Devils' Line (manga, 2013-2019)
27/12/2021
A mangáról: Eredeti cím: デビルズライン Készítési év: 2013-2019 Részek száma: 14 kötet Műfaj: seinen, romantikus, dráma, természetfeletti, horror Történet: Hanada Ryou Rajz: Hanada Ryou Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: Tsukasa az egyetemisták mindennapjait éli, amíg vámpírtámadás áldozatává nem válik. A segítségére egy félvámpír rendőr, Anzai siet. Ez a véletlenszerű találkozás mindkettejükben maradandó nyomot hagy, idővel pedig egyre inkább vágynak megismerni a másikat. A kettejük között kibontakozó romantika révén Tsukasa a világ egy egészen titkolt szegletébe nyer bepillantást: megismeri az emberek között, ám a legnagyobb titokban élő vámpírokat. Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Először nem is magával a mangával találkoztam, hanem a belőle adaptált animével, amely annyira megtetszett, hogy végül cikket is írtam róla a Mondóba. Elkezdtem még akkor olvasni a mangát is, mert az anime a tipikus "promósorozat" volt, amely bár a történet és a világ alapjait lefektette, ám a maga nyitott zárásával egyértelműen a még futó képregényre akarta felhívni a figyelmet. Az enyémet pedig teljesen sikerült is! Viszont általában jobban szeretek úgy mangát olvasni (vagy bármit, illetve ez az animékre és más sorozatokra is igaz), hogy az már be van fejezve. Így magamnak tudom beosztani az időt és a tempót, hiszen kevés annál bosszantóbb dolog van, mint amikor egy óriási fordulatot követően (jobb esetben) heteket vagy (rosszabb helyzetben) hónapokat kell várni a folytatásra. Bár követek futó mangasorozatokat is, a történet fonalát és a hangulatot sokkal erősebben érezni szerintem, amikor az olvasó nagyobb adagokat vehet magához. Így bár belekezdtem az akkor még futó Devils' Line mangába is, nem sokkal később meg is álltam az olvasással. Eldöntöttem, hogy inkább bevárom a sorozat végét, most pedig itt vagyok, mert egyben tudtam kiélvezni, és szeretném megosztani róla a gondolataimat. Előrevetítem, hogy sokszor fogom a manga bizonyos elemeit az animéhoz kötődő emlékeimhez hasonlítani, de megpróbálok úgy írni a mangáról, hogy az anime ismerete nélkül is teljesen megállja a helyét. Mit is gondolok róla? A történetről: Ami elsőre is megfogott a Devils' Line világában, az az volt, hogy mennyire érdekes és egyedi szemszögből közelíti meg a manapság már-már klisévé hitványult vámpíros témát. Hiszen persze, más történetekben is szerepelnek vérszívók, de általában állejtős szépségű férfiakként vagy szuper erős természetfeletti harcosokként jelennek meg. A Devils' Line-ban hiába erősebbek az átlagos embereknél és számítanak kimondottan veszélyesnek, azonban inkább tűnt úgy, hogy átokként és szenvedésként élik meg a másságukat. Ugyanis bár a vámpírok közöttünk élnek (a legtöbben a békés együttélés híveiként) és első pillantásra megállapíthatatlan a különbség köztük és az emberek között, ám elég egyetlen vércsepp, hogy az amúgy teljesen békés vámpírok vérre éhező, fékezhetetlen vadállatok szintjére degradálódjanak. Ez a fékezhetetlen vágy az, ami megkeseríti a vámpírok életét (és nehezíti meg a beilleszkedésüket, társkeresésüket stb.). Üdítő volt látni, hogy a vámpírok itt mennyivel másabb köntösbe lettek bújtatva a megszokotthoz képest, és gyakorlatilag mennyi társadalmi probléma kapcsán tekinthetők egyfajta szimbólumnak. Meglepő komolysággal lett bemutatva nemcsak az emberek és vámpírok közötti biológiai/fizikai eltérés, de volt itt szó együttélésről, illetve olyan politikai intrikákról is, amiktől csak számat tátottam. A történet egy egyszerűbb romantikus sztorinak indult, de ahogy telt az idő, úgy bontakozott ki a manga világa, ismertünk meg számos igencsak eltérő (és hiteles) jellemet, a cselekmény pedig sokszorosan megbonyolódott. A mangaka mert komoly és felnőttes témákról beszélgetni, legyen az bűnözés, társadalomkritika, politikai és más összefonódások, vagy éppen a szexualitás. Őszintén szólva engem teljesen meglepett, mert az anime és a manga eleje tényleg csak Tsukasa és Anzai megismerkedésének történeteként indult, de végül egy globális politikai kereszttűzzé nőtte ki magát, amely számos áldozatot és szenvedés hozott magával a manga egyébként sem egyszerű világába. Abszolút nem volt előre látható, de bárcsak mindig ilyen pozitív csalódások érnének! A másik, ami rendkívül tetszett, az a pszichológiai hitelesség, amellyel az egyes szereplők problémáit, útkeresését vagy érzelmi kríziseit ábrázolták. Szerintem kevés olyan manga van, ahol tényleg időt és energiát szánnak arra, hogy akár egy tucatnyi szereplőt is legyen lehetőségünk komolyabb mértékben megismerni (és megszeretni). De a Devils' Line esetében ez tökéletesen sikerült, még az antagonistább jellemeket sem tudtam gyűlölni, mert volt módunk az ő életükbe és érzéseikbe is bepillantani. Nem is beszélve arról, milyen izgalmas jellemfejlődéseknek lehetünk szemtanúi! Nyilván senki se fog teljesen kifordulni önmagából, de a manga képes volt a legfinomabb jellembéli változásokat is érzékletesen bemutatni. Ami külön érdekesség volt számomra, hogy a cselekmény bár sok történést bemutatott a manga világának egy adott szeletéből, ám maga sem tudott tényszerű válasszal szolgálni minden általa feltett kérdésre. A történet valamennyire nyitva is maradt a végén (nem zavaró módon, minden fontosabb történés vagy folyamat valamelyest lezárásra került), de a pozitív, törekvésre buzdító üzenetének hála egészen pozitívan tekint a szereplők jövőjére. Ettől szerintem kimondottan realistának lehet nevezni az ábrázolásmódját (hiszen mi sem ismerjük a jövőnket vagy tudjuk a választ minden kérdésre), és szerettem, hogy a mangaka kérdésein mi, az olvasók is el tudtunk gondolkozni, mert erre is kaptunk teret. A szereplőkről: Mielőtt egyes főbb szereplőkre rátérnék, szeretném általánosságban kijelenteni, hogy mennyire üdítő volt ennyi hitelesen ábrázolt és eltérő jellemmel megismerkedni. A szereplők önmagukban is elég komplexek voltak, de különösen imádtam azt a kapcsolati hálót, amit a mangaka kiépített körülöttük. Nincs két olyan kapcsolat (vagy akár kapcsolati dinamika), ami megegyezne a történetben, mindegyik egyedi a maga módján. Nem is beszélve a sok jellemfejlődésről és más változásról, amin a szereplők keresztülmentek. Amit nagyon értékeltem még, hogy nem végletes jellemekről beszélhetünk: mindenkiben voltak jó és rossz tulajdonságok is, az "ellenségesnek" ábrázolt karakterek sem egyöntetűen gonoszak voltak (és ez teljesen igaz a pozitívabb jellemekre is, az ő lelkükben is volt szorongás, félelem vagy más jellegű sötétség), hanem mindenki megkapta a kellő árnyaltságot. Tsukasa az elejétől kezdve kellemes meglepetést jelentett a bátorságával és közvetlenségével. Tisztában volt vele, hogy mennyire erőtlen és védtelen a vámpírokkal (vagy akár ellenséges emberekkel) szemben, ám mindig megpróbálta kihozni a legtöbbet az adott helyzetekből. Lehetett rá számítani, és sok szereplőnek fontos támasza volt. Nagyon inspirált, hogy nem elmenekült az esetleges problémák elől, hanem igyekezett mindig megfelelőképp kezelni a konfliktusokat és megoldásokat találni a saját (vagy mások) problémáira. Különösen becsültem benne, hogy mennyire komolyan veszi a kapcsolatát Anzai-al, és mennyi esetben és fronton harcolt kettejükért. Anzai félvámpírként olyan szerencsétlen helyzetben volt, hogy gyakorlatilag az emberek és vámpírok világa között félúton megrekedt, és emiatt egyik csoporthoz sem tartozott igazán. De örömmel láttam, hogy a történet központi drámájaként ezt megfelelően kibontották, és bár sok időbe, nyomozásba telt (valamint sok külső segítség is elkélt hozzá), de Anzai idővel el tudta magát helyezni a világban. Sokaknak triviálisnak tűnhet, hogy mennyi esetben problémázott (ez főleg a Tsukasával folytatott kapcsolatán nehezített), de én nagyon át tudtam érezni azt az egzisztenciális krízist, amin keresztülment a történet folyamán. A többi mellékszereplőt is nagyon megszerettem, a kedvenceim közül egyértelműen a Kirio-Nanako és a Takeshi-Mayu dinamikák kerültek az élre. A grafikáról/megjelenítésről: A rajzolás (a szereplőket tekintve) az elején nem nyerte el a tetszésemet. Nincs problémám azzal, ha nem bishoujokat és bishouneneket látok minden panelen, de valahogy kimondottan furcsának találtam a karakterdizájnokat (nem a pozitív értelemben furcsának). Ez idővel azonban változott: a mangaka is sokat fejlődött, illetve az én szemem is egészen hamar ráállt a rajzolásra. Így bár a történet közepén még mindig csak átlagosnak, az utolsó kötetekre azonban kimondottan szépnek találtam a grafikát. A különböző helyszínek és fegyverek, tárgyak rajzolása az elejétől kezdve nagyon tetszett. Részletgazdagok voltak, és könnyű volt mindig térben elhelyezni a látottakat. Összesítve: A Devils' Line szerintem egy nagyon üdítő manga a seinen alkotások között. Egy igazán "felnőtt" történet, benne minden olyan témával, ami a célközönséget érdekelheti: akció, dráma, politika és természetesen romantika, ráadásul ezeket nagyszerű arányban keverte el a mangaka, így egyik sem érződik túl soknak. Nem egy könnyű olvasmány, így inkább azoknak ajánlanám, akiknek nem fekszi meg a gyomrát, ha elmélkedni kell egyéni vagy társadalmi kérdésekben, és akiket nem zavar a vér és erőszak sem, mert ezek is hangsúlyosabb ábrázolást kaptak a képregényben. (Nyilván bárki tehet vele egy próbát, akit érdekel, de nem biztos, hogy mindent kellőképpen érteni fog.)
0 Comments
Az animéről: Eredeti cím: ファイナルファンタジーVII アドベントチルドレンコンプリート Készítési év: 2009 Részek száma: 1 Műfaj: akció, fantasy, sci-fi, dráma, pszichológiai Stúdió: Square Enix Rendező: Nozue Takeshi, Naora Yuusuke Karakterdizájn: Nomura Tetsuya Zene: Uematsu Nobuo Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Két évvel a Final Fantasy VII végét követően a játék főszereplői külön utakon próbálják folytatni az életüket, mindegyikük a maga módján igyekszik feldolgozni a történteket és segít az újjáépítésben. Azonban a világon egy furcsa, ismeretlen betegség söpör végig, Cloudot pedig három, Sephirothra rendkívül hasonlító idegen környékezi meg. Ahogy a férfi megpróbálja felvenni velük a harcot és megvédeni a családját, kénytelen szembenézni az őt kísértő démonokkal és a saját érzéseivel is. //A véleményezésben végig csak "Advent Children"-ként emlegetem a filmet, de érdemesebb a nem kevés extra tartalommal bővített Advent Children Complete-t megnézni a teljes élményért.// Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Ez a szekció kivételesen jó hosszú lesz, ezt szeretném már most előrevetíteni. Mindez pedig azért lesz így, mert az Advent Childrennek és nekem egy több mint tíz évre visszavezethető történelmünk van, amit fontosnak tartok kicsit részletesebben is megmagyarázni. A „kapcsolatunk” 2008-ban kezdődött, amikor hetedikesként az osztálytársaim biztatására megvettem életem első Mondo magazinját (talán az egyedüli iskolai környezet volt a miénk a világon, ahol a legmenőbb dolog volt az animés közösséghez tartozni), aminek az Advent Children volt a borítóján (2008/03-as szám). Akkoriban még az animék beszerzése kissé körülményesebb volt, mint manapság, így amellett, hogy a Jetixen néztük a Narutot, majd az Animaxon a többi animét esténként, japán szinkronos alkotásokkal nem nagyon volt még dolgunk. Így a magazinban szereplő animék egy részét se tudtuk megnézni, csak az ajánlók és a képek alapján tudtunk róluk valamiféle benyomást alkotni. Az Advent Children is egyike volt ezeknek az animéknek: a róla szóló cikket rongyosra olvastunk (szünetekben még idézgettük is a karakterek egy-egy cikkben bemutatott mondatát), és hetekig csak ekörül a film körül forgott a világunk. Ez furcsának tűnhet (nyilván számomra egy bájos gyerekkori emlék), de ameddig nem jutottunk ténylegesen a filmhez, gyakorlatilag úgy imádtuk ezt a animét, hogy egy fél perces jelenetet se láttunk belőle. Nem is beszélve arról, hogy valahogy nem is tudatosult bennünk annyira, hogy ez a film a játék folytatása (amit még annyira sem ismertünk). Egy pár évvel később végre meg tudtam nézni én is a filmet (köszönhetően egy drága barátnak, akinek megvolt a DVD verzió), és jobban imádtam, mint valaha. Még úgy is, hogy szerintem irreálisan magas elvárásokat támasztottam a filmhez az évek múlásával, de az Advent Children nemcsak megugrotta ezeket, hanem gyakorlatilag olyan szinten transzba ejtett, hogy a mai napig megremeg a lábam, ha meghallom az egyes betétdalait. Számos alkalommal megnéztem, és bár csak öt évvel ezelőtt jutottam el addig, hogy ténylegesen játszak az FFVII-tel (és gyakorlatilag pótoljam az egész Compilationt), sosem zavart, hogy az előzményeket nem értettem, kvázi önmagában is nagyon élvezhető filmnek tartottam az Advent Childrent. A mostani véleményezésemet azonban úgy írom, hogy már jobban tudok reflektálni a film korábban számomra ismeretlen területeire is. Mit is gondolok róla? A történetről: Nem is tudom, hol kezdjem, annyi mindent lehetne mondani a történetről. A készítőknek egyrészt nehéz dolga lehetett, mert a Final Fantasy VII a világ egyik méltán leghíresebb és legnépszerűbb játéka (külön blog is kevés lenne arra, hogy kiírjam magamból micsoda iszonyatos érzelmi, karakterábrázolási és más mélységei vannak), és pont emiatt szerintem óriási kihívást jelenthetett folytatást írni egy ilyen mesterműhöz – hiszen mindenki legalább olyan jó folytatást vár el, ha már az előd ilyen legendásan jó. Szerintem azonban a lehetőségekhez képest mindent kihoztak a történetből, amit filmes keretek között (és az alkotás korlátozott időtartama alatt) ki lehetett: így kaptunk egy több szálon futó, rendkívül izgalmas, érzelmileg is megmozgató sztorit, amely tömve van a játékra való visszautalásokkal és easter eggekkel. Láthatjuk a kedvenc szereplőinket is, és bár sokuk igazából csak „beköszön”, ennek is megvan a maga oka. Mégpedig az, hogy bár a film folytatja a játék történetét, de leginkább Cloudot helyezi a középpontba. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, miről szól a történet, azt válaszolnám, hogy ez Cloud megváltásának a filmje. Aki játszott a játékkal, tudja, hogy minden szereplőnek megvan a maga keresztje: mindenkinek a vállát súlyos gondok nyomják, amelyeket a múltjukra vagy éppen az aktuális élethelyzetükre lehet visszavezetni (nem fogok részletesen belemenni, mert erről megint egy disszertációt lehetne írni). Cloud életében is számos kisebb-nagyobb törés volt, de az egyik (ha nem) legnagyobb SPOILER Aerith elvesztése volt SPOILER VÉGE. Ez egy olyan tragédia volt, amely mindenkit végtelenül lesújtott, és bár a játék végén SPOILER úgy tűnt, végül „hőseink” győzelmet aratnak, SPOILER VÉGE de mint az Advent Childrenből megtudjuk, ezért óriási árat fizettek. Ám nem kaptuk meg a várva várt feloldozást mindezen áldozatok és fájdalmak után. Szerintem az Advent Children részben ezért készülhetett, hogy a főszereplő, Cloud végre megkaphassa a régen megérdemelt feloldozását. A többiektől, attól a bizonyos elvesztett személytől, de leginkább önmagától. Természetesen ez a folyamat lassú folyású, amely az egész filmen átível, és hogy eddig a végkifejletig eljussunk, számos vicces pillanaton, izgalmas csatán és misztikumon kell átverekedniük magukat a szereplőknek. Ez szerintem a másik nagy erőssége a történetnek is: amellett, hogy több szálon fut és így lehetőségünk nyílik számos karakter helyzetébe is bepillantást nyerni, a film nagyon jól ábrázolja a szereplők kapcsolatrendszerét. Emiatt lehetett az, hogy bár annak idején a játék (és a Compilation többi részének) ismerete nélkül néztem meg az Advent Childrent, a szereplők egymáshoz való viszonya sosem volt kérdéses. Különösen Cloud és társainak kapcsolata volt egyértelműen bensőséges: még úgy is tudtam, milyen erős közöttük a kapocs, hogy ennek a tényleges mélységeit csak utólag értettem meg. A történet egyedüli hibájának azt tartom, hogy bár az alapjáték ismeretében is nagyjából követhető, de a tényleges megértéshez szükséges a két regény (On the Way to a Smile és a Turks – The Kids are Alright) ismerete is. Nemcsak az derül ki belőlük, hogy egyes szereplők hogyan élték meg a játék végét (és onnantól egészen az Advent Children kezdetééig hogyan alakult a sorsuk), de megtudhatjuk, hogy egy bizonyos halottnak hitt szereplő miért lehet életben, illetve az új szereplők (gondolok itt főként Denzelre és a film antagonistáira) hogyan kerültek be a képbe. Ezekre a film nem tér ki különösebben, így aki a regényeket nem olvasta, leginkább csak a filmben elejtett utalásokra hagyatkozhat. A szereplőkről: Nehéz nem elfogultan beszélni róluk, hiszen nagyon a szívemhez nőttek az évek folyamán. Az a baj, hogy nem igazán tudok semmit se érdemben írni róluk anélkül, hogy az ne lenne nagyon spoileres a játékra és a Compilation nagy részére nézve (hiszen időben az Advent Children kvázi majdnem a legutolsó időszakban játszódik), így ezt a részt inkább most ennyiben hagyom. A grafikáról/megjelenítésről: A film teljesen CGI-al készült, és annak idején az emberek gyakorlatilag térdre borultak előtte, olyan hihetetlenül minőségi módon lett összerakva a film látványvilága. Nekem a mai napig tetszik és szívesen megnézem, és bár nyilván azóta sokat fejlődött a technika (például látványban az FFXV: Kingsglaive film messze felülmúlja), de szerintem kimondottan jól megállja a helyét mai szemmel nézve is. Ami annak idején a rajongóknak óriási dolog lehetett, az részben a szereplők megjelenítésének a módja. Aki játszott a játékkal, úgyis tudja, mire gondolok, de akik nem, azoknak megpróbálom kicsit jobban elmagyarázni. Az eredeti FFVII 1997-ben jelent meg (több mint 30 éve!) még PS1 konzolra, és bár biztos vagyok benne, hogy annak idején óriási fejlődésnek/ugrásnak számítottak a 3D-ben megjelenített szereplők, mai szemmel nézve igen kis bénácskának tűnhetnek a karaktermodellek a maguk szögletes chibi design-jával. Az Advent Childrenben azonban hihetetlenül valósághűre és emberire sikeredtek (a nyilvánvalóan animésebb beütésük ellenére is), és a fanokat biztosan sokkoló csodaként érte, hogy ilyen formában (ráadásul szinkronhangokkal kiegészítve!) láthatják a filmvásznon a kedvenceiket. A másik, amiről beszélnünk kell, azok a harcok. Szerintem még a Mátrixban (ami annak idején tényleg a látványos harcok egyik filmes netovábbja volt) sem voltak ilyen szinten megkomponált küzdelmek. Mindezek persze a szereplők egyéni fegyvereit és támadásait is rendkívül jól visszatükrözve készültek. Az ember csak ült, és gyakorlatilag tátott szájjal bámulta az összes csatát, néha még levegőt is elfelejtve venni. És ez nemcsak egy-két bizonyos küzdelemre volt igaz, hanem mindegyik zseniálisra és kiemelkedőre sikeredett (sőt a SPOILER Bahamut Sin és a végső, Sephiroth elleni harc SPOILER VÉGE meg aztán pláne epikus körítést kaptak). Nyilván bizonyos esetekben a fizikai törvények elég rendesen kijátszásra kerültek, de egy fantasy filmben ez szerintem bőven belefér. (Hiszen ha a materiák felhasználásával tudnak kvázi varázsolni, ugyan miért ne tűnhetnének/lehetnének bizonyos bitang nagy fegyverek irreálisan könnyűek például?) Emellett azonban minden más is nagyon a helyén volt: a különféle effektek, a fegyverek, a hátterek és a helyszínek is. A zenékről: Szerintem nem az egyedüli rajongó vagyok, aki a mai napig megborzong az OST hallatán, ha valahol meghallja. Sőt igazából annyira jók lettek a film zenéi, hogy én a mai napig szoktam hallgatni belőle a kedvenceimet. Számomra főleg EZ és EZ a dal ikonikusak, de az összes többit is nagyon szeretem. Mindez persze annak köszönhető, hogy bár voltak teljesen eredeti, direkt a filmhez készített számok, de a zenék egy része az eredeti játék (amúgy is borzalmasan minőségi) dalainak átdolgozott változata volt. A seiyuukról: Ami szerintem annak idején is óriásit szólt (és a mai napig aktuális), az a szereplők hangjai. Az eredeti játékban ugyanis nem voltak leszinkronizálva a szereplők mondatai, így először ebben a filmben hallhattuk őket beszélni. Szerintem a japán szinkronválasztás nagyszerű lett, mindenkihez nagyon jól illik a hangja (de emlékszem, annak idején az angol szinkronnal is megnéztem a filmet, és nem volt rossz az sem). Sajnálom, hogy magyar szinkron nem készült az itthoni kiadásokhoz, bár én valószínűleg egyébként is inkább a japán verziót részesíteném előnyben. //Szeretnék megemlékezni egy sajnos már elhunyt szinkronszínészről: tavaly áprilisban meghalt Fujiwara Keiji. Én alapból nagyon szerettem őt, mert eszméletlenül tehetséges szinkronszínész volt, ráadásul az FFVII univerzumában ő kölcsönözte Reno hangját. Valószínűleg a tavaly megjelent FFVII Remake Part 1 lehetett az utolsó munkái/szerepei egyike...// Összesítve:
A Final Fantasy VII: Advent Children szerintem egy korszakalkotó film lett, még a kissé körülményesebb megérthetősége ellenére is. De ez egy olyan film, amit a mai napig könnyű szívvel ajánlok bárkinek, akit érdekel az FFVII univerzuma, és bár önmagában is megnézhető, azért érdemes lenne nem ezzel nyitni a sort. De mindent tartalmaz, ami a játékot is nagyszerűvé tette (sőt bizonyos dolgokkal, például modern látvánnyal és a szereplők hangjaival is kiegészült), mindezt pedig egy 126 perces film idejébe sűrítve. .hack//Sign (anime, 2002)
11/11/2017
Az animéről: Eredeti cím: .hack//SIGN Készítési év: 2002 Részek száma: 26 Műfaj: seinen, fantasy, dráma, lélektani, sci-fi Stúdió: Bee Train Eredeti mű: Project .hack Rendező: Mashimo Kouichi Karakterdizájn: Ban Yukiko Zene: Kajiura Yuki Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A főszereplő, Tsukasa emlékeitől megfosztva ébred fel a The World nevű MMORPG-ben. Nem tud semmit a játékon kívüli életéről, csupán annyi biztos, hogy nem képes kijelentkezni. Az őt körbeölelő rejtélyre hamarosan több más játékos is felfigyel, és a fiú köré csoportosuló szereplők próbálják kideríteni, mi állhat Tsukasa állapotának és a játékban felszín alatt bekövetkezett furcsa változásoknak a hátterében. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Még valahogy nagyon az "animés pályafutásom" elején belefutottam a .hack franchise-ba, de sosem volt időm vagy lehetőségem jobban elmélyedni benne. Pedig nagyon jókat hallottam és olvastam róla, bár mivel nem is nagyon volt senki, akivel beszélgethettem volna róla, talán ezért is lehet, hogy eddig tartott a közelebbi megismerkedésünk. A 2010-es évektől kezdve azonban egyre többet találkoztam vele, hiszen szinte minden "oszt a játékban ragadtak" és "hoppá, átkerültünk valami fantasy világba"-típusú animénél láttam hivatkozást a .hack-re mint eme két műfaj előfutárára/atyjára. Így nem volt mese, ideje volt tényleg közelebbről is megnéznem ezt a klasszikust. Mit is gondolok róla? A történetről: A történet tényleg olyan jó, mint hallottam. Próbáltam nem különféle elvárásokkal nekiülni, hanem nagyon nyitott szemlélettel elkezdeni (főleg úgy, hogy féltem, sok műfaji sajátosságot esetleg unni fogok, amiket később készült animékben/mangákban láttam már), nehogy csalódnom kelljen, de a Sign minden elvárásomat felülmúlta. A legfontosabb tényezők egyike a történet tempója. Olvastam, hogy ne egy SAO-hoz hasonló akciódús sztorit várjak bombasztikus stílusban meganimált harcjelenetekkel, mert ez egy lassabban kibontakozó történet lesz, de őszintén szólva engem is meglepett, mennyire kényelmes ütemű volt az anime cselekménye. Szerintem soha egy ilyen furcsán tagolt szerkezetű és szinte már kínosan lassú történetvezetésű animét nem láttam még. Ennek ellenére ezeket abszolút nem negatívan éltem meg. Lassú tempó alatt igazából azt értem, hogy nagyon kevés dolog történik a szereplők párbeszédein kívül. A sorozat egésze (pár rövidebb akciójelenetet és sok gondolkozásra időt adó, csendes részt leszámítva) tényleg csak beszélgetésekből és a karakterek interakcióiból épül fel. Ezekből ismerjük meg a valódi történetet és a "The World"-öt, az anime legfőbb helyszínűül szolgáló MMO-t. Így tudunk meg többet a szereplőkről, az ő kapcsolatukról, illetve nagyon minimális mértékben a való életbeli énjükről. Most jöhetne a kérdés, hogy akkor mégis mi olyan nagy szám a történetben? Ezt két szóval lehetne egyszerűen megválaszolni: dráma és hangulat. Az anime attól függetlenül, hogy milyen zavartalanul bontogatja ki a cselekményt (nem győzöm hangsúlyozni, hogy még a Lucky Starban is messze több az akció, pedig az is főleg beszélgetéseken alapuló paródia), hihetetlenül erős atmoszférát tud teremteni. Az egész sorozat gyakorlatilag egy nagy, állandó feszültséget fenntartó misztikus nyomozás a játékban megjelenő furcsa jelenségek után, miközben bőven van idő igazi jellemeket és problémákat teremteni a karaktereket illetően. Éppen ezért nem is tűnt soha egy percre unalmasnak az anime: bőven volt benne jól adagolt, minőségi tartalom, amely képes volt végig fenntartani az érdeklődésemet. Nem kellettek ide nagy volumenű harcok, világmegváltó hősök vagy jól hangzó mondatok, hogy nagyszerűen szórakozzak. A Sign egy olyan történet, amely hétköznapi embereket mutat be egy fantasztikusan jól felépített, egyedi játékvilágban, mindezt pedig nagyon okosan kivitelezve és nagyon valósághű reakciókat bemutatva. Az egyetlen dolog, ami esetleg negatív lehet, az az, hogy az animét nagyon hamar lezárták, szinte mondhatnánk azt is, hogy levágták a végét. Ez azért van, mert a történetet viszik tovább a játékok, illetve a franchise többi tagja. Engem emiatt nem is zavar annyira, mert tudom, hogy előbb-utóbb minden kérdésemre választ kapok, de az, aki önálló műként szeretné értékelni a Sign-t, az könnyedén csalódhat benne emiatt. Hiszen (ha túltette magát az akció hiányán) részese lehet egy aprólékosan kidolgozott világnak, nagyszerű történetet élhet meg szerethető karakterekkel, és az egész cselekményt levágják a huszonhatodik részben, az ember pedig csak ül és pislog, és hiába próbálná nézni a következő részt, rá kell döbbenie, hogy "hát ennyi volt". A szereplőkről: Az animét egyértelműen a precízen megalkotott szereplőgárda keltette életre. Az interakcióik nagyon hitelesek és jól követhetőek voltak, a Sign egy nagyon jól kiépített karakterkapcsolati hálózatot volt képes megjeleníteni a maga huszonhat epizódjában. A történet is érdekes kettősségre épül: "The World" világát a szereplők játékhoz való viszonya alapján lehetett definiálni, míg a szereplőkkel kapcsolatos ismereteinket pedig pont úgy mélyíthettük el, hogy megfigyeltük őket a játékban. Emellett persze néha egy-egy villanásnyi időre bepillantást nyerhettünk a valódi életkörülményeikbe, illetve pár a játékba szivárgó információ alapján azt is megtudhattuk, milyen érdekes jellembeli különbségek vannak a valós személyiségük és a játékbeli énjük között. A főszereplő, Tsukasa nekem elsőre egy nagy rejtély volt. Logikátlannak és ostobának tűnt a viselkedése, hogy zsigerből elhatárolódik mindenkitől, de idővel, ahogy több minden derült róla ki, megértettem, hogy miért viszonyul olyan furcsán másokhoz. Hogy nyilván az ember bizonytalan nem csak önmagában, de másokban is, ha nincsenek emlékei, emiatt pedig könnyen sebezhetővé és manipulálhatóvá válik. Továbbá Tsukasa az emlékei hiánya ellenére végig magában hordozta a való életben szerzett lelki sérüléseit, amelyek szintén nem segítettek neki a beilleszkedésbe. Ennek ellenére óriási fejlődésen ment keresztül az anime alatt. Megtanult bízni másokban, valamint elfogadni önmagát és az életkörülményeit. Leküzdötte azt a vágyat, hogy továbbra is meneküljön a problémái elől, és az újonnan szerzett barátai támogatására képes volt annyi erőt gyűjteni, hogy képes legyen szembenézni a legnagyobb gátlásaival és félelmeivel. Subaru a végtelenül kedves, ám naív és erőtlen hime kliséjének tűnt elsőre, ám idővel ő is sokkal nagyobb teret kapott, hogy kibontakozhasson. Megérthettük, miért olyan kis "nyamvadt", amilyen. Idővel pedig egy olyan jellemmé vált, aki Tsukasához hasonlóan képes volt elfogadni önmagát és másokat is. Lábra állt, és megszabadult azoktól a negatív helyzetektől és érzésektől, amik addig gúzsba kötötték. Így végül saját elhatározásából lépett arra az útra, amely úgy gondolta, hogy boldoggá teheti. Mimiru alapjáraton egy buta lányként definiálta magát mindig is. És valóban sokszor gyerekesen viselkedett, illetve nem értett meg felnőttesebb dolgokat vagy komolyabb összefüggéseket. Ennek ellenére ő volt a csapat legszínesebb tagja, az aktuális hangulatfelelős. Ez így elsőre nem tűnhet soknak, de a sorozatban számos olyan helyzet volt, amelyeket Mimiru mosolya vagy személyisége tett jobbá vagy mentett meg. Nem egy szereplőt segített át a nehéz időkön, mert a karakterek közül messze ő volt a szociálisan legérzékenyebb jellem, és ebben a történetben nagy szükség volt a lány érzelmi hozzáállására és intelligenciájára. A fontosabb szereplők közül még Bear és BT azok, akiket ki szeretnék emelni (bár lenne még szereplő bőven, akikről érdemes lenne írni). Ők két nagyon ellentétes jellem, akik ezt azonban (illetve úgy alapból az ellentéteiket) felnőtthöz méltó módon tudták kezelni. Bear nagyon atyáskodó volt, ami miatt hamar meg lehetett szeretni. BT-t az elején nem kedveltem, mert nagyon önzőnek és manipulatívnak tűnt, de idővel arra is fény derült, hogy miért ilyen, illetve hogy ezeket leszámítva is igen mélyérzésű szereplő. Az egyik kedvencem pedig a nagyon sunyinak és gonosznak tűnő szereplő volt, Sora. Érdekes volt látni, hogy attól függetlenül, ő is milyen klisés negatívabb szereplőként lett bemutatva, idővel mennyi oldalát (vicces, komoly, helyes ítélőképességű stb.) képes volt megmutatni a történet folyamán. A grafikáról/megjelenítésről: Az animét a Bee Train csinálta, akikről őszintén szólva nem is igazán hallottam eddig (pedig utánanézve készítettek olyan animéket, amiket ismerek), és szerintem jó munkát végeztek a Sign kapcsán. Nagyon tetszettek a hátterek, gyönyörűvé tették a The World egyébként is sokoldalú és hangulatos világát. Illetve nekem nagyon gyengém az a fajta karakterdizájn, amivel az anime szereplői megjelentek. Igen, régebbi kicsit, de nem is ezeket a nagyon tucatfejeket kellett nézegetnem, ami egészen nagy felüdülés volt (persze tisztelet a kivételnek, újabb animéknél is vannak nagyon karakteres karakterdizájnok). Különösen a szereplők ruhái, fegyverei és testeiken lévő jelek/tetoválások nyerték el még a tetszésemet. A zenékről: Az opening és ending nem volt rossz, de nekem az epizódok alatt felcsendülő OST-ok tetszettek a legjobban. Ezek ugyanis helyenként nagyon szokatlan dalok és dallamok voltak (már amikor megszólaltak, egész sok csend is volt a részekben), de első hallásra beleszerettem mindegyikbe. Mint kiderült, Kajiura Yuki komponálta őket, akinek különösen szeretem a műveit, így utólag nem is ért meglepetés, hogy zeneileg ennyire erőteljesre sikeredett a Sign. A seiyuukról: A szinkronszínészek közül egyedül Miki Shinichirot ismertem (mikor őt meghallottam, szinte el is sírtam magam örömömben, annyira rég hallottam már utoljára, és emiatt iszonyatosan hiányzott is), a többieket névről nem ismerem. De pont emiatt is volt nagyon érdekes nézni az animét, mert nem mindenhol Kaji Yuuki, Miyano Mamoru és Ono Daisuke meg a többi nagyon híres (és gyakran alkalmazott) seiyuu szerepelt. Mindenki nagyon jól alakított, de nekem Miki Shinichiro (ki más) és Yanka Hiroshi tetszett talán a legjobban. Összesítve: A .hack//Sign szerintem is joggal annyira népszerű és jó értékeléseket bezsebelt anime, amilyen. Egy elsőre ugyan lassú tempójúnak és unalmasnak tűnő sorozat, ami viszont a részek előre haladtával be tudja bizonyítani, hogy állandó akció és modern animáció nélkül is lehet valami izgalmas, hangulatos és időtálló. Aki szereti a "játékban ragadós" műfajt, és kíváncsi rá, hogy a mindenki által ismert SAO-n kívül hogyan lehet teljesen máshogy megközelíteni a témát, mindenképp adjon neki egy esélyt. Még ha a vége eléggé le is lett vágva, már maga a hangulata olyan, amiért megéri végignézni ezt a huszonhat részt. |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|