.hack//Sign (anime, 2002)
11/11/2017
Az animéről: Eredeti cím: .hack//SIGN Készítési év: 2002 Részek száma: 26 Műfaj: seinen, fantasy, dráma, lélektani, sci-fi Stúdió: Bee Train Eredeti mű: Project .hack Rendező: Mashimo Kouichi Karakterdizájn: Ban Yukiko Zene: Kajiura Yuki Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A főszereplő, Tsukasa emlékeitől megfosztva ébred fel a The World nevű MMORPG-ben. Nem tud semmit a játékon kívüli életéről, csupán annyi biztos, hogy nem képes kijelentkezni. Az őt körbeölelő rejtélyre hamarosan több más játékos is felfigyel, és a fiú köré csoportosuló szereplők próbálják kideríteni, mi állhat Tsukasa állapotának és a játékban felszín alatt bekövetkezett furcsa változásoknak a hátterében. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Még valahogy nagyon az "animés pályafutásom" elején belefutottam a .hack franchise-ba, de sosem volt időm vagy lehetőségem jobban elmélyedni benne. Pedig nagyon jókat hallottam és olvastam róla, bár mivel nem is nagyon volt senki, akivel beszélgethettem volna róla, talán ezért is lehet, hogy eddig tartott a közelebbi megismerkedésünk. A 2010-es évektől kezdve azonban egyre többet találkoztam vele, hiszen szinte minden "oszt a játékban ragadtak" és "hoppá, átkerültünk valami fantasy világba"-típusú animénél láttam hivatkozást a .hack-re mint eme két műfaj előfutárára/atyjára. Így nem volt mese, ideje volt tényleg közelebbről is megnéznem ezt a klasszikust. Mit is gondolok róla? A történetről: A történet tényleg olyan jó, mint hallottam. Próbáltam nem különféle elvárásokkal nekiülni, hanem nagyon nyitott szemlélettel elkezdeni (főleg úgy, hogy féltem, sok műfaji sajátosságot esetleg unni fogok, amiket később készült animékben/mangákban láttam már), nehogy csalódnom kelljen, de a Sign minden elvárásomat felülmúlta. A legfontosabb tényezők egyike a történet tempója. Olvastam, hogy ne egy SAO-hoz hasonló akciódús sztorit várjak bombasztikus stílusban meganimált harcjelenetekkel, mert ez egy lassabban kibontakozó történet lesz, de őszintén szólva engem is meglepett, mennyire kényelmes ütemű volt az anime cselekménye. Szerintem soha egy ilyen furcsán tagolt szerkezetű és szinte már kínosan lassú történetvezetésű animét nem láttam még. Ennek ellenére ezeket abszolút nem negatívan éltem meg. Lassú tempó alatt igazából azt értem, hogy nagyon kevés dolog történik a szereplők párbeszédein kívül. A sorozat egésze (pár rövidebb akciójelenetet és sok gondolkozásra időt adó, csendes részt leszámítva) tényleg csak beszélgetésekből és a karakterek interakcióiból épül fel. Ezekből ismerjük meg a valódi történetet és a "The World"-öt, az anime legfőbb helyszínűül szolgáló MMO-t. Így tudunk meg többet a szereplőkről, az ő kapcsolatukról, illetve nagyon minimális mértékben a való életbeli énjükről. Most jöhetne a kérdés, hogy akkor mégis mi olyan nagy szám a történetben? Ezt két szóval lehetne egyszerűen megválaszolni: dráma és hangulat. Az anime attól függetlenül, hogy milyen zavartalanul bontogatja ki a cselekményt (nem győzöm hangsúlyozni, hogy még a Lucky Starban is messze több az akció, pedig az is főleg beszélgetéseken alapuló paródia), hihetetlenül erős atmoszférát tud teremteni. Az egész sorozat gyakorlatilag egy nagy, állandó feszültséget fenntartó misztikus nyomozás a játékban megjelenő furcsa jelenségek után, miközben bőven van idő igazi jellemeket és problémákat teremteni a karaktereket illetően. Éppen ezért nem is tűnt soha egy percre unalmasnak az anime: bőven volt benne jól adagolt, minőségi tartalom, amely képes volt végig fenntartani az érdeklődésemet. Nem kellettek ide nagy volumenű harcok, világmegváltó hősök vagy jól hangzó mondatok, hogy nagyszerűen szórakozzak. A Sign egy olyan történet, amely hétköznapi embereket mutat be egy fantasztikusan jól felépített, egyedi játékvilágban, mindezt pedig nagyon okosan kivitelezve és nagyon valósághű reakciókat bemutatva. Az egyetlen dolog, ami esetleg negatív lehet, az az, hogy az animét nagyon hamar lezárták, szinte mondhatnánk azt is, hogy levágták a végét. Ez azért van, mert a történetet viszik tovább a játékok, illetve a franchise többi tagja. Engem emiatt nem is zavar annyira, mert tudom, hogy előbb-utóbb minden kérdésemre választ kapok, de az, aki önálló műként szeretné értékelni a Sign-t, az könnyedén csalódhat benne emiatt. Hiszen (ha túltette magát az akció hiányán) részese lehet egy aprólékosan kidolgozott világnak, nagyszerű történetet élhet meg szerethető karakterekkel, és az egész cselekményt levágják a huszonhatodik részben, az ember pedig csak ül és pislog, és hiába próbálná nézni a következő részt, rá kell döbbenie, hogy "hát ennyi volt". A szereplőkről: Az animét egyértelműen a precízen megalkotott szereplőgárda keltette életre. Az interakcióik nagyon hitelesek és jól követhetőek voltak, a Sign egy nagyon jól kiépített karakterkapcsolati hálózatot volt képes megjeleníteni a maga huszonhat epizódjában. A történet is érdekes kettősségre épül: "The World" világát a szereplők játékhoz való viszonya alapján lehetett definiálni, míg a szereplőkkel kapcsolatos ismereteinket pedig pont úgy mélyíthettük el, hogy megfigyeltük őket a játékban. Emellett persze néha egy-egy villanásnyi időre bepillantást nyerhettünk a valódi életkörülményeikbe, illetve pár a játékba szivárgó információ alapján azt is megtudhattuk, milyen érdekes jellembeli különbségek vannak a valós személyiségük és a játékbeli énjük között. A főszereplő, Tsukasa nekem elsőre egy nagy rejtély volt. Logikátlannak és ostobának tűnt a viselkedése, hogy zsigerből elhatárolódik mindenkitől, de idővel, ahogy több minden derült róla ki, megértettem, hogy miért viszonyul olyan furcsán másokhoz. Hogy nyilván az ember bizonytalan nem csak önmagában, de másokban is, ha nincsenek emlékei, emiatt pedig könnyen sebezhetővé és manipulálhatóvá válik. Továbbá Tsukasa az emlékei hiánya ellenére végig magában hordozta a való életben szerzett lelki sérüléseit, amelyek szintén nem segítettek neki a beilleszkedésbe. Ennek ellenére óriási fejlődésen ment keresztül az anime alatt. Megtanult bízni másokban, valamint elfogadni önmagát és az életkörülményeit. Leküzdötte azt a vágyat, hogy továbbra is meneküljön a problémái elől, és az újonnan szerzett barátai támogatására képes volt annyi erőt gyűjteni, hogy képes legyen szembenézni a legnagyobb gátlásaival és félelmeivel. Subaru a végtelenül kedves, ám naív és erőtlen hime kliséjének tűnt elsőre, ám idővel ő is sokkal nagyobb teret kapott, hogy kibontakozhasson. Megérthettük, miért olyan kis "nyamvadt", amilyen. Idővel pedig egy olyan jellemmé vált, aki Tsukasához hasonlóan képes volt elfogadni önmagát és másokat is. Lábra állt, és megszabadult azoktól a negatív helyzetektől és érzésektől, amik addig gúzsba kötötték. Így végül saját elhatározásából lépett arra az útra, amely úgy gondolta, hogy boldoggá teheti. Mimiru alapjáraton egy buta lányként definiálta magát mindig is. És valóban sokszor gyerekesen viselkedett, illetve nem értett meg felnőttesebb dolgokat vagy komolyabb összefüggéseket. Ennek ellenére ő volt a csapat legszínesebb tagja, az aktuális hangulatfelelős. Ez így elsőre nem tűnhet soknak, de a sorozatban számos olyan helyzet volt, amelyeket Mimiru mosolya vagy személyisége tett jobbá vagy mentett meg. Nem egy szereplőt segített át a nehéz időkön, mert a karakterek közül messze ő volt a szociálisan legérzékenyebb jellem, és ebben a történetben nagy szükség volt a lány érzelmi hozzáállására és intelligenciájára. A fontosabb szereplők közül még Bear és BT azok, akiket ki szeretnék emelni (bár lenne még szereplő bőven, akikről érdemes lenne írni). Ők két nagyon ellentétes jellem, akik ezt azonban (illetve úgy alapból az ellentéteiket) felnőtthöz méltó módon tudták kezelni. Bear nagyon atyáskodó volt, ami miatt hamar meg lehetett szeretni. BT-t az elején nem kedveltem, mert nagyon önzőnek és manipulatívnak tűnt, de idővel arra is fény derült, hogy miért ilyen, illetve hogy ezeket leszámítva is igen mélyérzésű szereplő. Az egyik kedvencem pedig a nagyon sunyinak és gonosznak tűnő szereplő volt, Sora. Érdekes volt látni, hogy attól függetlenül, ő is milyen klisés negatívabb szereplőként lett bemutatva, idővel mennyi oldalát (vicces, komoly, helyes ítélőképességű stb.) képes volt megmutatni a történet folyamán. A grafikáról/megjelenítésről: Az animét a Bee Train csinálta, akikről őszintén szólva nem is igazán hallottam eddig (pedig utánanézve készítettek olyan animéket, amiket ismerek), és szerintem jó munkát végeztek a Sign kapcsán. Nagyon tetszettek a hátterek, gyönyörűvé tették a The World egyébként is sokoldalú és hangulatos világát. Illetve nekem nagyon gyengém az a fajta karakterdizájn, amivel az anime szereplői megjelentek. Igen, régebbi kicsit, de nem is ezeket a nagyon tucatfejeket kellett nézegetnem, ami egészen nagy felüdülés volt (persze tisztelet a kivételnek, újabb animéknél is vannak nagyon karakteres karakterdizájnok). Különösen a szereplők ruhái, fegyverei és testeiken lévő jelek/tetoválások nyerték el még a tetszésemet. A zenékről: Az opening és ending nem volt rossz, de nekem az epizódok alatt felcsendülő OST-ok tetszettek a legjobban. Ezek ugyanis helyenként nagyon szokatlan dalok és dallamok voltak (már amikor megszólaltak, egész sok csend is volt a részekben), de első hallásra beleszerettem mindegyikbe. Mint kiderült, Kajiura Yuki komponálta őket, akinek különösen szeretem a műveit, így utólag nem is ért meglepetés, hogy zeneileg ennyire erőteljesre sikeredett a Sign. A seiyuukról: A szinkronszínészek közül egyedül Miki Shinichirot ismertem (mikor őt meghallottam, szinte el is sírtam magam örömömben, annyira rég hallottam már utoljára, és emiatt iszonyatosan hiányzott is), a többieket névről nem ismerem. De pont emiatt is volt nagyon érdekes nézni az animét, mert nem mindenhol Kaji Yuuki, Miyano Mamoru és Ono Daisuke meg a többi nagyon híres (és gyakran alkalmazott) seiyuu szerepelt. Mindenki nagyon jól alakított, de nekem Miki Shinichiro (ki más) és Yanka Hiroshi tetszett talán a legjobban. Összesítve: A .hack//Sign szerintem is joggal annyira népszerű és jó értékeléseket bezsebelt anime, amilyen. Egy elsőre ugyan lassú tempójúnak és unalmasnak tűnő sorozat, ami viszont a részek előre haladtával be tudja bizonyítani, hogy állandó akció és modern animáció nélkül is lehet valami izgalmas, hangulatos és időtálló. Aki szereti a "játékban ragadós" műfajt, és kíváncsi rá, hogy a mindenki által ismert SAO-n kívül hogyan lehet teljesen máshogy megközelíteni a témát, mindenképp adjon neki egy esélyt. Még ha a vége eléggé le is lett vágva, már maga a hangulata olyan, amiért megéri végignézni ezt a huszonhat részt.
0 Comments
A mangáról: Eredeti cím: 伊藤润二恐怖漫画精选 Készítési év: 1987-2007 Részek száma: 16 kötet (93 fejezet) Műfaj: josei, horror, dráma, rejtélyes, lélektani, tragédia Történet: Itou Junji Rajz: Itou Junji Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: A manga igazából egy 16 kötetből álló sorozat, ami Itou Junji híres horrormangaka különféle misztikus töltetű, hátborzongató történeteiből áll össze. A kötetekben összegyűjtött elbeszélések vagy témájukban hasonlóak, vagy egy szereplőjük azonos, mindegyiknek külön címe is van. Figyelem! A véleményezésemben felkavaró, ijesztő, és néhol határozottan undorkeltő képek szerepelnek a mangából kivett részletek gyanánt, így aki tovább olvasna, kérem, vegye ezt figyelembe! Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Ha jól emlékszem, az egyik ismerősöm linkelt be Tumblr-ről egy igen elvont és ijesztő oneshot mangát, hogy olvassam el. Meg is tettem, de annyira kirázott tőle a hideg, hogy jó darabig nem tudtam elfelejteni, mondhatni az agyamba égett. De aztán pont emiatt kezdett egyre inkább érdekelni, hogy vajon ki rajzolhatta, miért, illetve vannak-e még ehhez hasonló történetek. Szóval elkezdtem kutakodni, sokra nem jutottam mondjuk első körben, mert nem találtam meg már azt a posztot, de később, ahogy horrormangákra bukkantam, akaratlanul (de nem véletlenül) Itou Junji nevébe futottam. Rémlett még nagyon régről, talán egy Mondo magazinos cikkből, hogy az Uzumaki mangát ő rajzolta, bár ez sokat nem mondott, csupán annyi maradt meg, hogy ijesztőbb, elvontabb történeteket alkot. Gondoltam, teszek vele egy próbát (ezen mangagyűjtemény akarna lenni ez az "apró" vállalkozás). Már a rajzolásról rémlett, hogy nagyon hasonló volt annak a Tumblr-ös mangának is a rajzolása, viszont mikor konkrétan bele is futottam, már nem is volt kérdés, hogy valóban Itou-sensei rajzolta. Amennyire furcsálltam kezdetben a gyűjteményét, idővel azt vettem észre magamon, hogy akármennyire elvont, ijesztő és sokszor már-már beteges történeteket készít, nekem valamiért mégis csak nagyon bejönnek. Szóval nem is volt kérdés, hogy elolvasom, amit csak találok tőle, és mivel semmilyen véleményezést nem találtam róla sehol, gondoltam, írok róla (még az elvont témát is bevállalva ezáltal). Mit is gondolok róla? A történetről: Nehéz a manga kapcsán összefüggő történetről beszélni, sőt, nem is lehet, de megpróbálok valami képet kialakítani arról, miről is szól ez a gyűjtemény. A legtöbb történet oneshot, szóval egy-egy fejezetnek külön cselekménye van, külön szereplőkkel, helyszínekkel operál. De van pár szereplő, aki több fejezetben is szerepelt (Tomie, Souichi, stb.), gyakran így akár egy egész kötetet összefogva. Az elbeszélése nagy része mind külön történetív, egy adott helyzettel, amivel általában már az első pár oldalon megismerkedhetünk annak a szereplőnek a szemszögéből, aki narrálja nekünk a történteket, illetve akin keresztül követhetjük az eseményeket. Mindig van továbbá valami a történetben, ami feszültséget kelt, vagy ami a szereplők és a saját rettegésünk forrása lehet. Ez van, hogy valami misztikus, megmagyarázhatatlan szereplő vagy esemény, kézzelfogható helyszín vagy egy helyzet, de leggyakrabban valami változást érzékelhetünk. Ez a változás kötődhet helyszínekhez is, de általában a szereplőkhöz szokott. És hogy mit értek "változás" alatt? Egyszerűbb lenne talán úgy mondanom, hogy elváltozás, elkorcsosulás vagy önmagából kifordulás. A manga ugyanis tele van vagy fizikailag vagy lelkileg/szellemileg torzult (gyakran emberi, vagy emberi múlttal rendelkező) lényekkel, akiknek egy részénél az átalakulás már be is fejeződött, míg másoknál mi is a folyamat szemtanúi lehetünk. Lehet ez akár egy élőhalott, valami átok következménye, tényleg szinte csak a képzelet szabhat határt a mindenféle szörnyszülötteknek, amiktől nyüzsög a gyűjtemény. A sensei történetei szerintem mind zseniálisak, mert nem csak hogy iszonyatos képzelőereje és valami beteges gondolkozásmódja van, hanem rendkívüli ismerője az emberi léleknek, pontosabban az emberi félelmeknek. Miközben olvastam a történeteit, nem volt olyan, hogy ne borzongtam volna meg. Mintha pontosan jól tudná, mi az, amitől a legjobban félünk, ami a legnagyobb undort váltja ki belőlünk, vagy aminek a puszta gondolatától feláll az ember hátán a szőr - megfogja ezt a sok iszonytató rémséget, egyenesen a tudatalattink legmélyebb zugából kaparja össze, aztán kerít köréjük egy gyakran igen misztikus történetet, és elénk tárja, hogy megdöbbenjünk. Igen, valóban megdöbbentő, gyakran felháborító, sötét, és igen beteges. De pont ezért jó. Mert nem átlagos, nem kiszámítható, nem olyan dolog, ami ellen védekezni tudnánk. Ezzel együtt azonban nem túl sok. Ezt úgy értem, hogy noha borzongatóak a történetek, és egyik sem olyan, mint a másik, mégsem taszítják az embert örök letargiába vagy rettegésbe. Én könnyedén el tudtam olvasni egyszerre akár egy egész kötetnyi történést, és valóban minden fejezet végén ott volt az a bizonyos "Te jó ég"-érzésem, mégsem éreztem azt, hogy ne tudnék többet elviselni. Egyszóval a sensei tudja, hogy akaszthatja ki az embert anélkül, hogy örökké világgá kergetné a rémmeséivel. A hangulat tehát az eddigiekből kikövetkeztethetően rideg, ijesztő vagy épp nyomasztó. A történetek elején még ugyan kicsit lassabb a történetvezetés, de idővel teljes mértékben kihasználja a manga az ember összes érzékszervét: szinte a saját szemünkkel látjuk a mozgást, halljuk a hangokat, érezzük a sokszor iszonytató bűzt, vagy a visszataszítóbbnál visszataszítóbb felületeket, amikkel a szereplőknek dolga akad, és egyre inkább nő a feszültség. Ez végül a manga végén éri el a tetőpontját, hogy aztán egy súlyos csattanóval lezárulva vagy reménytelenségbe, kétségek közé vagy épp (ritkább esetben) megkönnyebbülésbe taszítson minket. A szereplőkről: Mint fentebb is írtam, nehéz lenne a szereplőkről beszélni, mert legtöbbször csak egy-egy történet erejéig szerepelnek, de van két visszatérő szereplő, akikről szeretnék pár szót ejteni. Az első ilyen szereplő Tomie, aki három kötetben is szerepel (ebből hivatalosan csak két kötet a gyűjtemény része, a harmadik már nem), szóval elég fontos szereplőnek mondható. Ő igazából azt az ellenállhatatlan szépséget, tökéletes külsőt testesíti meg, amire az emberek a szívük mélyén mindig is vágynak, és éppen ezért tudja az ujjai köré csavarni a környezetét, bármire rávenni különösen az utána vágyakozó férfiakat, hogy aztán észrevétlenül kezdje el bomlasztani a lelküket. Érdekes szereplő volt, főleg, hogy sok helyen csak a történetek végén tűnt fel mint a korábbi gondokat és nyomort okozó gonosztevő. Az is egyébként, és amilyen kellemes a megjelenése (kivéve, mikor valami gusztustalan, korcs megjelenéssel rendelkezik), a viselkedése annál rémesebb, szó szerint elviselhetetlen a személyisége. A másik fontosabb szereplő Souichi, aki két kötetben is megjelent. Egy nagyon magának való, furcsán motyogó, elvont fiú, akinek "vashiánya van", ezért szinte állandó jelleggel vasszegeket tart a szájában. (Már belegondolni is rémes, nem igaz?) Voltak vicces jelenetei, ahol jól pórul járt például, máshol meg vuduzott meg varázsolt össze-vissza, rajta igen jól elszórakoztam. De lehet részben azért is, mert Nishire emlékeztet a Gantz-ból, akit meg nagyon szeretek, és valahogy tudat alatt vele azonosítottam. Érdekes, hogy míg Tomie-val szemben a rettegésem inkább fizikai jellegű volt, Souichinél inkább az átkaitól tartottam (pedig Tomie mágikus ereje inkább volt természetfeletti meg veszélyesebb, míg Souichi, szájában a szegekkel elég ártalmas). Az egyes történetek főszereplőivel meg voltam elégedve egyébként, még ha a rövid szereplésük ellenére nem is nagyon tudtuk megismerni őket és eléggé egy sablonról készítettnek tűntek is sokszor, de legalább nem voltak életképtelen szerencsétlenek. Nyilván ők voltak a történések elszenvedői, a horror áldozatai, de elég ügyesek voltak a legtöbb esetben, mertek lépni és igyekeztek szabadulni a szorult helyzetekből, nem csak sírva várták a véget. A grafikáról/megjelenítésről: Egy igen sarkalatos pontja a mangának a rajzolása, ami szerintem már a kivett részletekből is látszik, hogy noha elég egyedi és könnyen felismerhetővé teszi a sensei stílusát, de nem is mondaná rá az emberek többsége szerintem, hogy a legszebb. Nekem mondjuk iszonyatosan tetszett a karakterek ábrázolása, még ha egy idő után minden szereplő teljesen ugyanolyannak nézett is ki, de aki nem szereti a "régebbi" rajzolást, az nem biztos, hogy 16 köteten keresztül képes lesz elviselni. Amit kiemelnék, az egyrészt a helyszínek igen részletgazdag kidolgozása, illetve a mangákban feltűnő rémségek is rendkívül élethűre és ijesztőre sikeredtek. Továbbá ez a szép megoldás igaz minden hangulatfokozó elemre: nagyon jól ráerősítettek a rettegésre. Összesítve: Itou Junji horrormanga-gyűjteménye egy igen egyedi, fantáziadús, bár nagyon durva darab, amit hiába ajánlanék szívesen bárkinek, kell hozzá gyomor meg idegek. Akinek tetszik az ilyesmi, azok bátran kezdjenek bele, ha eddig még nem tették, mert nagyon jól le tudja kötni az embert a sokféle cselekmény meg szereplők, és a kis rettegésnek is megvan a maga varázsa. Akinek viszont az ilyen nyersen ábrázolt brutalitás és aberráltság nem a műfaja (már ha van olyan ember, akire ez igaz, és eljutott eddig), inkább csak messziről kerülje. Hiszen ugyan nagyon jó gyűjteményről beszélünk, azonban tény, hogy elég szűk közönségnek készült, ami nem olyan körülmény, amit figyelmen kívül szabadna hagyni. |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|