Az animéről: Eredeti cím: ファイナルファンタジーVII アドベントチルドレンコンプリート Készítési év: 2009 Részek száma: 1 Műfaj: akció, fantasy, sci-fi, dráma, pszichológiai Stúdió: Square Enix Rendező: Nozue Takeshi, Naora Yuusuke Karakterdizájn: Nomura Tetsuya Zene: Uematsu Nobuo Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Két évvel a Final Fantasy VII végét követően a játék főszereplői külön utakon próbálják folytatni az életüket, mindegyikük a maga módján igyekszik feldolgozni a történteket és segít az újjáépítésben. Azonban a világon egy furcsa, ismeretlen betegség söpör végig, Cloudot pedig három, Sephirothra rendkívül hasonlító idegen környékezi meg. Ahogy a férfi megpróbálja felvenni velük a harcot és megvédeni a családját, kénytelen szembenézni az őt kísértő démonokkal és a saját érzéseivel is. //A véleményezésben végig csak "Advent Children"-ként emlegetem a filmet, de érdemesebb a nem kevés extra tartalommal bővített Advent Children Complete-t megnézni a teljes élményért.// Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Ez a szekció kivételesen jó hosszú lesz, ezt szeretném már most előrevetíteni. Mindez pedig azért lesz így, mert az Advent Childrennek és nekem egy több mint tíz évre visszavezethető történelmünk van, amit fontosnak tartok kicsit részletesebben is megmagyarázni. A „kapcsolatunk” 2008-ban kezdődött, amikor hetedikesként az osztálytársaim biztatására megvettem életem első Mondo magazinját (talán az egyedüli iskolai környezet volt a miénk a világon, ahol a legmenőbb dolog volt az animés közösséghez tartozni), aminek az Advent Children volt a borítóján (2008/03-as szám). Akkoriban még az animék beszerzése kissé körülményesebb volt, mint manapság, így amellett, hogy a Jetixen néztük a Narutot, majd az Animaxon a többi animét esténként, japán szinkronos alkotásokkal nem nagyon volt még dolgunk. Így a magazinban szereplő animék egy részét se tudtuk megnézni, csak az ajánlók és a képek alapján tudtunk róluk valamiféle benyomást alkotni. Az Advent Children is egyike volt ezeknek az animéknek: a róla szóló cikket rongyosra olvastunk (szünetekben még idézgettük is a karakterek egy-egy cikkben bemutatott mondatát), és hetekig csak ekörül a film körül forgott a világunk. Ez furcsának tűnhet (nyilván számomra egy bájos gyerekkori emlék), de ameddig nem jutottunk ténylegesen a filmhez, gyakorlatilag úgy imádtuk ezt a animét, hogy egy fél perces jelenetet se láttunk belőle. Nem is beszélve arról, hogy valahogy nem is tudatosult bennünk annyira, hogy ez a film a játék folytatása (amit még annyira sem ismertünk). Egy pár évvel később végre meg tudtam nézni én is a filmet (köszönhetően egy drága barátnak, akinek megvolt a DVD verzió), és jobban imádtam, mint valaha. Még úgy is, hogy szerintem irreálisan magas elvárásokat támasztottam a filmhez az évek múlásával, de az Advent Children nemcsak megugrotta ezeket, hanem gyakorlatilag olyan szinten transzba ejtett, hogy a mai napig megremeg a lábam, ha meghallom az egyes betétdalait. Számos alkalommal megnéztem, és bár csak öt évvel ezelőtt jutottam el addig, hogy ténylegesen játszak az FFVII-tel (és gyakorlatilag pótoljam az egész Compilationt), sosem zavart, hogy az előzményeket nem értettem, kvázi önmagában is nagyon élvezhető filmnek tartottam az Advent Childrent. A mostani véleményezésemet azonban úgy írom, hogy már jobban tudok reflektálni a film korábban számomra ismeretlen területeire is. Mit is gondolok róla? A történetről: Nem is tudom, hol kezdjem, annyi mindent lehetne mondani a történetről. A készítőknek egyrészt nehéz dolga lehetett, mert a Final Fantasy VII a világ egyik méltán leghíresebb és legnépszerűbb játéka (külön blog is kevés lenne arra, hogy kiírjam magamból micsoda iszonyatos érzelmi, karakterábrázolási és más mélységei vannak), és pont emiatt szerintem óriási kihívást jelenthetett folytatást írni egy ilyen mesterműhöz – hiszen mindenki legalább olyan jó folytatást vár el, ha már az előd ilyen legendásan jó. Szerintem azonban a lehetőségekhez képest mindent kihoztak a történetből, amit filmes keretek között (és az alkotás korlátozott időtartama alatt) ki lehetett: így kaptunk egy több szálon futó, rendkívül izgalmas, érzelmileg is megmozgató sztorit, amely tömve van a játékra való visszautalásokkal és easter eggekkel. Láthatjuk a kedvenc szereplőinket is, és bár sokuk igazából csak „beköszön”, ennek is megvan a maga oka. Mégpedig az, hogy bár a film folytatja a játék történetét, de leginkább Cloudot helyezi a középpontba. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, miről szól a történet, azt válaszolnám, hogy ez Cloud megváltásának a filmje. Aki játszott a játékkal, tudja, hogy minden szereplőnek megvan a maga keresztje: mindenkinek a vállát súlyos gondok nyomják, amelyeket a múltjukra vagy éppen az aktuális élethelyzetükre lehet visszavezetni (nem fogok részletesen belemenni, mert erről megint egy disszertációt lehetne írni). Cloud életében is számos kisebb-nagyobb törés volt, de az egyik (ha nem) legnagyobb SPOILER Aerith elvesztése volt SPOILER VÉGE. Ez egy olyan tragédia volt, amely mindenkit végtelenül lesújtott, és bár a játék végén SPOILER úgy tűnt, végül „hőseink” győzelmet aratnak, SPOILER VÉGE de mint az Advent Childrenből megtudjuk, ezért óriási árat fizettek. Ám nem kaptuk meg a várva várt feloldozást mindezen áldozatok és fájdalmak után. Szerintem az Advent Children részben ezért készülhetett, hogy a főszereplő, Cloud végre megkaphassa a régen megérdemelt feloldozását. A többiektől, attól a bizonyos elvesztett személytől, de leginkább önmagától. Természetesen ez a folyamat lassú folyású, amely az egész filmen átível, és hogy eddig a végkifejletig eljussunk, számos vicces pillanaton, izgalmas csatán és misztikumon kell átverekedniük magukat a szereplőknek. Ez szerintem a másik nagy erőssége a történetnek is: amellett, hogy több szálon fut és így lehetőségünk nyílik számos karakter helyzetébe is bepillantást nyerni, a film nagyon jól ábrázolja a szereplők kapcsolatrendszerét. Emiatt lehetett az, hogy bár annak idején a játék (és a Compilation többi részének) ismerete nélkül néztem meg az Advent Childrent, a szereplők egymáshoz való viszonya sosem volt kérdéses. Különösen Cloud és társainak kapcsolata volt egyértelműen bensőséges: még úgy is tudtam, milyen erős közöttük a kapocs, hogy ennek a tényleges mélységeit csak utólag értettem meg. A történet egyedüli hibájának azt tartom, hogy bár az alapjáték ismeretében is nagyjából követhető, de a tényleges megértéshez szükséges a két regény (On the Way to a Smile és a Turks – The Kids are Alright) ismerete is. Nemcsak az derül ki belőlük, hogy egyes szereplők hogyan élték meg a játék végét (és onnantól egészen az Advent Children kezdetééig hogyan alakult a sorsuk), de megtudhatjuk, hogy egy bizonyos halottnak hitt szereplő miért lehet életben, illetve az új szereplők (gondolok itt főként Denzelre és a film antagonistáira) hogyan kerültek be a képbe. Ezekre a film nem tér ki különösebben, így aki a regényeket nem olvasta, leginkább csak a filmben elejtett utalásokra hagyatkozhat. A szereplőkről: Nehéz nem elfogultan beszélni róluk, hiszen nagyon a szívemhez nőttek az évek folyamán. Az a baj, hogy nem igazán tudok semmit se érdemben írni róluk anélkül, hogy az ne lenne nagyon spoileres a játékra és a Compilation nagy részére nézve (hiszen időben az Advent Children kvázi majdnem a legutolsó időszakban játszódik), így ezt a részt inkább most ennyiben hagyom. A grafikáról/megjelenítésről: A film teljesen CGI-al készült, és annak idején az emberek gyakorlatilag térdre borultak előtte, olyan hihetetlenül minőségi módon lett összerakva a film látványvilága. Nekem a mai napig tetszik és szívesen megnézem, és bár nyilván azóta sokat fejlődött a technika (például látványban az FFXV: Kingsglaive film messze felülmúlja), de szerintem kimondottan jól megállja a helyét mai szemmel nézve is. Ami annak idején a rajongóknak óriási dolog lehetett, az részben a szereplők megjelenítésének a módja. Aki játszott a játékkal, úgyis tudja, mire gondolok, de akik nem, azoknak megpróbálom kicsit jobban elmagyarázni. Az eredeti FFVII 1997-ben jelent meg (több mint 30 éve!) még PS1 konzolra, és bár biztos vagyok benne, hogy annak idején óriási fejlődésnek/ugrásnak számítottak a 3D-ben megjelenített szereplők, mai szemmel nézve igen kis bénácskának tűnhetnek a karaktermodellek a maguk szögletes chibi design-jával. Az Advent Childrenben azonban hihetetlenül valósághűre és emberire sikeredtek (a nyilvánvalóan animésebb beütésük ellenére is), és a fanokat biztosan sokkoló csodaként érte, hogy ilyen formában (ráadásul szinkronhangokkal kiegészítve!) láthatják a filmvásznon a kedvenceiket. A másik, amiről beszélnünk kell, azok a harcok. Szerintem még a Mátrixban (ami annak idején tényleg a látványos harcok egyik filmes netovábbja volt) sem voltak ilyen szinten megkomponált küzdelmek. Mindezek persze a szereplők egyéni fegyvereit és támadásait is rendkívül jól visszatükrözve készültek. Az ember csak ült, és gyakorlatilag tátott szájjal bámulta az összes csatát, néha még levegőt is elfelejtve venni. És ez nemcsak egy-két bizonyos küzdelemre volt igaz, hanem mindegyik zseniálisra és kiemelkedőre sikeredett (sőt a SPOILER Bahamut Sin és a végső, Sephiroth elleni harc SPOILER VÉGE meg aztán pláne epikus körítést kaptak). Nyilván bizonyos esetekben a fizikai törvények elég rendesen kijátszásra kerültek, de egy fantasy filmben ez szerintem bőven belefér. (Hiszen ha a materiák felhasználásával tudnak kvázi varázsolni, ugyan miért ne tűnhetnének/lehetnének bizonyos bitang nagy fegyverek irreálisan könnyűek például?) Emellett azonban minden más is nagyon a helyén volt: a különféle effektek, a fegyverek, a hátterek és a helyszínek is. A zenékről: Szerintem nem az egyedüli rajongó vagyok, aki a mai napig megborzong az OST hallatán, ha valahol meghallja. Sőt igazából annyira jók lettek a film zenéi, hogy én a mai napig szoktam hallgatni belőle a kedvenceimet. Számomra főleg EZ és EZ a dal ikonikusak, de az összes többit is nagyon szeretem. Mindez persze annak köszönhető, hogy bár voltak teljesen eredeti, direkt a filmhez készített számok, de a zenék egy része az eredeti játék (amúgy is borzalmasan minőségi) dalainak átdolgozott változata volt. A seiyuukról: Ami szerintem annak idején is óriásit szólt (és a mai napig aktuális), az a szereplők hangjai. Az eredeti játékban ugyanis nem voltak leszinkronizálva a szereplők mondatai, így először ebben a filmben hallhattuk őket beszélni. Szerintem a japán szinkronválasztás nagyszerű lett, mindenkihez nagyon jól illik a hangja (de emlékszem, annak idején az angol szinkronnal is megnéztem a filmet, és nem volt rossz az sem). Sajnálom, hogy magyar szinkron nem készült az itthoni kiadásokhoz, bár én valószínűleg egyébként is inkább a japán verziót részesíteném előnyben. //Szeretnék megemlékezni egy sajnos már elhunyt szinkronszínészről: tavaly áprilisban meghalt Fujiwara Keiji. Én alapból nagyon szerettem őt, mert eszméletlenül tehetséges szinkronszínész volt, ráadásul az FFVII univerzumában ő kölcsönözte Reno hangját. Valószínűleg a tavaly megjelent FFVII Remake Part 1 lehetett az utolsó munkái/szerepei egyike...// Összesítve:
A Final Fantasy VII: Advent Children szerintem egy korszakalkotó film lett, még a kissé körülményesebb megérthetősége ellenére is. De ez egy olyan film, amit a mai napig könnyű szívvel ajánlok bárkinek, akit érdekel az FFVII univerzuma, és bár önmagában is megnézhető, azért érdemes lenne nem ezzel nyitni a sort. De mindent tartalmaz, ami a játékot is nagyszerűvé tette (sőt bizonyos dolgokkal, például modern látvánnyal és a szereplők hangjaival is kiegészült), mindezt pedig egy 126 perces film idejébe sűrítve.
0 Comments
Yakusoku no Neverland (anime, 2019)
22/4/2019
Az animéről: Eredeti cím: 約束のネバーランド Készítési év: 2019 Részek száma: 12 Műfaj: shounen, horror, sci-fi, misztikus, pszichológiai, thriller Stúdió: CloverWorks Eredeti mű: Shirai Kaiu, Demizu Posuka (manga) Rendező: Kanbe Mamoru Karakterdizájn: Demizu Posuka Zene: Obata Takahiro Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A történet középpontjában árvák állnak, akik egy erdővel és nagy kapuval körbevett házban élik boldog mindennapjaikat. Noha a gyerekeknek naponta kell teszteket elvégezniük, azon kívül minden szabadidejükkel azt tesznek, amit csak szeretnének. A biztonságukat és boldogságukat pedig a gondozójuk, a "mama" titulust viselő Isabella őrzi. Az egyetlen szabály, amit a gyerekeknek be kell tartaniuk, hogy ne menjenek túl messze a háztól - különösen a kaput kerüljék. Így telnek az árvák mindennapjai, amíg valaki örökbe nem fogadja őket, hogy aztán sose halljanak többet az illető felől... A házban élő három legidősebb gyerek azonban gyanakodni kezd, az idő előrehaladtával pedig nem csupán az árvaház mögötti rémes titokra derül fény, hanem arra is, hogy kicsoda pontosan a gondozójuk. A kérdés már csak az, hogy mit lépnek a gyerekek az igazság tudatában...? |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|