Kedvenc japán mobilos játékaim I.
10/7/2020
Most csak egy rövidebb irományt hoztam, amellyel nem titkolt célom lenne meghozni az emberek kedvét pár általam nagyon szeretett japán mobilos játékhoz. Sajnos a legtöbb japán nyelvű, ám közülük több olyan, amivel anélkül is el lehet szórakozni, hogy valaki jól beszélné a nyelvet, illetve nagyon jó rajongói fordítások elérhetőek hozzájuk, ezért is mertem belevenni őket a listába. A listán szereplő játékok mindegyike ingyen is elérhető és játszható, ám lehetőség van bizonyos játékbeli tartalmakért fizetni is. I-Chu Étoile Stage Nyelv: japán Kiadási év: 2020 Platform: Android, iOS Fejlesztő: LIBER Entertainment Kategória: idol, zenés Történet: A játék gyakorlatilag az Aichuu (lásd lejjebb, a Megemlékezések között) 2.0 változata. A szereplők és a felállás maradt (producerként kell segítenünk sok kis idoltanoncot rendes idollá válni), viszont a játékmenet nagyban megváltozott. Az elődhöz hasonlóan itt is kártyákat gyűjtögetünk, ám ritmusjáték helyett sokkal inkább az idolnevelésen (edzés, fellépések, stb.) van a hangsúly. Mit gondolok róla? Én nagyon szerettem az elődöt (erről részletesebben az Aichuunál írok), így nagyon vártam, hogy az A3!! sikerén felbuzdulva hogyan fogja a fejlesztő átvariálni a játékot. Nekem a ritmusjátékok nagy gyengéim, az idolnevelő játékok viszont annál kevésbé. Ettől függetlenül nagyon sok pozitív változást eszközöltek: a történet immár teljesen szinkronizált (a rengeteg nagyszerű seiyuu miatt kár lett volna ezt veszni hagyni!), továbbra is gyűjthetünk kártyákat, amiknek a minősége az artistváltás(ok) ellenére mit sem változott. Számos új dal felcsendül a játékban az ismerősebb melódiák mellett. És végül az idolneveléssel is megbarátkoztam, sőt az eventek kifejezetten könnyebben teljesíthetők (sok dolog automatikusra állítható, nem kell órákig manuálisan grindelni bizonyos dalokat), ami nagy könnyebbség. Trailer: Chain Chronicle Nyelv: japán (régen volt globális verzió angol nyelven, de már nincs) Kiadási év: 2013 Platform: Android, iOS, PS Vita (utóbbi szervereit lelőtték már sajnos) Fejlesztő: Sega Kategória: fantasy, rpg, tower defense Történet: A játék az Yggdra nevű kontinensen játszódik, amelyen sokáig béke honolt a válogatott fajú népesség körében, hála a Szent Király uralmának. Ám a semmiből különféle démoni lények jelentek meg a rejtélyes Fekete Király vezetésével, és káoszba taszították az egykoron békés és fejlődő vidéket. A Szent Király elbukott, a Szent Főváros elesett, ám a totális pusztulás beállta előtt egy fiatal fiú, Yuri megalapítja az Önkéntes Hadsereget, hogy a démoni Fekete Sereget legyőzve visszahozza a békét a világba. Mit gondolok róla? Az egyik kedvenc mobilos rpg-m! A történet nagyon érdekes, imádom a világot és a szereplőket is. A tower defence játékmódja szórakoztató, imádom a szereplők cuki chibis verzióit harcolni látni! Főleg, hogy millió-egy karakter van, mindegyik egyedi és gyönyörű, és alig várják, hogy az ember begyűjtse őket (ez is kártyagyűjtögetős játék részben). Az artok meseszépek, számos különböző artist készíti őket, de éppen ezért nagyon változatos a látványvilág is. Aki szeret fejlesztgetni, az pláne imádni fogja, maguk a karakterek is sokféleképpen tehetők erősebbé, számos fegyvert rendelhetünk hozzájuk (amik szintén turbózhatóak). Ami még külön öröm, hogy iszonyatosan sok event van, közülük a collab eventek a kedvenceim. Legyen szó animékről (Shingeki no Kyojin, Overlord, Tate no Yuusha no Nariagari stb.) vagy játékokról (Persona játékok, Sakura Wars, Mana sorozat, Sonic stb.), itt minden van! Trailer: (Senkit ne tévesszen meg, hogy angol nyelvű a videó! Sajnos a globális szervert azóta lelőtték, így már csak japánul elérhető a játék.) Fate: Grand Order Nyelv: angol, japán Kiadási év: 2015 Platform: Android, iOS Fejlesztő: Delightworks Kategória: fantasy, rpg, harc, taktikai, visual novel Történet: 2015-ben a Chaldea Biztonsági Szervezet összegyűjtötte a mágia és más területek szakértőit, hogy a segítségükkel a jövőt figyelhessék, és megakadályozhassák az emberiség kihalását. Azonban hamar kiderül, hogy 2016 végére kihalásra ítéltetettünk, ennek az okai pedig a 2004-es, Fuyukiban megrendezésre kerülő Ötödik Szent Grál Háborúban keresendők. Mi pedig akaratlanul is a vészhelyzet közepébe kerülünk, és gyakorlatilag az időben utazva kell megpróbálnunk menteni a menthetőt. Mit gondolok róla? Szeretem a Fate franchise-t, és ez a játék remek lehetőség volt arra, hogy kicsit közelebb is megismerkedhessek egyes Servantokkal, miközben izgalmas történetet olvashatok, és igazi Master módjára küzdhetek is a kedvenc Servaintjaim oldalán. A játékmenet visual noveles megoldása nekem nagyon tetszik, ahogyan a harcrendszer is egészen hamar megérthető és kézre állt. Látványra és hangzásra is nagyszerű a játék, egyedül a summon-nel gyűlt meg párszor a bajom (tudniillik nem vagyok túl mázlista, és gyakran nem kaptam meg azokat a ritkább Servantokat, akikre vágytam volna). A játékban egész sok event van, számomra ezek annyira nem voltam szimpatikusak, de a főtörténetet szeretem. Trailer: Story Jar Nyelv: angol Kiadási év: 2018 Platform: Android, iOS Fejlesztő: NTT Solmare Corporation Kategória: otome, visual novel Történet: A Story Jar különféle otome gamek gyűjtőapplikációja. Mit gondolok róla? Elsőre talán nem tűnhet nagy számnak egy otome applikáció, hiszen van millió-egy másik, a Story Jart én mégis szívesen ajánlanám azoknak, akik szeretnének olyan otomékkel is játszani, amik semmilyen más módon nem hozzáférhető Nyugaton. Ilyen például a Wand of Fortune és a Beast Master and Prince, de sok más érdekes otome is elérhető az applikáción. Fizetni nem feltétlenül kell, de a történetolvasáshoz ticketek szükségesek (amikből nem kapunk sokat), illetve gyémántokkal lehet a CG-ket feloldó (vagy éppen romantikusabb) válaszokat feloldani, és ezekből sem bővelkedünk alapjáraton. Ám egy kis türelemmel a napi belépésekkel szerzett ingyenes gyémántokkal és ticketekkel (illetve egyes küldetések teljesítésével) sokat össze lehet szedni, és gond nélkül végigjátszható pár route. Az esetek többségében szinkront nem tartalmaznak a játékok, de minden más hangot igen. Trailer: MegemlékezésA következőkben olyan játékok listája következik, amelyeket rendkívül szerettem és sokáig játszottam, de sajnos ma már nem elérhetőek. Sengoku Night Blood (2017–2019✟) Nyelv: japán Kiadási év: 2017 Platform: Android, iOS Fejlesztő: Marvelous Entertainment, Kadokawa, Otomate Kategória: otome, visual novel, fantasy, Történet: A történet főszereplője (avagy mi, játékosok) rejtélyes módon átkerülünk egy alternatív világba, amit Shigának hívnak. Ez a világ nagyon hasonló a Sengoku-korhoz, amikor Japán feudális urai versengtek és háborúztak az ország feletti uralomért. Itt azonban a már jól ismert történelmi alakok különféle fantasy fajokba (vámpír, vérfarkas, oni) tartoznak! A hazajutásra az egyetlen esélyünk, ha megtaláljuk Hime-mikot, azt a lányt, aki Shiga békéjéért felelt, de rejtélyes módon eltűnt. Ám természetesen akarva-akaratlanul is belefutunk a háborúzó szépfiúkba, és amint kiderül, hogy Hime-mikohoz hasonlóan micsoda különleges erőkkel ruházza fel őket a vérünk, csak tovább fokozódik a küzdelem a felek között, immár értünk. Mit gondolok róla? A Sengoku Night Blood egy nagyon érdekes keveréke volt az otome műfajnak, a kártyagyűjtögető játékmódnak és a Touken Ranbuból ismerős harcoknak. Én nagyon szerettem, meseszépek voltak az artok, érdekes volt a történet (amelyet mindegyik klán szemszögéből végigjátszhattunk, ráadásul teljesen le volt szinkronizálva!), és szerettem a karaktereket is. Nagyon sajnálom, hogy ilyen hamar beszüntették a játékot, főleg, hogy a történetnek messze nem voltunk még a végén, és így sosem tudjuk már meg, hogyan alakultak volna a történések. Trailer: Aichuu/I-chu (2015–2020✟) Nyelv: japán Kiadási év: 2015 Platform: Android, iOS Fejlesztő: LIBER Entertainment Kategória: idol, zenés Történet: A játék lényege, hogy mi vagyunk a fiú idoltanoncok, az aichuuk producerei, akik az Etoile Vio School-ba járnak, hogy idolokká válhassanak. Összegyűjthetjük az idolok kártyáit, haladhatunk a történetük olvasásában, valamint a kártyák felhasználásával játszhatunk a különféle idolcsapatok dalaival, illetve részt vehetünk különféle eventeken. Mit gondolok róla? Az egyik legkedvesebb játékom, évekig volt a figyelmem szinte kizárólagos középpontjában. Nagyon szerettem a szereplőket, a sokszor röhejes történetet (igen, rád nézek, Kuma igazgató), a zenéket és a játék egész játékrendszerét. Emiatt a játék miatt függtem rá a kártyagyűjtögetésre (a meseszép artok és izgi történetek miatt nagyon megérte mindent begyűjteni, amit csak lehet), és voltam képes eventek idején napi akár 2-3 órát is grindelni. Nagyon tetszett, hogy micsoda mélységet adtak a ritmusjáték részének (nemcsak sokféle nehézség és változatos dalok tették izgalmassá az élményt), és hogy a kártyák fejlesztésén és a csapatok összeállításán mekkora hangsúly volt. Sokszor komoly taktikázásra volt szükség, amit én nagyon élveztem. Sajnos a játék már csak offline elérhető az eddigi játékosoknak, decembertől pedig teljesen eltűnik az online áruházakból. Trailer: Dream Festival (2016–2018✟) Nyelv: japán Kiadási év: 2016 Platform: Android, iOS Fejlesztő: Bandai Kategória: idol, zenés Történet: A játékban egy kitalált tehetségkutató ügynökség soraiba lépő idolokat követhetünk nyomon, a dalokat játszva, a karaktereket fejlesztve és az eventeken részt véve oldhatjuk fel a különböző, szereplőkhöz kapcsolódó történeteket. Mit gondolok róla? A játék egyszerre volt furcsa, mégis bájos. A szereplők és a történet érdekesek voltak (bár messze nem kiemelkedőek), engem leginkább a játékmódjával fogott meg. Szerettem benne a dalokat, bár kicsit esetlen volt a ritmusjáték kialakítása (valahogy nem volt a legkényelmesebb, nekem legalábbis). Itt is kártyákat lehetett gyűjteni, ám ezek a többi hasonló műfajú játékkal ellentétben nem karakterkártyák voltak, hanem a szereplők különböző ruhaszettjeit tartalmazták (Dorika névre hallgattak egyébként), amiket aztán kombinálhattunk a jobb pontszámok és kinézet elérése érdekében. Ami még érdekessége a játéknak, hogy a Dorikákon szereplő ruhaneműket a fiúk mahou shoujo átalakuláshoz hasonló folyamatot követően öltötték magukra, rendkívül jópofa volt ilyesmit látni a játékban. Még az sem zavart, hogy a koncertek meg a játék is elég erősen CGI-grafikás volt, mert minden más eléggé tetszett. Összességében egy jópofa, sok szempontból átlagostól eltérő applikáció volt, de sajnos az egész DoriFesu franchise nem tudott kirobbanó sikert elérni (sem a játék, sem az anime és más projektek), így sajnos a süllyesztőben végezte az app is. Ha mást nem is, de az animével, illetve a zenékkel valamennyire tudok vigasztalódni. Trailer:
0 Comments
Final Fantasy I (játék, 1987)
17/12/2016
A játékról: Eredeti cím: ファイナルファンタジー Készítési év: 1987 Műfaj: akció, fantasy, szerepjáték Készítő: Square/SquareSoft (ma Square Enix) Zene: Uematsu Nobuo Platform: NES, GBA, PSP, iOs/Android, Nintendo Wii U stb. Rövid tartalom: A történet egy egészen szokványosnak tűnő, középkori jellegű fantasy világba kalauzol minket, ahol eléggé viharos körülmények uralkodnak. A világot éltető négy elemi kristályt (víz, tűz, föld levegő) ugyanis megfertőzte a gonoszság, emiatt mindenféle katasztrófákkal és borzalmakkal kell szembenézniük a világ lakóinak. Lukahn/Lukin (verziónként eltérő a nevének az átírása), egy híres bölcs azonban megjövendölte, hogy a sötétség eme korában felbukkan majd a Fény Négy Hőse, akik újra megtisztítják a négy elemi kristályt, és helyreállítják a világ rendjét. A játék során pedig mi irányítjuk a négy harcost, így a mi feladatunk a világvége elhárítása. (Az alábbiakban a GBA (Game Boy Advance) remake verzióról írok majd, mert én ezzel játszottam.) Miért ezt a játékot választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Már a Final Fantasy VII: Advent Children óta (ami nagy szerelmem azóta is) kíváncsi voltam, milyen is lehet az Final Fantasy (későbbiekben csak FF) világa. Annyira rajongója van szerte a világban, sorra adják ki belőle az újabbnál újabb játékokat... Így természetesen engem is érdekelt, hogy milyen is lehet valójában. Szerettem volna tudni, hogy tényleg olyan fantasztikus-e, mint sokan mondogatják. Minimális érintkezésem volt vele ugyan (bele-belekezdtem a Nintendo DS-re kiadott FF Tactics A2 és FFXII: Revenant Wings játékokba, de mivel ezek mind folytatások voltak, hamar abbahagytam velük a játékot, pedig amíg játszottam velük, igencsak a szívemhez nőttek), viszont ténylegesen beleásni nem tudtam magam az FF franchise-ba. Mindez megváltozott, mikor volt szerencsém megvenni pár FF játékot, amiket GBA-ra adtak ki (és amik kompatibilisek az NDS-emmel, így tudok játszani velük). Elhatároztam, hogy igenis belevágok ebbe a világba. Tudom, hogy rengeteg játék jelent meg, és amennyire csak tudtam, utánaolvastam a franchise-nak. Így azzal is tisztában voltam, hogy nem "kell" az első résszel kezdenem, hanem bármelyik számozottal játszhatnék. De ami azt illeti, engem az FF teljes valójában érdekel. Szerettem volna tudni, miből indult el az egész őrület, látni szeretném, hogyan is változtak és fejlődtek idővel a játékok. Így eldöntöttem, hogy belevágok az első részbe, és haladok majd sorba. Mit is gondolok róla? A történetről, illetve a játékmenetről: Annak ellenére, hogy mennyire régi játékról van szó (mert a GBA verzió hiába egy remake, így is látni rajta, mennyire régi), nem gondoltam volna, hogy mennyire furcsa lesz a számomra. Megpróbálom valahogy érthetően/logikus sorrendben leírni a játékkal vívott küzdelmeimet. Maga az alaptörténet nagyon tetszett, olyan tipikus kis fantasy játéknak tűnt tőle az FFI, amelyeket én nagyon is hangulatosnak találok. Lehetett jönni-menni, harcolni, és volt egy történet, ami végigkísérte az egész játékot. Külön érdekes volt látni, hogy a készítők hogyan nyúltak hozzá az ókori mitológiákhoz meg különféle vallási elemekhez, és ezeket miként építették be a történetbe akár a karakterek, akár a cselekmény szintjén. Nagyon tetszett, ahogy felépítették azt a hatalmas nyitott világot, amely tele volt tipikus fantasy történetbe illő lényekkel (törpök, óriások, vámpírok, stb.) és mesébe illő helyszínekkel. Az egyedüli, amit sajnálok, hogy a történet csak nagyon nagy ívben fedte le a játékot. Nem volt sok fordulat vagy dráma (inkább csak az elején és a végén), karakterfejlődés abszolút nem volt jellemző (bővebben írok erről a karaktereknél), illetve a játék semmilyen segítséget nem adott arra vonatkozóan, hogy mit is kellene csinálnod legközelebb. Az NJK-k (vagy angolul NPC-k, ha valakinek így ismerősebb) se voltak ilyen szempontból túl segítőkészek vagy beszédesek, így gyakran voltam kénytelen internetes végigjátszásokat böngészni, hogy tudjam, merre is érdemes mennem legközelebb. Ez pedig egész sokat rontott a játékélményen. Főleg az elején volt nehéz, amikor nem igazán igazodtam még ki a térképen se (amiből ráadásul ijesztően keveset láttam csak), és gyakran kaptam magam azon, hogy teljesen eltévedtem. Ilyenkor pedig sajnos nem egyszer megesett, hogy túl messzire merészkedtem a játékban, és olyan erős ellenfelekkel találtam szembe magam, akik ellen esélyem se volt. (A kedvencem az volt, amikor egyetlen ellenség volt csak, aki viszont egy csapásával letörölte a hőseimet a föld színéről.) Idővel ez persze sokat javult. Egyszerűen csak tudomásul kellett vennem, hogy az FFI nem egy olyan játék, ami a modern játékokhoz hasonlóan mindenben kiszolgál. Nem mutatja, hova menjek, sőt, a dungeonokban abszolút semmi térképem volt (bár ez belegondolva logikus, életszerű és izgalmas is), így remegő lábakkal merészkedtem be, félve, hogy ha nagyon eltévedek a labirintusszerű folyosókon, előbb-utóbb meghalnak a kis szereplőim. Külön szoknom kellett, hogy ahogy haladtam a térképen és a dungeonokban, x lépésenként jöttek a random csaták válogatott ellenfelekkel. Ez egyébként egy nagyon jó kis ötlet, mert így ahogy halad az ember, úgy erősödik a szörnyekkel vívott csaták során, illetve tényleg nagyon valósághű. Hiszen egy fantasy világban bárhol szörnyekbe bukkanhat az ember, nem igaz? Kezdetben elég nehézkesen fogadtam, hogy emiatt csak lassan tudok haladni a térképen, illetve a pályákon, idővel viszont rájöttem, hogy ennek segítségével igazán erőssé tehetem a karaktereimet, illetve jó kis pénzszerzési lehetőség. A harcrendszer körökre osztott az FFI-ben. Ez azt jelenti, hogy egyszer támad az ellenség (ha többen vannak, egymás után), aztán kiválaszthatjuk mi is, hogy mit akarunk lépni az egyes karakterekkel (támadunk, varázslunk, valami item-et vagy fegyvert/páncélt használunk, esetleg megpróbálunk elmenekülni). Minden harc után kapnak tapasztalati pontot a szereplők, ami alapján szintet léphetnek és erősebbé válhatnak. Ha már harc, amit kicsit sajnáltam, az az, hogy kezdetben csak a white, black és red mage használhatott mágiát (a fehér fehéret, a fekete feketét, a vörös kicsit fehéret és feketét is), és a többi karaktertípusnál csak akkor volt minimális mágiahasználati lehetőség, ha később felfejlesztettük őket. (Akkor a knight fehér, a ninja fekete mágiát tudott használni, de csak minimális mértékben). Nyilván nem okozott gondot, meg nagyon hamar meg lehetett szokni, csak tényleg sajnáltam, hogy ilyen szempontból meg volt kötve a kezünk. Ami könnyebbség volt a játékban, az az, hogy bárhol menthettem. Ácsoroghattam egy város, de akár egy dungeon kellős közepén is, ha éppen nem harcoltam, bármikor és bárhol menthettem. Ahogy olvasgattam, úgy tűnik, ez az eredeti verzióban nem így volt, ami pedig nem semmi nehézséget okozhatott a játékosoknak (főleg, hogy alapból sem egyszerű játék az FFI). Lényeg a lényeg, hogy az FFI messze nehezebb volt, mint gondoltam. Részben azért is, mert abszolút nem volt az agyam "FF-üzemmódra" állítva, így sok dolog elsőre idegennek hatott és esetleg még el is bizonytalanított/kényelmetlennek hatott, de nem semmi volt rájönni arra, amit már alapból is sejtettem, hogy már a '80-as években is tudtak olyan játékokat készíteni, amelyek nagyon kis különlegesek és kifejezetten nehezek is (főleg a mai, nagyon egyértelműen játékosokat igazgató játékokhoz képest). Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, hogy az FFI messze okosabb nálam, ezért szenvedtem meg vele nagyon az elején. De később nagyon belelendültem, és már egy harcedzett veteránt imitálva vágódtam be a legerősebb dungeonok folyosóira is. Megszerettem az egész játékot minden furcsaságával, nehézségével meg esetleges hibájával együtt is, és tudom, hogy az FFI után a többi FF játékot minden gond nélkül fogom tudni játszani és felhőtlenül élvezni már az elejétől is. Ezért nem bánom, hogy a játék eleje kicsit nyögve-nyelős volt, mert utólag rettentő büszke vagyok magamra, hogy ugyan vagy egy órámba és rengeteg korábbi próbálkozásomba telt, de térdre kényszerítettem még a rettegett főellenséget, Chaost is. Ez pedig mindenért kárpótol. A szereplőkről: Ami a karaktereket illeti, nehéz lenne írni róluk. Fontosabb karakterek ugyanis nem annyira voltak, a négy főszereplőt is mi választhattuk ki. Ez egyrészt nagyon jó volt, mert tényleg mindenki összeállíthatta a saját csapatát (hogy milyen típusú karakterek legyenek, még nevet is lehetett adni nekik), és az embernek megvolt az a kellemes érzése, hogy ő maga teremti meg az FFI-et alkotó legendát. Másrészt viszont ennek volt egy iszonyatosan nagy hátulütője: mivel mi alkothatjuk a karaktereket, így azoknak nincs is jelleme. De komolyan. Nem beszélnek, nem tudunk meg róluk semmit, egyszerűen csak jönnek, mennek és harcolnak. (Nagyjából ilyen sorrendben is.) Ezt nagyon sajnáltam, mert kevés dolgot szeretek jobban a nagyszerűen felépített jellemek mellett, így pedig be kellett érnem azzal, hogy én találok ki/képzelek valami jellemet a karaktereim mögé. Akikről esetleg érdemes lenne beszélni, azok a játék negatív hősei, különösen az a négy boss, akikkel többet harcoltam, mint szerettem volna: Kraken, Lich, Marilith és Tiamat nagyon érdekes és nehezen legyűrhető ellenségek voltak. Nem is beszélve Chaosról, a főellenségről, akit én különösen megszerettem. A történet egyik legnagyobb fordulata hozzá köthető, ami tényleg nagyon meglepett, és amelyet rendkívül ötletesnek tartottam. A zenékről: Az FFI zenéi fantasztikusak voltak. De komolyan, rettentően meglepett, mennyire kellemes és izgalmas dallamok váltakoztak a történet folyamán. A kedvencem viszont mégiscsak a győzelmi induló, ami a sikeres harcok végén hangzott el. Ami meglepett még, hogy a harcok alatt a fegyverek fémes zörejei, a védekezés hangjai és minden más milyen szépen meg volt csinálva. A grafikáról/megjelenítésről: Imádtam a játék grafikáját! De komolyan, nálam rettentően betalált. Főleg amiatt, mert a legelső JRPG élményem a Heroes of Mana volt (a Mana sorozat lényegében az FF testvérsorozata), és annak is rettentően hasonló volt a megjelenítése. Nekem ez jelenti igazából a hagyományos JRPG grafikát, így a GBA feljavított grafikája egyszerűen teljesen elvarázsolt. Nagyon tetszett még, hogy a fegyverek is miképp jelennek meg a játékban. Annak ellenére, hogy sokaknak biztosan egy nagy pixeltengernek hathat, én könnyedén meg tudtam különböztetni a karaktereknél lévő fegyvereket is, mert arra is figyeltek, hogy ezek is elkülönüljenek egymástól (mind külsőre, mind hanghatásra). Még feljebb írtam, hogy a térképpel akadtak sajnos gondjaim, de igazából ez sem azért volt, mert nem voltak a helyszínek rendesen láthatók, hanem mert mikor a világban utazgatunk, csak nagyon keveset látunk a környezetünkből. Így sokszor nehéz volt megállapítani, hogy például ha ki akarunk kerülni egy hegyvonulatot, merre érdemes menni, hogy ne keveredjünk zsákutcába és kelljen visszafordulnunk (ezzel plusz random harcokat megkockáztatva). A seiyuukról: Mivel a legelső FF játék, ami szinkront kapott, tudtommal az FFX volt, így nem meglepő, hogy az FFI nem rendelkezik szinkronnal. Sajnos így itt nincs miről írnom. Összesítve: Az FFI egy rettentően nehéz, de egész hamar megszerethető játék egy klasszikus fantasy játék minden kötelező jellegzetességével. Annak ellenére, hogy elsőre ijesztően más, mint amilyen játékokhoz hozzá vagyunk szokva, nem csoda, hogy mekkora franchise-zá nőtte ki magát. Minden olyan alapot megadott, ami egy jó játéksorozathoz kellhet, így (a kora miatt is) el lehet nézni az esetleges furcsaságait és hiányosságait. Aki szeretne FF játékokkal játszani, annak nem feltétlenül ajánlanám elsőre, mert nehéz és a grafikája sem túl modern, így az ezekre érzékenyeket hamar elrettentheti, de azok számára, akik rendelkeznek már FF-es tapasztalattal és kíváncsiak, a legendás sorozat honnan is indult, mindenképpen megér egy próbát. Mivel nem igazán tudtam képeket hozni a játékkal kapcsolatban, így gondoltam, a végére mutatok képeket az én játékmenetemből. :D
Itt már egészen fejlettek voltak a kis drágám. Akatsu kezdetben warrior volt, Hikaru white mage, Naifu thief, Sora pedig black mage~ God Eater Burst (játék, 2011)
17/7/2015
A játékról: Eredeti cím: ゴッドイーター バースト Készítési év: 2011 Műfaj: akció, fantasy, szerepjáték Készítő: Namco Bandai Games, D3 Publisher Zene: Shiina Go Platform: PSP Rövid tartalom: A történet 2071-ben, Japánban játszódik. A játék szerint a világot addigra rejtélyes, aragaminak nevezett szörnyek pusztították el szinte teljesen, és az emberiség különböző tömbökbe tömörült a világ különböző részein. A Fenrir nevet viselő szervezet védi a túlélőket, ami a világ leghatalmasabb cége, legfőbb feladata pedig, hogy az aragami legyőzésére képes fegyvereket készítsen. Ám ezek a fegyverek nem szokványosak: mind emberek, akik egy speciális eszközt, a Jinki-ket/God Arc-okat használva veszik fel a harcot a szörnyetegekkel, és a God Eater, avagy istenfalók nevet viselik. Alapvetően kétféle istenfaló létezik: a régi típusú és az új. A régebbi típusú istenfalóknál (nagy általánosságban) kardhoz, vagy lőfegyverhez hasonló God Arc-juk van, míg az új típusú istenfaló tud váltogatni a kettő között (átalakul a fegyvere). A játék főszereplői mi vagyunk, akik a Fenrir Távol-Keleti Ágazatában válunk új típusú istenfalóvá, hogy így harcoljunk az emberiségért. (A God Eater Burst egyébként a 2010-ben kiadott God Eater játék kibővített változata, így mondhatni két játék (God Eater és God Eater Burst) egy név alatt.) Miért ezt a játékot választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Mert zseniális, és ahogy észrevettem, Japánban és a világ szinte minden részén nagyon népszerű, itthon azonban alig hallani róla, pedig legendás PSP játék. Volt szerencsém játszani vele, és szívesen írnék arról, milyen is, hátha kicsit kedvet kap hozzá valaki. Japán játék egyébként, ami a grafikáján is meglátszik, és vannak benne rendesen rajzolt, animéhez hasonló klippek (az opening is ilyen például). Nem is beszélve arról, hogy nem egy manga, light novel készült a God Eater univerzumába, megélt egy anime special (God Eater Prologue) feldolgozást, illetve most, a nyári szezonban indult belőle a rendes anime is. Már évekkel ezelőtt tudtam, hogy létezik a God Eater, főleg azért, mert a hozzá készített specialba többször is belefutottam, de valahogy sosem gondoltam volna, hogy PSP nélkül valaha is játszani fogok tudni vele. De amint lett időm, utána kutattam, aztán ki is derült, hogy nem lehetetlen vállalkozás, sőt, még azt is sikerült összehozni, hogy olyan angol verzióval játszhassak, aminél viszont a japán seiyuuk hangjait hallhattam, nem az amerikaiakat. Mondhatni szerelem volt első látásra, és mikor belekezdtem, csak még inkább elmerültem benne. Mit is gondolok róla? A történetről, illetve a játékmenetről: Alapból talán nem is tűnik annyira nagy számnak a történet. Mármint biztosan mindenki nézett/látott/olvasott már történetet a szinte teljesen elpusztult világról, ez elég tipikus téma. Meg az is, hogy szörnyek/zombik vagy akár mi, emberek tesszük élhetetlenné a bolygónkat. Valamiért az aragamik meg az istenfalók miatt mégis nagyon különlegesnek tűnt a God Eater. Először például nem értettem, miért épp istenfalók a főhősök, mármint hogy a nevük mit takar. De egyébként tényleg szó szerint kell érteni a nevüket, mert esznek az ellenségből, hogy elérjenek egy bizonyos "Burst" állapotot, amit a cím is takar, illetve hogy bizonyos anyagokat a fegyverekkel kinyerjünk az elhullott ellenségből. Na de kezdem az elejéről. Szóval, akármennyire is átlagosnak tűnik a történet, nem az. Adott egy klisésnek is mondható világ brutális szörnyekkel, szinte kihalásra ítélt emberiséggel, akik azonban nem adják fel. Sőt, éppen az ellenséget használják fel arra, hogy erősebbé váljanak: az istenfalók megalkotásához ugyanis az aragamik elhullott tetemeiből hoznak létre fegyvereket, amiket aztán az aragamikat megalkotó sejtekkel (Orákulum sejtek) beoltott istenfalók így irányítani tudnak. Aki látta/olvasta a Claymore-t, annak ez sem mondhat teljesen újat (ott is a lányokba ültetik az ellenség, a youmák húsát, így félig youmákká válva harcolnak ellenük), de a God Eater képes feszegetni a saját világának a határait. Kevés ember felel meg egyébként az istenfalóvá válás kritériumainak, az istenfalók többsége szinte még gyerek, de ettől a történet abszolút nem butul el. A játék világ szerintem zseniálisan fel lett építve. Kezdve attól, hogyan is jelentek meg az aragamik, egészen az istenfalók megalkotásának tudományos magyarázatán át a helyszínekig minden nagyon a helyén volt. Az adatbázisban öröm volt nézelődni, rengeteg hasznos információt kaptunk, ami sokat segített a világ alaposabb megismerésében, illetve a Fenrir bázis működésének megértésében is. Én legalábbis szeretem ismerni a világokat, amikben játszok, és ez a játék minden módot megadott rá, hogy akit mélyebben is érdekelnek a technikai dolgok, tudjon hol utána olvasgatni. Az aragamik is nagyon különlegesen voltak megalkotva, szép külsejük volt, érdekes támadásaik, illetve mindegyiknek máshol volt a gyengéje. Idővel meg persze jöttek az egyre fejlettebb és erősebb példányok, így az ember hiába tanulta meg, a gyengébb példányokat hogy lehet elpusztítani, mindegyik típusnál külön ki kellett tapasztalni, hol kell csapkodni, hogy nagyobb sebzést okozzunk, illetve hogy milyen taktikát érdemes bevetni ellenük, szóval sosem volt idő unatkozni, főleg, ha az embert egyszerre több erős aragami rohanta meg (ami nem volt ritka). A küldetések igaz (főleg, ha az ember hosszú ideig csak a mellékküldiket csinálta), néhol már-már sablonosnak tűntek (jön egy-több szörny, és meg kell őket ölni, az ember egy idő után csak megy és csapkod), de jó volt, hogy általában meg lehetett válogatni, kiket viszünk magunkkal az elérhető istenfalók közül. A főszálas küldetések azonban mindig jók voltak, nem csak azért, mert mindig voltak szuper jelenetek a szereplőkkel a konkrét küldetés előtt/után vagy ritkábban közben, hanem mert sokszor voltak érdekes változtatások/körítések (pl. Karel megkért, hogy menj el vele és segíts neki egy küldetésen; egy bizonyos anyagot kellett megszerezni, stb.), amik kicsit kibillentették az embert a tipikus "csak csapkodok"-érzésből. Nagyon sokféle lehetőség volt egyedire szabni a karakterünket, aminek én mindig örülök a játékoknál. Szóval nem csak a külsejét/hangját, de a fegyvereit és ruháit is váltogathattuk, ahogy akartuk, így fejlesztve a képességeit is. Volt lehetőség különféle fegyvereket vagy mást csinálni az összegyűjtött anyagokból, még több ruhát venni, sőt, egyénileg töltényeket készíteni a fegyverünkhöz mindenféle jó kis hatást összegyúrva. A harcoknál csak a saját karakterünkket irányíthattuk, de volt lehetőségünk mindenféle parancsokat adni a többi tagnak (gyülekezzenek, keressenek ellenséget, stb.), illetve ha bajban voltunk, a lőfegyverrel rendelkező istenfalók lőttek belénk egy kis életpótló lövedéket, ha esetleg kifogytunk a saját kis gyógyszereinkből. De tényleg rengeteg dolgot magunkkal vihettünk - az aragamik mérgező támadásaira ható ellenszereket, izomerősítőt, kábító gránátot, különféle csapdákat és még sok mást. Ami viszont a legjobban elnyerte a tetszésemet, az az elhullott csapattársak felélesztése volt. Ugyanis (a közös, istenfaló mivoltunkból kiindulva) ha valakinek elfogyott az életereje, mehettünk, és adhattunk neki a miénkből (így hozzá került, ami tőlünk levonódott), ezzel visszahozva a harcba. Ez persze oda-vissza, minden szereplővel működött, és egészen változatos volt, ki mennyi életet adott. Soma például mindig vagy a fél életét odaadta, ha meghaltam esetleg, míg volt, aki (khömm, Shun...) szinte csak annyit adott, hogy életre keljek (hogy aztán egy aragami fél suhintása visszaküldjön a halálba). Voltak nagyon ügyes, erős harcosok (mint Soma, Tatsumi), illetve szuper gyógyítók (Sakuya, Alisa), de kicsit szerencsétlenebbek is (Kanon, néha Kota), illetve igazi túlélők (Karel, aki még akkor is 70%-os élettel futkosott, ha már mindenki más meghalt, LOL). Igazán vegyes kis bagázst alkottak a készítők, de könnyű volt operálni, így lehetett tudni, milyen küldetésre/milyen aragamikkal szemben kiket érdemes betenni a csapatba. A szereplőkről: Leginkább a Fenrirben dolgozók (köztük sima emberek és istenfalók, bár inkább az utóbbiak) azok, akiket megismerhetünk. Hiába tűnik nagyon egysíkúnak így a játék, de garantáltan nem az, mert minden szereplő kapott jellemet, és megjelenésre is különlegesek. Tény, hogy én is örültem volna, ha több lehetőség nyílik más emberek, főleg a túlélők megismerésére, de nagyon erős bagázs vett körbe, akikkel így is jól el lehetett kommunikálni és harcolni, az idők során igazi családdá váltunk, ami rendkívül összetart, így nincs különösebb hiányérzetem. A nagyon sok szereplő közül az első egység tagjai azok, akiket inkább főszereplőnek mondanék, hiába vannak igazából mindig körülöttünk a többiek is. Velük megyünk küldetésekre általában, illetve őket ismerhetjük meg jobban. Az első osztag vezetője Amamiya Lindow, aki nekem már az első pillanatoktól kezdve megnyerte a szívem. Egy hihetetlenül barátságos, viccelődő, mégis rendkívül felelősségteljes, figyelmes és igazi csapatjátékos férfiről van szó. Ő a csapat, sőt, szerintem a Fenrir Távol-Keleti Ágazatának legerősebb istenfalója. Egy igazi példakép, aki rendkívül motiváló volt a játék során, és aki a kora miatt igazi apa/bátypótlékká vált a fiatalabbak számára. Élmény volt vele küldetésekre menni, komolyan mondom. Ha ott volt, sosem izgultam amiatt, hogy bármi baj lesz, mert tudtam, hogy mindig fedezi a hátunkat. Éppen ezért bíztak benne a többiek is, és éppen ezért fájt annyira az idő, amíg nem tudott velünk lenni. A csapatot bővítette még Sakuya, akiről rögtön kiderült, hogy ő a legjobb lövész a bázison, illetve azt sem nagyon tudta takargatni, hogy odáig van Lindow-ért, amit meg kell mondjak, meg tudtam érteni. Egy végtelenül kedves lány, aki iszonyatos segítség volt a küldetések során: szinte le sem sérültem még, már lőtte belém az életet. Rossz volt látni, ahogy szenvedett Lindow hiánya miatt, de örülök, hogy a játék végén minden sikeresen zárult a számára. A csapat fekete báránya Soma volt. Már a külseje is megnyerő volt (nem tudom, részemről mi ez a sötét bőr-világos haj kombó iránti fétis...), a seiyuujától szinte leestem a székről, de a legdurvább a háttértörténete volt. Már a játék elején sok utalás volt rá, hogy nem véletlenül olyan morcos, amilyen. Kiderült, hogy ő volt az első istenfaló, akin még magzatkorában kezdték el a kísérleteket, ami meg nem végződött a legjobban (meghalt az édesanyja). A későbbiekben sem alakult jobban a sorsa: az apja abszolút ridegen bánt vele mindig, meg is lepődtem, mikor kiderült, ki az az örege igazából... De rengeteg fejlődésen ment át Shionak köszönhetően, és végül sokkal barátságosabb meg nyitottabb lett a többiekkel, illetve képes volt elfogadni önmagát. Itt van még Kota, aki az elején meg kell mondjam, nem volt annyira szimpatikus nekem. Mármint jó, egészen fiatalka volt, meg lelkes, de inkább tűnt a tipikus "nagyokat mond, de nem tesz semmit" típusú szereplőnek. Idővel azonban megértettem, miért fél annyira, hogy mennyire félti a családját, mekkora nyomás nehezedik rá. És igenis tett azért, hogy erősebb legyen, a küldetéseken is mindent beleadott, és annak ellenére, hogy mennyire hebrencs volt a játék elején, úgy komolyodott meg kicsit jobban, hogy az mégsem ment az egyéniségének a rovására. Az utolsó tagja a csapatnak Alisa, aki szintén új típusú istenfaló, és később érkezett csak a távol-keleti Fenrir bázisra Oroszországból, ha jól rémlik. Először egy igazi sznobnak tűnt, egy egoista nőszemélynek, aki magán kívül senkivel sem foglalkozik. De aztán ahogy beütött a gebasz, nagyon szépen összeszedte magát, és bocsánatot kérve a többiektől nem a csapat széthúzására törekedett, hanem hogy minél inkább megkönnyítse a többiek dolgát, illetve hogy a többiek befogadják őt. A fiú játékosok körében egyértelműen ő a legnépszerűbb karakter, de tényleg nagyon kellemes személyisége van, ha levetkőzi az elején az utálatos énjét, illetve nagyon sokat segít a küldetéseken is. Fontos szereplő még a GE-ben Shio, aki a GEB-es Rennel együtt tipikus bizonyítékai annak, hogy mennyire ügyesen operáltak a készítők az általuk megalkotott világban. Róluk sajnos nem tudok nagyon úgy írni, hogy ne spoilerezzem le a két főszálat a játékban, így csak annyit írok róluk, hogy az elején egyikük sem volt kimondottan szimpatikus (Shiot nem tudtam hova tenni és semleges volt, de Ren kimondottan ellenszenvesnek tűnt), azonban Soma és Lindow jellemfejlődésében és a történetíveket figyelembe véve meghatározó szerepűek, illetve később nagyon a szívemhez nőttek ők is. Az első főszál ugyanis főleg a Soma-Shio vonalon mozgott, míg a másiknak Lindow és Ren állt a középpontjában. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többiek elhanyagolhatóak lennének, csak annyi, hogy főleg velük kapcsolatos kérdések merültek fel és róluk derültek ki dolgok. A játék igazából rengeteg szereplővel operál, mert eddig csak egy Egyes Egységről írtam, de van még egy Kettes meg egy Hármas, amiknek mind más-más a szerepe, illetve különféle, szerethetőbbnél szerethetőbb karakterekkel vannak tele. Róluk is derülnek ki dolgok, meg mindig lehet menni hozzájuk is beszélgetni, bár lényegesen kevesebbet szerepelnek (vagyis inkább úgy mondom, hogy mindig körülöttünk vannak, de nem olyan hangsúlyosak), mint a főszereplők. A zenékről: Nem is tudom, hallottam-e már valaha ennyire érdekes zenéket egy játékban. Szó szerint furcsák a felcsendülő dallamok, de nekem valamiért hihetetlenül tetszettek. Nagyon sokat adtak a hangulathoz, rengetegszer rázott kellemesen a hideg tőlük. Mindegyik számot szerettem, de különösen a God and Man, a No Way Back és a Gods' Table mondhatóak a kedvenceimnek. De gyakran kapom magam azon, hogy egy-egy számot benyomok az OST-ok közül, mert nagyon kellemesek játékon kívül is. A grafikáról/megjelenítésről: Nem játszottam még PSP-n játékot, szóval nem igazán tudom mihez hasonlítani, meg hogy őszinte legyek, nem is akarom. Nekem tetszett, aranyosan voltak megcsinálva a szereplők, a helyszínek is szerintem részletgazdagok voltak, és külön öröm volt, hogy a karakterem ruháit tudtam variálgatni (elvileg a többiekét is lehet valahogy, vagyis olvastam róla valamit, de nekem ők tetszettek, ahogy voltak). A fegyverek is egyedire sikeredtek szerintem, és a támadások/kombók is látványosak voltak. Leginkább a Burst állapot volt a kedvencem, illetve a különféle speciális töltények a kilövésükkor, ami a konkrét harcot illeti, de az egész játékot nézve az átvezető jelenetek vittek mindent, na meg az animált részek, amilyen az opening is volt, meg még főleg az első főszál zárójelenete. A seiyuukról: Zseniális castot válogattak össze, nagyon illettek a szereplőkhöz, el sem tudnám képzelni, hogy angolul játszam a játékot, pont miattuk (bár az angol verziók sem szoktak rosszak lenni játékoknál), szóval örülök, hogy őket hallgathattam a kis átvezető jeleneteknél. Összesítve: Tucatsztoris játéknak tűnhet, de a God Eatert nem véletlenül emlegetik a második Monster Hunter-ként népszerűség szempontjából. Egy különleges kis jövőbeli fantasy játék mindennel, ami ahhoz kellhet, hogy az embert beszippantsa. Nyilván nem tökéletes ez sem, de egy próbát megéri tenni vele mindenképpen, ha az ember szereti az izgalmas, kreatív, magával ragadó történetű játékokat. Aki még nem próbálta, annak szuper választás lenne elsőre, én sem játszok/ttam sokat, pláne nem konzolos játékokkal, de ebben minden megvan, ami egy kellemes időtöltéshez kellhet. Akinek tetszik majd az anime, és szeretne jobban elmerülni a világában meg jobban átlátni a dolgokat, annak meg pláne ajánlott, mert maga a rendező is iszonyatosan nagy rajongó, és mégiscsak ez a játék az alapja az egész GE-világnak. Szerencsénkre angolul is elérhető a többi résszel ellentétben, amik csak a japán közönség számára készültek. |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|