfalók, bár inkább az utóbbiak) azok, akiket megismerhetünk. Hiába tűnik nagyon egysíkúnak így a játék, de garantáltan nem az, mert minden szereplő kapott jellemet, és megjelenésre is különlegesek. Tény, hogy én is örültem volna, ha több lehetőség nyílik más emberek, főleg a túlélők megismerésére, de nagyon erős bagázs vett körbe, akikkel így is jól el lehetett kommunikálni és harcolni, az idők során igazi családdá váltunk, ami rendkívül összetart, így nincs különösebb hiányérzetem. A nagyon sok szereplő közül az első egység tagjai azok, akiket inkább főszereplőnek mondanék, hiába vannak igazából mindig körülöttünk a többiek is. Velük megyünk küldetésekre általában, illetve őket ismerhetjük meg jobban. Az első osztag vezetője Amamiya Lindow, aki nekem már az első pillanatoktól kezdve megnyerte a szívem. Egy hihetetlenül barátságos, viccelődő, mégis rendkívül felelősségteljes, figyelmes és igazi csapatjátékos férfiről van szó. Ő a csapat, sőt, szerintem a Fenrir Távol-Keleti Ágazatának legerősebb istenfalója. Egy igazi példakép, aki rendkívül motiváló volt a játék során, és aki a kora miatt igazi apa/bátypótlékká vált a fiatalabbak számára. Élmény volt vele küldetésekre menni, komolyan mondom. Ha ott volt, sosem izgultam amiatt, hogy bármi baj lesz, mert tudtam, hogy mindig fedezi a hátunkat. Éppen ezért bíztak benne a többiek is, és éppen ezért fájt annyira az idő, amíg nem tudott velünk lenni. A csapatot bővítette még Sakuya, akiről rögtön kiderült, hogy ő a legjobb lövész a bázison, illetve azt sem nagyon tudta takargatni, hogy odáig van Lindow-ért, amit meg kell mondjak, meg tudtam érteni. Egy végtelenül kedves lány, aki iszonyatos segítség volt a küldetések során: szinte le sem sérültem még, már lőtte belém az életet. Rossz volt látni, ahogy szenvedett Lindow hiánya miatt, de örülök, hogy a játék végén minden sikeresen zárult a számára. A csapat fekete báránya Soma volt. Már a külseje is megnyerő volt (nem tudom, részemről mi ez a sötét bőr-világos haj kombó iránti fétis...), a seiyuujától szinte leestem a székről, de a legdurvább a háttértörténete volt. Már a játék elején sok utalás volt rá, hogy nem véletlenül olyan morcos, amilyen. Kiderült, hogy ő volt az első istenfaló, akin még magzatkorában kezdték el a kísérleteket, ami meg nem végződött a legjobban (meghalt az édesanyja). A későbbiekben sem alakult jobban a sorsa: az apja abszolút ridegen bánt vele mindig, meg is lepődtem, mikor kiderült, ki az az örege igazából... De rengeteg fejlődésen ment át Shionak köszönhetően, és végül sokkal barátságosabb meg nyitottabb lett a többiekkel, illetve képes volt elfogadni önmagát. Itt van még Kota, aki az elején meg kell mondjam, nem volt annyira szimpatikus nekem. Mármint jó, egészen fiatalka volt, meg lelkes, de inkább tűnt a tipikus "nagyokat mond, de nem tesz semmit" típusú szereplőnek. Idővel azonban megértettem, miért fél annyira, hogy mennyire félti a családját, mekkora nyomás nehezedik rá. És igenis tett azért, hogy erősebb legyen, a küldetéseken is mindent beleadott, és annak ellenére, hogy mennyire hebrencs volt a játék elején, úgy komolyodott meg kicsit jobban, hogy az mégsem ment az egyéniségének a rovására. Az utolsó tagja a csapatnak Alisa, aki szintén új típusú istenfaló, és később érkezett csak a távol-keleti Fenrir bázisra Oroszországból, ha jól rémlik. Először egy igazi sznobnak tűnt, egy egoista nőszemélynek, aki magán kívül senkivel sem foglalkozik. De aztán ahogy beütött a gebasz, nagyon szépen összeszedte magát, és bocsánatot kérve a többiektől nem a csapat széthúzására törekedett, hanem hogy minél inkább megkönnyítse a többiek dolgát, illetve hogy a többiek befogadják őt. A fiú játékosok körében egyértelműen ő a legnépszerűbb karakter, de tényleg nagyon kellemes személyisége van, ha levetkőzi az elején az utálatos énjét, illetve nagyon sokat segít a küldetéseken is. Fontos szereplő még a GE-ben Shio, aki a GEB-es Rennel együtt tipikus bizonyítékai annak, hogy mennyire ügyesen operáltak a készítők az általuk megalkotott világban. Róluk sajnos nem tudok nagyon úgy írni, hogy ne spoilerezzem le a két főszálat a játékban, így csak annyit írok róluk, hogy az elején egyikük sem volt kimondottan szimpatikus (Shiot nem tudtam hova tenni és semleges volt, de Ren kimondottan ellenszenvesnek tűnt), azonban Soma és Lindow jellemfejlődésében és a történetíveket figyelembe véve meghatározó szerepűek, illetve később nagyon a szívemhez nőttek ők is. Az első főszál ugyanis főleg a Soma-Shio vonalon mozgott, míg a másiknak Lindow és Ren állt a középpontjában. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többiek elhanyagolhatóak lennének, csak annyi, hogy főleg velük kapcsolatos kérdések merültek fel és róluk derültek ki dolgok. A játék igazából rengeteg szereplővel operál, mert eddig csak egy Egyes Egységről írtam, de van még egy Kettes meg egy Hármas, amiknek mind más-más a szerepe, illetve különféle, szerethetőbbnél szerethetőbb karakterekkel vannak tele. Róluk is derülnek ki dolgok, meg mindig lehet menni hozzájuk is beszélgetni, bár lényegesen kevesebbet szerepelnek (vagyis inkább úgy mondom, hogy mindig körülöttünk vannak, de nem olyan hangsúlyosak), mint a főszereplők. A zenékről: Nem is tudom, hallottam-e már valaha ennyire érdekes zenéket egy játékban. Szó szerint furcsák a felcsendülő dallamok, de nekem valamiért hihetetlenül tetszettek. Nagyon sokat adtak a hangulathoz, rengetegszer rázott kellemesen a hideg tőlük. Mindegyik számot szerettem, de különösen a God and Man, a No Way Back és a Gods' Table mondhatóak a kedvenceimnek. De gyakran kapom magam azon, hogy egy-egy számot benyomok az OST-ok közül, mert nagyon kellemesek játékon kívül is. A grafikáról/megjelenítésről: Nem játszottam még PSP-n játékot, szóval nem igazán tudom mihez hasonlítani, meg hogy őszinte legyek, nem is akarom. Nekem tetszett, aranyosan voltak megcsinálva a szereplők, a helyszínek is szerintem részletgazdagok voltak, és külön öröm volt, hogy a karakterem ruháit tudtam variálgatni (elvileg a többiekét is lehet valahogy, vagyis olvastam róla valamit, de nekem ők tetszettek, ahogy voltak). A fegyverek is egyedire sikeredtek szerintem, és a támadások/kombók is látványosak voltak. Leginkább a Burst állapot volt a kedvencem, illetve a különféle speciális töltények a kilövésükkor, ami a konkrét harcot illeti, de az egész játékot nézve az átvezető jelenetek vittek mindent, na meg az animált részek, amilyen az opening is volt, meg még főleg az első főszál zárójelenete. A seiyuukról: Zseniális castot válogattak össze, nagyon illettek a szereplőkhöz, el sem tudnám képzelni, hogy angolul játszam a játékot, pont miattuk (bár az angol verziók sem szoktak rosszak lenni játékoknál), szóval örülök, hogy őket hallgathattam a kis átvezető jeleneteknél. Összesítve: Tucatsztoris játéknak tűnhet, de a God Eatert nem véletlenül emlegetik a második Monster Hunter-ként népszerűség szempontjából. Egy különleges kis jövőbeli fantasy játék mindennel, ami ahhoz kellhet, hogy az embert beszippantsa. Nyilván nem tökéletes ez sem, de egy próbát megéri tenni vele mindenképpen, ha az ember szereti az izgalmas, kreatív, magával ragadó történetű játékokat. Aki még nem próbálta, annak szuper választás lenne elsőre, én sem játszok/ttam sokat, pláne nem konzolos játékokkal, de ebben minden megvan, ami egy kellemes időtöltéshez kellhet. Akinek tetszik majd az anime, és szeretne jobban elmerülni a világában meg jobban átlátni a dolgokat, annak meg pláne ajánlott, mert maga a rendező is iszonyatosan nagy rajongó, és mégiscsak ez a játék az alapja az egész GE-világnak. Szerencsénkre angolul is elérhető a többi résszel ellentétben, amik csak a japán közönség számára készültek. Kuroshitsuji (anime, 2008-2009)
3/7/2015
Az animéről: Eredeti cím: 黒執事 Készítési év: 2008-2009 Részek száma: 24 Műfaj: shounen, fantasy, történelmi, vígjáték Stúdió: A-1 Pictures Eredeti mű: Yana Toboso (manga) Karakterdizájn: Shiba Minako Zene: Taku Iwasaki Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Az anime a Viktória-korabeli Angliában játszódik, főszereplője pedig a fiatal (mindössze 12 éves) Ciel Phantomhive, az egyik nemesi család sarja, aki szülei tragikus halála óta a család fejeként él. Őt támogatja a többi alattvalója közül is kitűnő, rejtélyes komornyik, Sebastian, akiről igen hamar kiderül, hogy nem ember: ő egy démon, akivel Ciel szövetséget kötött, hogy a fiú lelkéért cserébe a démon segít neki megbosszulni szülei halálát, és ennek beteljesítéséig óvja és szolgálja őt. Az anime lényegében több furcsa bűneset körül játszódik, amiket a fiú próbál szolgái segítségével a királynő parancsára megoldani, miközben egyre több dologra derül fény a szülei gyilkossága kapcsán. Mit is gondolok róla? A történetről: Már alapból is nagyon vonzónak találom nem csak a vámpíros, de az angyalos-démonos történeteket, a démonokkal való szövetségkötés már a Goethe: Faust óta a gyengém, így külön örültem, hogy itt is szerepelt ilyesmi. Ami még jobb volt, hogy ennek ellenére nem éreztem klisésnek, Ciel és Sebastian kapcsolata szerintem nagyon különleges, és ezt megfelelőképpen érzékeltetni is tudta az anime. Szeretem a történelmi animéket is (annak ellenére, hogy viszonylag keveset láttam/nézek), és meglepő volt, hogy itt nem japán, hanem európai történelmi helyszínt kaptunk Anglia "személyében". A ruhák, technológia és a zenék (amik egyébként fantasztikusan jók és/vagy szépen kivitelezettek voltak) is nagyon ezt erősítették, ettől függetlenül furcsa volt, hogy a szereplők mégis japánul beszéltek (ez nyilván nem gond, mert animéről beszélünk, de hát mégiscsak elég viccesen veszi ki magát a dolog), amikor meg angolul próbáltak megszólalni a karakterek, mindig jókat mosolyogtam a seiyuuk aranyos kis akcentusán. Ono Daisuke "Yes, my lord."-ja viszont örökké az emlékezetembe véste magát, mert annyira tetszett. ((Na de a seiyuukról majd később. :D)) Érdekes volt az anime felépítése, mármint az, hogy az elején igazából csak belecsöppenünk a dolgok közepébe, meg jönnek az újabbnál újabb helyek, ahol nyomozni kell, és ezek során ismerjük meg csak jobban a szereplőket, az egymáshoz fűződő viszonyaikat. De a végén (tudom, hogy anime original befejezést kapott, mert a manga még a mai napig fut) meg szépen összeálltak a történések és összefutottak a korábban le nem zárt szálak, csak sajnos épp egyértelmű zárást nem kaptunk (bár mivel a harmadik évadot láttam, meg tudom, hogy van második, sejtéseim vannak). Nem minden volt érthető egyébként, főleg az utolsó pár rész volt zavaros a sok akciódús harcjelenet meg a szereplők futkározásai miatt, de azért túlélhető a sok megválaszolatlan kérdés. Mindenesetre nagyon sokszínű világot tárt elénk szerintem a Kuroshitsuji, már csak ha a szereplők mivoltát is megnézzük. Ami a legjobban tetszett talán, az a shinigamik munkája és a fegyvereik. Máskor is találkoztam már velük, mert egész gyakori szereplők az animék/mangák világában, de itt nagyon egyedire sikeredtek. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Nos, ez egy igen jó kérdés. Magával az animével rettentő ambivalens a viszonyom, és egészen régre nyúlik vissza kettőnk története. De kezdjük is az elejénél :D Szerintem nagyon kevés animéket néző ember van a földön, aki ne hallott volna a híres-neves Kuroshitsujiról. A manga iszonyat népszerű, a conokon mindig rengeteg belőle a cosplayer, és nincs az az animézős-mangázós beszélgetés, ahol előbb-utóbb ne jönne szóba. Nagyon lebutított/sarkított dolog lenne részemről azt mondani, hogy egy alapműről van szó, de tény, hogy hihetetlenül ismert. Én speciel nem is tudom már, hol ismerkedtem meg vele, de facebook-on és a helyi animés találkozókon is annyiszor jött szóba, hogy zavarni kezdett, hogy miért van úgy oda érte mindenki, mikor én meg azt se tudom, miről van szó. Főleg, hogy tényleg nagyon dicsérték, Cielt meg Sebastiant is már bőven azelőtt megismertem, hogy akár egy részt is láttam volna az animéből, vagy olvastam volna a mangát. Éppen ezért mikor idejét éreztem, végül belevágtam, és ez az első találkozásunk igencsak keserűre sikeredett az animével. Aki kicsit is jártas a BL-ben, tudja, hogy mennyire kedvelt téma a SebxCiel. Nos, én pont jól kifogtam a fandom valóságot ferdítő hatását, és abban a hiszemben kezdtem bele, hogy a Kuroshitsuji egy BL. Aztán hamar kiderült, hogy nem, nem is shounen-ai, ahogy sokan állították, még csak nem is shoujo. Hanem SHOUNEN. Nyilván semmi gond nem lett volna abból, ha úgy állok neki, hogy ezt tudom, de teljes félreértésben kezdtem bele, és mivel abszolút nem azt kaptam, amire a fandom révén számítottam volna, az animét 2 rész, a mangát 8 fejezet után dobtam, és sokáig tüske volt a szememben, hogy így kiszúrt velem a fandom/az élet. Aztán végül tavaly a nyári szezonban újra animét kapott a manga Kuroshitsuji: Book of Circus címmel, és nagy szkeptikusan ugyan, de hozzákezdtem egy barátom unszolására. És végül igaza lett, mert iszonyatosan tetszett, még engem is meglepett, mennyire. Annak a hatására döntöttem el, hogy végül újra előveszem a első évadot, és meg fogom nézni, most már tényleg. Hátha így, hogy már tudom, mire számítsak, tetszeni fog. És tetszett is. A szereplőkről: Az anime szerintem átlagos számú szereplőt vonultatott fel a maga 24 része alatt, de ők semmiképp nem mondhatóak átlagosnak. Ciel és Sebastian álltak egyértelműen az anime középpontjában. Ennek ellenére túlzás lenne azt mondani, hogy nagyon megismertük őket. Konkrétumok vagy nagyon kézzelfogható dolgok nem derültek ki róluk, inkább csak a reakcióikból lehetett leszűrni, hogy hogy is éreznek vagy mit gondolhatnak. Ciel nekem nagyon ellenszenves volt az elején, ahogy az anime többi szereplője is. Egy önző, elkényeztetett kis ficsúrnak tűnt, de ahogy fény derült a múltjára, úgy egyre inkább rá lehetett jönni, miért is olyan, amilyen. Belegondolva szegény fiú tényleg a szó minden értelmében egy gyerek a maga 12 évével, és ennek ellenére nagyon is koravén módon viselkedett, ami például tudom, hogy többeket furcsán érintett. Én sem egészen tudtam hova tenni az elején, de aztán ahogy haladtam a részekben, egyre inkább megsajnáltam szegényt. Mert adott egy fiú, egy kisgyerek, aki mondhatni egy biztonságos kis burokban élt, amit a szülei húztak köré, megóvva így a kicsit a való világ kegyetlenkedéseitől. Aztán egyszer csak a semmiből kivégezték a szüleit, őt pedig kegyetlenül kirángatták abból a biztos kis pontból, amiben addig élt, és kegyetlenül elbántak vele. Ő pedig részben amiatt, mert nem tudta feldolgozni a szülei elvesztését, és azokat a kegyetlenkedéseket, mocskot és megaláztatást, amit el kellett viselnie, részben pedig a tipikus emberi ösztönből, ami nem hagyja meghalni az embert, segítséget kért. Nem tudom, ezzel ki hogy van, én például szerintem szintén így viselkednék egy ilyen helyzetben. Átkoznám magam a saját gyengeségem miatt, a világot, hogy ilyen történik. Segítséget kérnék, és bárkitől elfogadnám. Ciel is így lehetett vele, és ha egyszer a mennyek nem hallgattak rá, de egy démon megjelent neki, nyilván elfogadta a segítségét. A lelkét ajánlotta fel a démon szolgálataiért... Szóval van egy érzelmileg és értelmileg még fejletlen kisfiú főhősünk, aki azért annyira kegyetlen és furcsa, azért ilyen debil módon a korosztályánál érettebbnek tekinthető, mert olyanokon ment keresztül, amikkel a kortársai normális esetben nem is találkoznak még egy jó darabig. Nem bízhat senkiben, még ha akarna se menne neki egy ilyen trauma után. Az egyetlen valaki (vagyis inkább valami), amiben mégis mondhatni megbízik pedig egy démon, a világ egyik leggonoszabb teremtménye, akiről meg tudja, hogy mivel alku köti össze őket és a lelkére pályázik, nem fogja elárulni. Ráadásul ez a démon az, aki próbálja tanítani a fiút. Ezek után szerintem nem is azon kell csodálkozni, hogy Ciel nem mosolyog (bár néha már rettentően erőltetett, hogy abszolút nem hajlandó semmi szájgörbítésre), és ha kell, megbánás nélkül küld bárkit a túlvilágra. Sőt, szerintem ehhez képest meglepően emberi maradt, mert milliószor kegyetlenebb is lehetne. Így még az is "értékelendő", hogy talált magának egy életcélt, ami erőt ad neki, még ha ez az is, hogy "magával rántsa a Pokolba a szülei gyilkosait", ahogy ő is fogalmazott. És az anime bizonyos pontjain látni azért, hogy noha elég elkorcsosult szegény erkölcsi normája és érzelmileg sem jut önkifejezésre, azért foglalkozik másokkal is, és közel sem olyan érzelemmentes, mint ahogy azt a külvilág felé mutatni próbálja. Ehhez a furcsa célhoz a másik főszereplő (pontosabban a címadó szereplő), Sebastian próbálja hozzásegíteni a fiút. Embernek néz ki (és engem külsőre kísértetiesen emlékezetet Ciel apjára egyébként), és Ciel komornyikjaként dolgozik, mindenben kiszolgálva a fiút. Nekem különösen tetszett, hogy noha démon volt, sosem leplezte le magát. Ciel sem használta ki Sebastian démon mivoltát minden apró gondnál, mint ahogy ez várható lenne az emberi természetet ismerve. Amíg nem volt muszáj, végig annyira emberi maradt, amennyire csak lehetett, főleg a külsejét illetően. Például csak egyszer vette fel a démoni alakját is, de abból is csak részleteket láthattunk (Ciel meg még annyit sem), illetve az anime vége felé láthattuk varjú/holló alakjában megjelenni a visszaemlékezéseknél. Inkább csak az emberfeletti erejét és gyorsaságát nézve tűnt fel, hogy nem ember, ahogy a többi szolgánál is csak a harcjeleneteknél lehetett tudni, hogy nem átlagosak. Azt nem tudom, hogy direkt ilyen vallásos paródia/ferdítés/irónia akart-e lenni, de noha egy démonról beszélünk, meglepően gyengéden és óvatosan bánt Ciellel, még az anime legvégén is mellette állt, így a fiúnak sosem kellett azt éreznie, hogy teljesen magára maradt. Ennek ellenére a főellenségnek tekinthető angyal hihetetlenül gonosz és beteges volt, amit az ember pont nem az egyik legtisztábbnak tartott teremtménytől várt volna. Ami még nagyon megmaradt bennem vele kapcsolatban, az az a jelenet, mikor arról beszélt, hogy elege van abból, hogy ösztönlényszerűen megegyen minden lelket, amit csak elé vet a sors, hanem inkább elszegődött Cielhez, hogy a sok munka és fáradozás után végre egy igazán különleges lélekhez jusson. A többi szereplő is érdekes volt egyébként. Voltak itt shinigamik, egy őrült angyal, démoni kutya, meg amit csak kívánhatott az ember. A legtöbbjükkel nem is volt gondom, tényleg elég egyedire sikeredtek (főleg Grell és Undertaker), viszont a Ciel házában tevékenykedő szolgákat szó szerint ki nem állhattam az elején. Mindig mindenhol ott voltak, ilyen nevetgélős/komolytalan bagázsnak tűntek, akiknek a legnagyobb gondja az életben az, hogy Ciel-sama nem mosolyog. Nagyon sok közük volt ahhoz, hogy anno dobtam az egészet, és az utolsó pár epizódig sokszor irritáltak is, de mikor volt egy kis visszatekintés róluk az anime végénél, egészen együtt tudtam érezni velük, és azóta elvagyok velük. Nem a kedvenceim, de nem húzom már fel magam a viselkedésükön. A grafikáról/megjelenítésről: Egy rossz szavam sincs rá. Mondjuk én nem vagyok túl válogatós, mert nekem ez az utolsó szempont az animéknél és mangáknál is, de szerintem kifejezetten szépek lettek a szereplők. Maximum annyit tudnék megállapítani, hogy az arcformák és a szájak rajzolása szinte mindenkinél ugyanolyan volt (volt a Sebastian-féle férfi vonal, illetve a Ciel-csoportba tartozó, lányosabb rajzolású szereplők), de ez sem zavaró. A hátterek is gyönyörűek voltak, a ruhák nálam külön nagy plusz pontot kapnak. De minden a helyén volt, szerintem a csatajelenetek is mozgalmasak voltak, de az állóképszerűbb részek is nagyon hozták a hangulatot. Amit ki tudnék emelni, az a nagyon hangulatos openingek és a szintén csodaszép második ending. Az első ending sem volt rossz, bár én kicsit kevésbé hangulatosnak éreztem, de mivel az anime második felében kezdtek nagyon komollyá válni a történések, így még illik is az összképbe. A zenékről: Az opening nálam hatalmas kedvenc, és az endingek is szépek voltak, főleg a második tetszett, az hangzásilag nagyon hozta azt a gótikus hangulatot, ami az egész művet jellemzi. Az OST-ok is hangulatosak voltak, leginkább az anime vége felé lettek nagyon erősek, ahogy én éreztem legalábbis. A seiyuukról: Hát róluk én rosszat sose tudnék mondani, itt se teszem. Nagyon ügyesek voltak mind, Sakamoto Maayat nagyon megkedveltem Cielként. Nagyon durván profi seiyuu-csapatot állítottak össze az animéhez, rettentően sokat adtak a műsorhoz, mind a szórakoztató/vicces jeleneteknél, mind a drámaibb pillanatoknál. És persze nem hagyhatom ki Ono Daisuke alakítását, szerintem neki ez az egyik leghíresebb szerepe, és nem véletlenül. Összesítve: Vannak hibái/furcsaságai az animének, meg én sem egészen tudom, hogy miért, de ezek ellenére is nagyon tetszett. Sőt, folyamatosan egyre jobban tetszik az egész Kuroshitsuji-univerzum, és lassan szerintem elkezdhetem félteni magam. Már igencsak gondolkozok a manga olvasásán, de tudom, hogy az a vég lenne, mert biztosan magába szippantana. Ami meg azért durva volna, a kezdetekhez képest meg pláne... Vigyázzon mindenki, mert ragályos! Ajánlani boldogan ajánlanám bárkinek, aki nem ragad le annál a felszínes gondolatnál, hogy itt "mindenki bishi", vagy akit nem hatnak meg a félrevezető CielxSebastian képek, amikkel minden valószínűség szerint összefutott már. Aki kedveli a krimit vagy a gótikus műveket, annak szerintem biztosan el fogja nyerni a tetszését. Sőt, igazából bárkinek tetszhet szerintem, mert egy nagyon különleges alkotásról van szó, amiben sokkal több potenciál, gondolatiság és eredetiség van, mint azt az ember első látásra gondolná róla, főleg a vegyes fogadtatása után. |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|