Final Fantasy I (játék, 1987)
17/12/2016
A játékról: Eredeti cím: ファイナルファンタジー Készítési év: 1987 Műfaj: akció, fantasy, szerepjáték Készítő: Square/SquareSoft (ma Square Enix) Zene: Uematsu Nobuo Platform: NES, GBA, PSP, iOs/Android, Nintendo Wii U stb. Rövid tartalom: A történet egy egészen szokványosnak tűnő, középkori jellegű fantasy világba kalauzol minket, ahol eléggé viharos körülmények uralkodnak. A világot éltető négy elemi kristályt (víz, tűz, föld levegő) ugyanis megfertőzte a gonoszság, emiatt mindenféle katasztrófákkal és borzalmakkal kell szembenézniük a világ lakóinak. Lukahn/Lukin (verziónként eltérő a nevének az átírása), egy híres bölcs azonban megjövendölte, hogy a sötétség eme korában felbukkan majd a Fény Négy Hőse, akik újra megtisztítják a négy elemi kristályt, és helyreállítják a világ rendjét. A játék során pedig mi irányítjuk a négy harcost, így a mi feladatunk a világvége elhárítása. (Az alábbiakban a GBA (Game Boy Advance) remake verzióról írok majd, mert én ezzel játszottam.) Miért ezt a játékot választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Már a Final Fantasy VII: Advent Children óta (ami nagy szerelmem azóta is) kíváncsi voltam, milyen is lehet az Final Fantasy (későbbiekben csak FF) világa. Annyira rajongója van szerte a világban, sorra adják ki belőle az újabbnál újabb játékokat... Így természetesen engem is érdekelt, hogy milyen is lehet valójában. Szerettem volna tudni, hogy tényleg olyan fantasztikus-e, mint sokan mondogatják. Minimális érintkezésem volt vele ugyan (bele-belekezdtem a Nintendo DS-re kiadott FF Tactics A2 és FFXII: Revenant Wings játékokba, de mivel ezek mind folytatások voltak, hamar abbahagytam velük a játékot, pedig amíg játszottam velük, igencsak a szívemhez nőttek), viszont ténylegesen beleásni nem tudtam magam az FF franchise-ba. Mindez megváltozott, mikor volt szerencsém megvenni pár FF játékot, amiket GBA-ra adtak ki (és amik kompatibilisek az NDS-emmel, így tudok játszani velük). Elhatároztam, hogy igenis belevágok ebbe a világba. Tudom, hogy rengeteg játék jelent meg, és amennyire csak tudtam, utánaolvastam a franchise-nak. Így azzal is tisztában voltam, hogy nem "kell" az első résszel kezdenem, hanem bármelyik számozottal játszhatnék. De ami azt illeti, engem az FF teljes valójában érdekel. Szerettem volna tudni, miből indult el az egész őrület, látni szeretném, hogyan is változtak és fejlődtek idővel a játékok. Így eldöntöttem, hogy belevágok az első részbe, és haladok majd sorba. Mit is gondolok róla? A történetről, illetve a játékmenetről: Annak ellenére, hogy mennyire régi játékról van szó (mert a GBA verzió hiába egy remake, így is látni rajta, mennyire régi), nem gondoltam volna, hogy mennyire furcsa lesz a számomra. Megpróbálom valahogy érthetően/logikus sorrendben leírni a játékkal vívott küzdelmeimet. Maga az alaptörténet nagyon tetszett, olyan tipikus kis fantasy játéknak tűnt tőle az FFI, amelyeket én nagyon is hangulatosnak találok. Lehetett jönni-menni, harcolni, és volt egy történet, ami végigkísérte az egész játékot. Külön érdekes volt látni, hogy a készítők hogyan nyúltak hozzá az ókori mitológiákhoz meg különféle vallási elemekhez, és ezeket miként építették be a történetbe akár a karakterek, akár a cselekmény szintjén. Nagyon tetszett, ahogy felépítették azt a hatalmas nyitott világot, amely tele volt tipikus fantasy történetbe illő lényekkel (törpök, óriások, vámpírok, stb.) és mesébe illő helyszínekkel. Az egyedüli, amit sajnálok, hogy a történet csak nagyon nagy ívben fedte le a játékot. Nem volt sok fordulat vagy dráma (inkább csak az elején és a végén), karakterfejlődés abszolút nem volt jellemző (bővebben írok erről a karaktereknél), illetve a játék semmilyen segítséget nem adott arra vonatkozóan, hogy mit is kellene csinálnod legközelebb. Az NJK-k (vagy angolul NPC-k, ha valakinek így ismerősebb) se voltak ilyen szempontból túl segítőkészek vagy beszédesek, így gyakran voltam kénytelen internetes végigjátszásokat böngészni, hogy tudjam, merre is érdemes mennem legközelebb. Ez pedig egész sokat rontott a játékélményen. Főleg az elején volt nehéz, amikor nem igazán igazodtam még ki a térképen se (amiből ráadásul ijesztően keveset láttam csak), és gyakran kaptam magam azon, hogy teljesen eltévedtem. Ilyenkor pedig sajnos nem egyszer megesett, hogy túl messzire merészkedtem a játékban, és olyan erős ellenfelekkel találtam szembe magam, akik ellen esélyem se volt. (A kedvencem az volt, amikor egyetlen ellenség volt csak, aki viszont egy csapásával letörölte a hőseimet a föld színéről.) Idővel ez persze sokat javult. Egyszerűen csak tudomásul kellett vennem, hogy az FFI nem egy olyan játék, ami a modern játékokhoz hasonlóan mindenben kiszolgál. Nem mutatja, hova menjek, sőt, a dungeonokban abszolút semmi térképem volt (bár ez belegondolva logikus, életszerű és izgalmas is), így remegő lábakkal merészkedtem be, félve, hogy ha nagyon eltévedek a labirintusszerű folyosókon, előbb-utóbb meghalnak a kis szereplőim. Külön szoknom kellett, hogy ahogy haladtam a térképen és a dungeonokban, x lépésenként jöttek a random csaták válogatott ellenfelekkel. Ez egyébként egy nagyon jó kis ötlet, mert így ahogy halad az ember, úgy erősödik a szörnyekkel vívott csaták során, illetve tényleg nagyon valósághű. Hiszen egy fantasy világban bárhol szörnyekbe bukkanhat az ember, nem igaz? Kezdetben elég nehézkesen fogadtam, hogy emiatt csak lassan tudok haladni a térképen, illetve a pályákon, idővel viszont rájöttem, hogy ennek segítségével igazán erőssé tehetem a karaktereimet, illetve jó kis pénzszerzési lehetőség. A harcrendszer körökre osztott az FFI-ben. Ez azt jelenti, hogy egyszer támad az ellenség (ha többen vannak, egymás után), aztán kiválaszthatjuk mi is, hogy mit akarunk lépni az egyes karakterekkel (támadunk, varázslunk, valami item-et vagy fegyvert/páncélt használunk, esetleg megpróbálunk elmenekülni). Minden harc után kapnak tapasztalati pontot a szereplők, ami alapján szintet léphetnek és erősebbé válhatnak. Ha már harc, amit kicsit sajnáltam, az az, hogy kezdetben csak a white, black és red mage használhatott mágiát (a fehér fehéret, a fekete feketét, a vörös kicsit fehéret és feketét is), és a többi karaktertípusnál csak akkor volt minimális mágiahasználati lehetőség, ha később felfejlesztettük őket. (Akkor a knight fehér, a ninja fekete mágiát tudott használni, de csak minimális mértékben). Nyilván nem okozott gondot, meg nagyon hamar meg lehetett szokni, csak tényleg sajnáltam, hogy ilyen szempontból meg volt kötve a kezünk. Ami könnyebbség volt a játékban, az az, hogy bárhol menthettem. Ácsoroghattam egy város, de akár egy dungeon kellős közepén is, ha éppen nem harcoltam, bármikor és bárhol menthettem. Ahogy olvasgattam, úgy tűnik, ez az eredeti verzióban nem így volt, ami pedig nem semmi nehézséget okozhatott a játékosoknak (főleg, hogy alapból sem egyszerű játék az FFI). Lényeg a lényeg, hogy az FFI messze nehezebb volt, mint gondoltam. Részben azért is, mert abszolút nem volt az agyam "FF-üzemmódra" állítva, így sok dolog elsőre idegennek hatott és esetleg még el is bizonytalanított/kényelmetlennek hatott, de nem semmi volt rájönni arra, amit már alapból is sejtettem, hogy már a '80-as években is tudtak olyan játékokat készíteni, amelyek nagyon kis különlegesek és kifejezetten nehezek is (főleg a mai, nagyon egyértelműen játékosokat igazgató játékokhoz képest). Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, hogy az FFI messze okosabb nálam, ezért szenvedtem meg vele nagyon az elején. De később nagyon belelendültem, és már egy harcedzett veteránt imitálva vágódtam be a legerősebb dungeonok folyosóira is. Megszerettem az egész játékot minden furcsaságával, nehézségével meg esetleges hibájával együtt is, és tudom, hogy az FFI után a többi FF játékot minden gond nélkül fogom tudni játszani és felhőtlenül élvezni már az elejétől is. Ezért nem bánom, hogy a játék eleje kicsit nyögve-nyelős volt, mert utólag rettentő büszke vagyok magamra, hogy ugyan vagy egy órámba és rengeteg korábbi próbálkozásomba telt, de térdre kényszerítettem még a rettegett főellenséget, Chaost is. Ez pedig mindenért kárpótol. A szereplőkről: Ami a karaktereket illeti, nehéz lenne írni róluk. Fontosabb karakterek ugyanis nem annyira voltak, a négy főszereplőt is mi választhattuk ki. Ez egyrészt nagyon jó volt, mert tényleg mindenki összeállíthatta a saját csapatát (hogy milyen típusú karakterek legyenek, még nevet is lehetett adni nekik), és az embernek megvolt az a kellemes érzése, hogy ő maga teremti meg az FFI-et alkotó legendát. Másrészt viszont ennek volt egy iszonyatosan nagy hátulütője: mivel mi alkothatjuk a karaktereket, így azoknak nincs is jelleme. De komolyan. Nem beszélnek, nem tudunk meg róluk semmit, egyszerűen csak jönnek, mennek és harcolnak. (Nagyjából ilyen sorrendben is.) Ezt nagyon sajnáltam, mert kevés dolgot szeretek jobban a nagyszerűen felépített jellemek mellett, így pedig be kellett érnem azzal, hogy én találok ki/képzelek valami jellemet a karaktereim mögé. Akikről esetleg érdemes lenne beszélni, azok a játék negatív hősei, különösen az a négy boss, akikkel többet harcoltam, mint szerettem volna: Kraken, Lich, Marilith és Tiamat nagyon érdekes és nehezen legyűrhető ellenségek voltak. Nem is beszélve Chaosról, a főellenségről, akit én különösen megszerettem. A történet egyik legnagyobb fordulata hozzá köthető, ami tényleg nagyon meglepett, és amelyet rendkívül ötletesnek tartottam. A zenékről: Az FFI zenéi fantasztikusak voltak. De komolyan, rettentően meglepett, mennyire kellemes és izgalmas dallamok váltakoztak a történet folyamán. A kedvencem viszont mégiscsak a győzelmi induló, ami a sikeres harcok végén hangzott el. Ami meglepett még, hogy a harcok alatt a fegyverek fémes zörejei, a védekezés hangjai és minden más milyen szépen meg volt csinálva. A grafikáról/megjelenítésről: Imádtam a játék grafikáját! De komolyan, nálam rettentően betalált. Főleg amiatt, mert a legelső JRPG élményem a Heroes of Mana volt (a Mana sorozat lényegében az FF testvérsorozata), és annak is rettentően hasonló volt a megjelenítése. Nekem ez jelenti igazából a hagyományos JRPG grafikát, így a GBA feljavított grafikája egyszerűen teljesen elvarázsolt. Nagyon tetszett még, hogy a fegyverek is miképp jelennek meg a játékban. Annak ellenére, hogy sokaknak biztosan egy nagy pixeltengernek hathat, én könnyedén meg tudtam különböztetni a karaktereknél lévő fegyvereket is, mert arra is figyeltek, hogy ezek is elkülönüljenek egymástól (mind külsőre, mind hanghatásra). Még feljebb írtam, hogy a térképpel akadtak sajnos gondjaim, de igazából ez sem azért volt, mert nem voltak a helyszínek rendesen láthatók, hanem mert mikor a világban utazgatunk, csak nagyon keveset látunk a környezetünkből. Így sokszor nehéz volt megállapítani, hogy például ha ki akarunk kerülni egy hegyvonulatot, merre érdemes menni, hogy ne keveredjünk zsákutcába és kelljen visszafordulnunk (ezzel plusz random harcokat megkockáztatva). A seiyuukról: Mivel a legelső FF játék, ami szinkront kapott, tudtommal az FFX volt, így nem meglepő, hogy az FFI nem rendelkezik szinkronnal. Sajnos így itt nincs miről írnom. Összesítve: Az FFI egy rettentően nehéz, de egész hamar megszerethető játék egy klasszikus fantasy játék minden kötelező jellegzetességével. Annak ellenére, hogy elsőre ijesztően más, mint amilyen játékokhoz hozzá vagyunk szokva, nem csoda, hogy mekkora franchise-zá nőtte ki magát. Minden olyan alapot megadott, ami egy jó játéksorozathoz kellhet, így (a kora miatt is) el lehet nézni az esetleges furcsaságait és hiányosságait. Aki szeretne FF játékokkal játszani, annak nem feltétlenül ajánlanám elsőre, mert nehéz és a grafikája sem túl modern, így az ezekre érzékenyeket hamar elrettentheti, de azok számára, akik rendelkeznek már FF-es tapasztalattal és kíváncsiak, a legendás sorozat honnan is indult, mindenképpen megér egy próbát. Mivel nem igazán tudtam képeket hozni a játékkal kapcsolatban, így gondoltam, a végére mutatok képeket az én játékmenetemből. :D
Itt már egészen fejlettek voltak a kis drágám. Akatsu kezdetben warrior volt, Hikaru white mage, Naifu thief, Sora pedig black mage~
0 Comments
A mangáról: Eredeti cím: 伊藤润二恐怖漫画精选 Készítési év: 1987-2007 Részek száma: 16 kötet (93 fejezet) Műfaj: josei, horror, dráma, rejtélyes, lélektani, tragédia Történet: Itou Junji Rajz: Itou Junji Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: A manga igazából egy 16 kötetből álló sorozat, ami Itou Junji híres horrormangaka különféle misztikus töltetű, hátborzongató történeteiből áll össze. A kötetekben összegyűjtött elbeszélések vagy témájukban hasonlóak, vagy egy szereplőjük azonos, mindegyiknek külön címe is van. Figyelem! A véleményezésemben felkavaró, ijesztő, és néhol határozottan undorkeltő képek szerepelnek a mangából kivett részletek gyanánt, így aki tovább olvasna, kérem, vegye ezt figyelembe! Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Ha jól emlékszem, az egyik ismerősöm linkelt be Tumblr-ről egy igen elvont és ijesztő oneshot mangát, hogy olvassam el. Meg is tettem, de annyira kirázott tőle a hideg, hogy jó darabig nem tudtam elfelejteni, mondhatni az agyamba égett. De aztán pont emiatt kezdett egyre inkább érdekelni, hogy vajon ki rajzolhatta, miért, illetve vannak-e még ehhez hasonló történetek. Szóval elkezdtem kutakodni, sokra nem jutottam mondjuk első körben, mert nem találtam meg már azt a posztot, de később, ahogy horrormangákra bukkantam, akaratlanul (de nem véletlenül) Itou Junji nevébe futottam. Rémlett még nagyon régről, talán egy Mondo magazinos cikkből, hogy az Uzumaki mangát ő rajzolta, bár ez sokat nem mondott, csupán annyi maradt meg, hogy ijesztőbb, elvontabb történeteket alkot. Gondoltam, teszek vele egy próbát (ezen mangagyűjtemény akarna lenni ez az "apró" vállalkozás). Már a rajzolásról rémlett, hogy nagyon hasonló volt annak a Tumblr-ös mangának is a rajzolása, viszont mikor konkrétan bele is futottam, már nem is volt kérdés, hogy valóban Itou-sensei rajzolta. Amennyire furcsálltam kezdetben a gyűjteményét, idővel azt vettem észre magamon, hogy akármennyire elvont, ijesztő és sokszor már-már beteges történeteket készít, nekem valamiért mégis csak nagyon bejönnek. Szóval nem is volt kérdés, hogy elolvasom, amit csak találok tőle, és mivel semmilyen véleményezést nem találtam róla sehol, gondoltam, írok róla (még az elvont témát is bevállalva ezáltal). Mit is gondolok róla? A történetről: Nehéz a manga kapcsán összefüggő történetről beszélni, sőt, nem is lehet, de megpróbálok valami képet kialakítani arról, miről is szól ez a gyűjtemény. A legtöbb történet oneshot, szóval egy-egy fejezetnek külön cselekménye van, külön szereplőkkel, helyszínekkel operál. De van pár szereplő, aki több fejezetben is szerepelt (Tomie, Souichi, stb.), gyakran így akár egy egész kötetet összefogva. Az elbeszélése nagy része mind külön történetív, egy adott helyzettel, amivel általában már az első pár oldalon megismerkedhetünk annak a szereplőnek a szemszögéből, aki narrálja nekünk a történteket, illetve akin keresztül követhetjük az eseményeket. Mindig van továbbá valami a történetben, ami feszültséget kelt, vagy ami a szereplők és a saját rettegésünk forrása lehet. Ez van, hogy valami misztikus, megmagyarázhatatlan szereplő vagy esemény, kézzelfogható helyszín vagy egy helyzet, de leggyakrabban valami változást érzékelhetünk. Ez a változás kötődhet helyszínekhez is, de általában a szereplőkhöz szokott. És hogy mit értek "változás" alatt? Egyszerűbb lenne talán úgy mondanom, hogy elváltozás, elkorcsosulás vagy önmagából kifordulás. A manga ugyanis tele van vagy fizikailag vagy lelkileg/szellemileg torzult (gyakran emberi, vagy emberi múlttal rendelkező) lényekkel, akiknek egy részénél az átalakulás már be is fejeződött, míg másoknál mi is a folyamat szemtanúi lehetünk. Lehet ez akár egy élőhalott, valami átok következménye, tényleg szinte csak a képzelet szabhat határt a mindenféle szörnyszülötteknek, amiktől nyüzsög a gyűjtemény. A sensei történetei szerintem mind zseniálisak, mert nem csak hogy iszonyatos képzelőereje és valami beteges gondolkozásmódja van, hanem rendkívüli ismerője az emberi léleknek, pontosabban az emberi félelmeknek. Miközben olvastam a történeteit, nem volt olyan, hogy ne borzongtam volna meg. Mintha pontosan jól tudná, mi az, amitől a legjobban félünk, ami a legnagyobb undort váltja ki belőlünk, vagy aminek a puszta gondolatától feláll az ember hátán a szőr - megfogja ezt a sok iszonytató rémséget, egyenesen a tudatalattink legmélyebb zugából kaparja össze, aztán kerít köréjük egy gyakran igen misztikus történetet, és elénk tárja, hogy megdöbbenjünk. Igen, valóban megdöbbentő, gyakran felháborító, sötét, és igen beteges. De pont ezért jó. Mert nem átlagos, nem kiszámítható, nem olyan dolog, ami ellen védekezni tudnánk. Ezzel együtt azonban nem túl sok. Ezt úgy értem, hogy noha borzongatóak a történetek, és egyik sem olyan, mint a másik, mégsem taszítják az embert örök letargiába vagy rettegésbe. Én könnyedén el tudtam olvasni egyszerre akár egy egész kötetnyi történést, és valóban minden fejezet végén ott volt az a bizonyos "Te jó ég"-érzésem, mégsem éreztem azt, hogy ne tudnék többet elviselni. Egyszóval a sensei tudja, hogy akaszthatja ki az embert anélkül, hogy örökké világgá kergetné a rémmeséivel. A hangulat tehát az eddigiekből kikövetkeztethetően rideg, ijesztő vagy épp nyomasztó. A történetek elején még ugyan kicsit lassabb a történetvezetés, de idővel teljes mértékben kihasználja a manga az ember összes érzékszervét: szinte a saját szemünkkel látjuk a mozgást, halljuk a hangokat, érezzük a sokszor iszonytató bűzt, vagy a visszataszítóbbnál visszataszítóbb felületeket, amikkel a szereplőknek dolga akad, és egyre inkább nő a feszültség. Ez végül a manga végén éri el a tetőpontját, hogy aztán egy súlyos csattanóval lezárulva vagy reménytelenségbe, kétségek közé vagy épp (ritkább esetben) megkönnyebbülésbe taszítson minket. A szereplőkről: Mint fentebb is írtam, nehéz lenne a szereplőkről beszélni, mert legtöbbször csak egy-egy történet erejéig szerepelnek, de van két visszatérő szereplő, akikről szeretnék pár szót ejteni. Az első ilyen szereplő Tomie, aki három kötetben is szerepel (ebből hivatalosan csak két kötet a gyűjtemény része, a harmadik már nem), szóval elég fontos szereplőnek mondható. Ő igazából azt az ellenállhatatlan szépséget, tökéletes külsőt testesíti meg, amire az emberek a szívük mélyén mindig is vágynak, és éppen ezért tudja az ujjai köré csavarni a környezetét, bármire rávenni különösen az utána vágyakozó férfiakat, hogy aztán észrevétlenül kezdje el bomlasztani a lelküket. Érdekes szereplő volt, főleg, hogy sok helyen csak a történetek végén tűnt fel mint a korábbi gondokat és nyomort okozó gonosztevő. Az is egyébként, és amilyen kellemes a megjelenése (kivéve, mikor valami gusztustalan, korcs megjelenéssel rendelkezik), a viselkedése annál rémesebb, szó szerint elviselhetetlen a személyisége. A másik fontosabb szereplő Souichi, aki két kötetben is megjelent. Egy nagyon magának való, furcsán motyogó, elvont fiú, akinek "vashiánya van", ezért szinte állandó jelleggel vasszegeket tart a szájában. (Már belegondolni is rémes, nem igaz?) Voltak vicces jelenetei, ahol jól pórul járt például, máshol meg vuduzott meg varázsolt össze-vissza, rajta igen jól elszórakoztam. De lehet részben azért is, mert Nishire emlékeztet a Gantz-ból, akit meg nagyon szeretek, és valahogy tudat alatt vele azonosítottam. Érdekes, hogy míg Tomie-val szemben a rettegésem inkább fizikai jellegű volt, Souichinél inkább az átkaitól tartottam (pedig Tomie mágikus ereje inkább volt természetfeletti meg veszélyesebb, míg Souichi, szájában a szegekkel elég ártalmas). Az egyes történetek főszereplőivel meg voltam elégedve egyébként, még ha a rövid szereplésük ellenére nem is nagyon tudtuk megismerni őket és eléggé egy sablonról készítettnek tűntek is sokszor, de legalább nem voltak életképtelen szerencsétlenek. Nyilván ők voltak a történések elszenvedői, a horror áldozatai, de elég ügyesek voltak a legtöbb esetben, mertek lépni és igyekeztek szabadulni a szorult helyzetekből, nem csak sírva várták a véget. A grafikáról/megjelenítésről: Egy igen sarkalatos pontja a mangának a rajzolása, ami szerintem már a kivett részletekből is látszik, hogy noha elég egyedi és könnyen felismerhetővé teszi a sensei stílusát, de nem is mondaná rá az emberek többsége szerintem, hogy a legszebb. Nekem mondjuk iszonyatosan tetszett a karakterek ábrázolása, még ha egy idő után minden szereplő teljesen ugyanolyannak nézett is ki, de aki nem szereti a "régebbi" rajzolást, az nem biztos, hogy 16 köteten keresztül képes lesz elviselni. Amit kiemelnék, az egyrészt a helyszínek igen részletgazdag kidolgozása, illetve a mangákban feltűnő rémségek is rendkívül élethűre és ijesztőre sikeredtek. Továbbá ez a szép megoldás igaz minden hangulatfokozó elemre: nagyon jól ráerősítettek a rettegésre. Összesítve: Itou Junji horrormanga-gyűjteménye egy igen egyedi, fantáziadús, bár nagyon durva darab, amit hiába ajánlanék szívesen bárkinek, kell hozzá gyomor meg idegek. Akinek tetszik az ilyesmi, azok bátran kezdjenek bele, ha eddig még nem tették, mert nagyon jól le tudja kötni az embert a sokféle cselekmény meg szereplők, és a kis rettegésnek is megvan a maga varázsa. Akinek viszont az ilyen nyersen ábrázolt brutalitás és aberráltság nem a műfaja (már ha van olyan ember, akire ez igaz, és eljutott eddig), inkább csak messziről kerülje. Hiszen ugyan nagyon jó gyűjteményről beszélünk, azonban tény, hogy elég szűk közönségnek készült, ami nem olyan körülmény, amit figyelmen kívül szabadna hagyni. |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|