God Eater Burst (játék, 2011)
17/7/2015
A játékról: Eredeti cím: ゴッドイーター バースト Készítési év: 2011 Műfaj: akció, fantasy, szerepjáték Készítő: Namco Bandai Games, D3 Publisher Zene: Shiina Go Platform: PSP Rövid tartalom: A történet 2071-ben, Japánban játszódik. A játék szerint a világot addigra rejtélyes, aragaminak nevezett szörnyek pusztították el szinte teljesen, és az emberiség különböző tömbökbe tömörült a világ különböző részein. A Fenrir nevet viselő szervezet védi a túlélőket, ami a világ leghatalmasabb cége, legfőbb feladata pedig, hogy az aragami legyőzésére képes fegyvereket készítsen. Ám ezek a fegyverek nem szokványosak: mind emberek, akik egy speciális eszközt, a Jinki-ket/God Arc-okat használva veszik fel a harcot a szörnyetegekkel, és a God Eater, avagy istenfalók nevet viselik. Alapvetően kétféle istenfaló létezik: a régi típusú és az új. A régebbi típusú istenfalóknál (nagy általánosságban) kardhoz, vagy lőfegyverhez hasonló God Arc-juk van, míg az új típusú istenfaló tud váltogatni a kettő között (átalakul a fegyvere). A játék főszereplői mi vagyunk, akik a Fenrir Távol-Keleti Ágazatában válunk új típusú istenfalóvá, hogy így harcoljunk az emberiségért. (A God Eater Burst egyébként a 2010-ben kiadott God Eater játék kibővített változata, így mondhatni két játék (God Eater és God Eater Burst) egy név alatt.) Miért ezt a játékot választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Mert zseniális, és ahogy észrevettem, Japánban és a világ szinte minden részén nagyon népszerű, itthon azonban alig hallani róla, pedig legendás PSP játék. Volt szerencsém játszani vele, és szívesen írnék arról, milyen is, hátha kicsit kedvet kap hozzá valaki. Japán játék egyébként, ami a grafikáján is meglátszik, és vannak benne rendesen rajzolt, animéhez hasonló klippek (az opening is ilyen például). Nem is beszélve arról, hogy nem egy manga, light novel készült a God Eater univerzumába, megélt egy anime special (God Eater Prologue) feldolgozást, illetve most, a nyári szezonban indult belőle a rendes anime is. Már évekkel ezelőtt tudtam, hogy létezik a God Eater, főleg azért, mert a hozzá készített specialba többször is belefutottam, de valahogy sosem gondoltam volna, hogy PSP nélkül valaha is játszani fogok tudni vele. De amint lett időm, utána kutattam, aztán ki is derült, hogy nem lehetetlen vállalkozás, sőt, még azt is sikerült összehozni, hogy olyan angol verzióval játszhassak, aminél viszont a japán seiyuuk hangjait hallhattam, nem az amerikaiakat. Mondhatni szerelem volt első látásra, és mikor belekezdtem, csak még inkább elmerültem benne. Mit is gondolok róla? A történetről, illetve a játékmenetről: Alapból talán nem is tűnik annyira nagy számnak a történet. Mármint biztosan mindenki nézett/látott/olvasott már történetet a szinte teljesen elpusztult világról, ez elég tipikus téma. Meg az is, hogy szörnyek/zombik vagy akár mi, emberek tesszük élhetetlenné a bolygónkat. Valamiért az aragamik meg az istenfalók miatt mégis nagyon különlegesnek tűnt a God Eater. Először például nem értettem, miért épp istenfalók a főhősök, mármint hogy a nevük mit takar. De egyébként tényleg szó szerint kell érteni a nevüket, mert esznek az ellenségből, hogy elérjenek egy bizonyos "Burst" állapotot, amit a cím is takar, illetve hogy bizonyos anyagokat a fegyverekkel kinyerjünk az elhullott ellenségből. Na de kezdem az elejéről. Szóval, akármennyire is átlagosnak tűnik a történet, nem az. Adott egy klisésnek is mondható világ brutális szörnyekkel, szinte kihalásra ítélt emberiséggel, akik azonban nem adják fel. Sőt, éppen az ellenséget használják fel arra, hogy erősebbé váljanak: az istenfalók megalkotásához ugyanis az aragamik elhullott tetemeiből hoznak létre fegyvereket, amiket aztán az aragamikat megalkotó sejtekkel (Orákulum sejtek) beoltott istenfalók így irányítani tudnak. Aki látta/olvasta a Claymore-t, annak ez sem mondhat teljesen újat (ott is a lányokba ültetik az ellenség, a youmák húsát, így félig youmákká válva harcolnak ellenük), de a God Eater képes feszegetni a saját világának a határait. Kevés ember felel meg egyébként az istenfalóvá válás kritériumainak, az istenfalók többsége szinte még gyerek, de ettől a történet abszolút nem butul el. A játék világ szerintem zseniálisan fel lett építve. Kezdve attól, hogyan is jelentek meg az aragamik, egészen az istenfalók megalkotásának tudományos magyarázatán át a helyszínekig minden nagyon a helyén volt. Az adatbázisban öröm volt nézelődni, rengeteg hasznos információt kaptunk, ami sokat segített a világ alaposabb megismerésében, illetve a Fenrir bázis működésének megértésében is. Én legalábbis szeretem ismerni a világokat, amikben játszok, és ez a játék minden módot megadott rá, hogy akit mélyebben is érdekelnek a technikai dolgok, tudjon hol utána olvasgatni. Az aragamik is nagyon különlegesen voltak megalkotva, szép külsejük volt, érdekes támadásaik, illetve mindegyiknek máshol volt a gyengéje. Idővel meg persze jöttek az egyre fejlettebb és erősebb példányok, így az ember hiába tanulta meg, a gyengébb példányokat hogy lehet elpusztítani, mindegyik típusnál külön ki kellett tapasztalni, hol kell csapkodni, hogy nagyobb sebzést okozzunk, illetve hogy milyen taktikát érdemes bevetni ellenük, szóval sosem volt idő unatkozni, főleg, ha az embert egyszerre több erős aragami rohanta meg (ami nem volt ritka). A küldetések igaz (főleg, ha az ember hosszú ideig csak a mellékküldiket csinálta), néhol már-már sablonosnak tűntek (jön egy-több szörny, és meg kell őket ölni, az ember egy idő után csak megy és csapkod), de jó volt, hogy általában meg lehetett válogatni, kiket viszünk magunkkal az elérhető istenfalók közül. A főszálas küldetések azonban mindig jók voltak, nem csak azért, mert mindig voltak szuper jelenetek a szereplőkkel a konkrét küldetés előtt/után vagy ritkábban közben, hanem mert sokszor voltak érdekes változtatások/körítések (pl. Karel megkért, hogy menj el vele és segíts neki egy küldetésen; egy bizonyos anyagot kellett megszerezni, stb.), amik kicsit kibillentették az embert a tipikus "csak csapkodok"-érzésből. Nagyon sokféle lehetőség volt egyedire szabni a karakterünket, aminek én mindig örülök a játékoknál. Szóval nem csak a külsejét/hangját, de a fegyvereit és ruháit is váltogathattuk, ahogy akartuk, így fejlesztve a képességeit is. Volt lehetőség különféle fegyvereket vagy mást csinálni az összegyűjtött anyagokból, még több ruhát venni, sőt, egyénileg töltényeket készíteni a fegyverünkhöz mindenféle jó kis hatást összegyúrva. A harcoknál csak a saját karakterünkket irányíthattuk, de volt lehetőségünk mindenféle parancsokat adni a többi tagnak (gyülekezzenek, keressenek ellenséget, stb.), illetve ha bajban voltunk, a lőfegyverrel rendelkező istenfalók lőttek belénk egy kis életpótló lövedéket, ha esetleg kifogytunk a saját kis gyógyszereinkből. De tényleg rengeteg dolgot magunkkal vihettünk - az aragamik mérgező támadásaira ható ellenszereket, izomerősítőt, kábító gránátot, különféle csapdákat és még sok mást. Ami viszont a legjobban elnyerte a tetszésemet, az az elhullott csapattársak felélesztése volt. Ugyanis (a közös, istenfaló mivoltunkból kiindulva) ha valakinek elfogyott az életereje, mehettünk, és adhattunk neki a miénkből (így hozzá került, ami tőlünk levonódott), ezzel visszahozva a harcba. Ez persze oda-vissza, minden szereplővel működött, és egészen változatos volt, ki mennyi életet adott. Soma például mindig vagy a fél életét odaadta, ha meghaltam esetleg, míg volt, aki (khömm, Shun...) szinte csak annyit adott, hogy életre keljek (hogy aztán egy aragami fél suhintása visszaküldjön a halálba). Voltak nagyon ügyes, erős harcosok (mint Soma, Tatsumi), illetve szuper gyógyítók (Sakuya, Alisa), de kicsit szerencsétlenebbek is (Kanon, néha Kota), illetve igazi túlélők (Karel, aki még akkor is 70%-os élettel futkosott, ha már mindenki más meghalt, LOL). Igazán vegyes kis bagázst alkottak a készítők, de könnyű volt operálni, így lehetett tudni, milyen küldetésre/milyen aragamikkal szemben kiket érdemes betenni a csapatba. A szereplőkről: Leginkább a Fenrirben dolgozók (köztük sima emberek és istenfalók, bár inkább az utóbbiak) azok, akiket megismerhetünk. Hiába tűnik nagyon egysíkúnak így a játék, de garantáltan nem az, mert minden szereplő kapott jellemet, és megjelenésre is különlegesek. Tény, hogy én is örültem volna, ha több lehetőség nyílik más emberek, főleg a túlélők megismerésére, de nagyon erős bagázs vett körbe, akikkel így is jól el lehetett kommunikálni és harcolni, az idők során igazi családdá váltunk, ami rendkívül összetart, így nincs különösebb hiányérzetem. A nagyon sok szereplő közül az első egység tagjai azok, akiket inkább főszereplőnek mondanék, hiába vannak igazából mindig körülöttünk a többiek is. Velük megyünk küldetésekre általában, illetve őket ismerhetjük meg jobban. Az első osztag vezetője Amamiya Lindow, aki nekem már az első pillanatoktól kezdve megnyerte a szívem. Egy hihetetlenül barátságos, viccelődő, mégis rendkívül felelősségteljes, figyelmes és igazi csapatjátékos férfiről van szó. Ő a csapat, sőt, szerintem a Fenrir Távol-Keleti Ágazatának legerősebb istenfalója. Egy igazi példakép, aki rendkívül motiváló volt a játék során, és aki a kora miatt igazi apa/bátypótlékká vált a fiatalabbak számára. Élmény volt vele küldetésekre menni, komolyan mondom. Ha ott volt, sosem izgultam amiatt, hogy bármi baj lesz, mert tudtam, hogy mindig fedezi a hátunkat. Éppen ezért bíztak benne a többiek is, és éppen ezért fájt annyira az idő, amíg nem tudott velünk lenni. A csapatot bővítette még Sakuya, akiről rögtön kiderült, hogy ő a legjobb lövész a bázison, illetve azt sem nagyon tudta takargatni, hogy odáig van Lindow-ért, amit meg kell mondjak, meg tudtam érteni. Egy végtelenül kedves lány, aki iszonyatos segítség volt a küldetések során: szinte le sem sérültem még, már lőtte belém az életet. Rossz volt látni, ahogy szenvedett Lindow hiánya miatt, de örülök, hogy a játék végén minden sikeresen zárult a számára. A csapat fekete báránya Soma volt. Már a külseje is megnyerő volt (nem tudom, részemről mi ez a sötét bőr-világos haj kombó iránti fétis...), a seiyuujától szinte leestem a székről, de a legdurvább a háttértörténete volt. Már a játék elején sok utalás volt rá, hogy nem véletlenül olyan morcos, amilyen. Kiderült, hogy ő volt az első istenfaló, akin még magzatkorában kezdték el a kísérleteket, ami meg nem végződött a legjobban (meghalt az édesanyja). A későbbiekben sem alakult jobban a sorsa: az apja abszolút ridegen bánt vele mindig, meg is lepődtem, mikor kiderült, ki az az örege igazából... De rengeteg fejlődésen ment át Shionak köszönhetően, és végül sokkal barátságosabb meg nyitottabb lett a többiekkel, illetve képes volt elfogadni önmagát. Itt van még Kota, aki az elején meg kell mondjam, nem volt annyira szimpatikus nekem. Mármint jó, egészen fiatalka volt, meg lelkes, de inkább tűnt a tipikus "nagyokat mond, de nem tesz semmit" típusú szereplőnek. Idővel azonban megértettem, miért fél annyira, hogy mennyire félti a családját, mekkora nyomás nehezedik rá. És igenis tett azért, hogy erősebb legyen, a küldetéseken is mindent beleadott, és annak ellenére, hogy mennyire hebrencs volt a játék elején, úgy komolyodott meg kicsit jobban, hogy az mégsem ment az egyéniségének a rovására. Az utolsó tagja a csapatnak Alisa, aki szintén új típusú istenfaló, és később érkezett csak a távol-keleti Fenrir bázisra Oroszországból, ha jól rémlik. Először egy igazi sznobnak tűnt, egy egoista nőszemélynek, aki magán kívül senkivel sem foglalkozik. De aztán ahogy beütött a gebasz, nagyon szépen összeszedte magát, és bocsánatot kérve a többiektől nem a csapat széthúzására törekedett, hanem hogy minél inkább megkönnyítse a többiek dolgát, illetve hogy a többiek befogadják őt. A fiú játékosok körében egyértelműen ő a legnépszerűbb karakter, de tényleg nagyon kellemes személyisége van, ha levetkőzi az elején az utálatos énjét, illetve nagyon sokat segít a küldetéseken is. Fontos szereplő még a GE-ben Shio, aki a GEB-es Rennel együtt tipikus bizonyítékai annak, hogy mennyire ügyesen operáltak a készítők az általuk megalkotott világban. Róluk sajnos nem tudok nagyon úgy írni, hogy ne spoilerezzem le a két főszálat a játékban, így csak annyit írok róluk, hogy az elején egyikük sem volt kimondottan szimpatikus (Shiot nem tudtam hova tenni és semleges volt, de Ren kimondottan ellenszenvesnek tűnt), azonban Soma és Lindow jellemfejlődésében és a történetíveket figyelembe véve meghatározó szerepűek, illetve később nagyon a szívemhez nőttek ők is. Az első főszál ugyanis főleg a Soma-Shio vonalon mozgott, míg a másiknak Lindow és Ren állt a középpontjában. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többiek elhanyagolhatóak lennének, csak annyi, hogy főleg velük kapcsolatos kérdések merültek fel és róluk derültek ki dolgok. A játék igazából rengeteg szereplővel operál, mert eddig csak egy Egyes Egységről írtam, de van még egy Kettes meg egy Hármas, amiknek mind más-más a szerepe, illetve különféle, szerethetőbbnél szerethetőbb karakterekkel vannak tele. Róluk is derülnek ki dolgok, meg mindig lehet menni hozzájuk is beszélgetni, bár lényegesen kevesebbet szerepelnek (vagyis inkább úgy mondom, hogy mindig körülöttünk vannak, de nem olyan hangsúlyosak), mint a főszereplők. A zenékről: Nem is tudom, hallottam-e már valaha ennyire érdekes zenéket egy játékban. Szó szerint furcsák a felcsendülő dallamok, de nekem valamiért hihetetlenül tetszettek. Nagyon sokat adtak a hangulathoz, rengetegszer rázott kellemesen a hideg tőlük. Mindegyik számot szerettem, de különösen a God and Man, a No Way Back és a Gods' Table mondhatóak a kedvenceimnek. De gyakran kapom magam azon, hogy egy-egy számot benyomok az OST-ok közül, mert nagyon kellemesek játékon kívül is. A grafikáról/megjelenítésről: Nem játszottam még PSP-n játékot, szóval nem igazán tudom mihez hasonlítani, meg hogy őszinte legyek, nem is akarom. Nekem tetszett, aranyosan voltak megcsinálva a szereplők, a helyszínek is szerintem részletgazdagok voltak, és külön öröm volt, hogy a karakterem ruháit tudtam variálgatni (elvileg a többiekét is lehet valahogy, vagyis olvastam róla valamit, de nekem ők tetszettek, ahogy voltak). A fegyverek is egyedire sikeredtek szerintem, és a támadások/kombók is látványosak voltak. Leginkább a Burst állapot volt a kedvencem, illetve a különféle speciális töltények a kilövésükkor, ami a konkrét harcot illeti, de az egész játékot nézve az átvezető jelenetek vittek mindent, na meg az animált részek, amilyen az opening is volt, meg még főleg az első főszál zárójelenete. A seiyuukról: Zseniális castot válogattak össze, nagyon illettek a szereplőkhöz, el sem tudnám képzelni, hogy angolul játszam a játékot, pont miattuk (bár az angol verziók sem szoktak rosszak lenni játékoknál), szóval örülök, hogy őket hallgathattam a kis átvezető jeleneteknél. Összesítve: Tucatsztoris játéknak tűnhet, de a God Eatert nem véletlenül emlegetik a második Monster Hunter-ként népszerűség szempontjából. Egy különleges kis jövőbeli fantasy játék mindennel, ami ahhoz kellhet, hogy az embert beszippantsa. Nyilván nem tökéletes ez sem, de egy próbát megéri tenni vele mindenképpen, ha az ember szereti az izgalmas, kreatív, magával ragadó történetű játékokat. Aki még nem próbálta, annak szuper választás lenne elsőre, én sem játszok/ttam sokat, pláne nem konzolos játékokkal, de ebben minden megvan, ami egy kellemes időtöltéshez kellhet. Akinek tetszik majd az anime, és szeretne jobban elmerülni a világában meg jobban átlátni a dolgokat, annak meg pláne ajánlott, mert maga a rendező is iszonyatosan nagy rajongó, és mégiscsak ez a játék az alapja az egész GE-világnak. Szerencsénkre angolul is elérhető a többi résszel ellentétben, amik csak a japán közönség számára készültek.
0 Comments
|
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|