Az animéről: Eredeti cím: ファイナルファンタジーVII アドベントチルドレンコンプリート Készítési év: 2009 Részek száma: 1 Műfaj: akció, fantasy, sci-fi, dráma, pszichológiai Stúdió: Square Enix Rendező: Nozue Takeshi, Naora Yuusuke Karakterdizájn: Nomura Tetsuya Zene: Uematsu Nobuo Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Két évvel a Final Fantasy VII végét követően a játék főszereplői külön utakon próbálják folytatni az életüket, mindegyikük a maga módján igyekszik feldolgozni a történteket és segít az újjáépítésben. Azonban a világon egy furcsa, ismeretlen betegség söpör végig, Cloudot pedig három, Sephirothra rendkívül hasonlító idegen környékezi meg. Ahogy a férfi megpróbálja felvenni velük a harcot és megvédeni a családját, kénytelen szembenézni az őt kísértő démonokkal és a saját érzéseivel is. //A véleményezésben végig csak "Advent Children"-ként emlegetem a filmet, de érdemesebb a nem kevés extra tartalommal bővített Advent Children Complete-t megnézni a teljes élményért.// Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Ez a szekció kivételesen jó hosszú lesz, ezt szeretném már most előrevetíteni. Mindez pedig azért lesz így, mert az Advent Childrennek és nekem egy több mint tíz évre visszavezethető történelmünk van, amit fontosnak tartok kicsit részletesebben is megmagyarázni. A „kapcsolatunk” 2008-ban kezdődött, amikor hetedikesként az osztálytársaim biztatására megvettem életem első Mondo magazinját (talán az egyedüli iskolai környezet volt a miénk a világon, ahol a legmenőbb dolog volt az animés közösséghez tartozni), aminek az Advent Children volt a borítóján (2008/03-as szám). Akkoriban még az animék beszerzése kissé körülményesebb volt, mint manapság, így amellett, hogy a Jetixen néztük a Narutot, majd az Animaxon a többi animét esténként, japán szinkronos alkotásokkal nem nagyon volt még dolgunk. Így a magazinban szereplő animék egy részét se tudtuk megnézni, csak az ajánlók és a képek alapján tudtunk róluk valamiféle benyomást alkotni. Az Advent Children is egyike volt ezeknek az animéknek: a róla szóló cikket rongyosra olvastunk (szünetekben még idézgettük is a karakterek egy-egy cikkben bemutatott mondatát), és hetekig csak ekörül a film körül forgott a világunk. Ez furcsának tűnhet (nyilván számomra egy bájos gyerekkori emlék), de ameddig nem jutottunk ténylegesen a filmhez, gyakorlatilag úgy imádtuk ezt a animét, hogy egy fél perces jelenetet se láttunk belőle. Nem is beszélve arról, hogy valahogy nem is tudatosult bennünk annyira, hogy ez a film a játék folytatása (amit még annyira sem ismertünk). Egy pár évvel később végre meg tudtam nézni én is a filmet (köszönhetően egy drága barátnak, akinek megvolt a DVD verzió), és jobban imádtam, mint valaha. Még úgy is, hogy szerintem irreálisan magas elvárásokat támasztottam a filmhez az évek múlásával, de az Advent Children nemcsak megugrotta ezeket, hanem gyakorlatilag olyan szinten transzba ejtett, hogy a mai napig megremeg a lábam, ha meghallom az egyes betétdalait. Számos alkalommal megnéztem, és bár csak öt évvel ezelőtt jutottam el addig, hogy ténylegesen játszak az FFVII-tel (és gyakorlatilag pótoljam az egész Compilationt), sosem zavart, hogy az előzményeket nem értettem, kvázi önmagában is nagyon élvezhető filmnek tartottam az Advent Childrent. A mostani véleményezésemet azonban úgy írom, hogy már jobban tudok reflektálni a film korábban számomra ismeretlen területeire is. Mit is gondolok róla? A történetről: Nem is tudom, hol kezdjem, annyi mindent lehetne mondani a történetről. A készítőknek egyrészt nehéz dolga lehetett, mert a Final Fantasy VII a világ egyik méltán leghíresebb és legnépszerűbb játéka (külön blog is kevés lenne arra, hogy kiírjam magamból micsoda iszonyatos érzelmi, karakterábrázolási és más mélységei vannak), és pont emiatt szerintem óriási kihívást jelenthetett folytatást írni egy ilyen mesterműhöz – hiszen mindenki legalább olyan jó folytatást vár el, ha már az előd ilyen legendásan jó. Szerintem azonban a lehetőségekhez képest mindent kihoztak a történetből, amit filmes keretek között (és az alkotás korlátozott időtartama alatt) ki lehetett: így kaptunk egy több szálon futó, rendkívül izgalmas, érzelmileg is megmozgató sztorit, amely tömve van a játékra való visszautalásokkal és easter eggekkel. Láthatjuk a kedvenc szereplőinket is, és bár sokuk igazából csak „beköszön”, ennek is megvan a maga oka. Mégpedig az, hogy bár a film folytatja a játék történetét, de leginkább Cloudot helyezi a középpontba. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, miről szól a történet, azt válaszolnám, hogy ez Cloud megváltásának a filmje. Aki játszott a játékkal, tudja, hogy minden szereplőnek megvan a maga keresztje: mindenkinek a vállát súlyos gondok nyomják, amelyeket a múltjukra vagy éppen az aktuális élethelyzetükre lehet visszavezetni (nem fogok részletesen belemenni, mert erről megint egy disszertációt lehetne írni). Cloud életében is számos kisebb-nagyobb törés volt, de az egyik (ha nem) legnagyobb SPOILER Aerith elvesztése volt SPOILER VÉGE. Ez egy olyan tragédia volt, amely mindenkit végtelenül lesújtott, és bár a játék végén SPOILER úgy tűnt, végül „hőseink” győzelmet aratnak, SPOILER VÉGE de mint az Advent Childrenből megtudjuk, ezért óriási árat fizettek. Ám nem kaptuk meg a várva várt feloldozást mindezen áldozatok és fájdalmak után. Szerintem az Advent Children részben ezért készülhetett, hogy a főszereplő, Cloud végre megkaphassa a régen megérdemelt feloldozását. A többiektől, attól a bizonyos elvesztett személytől, de leginkább önmagától. Természetesen ez a folyamat lassú folyású, amely az egész filmen átível, és hogy eddig a végkifejletig eljussunk, számos vicces pillanaton, izgalmas csatán és misztikumon kell átverekedniük magukat a szereplőknek. Ez szerintem a másik nagy erőssége a történetnek is: amellett, hogy több szálon fut és így lehetőségünk nyílik számos karakter helyzetébe is bepillantást nyerni, a film nagyon jól ábrázolja a szereplők kapcsolatrendszerét. Emiatt lehetett az, hogy bár annak idején a játék (és a Compilation többi részének) ismerete nélkül néztem meg az Advent Childrent, a szereplők egymáshoz való viszonya sosem volt kérdéses. Különösen Cloud és társainak kapcsolata volt egyértelműen bensőséges: még úgy is tudtam, milyen erős közöttük a kapocs, hogy ennek a tényleges mélységeit csak utólag értettem meg. A történet egyedüli hibájának azt tartom, hogy bár az alapjáték ismeretében is nagyjából követhető, de a tényleges megértéshez szükséges a két regény (On the Way to a Smile és a Turks – The Kids are Alright) ismerete is. Nemcsak az derül ki belőlük, hogy egyes szereplők hogyan élték meg a játék végét (és onnantól egészen az Advent Children kezdetééig hogyan alakult a sorsuk), de megtudhatjuk, hogy egy bizonyos halottnak hitt szereplő miért lehet életben, illetve az új szereplők (gondolok itt főként Denzelre és a film antagonistáira) hogyan kerültek be a képbe. Ezekre a film nem tér ki különösebben, így aki a regényeket nem olvasta, leginkább csak a filmben elejtett utalásokra hagyatkozhat. A szereplőkről: Nehéz nem elfogultan beszélni róluk, hiszen nagyon a szívemhez nőttek az évek folyamán. Az a baj, hogy nem igazán tudok semmit se érdemben írni róluk anélkül, hogy az ne lenne nagyon spoileres a játékra és a Compilation nagy részére nézve (hiszen időben az Advent Children kvázi majdnem a legutolsó időszakban játszódik), így ezt a részt inkább most ennyiben hagyom. A grafikáról/megjelenítésről: A film teljesen CGI-al készült, és annak idején az emberek gyakorlatilag térdre borultak előtte, olyan hihetetlenül minőségi módon lett összerakva a film látványvilága. Nekem a mai napig tetszik és szívesen megnézem, és bár nyilván azóta sokat fejlődött a technika (például látványban az FFXV: Kingsglaive film messze felülmúlja), de szerintem kimondottan jól megállja a helyét mai szemmel nézve is. Ami annak idején a rajongóknak óriási dolog lehetett, az részben a szereplők megjelenítésének a módja. Aki játszott a játékkal, úgyis tudja, mire gondolok, de akik nem, azoknak megpróbálom kicsit jobban elmagyarázni. Az eredeti FFVII 1997-ben jelent meg (több mint 30 éve!) még PS1 konzolra, és bár biztos vagyok benne, hogy annak idején óriási fejlődésnek/ugrásnak számítottak a 3D-ben megjelenített szereplők, mai szemmel nézve igen kis bénácskának tűnhetnek a karaktermodellek a maguk szögletes chibi design-jával. Az Advent Childrenben azonban hihetetlenül valósághűre és emberire sikeredtek (a nyilvánvalóan animésebb beütésük ellenére is), és a fanokat biztosan sokkoló csodaként érte, hogy ilyen formában (ráadásul szinkronhangokkal kiegészítve!) láthatják a filmvásznon a kedvenceiket. A másik, amiről beszélnünk kell, azok a harcok. Szerintem még a Mátrixban (ami annak idején tényleg a látványos harcok egyik filmes netovábbja volt) sem voltak ilyen szinten megkomponált küzdelmek. Mindezek persze a szereplők egyéni fegyvereit és támadásait is rendkívül jól visszatükrözve készültek. Az ember csak ült, és gyakorlatilag tátott szájjal bámulta az összes csatát, néha még levegőt is elfelejtve venni. És ez nemcsak egy-két bizonyos küzdelemre volt igaz, hanem mindegyik zseniálisra és kiemelkedőre sikeredett (sőt a SPOILER Bahamut Sin és a végső, Sephiroth elleni harc SPOILER VÉGE meg aztán pláne epikus körítést kaptak). Nyilván bizonyos esetekben a fizikai törvények elég rendesen kijátszásra kerültek, de egy fantasy filmben ez szerintem bőven belefér. (Hiszen ha a materiák felhasználásával tudnak kvázi varázsolni, ugyan miért ne tűnhetnének/lehetnének bizonyos bitang nagy fegyverek irreálisan könnyűek például?) Emellett azonban minden más is nagyon a helyén volt: a különféle effektek, a fegyverek, a hátterek és a helyszínek is. A zenékről: Szerintem nem az egyedüli rajongó vagyok, aki a mai napig megborzong az OST hallatán, ha valahol meghallja. Sőt igazából annyira jók lettek a film zenéi, hogy én a mai napig szoktam hallgatni belőle a kedvenceimet. Számomra főleg EZ és EZ a dal ikonikusak, de az összes többit is nagyon szeretem. Mindez persze annak köszönhető, hogy bár voltak teljesen eredeti, direkt a filmhez készített számok, de a zenék egy része az eredeti játék (amúgy is borzalmasan minőségi) dalainak átdolgozott változata volt. A seiyuukról: Ami szerintem annak idején is óriásit szólt (és a mai napig aktuális), az a szereplők hangjai. Az eredeti játékban ugyanis nem voltak leszinkronizálva a szereplők mondatai, így először ebben a filmben hallhattuk őket beszélni. Szerintem a japán szinkronválasztás nagyszerű lett, mindenkihez nagyon jól illik a hangja (de emlékszem, annak idején az angol szinkronnal is megnéztem a filmet, és nem volt rossz az sem). Sajnálom, hogy magyar szinkron nem készült az itthoni kiadásokhoz, bár én valószínűleg egyébként is inkább a japán verziót részesíteném előnyben. //Szeretnék megemlékezni egy sajnos már elhunyt szinkronszínészről: tavaly áprilisban meghalt Fujiwara Keiji. Én alapból nagyon szerettem őt, mert eszméletlenül tehetséges szinkronszínész volt, ráadásul az FFVII univerzumában ő kölcsönözte Reno hangját. Valószínűleg a tavaly megjelent FFVII Remake Part 1 lehetett az utolsó munkái/szerepei egyike...// Összesítve:
A Final Fantasy VII: Advent Children szerintem egy korszakalkotó film lett, még a kissé körülményesebb megérthetősége ellenére is. De ez egy olyan film, amit a mai napig könnyű szívvel ajánlok bárkinek, akit érdekel az FFVII univerzuma, és bár önmagában is megnézhető, azért érdemes lenne nem ezzel nyitni a sort. De mindent tartalmaz, ami a játékot is nagyszerűvé tette (sőt bizonyos dolgokkal, például modern látvánnyal és a szereplők hangjaival is kiegészült), mindezt pedig egy 126 perces film idejébe sűrítve.
0 Comments
Yakusoku no Neverland (anime, 2019)
22/4/2019
Az animéről: Eredeti cím: 約束のネバーランド Készítési év: 2019 Részek száma: 12 Műfaj: shounen, horror, sci-fi, misztikus, pszichológiai, thriller Stúdió: CloverWorks Eredeti mű: Shirai Kaiu, Demizu Posuka (manga) Rendező: Kanbe Mamoru Karakterdizájn: Demizu Posuka Zene: Obata Takahiro Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A történet középpontjában árvák állnak, akik egy erdővel és nagy kapuval körbevett házban élik boldog mindennapjaikat. Noha a gyerekeknek naponta kell teszteket elvégezniük, azon kívül minden szabadidejükkel azt tesznek, amit csak szeretnének. A biztonságukat és boldogságukat pedig a gondozójuk, a "mama" titulust viselő Isabella őrzi. Az egyetlen szabály, amit a gyerekeknek be kell tartaniuk, hogy ne menjenek túl messze a háztól - különösen a kaput kerüljék. Így telnek az árvák mindennapjai, amíg valaki örökbe nem fogadja őket, hogy aztán sose halljanak többet az illető felől... A házban élő három legidősebb gyerek azonban gyanakodni kezd, az idő előrehaladtával pedig nem csupán az árvaház mögötti rémes titokra derül fény, hanem arra is, hogy kicsoda pontosan a gondozójuk. A kérdés már csak az, hogy mit lépnek a gyerekek az igazság tudatában...? Joker Game (anime, 2016)
1/3/2018
Az animéről: Eredeti cím: ジョーカー・ゲーム Készítési év: 2006 Részek száma: 12 Műfaj: seinen, katonai, történelmi, dráma Stúdió: Production I.G Eredeti mű: Yanagi Kouji (regény) Rendező: Nomura Kazuya Karakterdizájn: Miwa Shirow, Yahagi Toshiyuki Zene: Kawai Kenji Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A II. világháború kitörésének küszöbén az információ mindennél értékesebbé vált. Ezért, hogy Japán tarthassa az iramot a világgal, Yuuki alezredes létrehoz egy titkos kémszervezetet, a D ügynökséget. Az anime pedig azt mutatja be, a D ügynökség nyolc kémje miként boldogul a világ legveszélyesebb országaiba beépülve. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Őszintén szólva a legelső motivációm az anime megnézésére az volt, hogy láttam, az egyik kedvenc mangakám, Miwa Shirow (írtam az egyik mangája, a Dogs kapcsán már véleményezést) készíti hozzá a karakterdizájnokat. Szóval mondhatni, ez az anime "szerelem volt első látásra". De természetesen nem csak ezért vágtam bele, igazából noha nagyon szeretem a kémes témájú filmeket és könyveket, nagyon kevés olyat találok, ami ténylegesen tetszik is. Ezért gondoltam, teszek vele egy próbát, mert a koncepciója érdekesnek hangzott. Mit is gondolok róla? A történetről: Maga az anime lényegében teljesen epizodikus: egy vagy maximum két részben mutat be egy, a D ügynökség kémével kapcsolatos történetet egy alternatív, kora 20. századi környezetben (leginkább a 2. világháború környékén járunk időben), ám erőteljesen merítve a valódi történelmi eseményekből (Franciaország megszállása stb.). Ez a sorozat második felében is így folytatódik, tehát a legtöbb sorozattal szemben itt gyakorlatilag nem beszélhetünk egy fő történetszálról, amely apróbb mértékben megbújik az epizodikusabb részek alatt, és csak a történet végére bontakozik ki teljesen. A Joker Game különböző történeteit csupán az köti össze, hogy a D ügynökség kémei szerepelnek bennük változatos környezetben. Ez elsőre talán kicsit úgy tűnhet, von le az anime értékéből, de szerintem erről szó sincs. Igaz, nincs egy nagy történetív, amely közrefogja az egyes küldetéseket, de ettől függetlenül az anime bőven megáll a lábán. Az egész sorozat olyan, mintha a D ügynökség ügyeiből egy változatos csokrot állítottak volna össze, és így akarnák bemutatni nem csak a kémeket és az ő válogatott küldetéseiket, de az ügynökség alapítójának alakját és az egész mögöttük álló filozófiát is. Ehhez pedig ez a fajta szerkesztési egység tökéletesen megfelel. Ugyan nem folyamatosan, egybe kapjuk az információkat, de az epizódok közben számos fontos információ elhangzik, amelyeket a néző tud hova tenni. Nekem legalábbis tetszett, hogy ez a fajta felépítés módot adott arra, hogy számos (kimondottan kreatív) környezetben bemutassa az ügynököket, mindezt úgy, hogy egyfajta kellemes misztikumot kölcsönzött az animének, és a készítők nem rágtak mindent a szánkba. Egy olyan kaliberű és mondanivalójú műnek, mint amilyen szerintem a Joker Game, egyébként sem állt volna jól a hagyományos narrálás/történetvezetés. Nem is beszélve arról, hogy az eredeti könyvek is novellákból állnak össze, így gyakorlatilag ezt a felépítést meghagyták az adaptálás során. Az epizodikus történetek is tetszetősek és meglepően változatosak: van, amelyik akciódúsabb, míg sok lassabb tempójú, de minden esetben nagyon jól felépített, logikus megoldás vár az egyes rejtélyek és ügyek végén. Ezek sokszor meglepőek, máskor kevésbé, és előfordul, hogy a logikánk helyett az érzéseinkre hatnak inkább. De ami különösen tetszik az animében, az az, hogy nagyon gyakran hiába figyel oda nagyon a néző, könnyen lehet, hogy egyes szereplők gondolkozásmódja annyira elvonja a figyelmét, hogy akkor sem veszi észre az igazságot, amikor az ott van előtte. Ahogy a való életben, úgy a Joker Game-ben sem minden az, aminek látszik, ezért nem árt nyitott szemmel és elmével figyelni a részeket. Sokszor elég információ hiányában így sem fogunk tudni magunktól rájönni az egyes ügyek megoldására, de minden esetben megtudhatjuk, hogy a kémek ellen dolgozó személyek is miért "járnak pórul". Az anime hangulata engem rendkívül megfogott. A sokszor lassú tempó ellenére sosem éreztem úgy, hogy unnám: a készítők olyan állandó feszültséggel és rejtélyességgel vértezték fel az animét, amelyek akkor sem hagyják unatkozni az embert, amikor az egész epizód csak bizonyos szereplők párbeszédeiből épül fel. Nem is beszélve arról, hogy meglepően sok japános jelleggel is felruházták a történetet: a kisebb látványelemektől és helyszínektől kezdve egészen egyes szereplők világlátásáig és viselkedéséig számos, a szigetország lakóira jellemző motívummal összefuthatunk. Ami különlegességként említhető még, az nem más, mint hogy az anime viszonylag kevés/minimális vérontással és kegyetlenséggel is komoly tud lenni. Általában azt vettem észre, hogy egy sorozat azért tűnik komolynak/nagyobb súlyúnak, mert vagy a hangulata komor, vagy rengeteg vér és kegyetlenkedés van benne. Ám a Joker Game úgy is tud emberi sorsokról, tragédiákról és politikáról szólni, hogy ehhez inkább különleges hangulatot és viszonylag vérmentes ábrázolásmódot körít. A szereplőkről: Nem ritka, hogy a szereplők sokkal hangsúlyosabbak egy animében, mint maga a történet. Ám a Joker Game azon kevés animék egyike, ahol a karakterekről szó szerint semmit se tudunk (de tényleg), ám mégis kiemelt fontosságúak abban, hogy magát a sorozat lényegét megértsük. Tehát adott sok kém, akiket az anime végére se fogunk tudni különösebben megkülönböztetni egymástól. A nevükre pláne nem fogunk emlékezni, és a jellemükről se tudunk meg semmit. És ez így tökéletes. Furcsán hangozhat, de tényleg, és a továbbiakban le is vezetem, hogy miért gondolom így. A főszereplők kémek, akik mindent eldobtak azért, hogy az országukat szolgálják. Nem csak a családjukat, de az egyéni terveiket és vágyaikat is. Lényegében a saját lényüket is megtagadták, hogy mindig azzá az emberré válhassanak, akire a küldetéseik során szükség van. Akár fontos személlyé kellett válniuk, aki központi szerepet vállalva érintkezik másokkal, akár csak a háttérben kellett figyelniük, megtették. Nem lehet úgy akár minden nap más szerepet alakítani, hogy az embernek domináns személyisége van. Nekik már a kezdet kezdetén el kellett veszíteniük minden egyéni jellegzetességüket és preferenciájukat ahhoz, hogy a parancsokat megfelelően teljesítve be tudjanak épülni az adott környezetbe. Gyakorlatilag senkikké váltak, akiket aztán az ügynökség az éppen aktuális céloknak megfelelően formálhatott egy alakká, akit valamilyen hamis névvel és más szintén nem valós adatokkal felruházhattak. A Joker Game zsenialitása az én szemszögemből pont ebben jelenik meg igazán. Hogy a kémeket végre itt reálisan ábrázolták. Igen, talán jellegtelen, érzéketlen embereknek tűnnek, szinte már gépeknek, mert azok is. Mert az ő munkájukat másképp nem lehet levégezni. Személy szerint sosem szerettem azokat a kémes alkotásokat, ahol az ügynökök feltűnősködő, random lövöldöző szépfiúk voltak (gondolok itt pl. a James Bond filmekre...). A Joker Game kémei azonban valódi kémek, akik ha kell, egy egész epizódon keresztül a szemünk előtt vannak. Ám ha csak annyi a szerepük, hogy huszonöt perc alatt csupán annyi időre jelenjenek meg, hogy az egyik szereplőnek egyetlen mondatot mondjanak, hát akkor annyira bukkannak fel. Az anime kémei valódi ügynökök valós feladatokkal és ezeknek megfelelő szerepkörökkel. Nem többek és nem kevesebbek. De pont ettől tökéletes kémek az én szememben. A sorozat pedig nagyon jól bemutatja, mennyi kitartás, odaadás és önfeláldozás (szó szerint) kell ahhoz, hogy valaki kém lehessen a D ügynökségnél. És még azok, akikben megvan a kellő erő vagy intelligencia, sem biztos, hogy jó kémek lennének. Emellett persze ők is csak emberek, így hibázhatnak és ahogy mindenki, meg is halhatnak. Így attól függetlenül, hogy szerintem tökéletes kémek, ez a tökéletesség csak eddig terjed, mert minden más szempontból pont ugyanolyan átlagemberek, mint a nézők. A grafikáról/megjelenítésről: Mint korábban említettem, az anime megjelenése (különösen a karakterek külseje) nagyban hozzájárul ahhoz, hogy elkezdtem nézni a sorozatot. Így erről csak pozitívumukat tudnék írni: a szereplők külseje letisztult, felnőttes, abszolút nem a szokásos "nagy szemű szereplők"-ről beszélhetünk a Joker Game esetében. Emellett a környezet is gyönyörűre sikeredett: noha sok az állókép, ám a hangulatteremtő és térben behatároló szerepnek szerintem abszolút eleget tesznek. A zenékről: Az OP-ED páros számomra annyira nem volt megfogó (az ED inkább, de az sem kiemelkedően), de ettől függetlenül mind képvilágukban, mind hangzásukban maximálisan illettek az animéhez. A háttérben megszólaló dallamok viszont nagyon tetszettek, azok legtöbbször akár önmagukban is bőven megállják a helyüket, és azóta is szívesen hallgatom őket, mert nagyon hangulatosak (nem egyszer kaptam magam azon, hogy már a hideg rázott tőlük, olyan mélységet segítettek kihozni mindig a történésekből is). A seiyuukról: Rettentő régen láttam olyan animét, amelyben annyi kedvenc japán szinkronszínészem (gondolok itt főleg a férfiakra) megfordult volna, így minden egyes alkalommal nagyon örültem, amikor egy-egy újabb kedvencem szólalt meg a részek előre haladtával. Mint mindig, itt is zseniálisan alakították a szerepüket. Összesítve: A Joker Game szerintem egy rettentő hangulatos, mély mondanivalójú anime. De pont amiatt, hogy igen sokszor politikai/katonai témákat feszeget, komor a hangulata és legtöbbször nem akcióorientált, valószínűleg inkább tekinthető erőteljesen réteganimének. Ettől függetlenül aki hozzám hasonlóan végre igazi kémtörténetekre vágyik, vagy csak szereti a komolyabb, seinen animéket, nyugodtan tegyen vele próbát. .hack//Sign (anime, 2002)
11/11/2017
Az animéről: Eredeti cím: .hack//SIGN Készítési év: 2002 Részek száma: 26 Műfaj: seinen, fantasy, dráma, lélektani, sci-fi Stúdió: Bee Train Eredeti mű: Project .hack Rendező: Mashimo Kouichi Karakterdizájn: Ban Yukiko Zene: Kajiura Yuki Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A főszereplő, Tsukasa emlékeitől megfosztva ébred fel a The World nevű MMORPG-ben. Nem tud semmit a játékon kívüli életéről, csupán annyi biztos, hogy nem képes kijelentkezni. Az őt körbeölelő rejtélyre hamarosan több más játékos is felfigyel, és a fiú köré csoportosuló szereplők próbálják kideríteni, mi állhat Tsukasa állapotának és a játékban felszín alatt bekövetkezett furcsa változásoknak a hátterében. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Még valahogy nagyon az "animés pályafutásom" elején belefutottam a .hack franchise-ba, de sosem volt időm vagy lehetőségem jobban elmélyedni benne. Pedig nagyon jókat hallottam és olvastam róla, bár mivel nem is nagyon volt senki, akivel beszélgethettem volna róla, talán ezért is lehet, hogy eddig tartott a közelebbi megismerkedésünk. A 2010-es évektől kezdve azonban egyre többet találkoztam vele, hiszen szinte minden "oszt a játékban ragadtak" és "hoppá, átkerültünk valami fantasy világba"-típusú animénél láttam hivatkozást a .hack-re mint eme két műfaj előfutárára/atyjára. Így nem volt mese, ideje volt tényleg közelebbről is megnéznem ezt a klasszikust. Mit is gondolok róla? A történetről: A történet tényleg olyan jó, mint hallottam. Próbáltam nem különféle elvárásokkal nekiülni, hanem nagyon nyitott szemlélettel elkezdeni (főleg úgy, hogy féltem, sok műfaji sajátosságot esetleg unni fogok, amiket később készült animékben/mangákban láttam már), nehogy csalódnom kelljen, de a Sign minden elvárásomat felülmúlta. A legfontosabb tényezők egyike a történet tempója. Olvastam, hogy ne egy SAO-hoz hasonló akciódús sztorit várjak bombasztikus stílusban meganimált harcjelenetekkel, mert ez egy lassabban kibontakozó történet lesz, de őszintén szólva engem is meglepett, mennyire kényelmes ütemű volt az anime cselekménye. Szerintem soha egy ilyen furcsán tagolt szerkezetű és szinte már kínosan lassú történetvezetésű animét nem láttam még. Ennek ellenére ezeket abszolút nem negatívan éltem meg. Lassú tempó alatt igazából azt értem, hogy nagyon kevés dolog történik a szereplők párbeszédein kívül. A sorozat egésze (pár rövidebb akciójelenetet és sok gondolkozásra időt adó, csendes részt leszámítva) tényleg csak beszélgetésekből és a karakterek interakcióiból épül fel. Ezekből ismerjük meg a valódi történetet és a "The World"-öt, az anime legfőbb helyszínűül szolgáló MMO-t. Így tudunk meg többet a szereplőkről, az ő kapcsolatukról, illetve nagyon minimális mértékben a való életbeli énjükről. Most jöhetne a kérdés, hogy akkor mégis mi olyan nagy szám a történetben? Ezt két szóval lehetne egyszerűen megválaszolni: dráma és hangulat. Az anime attól függetlenül, hogy milyen zavartalanul bontogatja ki a cselekményt (nem győzöm hangsúlyozni, hogy még a Lucky Starban is messze több az akció, pedig az is főleg beszélgetéseken alapuló paródia), hihetetlenül erős atmoszférát tud teremteni. Az egész sorozat gyakorlatilag egy nagy, állandó feszültséget fenntartó misztikus nyomozás a játékban megjelenő furcsa jelenségek után, miközben bőven van idő igazi jellemeket és problémákat teremteni a karaktereket illetően. Éppen ezért nem is tűnt soha egy percre unalmasnak az anime: bőven volt benne jól adagolt, minőségi tartalom, amely képes volt végig fenntartani az érdeklődésemet. Nem kellettek ide nagy volumenű harcok, világmegváltó hősök vagy jól hangzó mondatok, hogy nagyszerűen szórakozzak. A Sign egy olyan történet, amely hétköznapi embereket mutat be egy fantasztikusan jól felépített, egyedi játékvilágban, mindezt pedig nagyon okosan kivitelezve és nagyon valósághű reakciókat bemutatva. Az egyetlen dolog, ami esetleg negatív lehet, az az, hogy az animét nagyon hamar lezárták, szinte mondhatnánk azt is, hogy levágták a végét. Ez azért van, mert a történetet viszik tovább a játékok, illetve a franchise többi tagja. Engem emiatt nem is zavar annyira, mert tudom, hogy előbb-utóbb minden kérdésemre választ kapok, de az, aki önálló műként szeretné értékelni a Sign-t, az könnyedén csalódhat benne emiatt. Hiszen (ha túltette magát az akció hiányán) részese lehet egy aprólékosan kidolgozott világnak, nagyszerű történetet élhet meg szerethető karakterekkel, és az egész cselekményt levágják a huszonhatodik részben, az ember pedig csak ül és pislog, és hiába próbálná nézni a következő részt, rá kell döbbenie, hogy "hát ennyi volt". A szereplőkről: Az animét egyértelműen a precízen megalkotott szereplőgárda keltette életre. Az interakcióik nagyon hitelesek és jól követhetőek voltak, a Sign egy nagyon jól kiépített karakterkapcsolati hálózatot volt képes megjeleníteni a maga huszonhat epizódjában. A történet is érdekes kettősségre épül: "The World" világát a szereplők játékhoz való viszonya alapján lehetett definiálni, míg a szereplőkkel kapcsolatos ismereteinket pedig pont úgy mélyíthettük el, hogy megfigyeltük őket a játékban. Emellett persze néha egy-egy villanásnyi időre bepillantást nyerhettünk a valódi életkörülményeikbe, illetve pár a játékba szivárgó információ alapján azt is megtudhattuk, milyen érdekes jellembeli különbségek vannak a valós személyiségük és a játékbeli énjük között. A főszereplő, Tsukasa nekem elsőre egy nagy rejtély volt. Logikátlannak és ostobának tűnt a viselkedése, hogy zsigerből elhatárolódik mindenkitől, de idővel, ahogy több minden derült róla ki, megértettem, hogy miért viszonyul olyan furcsán másokhoz. Hogy nyilván az ember bizonytalan nem csak önmagában, de másokban is, ha nincsenek emlékei, emiatt pedig könnyen sebezhetővé és manipulálhatóvá válik. Továbbá Tsukasa az emlékei hiánya ellenére végig magában hordozta a való életben szerzett lelki sérüléseit, amelyek szintén nem segítettek neki a beilleszkedésbe. Ennek ellenére óriási fejlődésen ment keresztül az anime alatt. Megtanult bízni másokban, valamint elfogadni önmagát és az életkörülményeit. Leküzdötte azt a vágyat, hogy továbbra is meneküljön a problémái elől, és az újonnan szerzett barátai támogatására képes volt annyi erőt gyűjteni, hogy képes legyen szembenézni a legnagyobb gátlásaival és félelmeivel. Subaru a végtelenül kedves, ám naív és erőtlen hime kliséjének tűnt elsőre, ám idővel ő is sokkal nagyobb teret kapott, hogy kibontakozhasson. Megérthettük, miért olyan kis "nyamvadt", amilyen. Idővel pedig egy olyan jellemmé vált, aki Tsukasához hasonlóan képes volt elfogadni önmagát és másokat is. Lábra állt, és megszabadult azoktól a negatív helyzetektől és érzésektől, amik addig gúzsba kötötték. Így végül saját elhatározásából lépett arra az útra, amely úgy gondolta, hogy boldoggá teheti. Mimiru alapjáraton egy buta lányként definiálta magát mindig is. És valóban sokszor gyerekesen viselkedett, illetve nem értett meg felnőttesebb dolgokat vagy komolyabb összefüggéseket. Ennek ellenére ő volt a csapat legszínesebb tagja, az aktuális hangulatfelelős. Ez így elsőre nem tűnhet soknak, de a sorozatban számos olyan helyzet volt, amelyeket Mimiru mosolya vagy személyisége tett jobbá vagy mentett meg. Nem egy szereplőt segített át a nehéz időkön, mert a karakterek közül messze ő volt a szociálisan legérzékenyebb jellem, és ebben a történetben nagy szükség volt a lány érzelmi hozzáállására és intelligenciájára. A fontosabb szereplők közül még Bear és BT azok, akiket ki szeretnék emelni (bár lenne még szereplő bőven, akikről érdemes lenne írni). Ők két nagyon ellentétes jellem, akik ezt azonban (illetve úgy alapból az ellentéteiket) felnőtthöz méltó módon tudták kezelni. Bear nagyon atyáskodó volt, ami miatt hamar meg lehetett szeretni. BT-t az elején nem kedveltem, mert nagyon önzőnek és manipulatívnak tűnt, de idővel arra is fény derült, hogy miért ilyen, illetve hogy ezeket leszámítva is igen mélyérzésű szereplő. Az egyik kedvencem pedig a nagyon sunyinak és gonosznak tűnő szereplő volt, Sora. Érdekes volt látni, hogy attól függetlenül, ő is milyen klisés negatívabb szereplőként lett bemutatva, idővel mennyi oldalát (vicces, komoly, helyes ítélőképességű stb.) képes volt megmutatni a történet folyamán. A grafikáról/megjelenítésről: Az animét a Bee Train csinálta, akikről őszintén szólva nem is igazán hallottam eddig (pedig utánanézve készítettek olyan animéket, amiket ismerek), és szerintem jó munkát végeztek a Sign kapcsán. Nagyon tetszettek a hátterek, gyönyörűvé tették a The World egyébként is sokoldalú és hangulatos világát. Illetve nekem nagyon gyengém az a fajta karakterdizájn, amivel az anime szereplői megjelentek. Igen, régebbi kicsit, de nem is ezeket a nagyon tucatfejeket kellett nézegetnem, ami egészen nagy felüdülés volt (persze tisztelet a kivételnek, újabb animéknél is vannak nagyon karakteres karakterdizájnok). Különösen a szereplők ruhái, fegyverei és testeiken lévő jelek/tetoválások nyerték el még a tetszésemet. A zenékről: Az opening és ending nem volt rossz, de nekem az epizódok alatt felcsendülő OST-ok tetszettek a legjobban. Ezek ugyanis helyenként nagyon szokatlan dalok és dallamok voltak (már amikor megszólaltak, egész sok csend is volt a részekben), de első hallásra beleszerettem mindegyikbe. Mint kiderült, Kajiura Yuki komponálta őket, akinek különösen szeretem a műveit, így utólag nem is ért meglepetés, hogy zeneileg ennyire erőteljesre sikeredett a Sign. A seiyuukról: A szinkronszínészek közül egyedül Miki Shinichirot ismertem (mikor őt meghallottam, szinte el is sírtam magam örömömben, annyira rég hallottam már utoljára, és emiatt iszonyatosan hiányzott is), a többieket névről nem ismerem. De pont emiatt is volt nagyon érdekes nézni az animét, mert nem mindenhol Kaji Yuuki, Miyano Mamoru és Ono Daisuke meg a többi nagyon híres (és gyakran alkalmazott) seiyuu szerepelt. Mindenki nagyon jól alakított, de nekem Miki Shinichiro (ki más) és Yanka Hiroshi tetszett talán a legjobban. Összesítve: A .hack//Sign szerintem is joggal annyira népszerű és jó értékeléseket bezsebelt anime, amilyen. Egy elsőre ugyan lassú tempójúnak és unalmasnak tűnő sorozat, ami viszont a részek előre haladtával be tudja bizonyítani, hogy állandó akció és modern animáció nélkül is lehet valami izgalmas, hangulatos és időtálló. Aki szereti a "játékban ragadós" műfajt, és kíváncsi rá, hogy a mindenki által ismert SAO-n kívül hogyan lehet teljesen máshogy megközelíteni a témát, mindenképp adjon neki egy esélyt. Még ha a vége eléggé le is lett vágva, már maga a hangulata olyan, amiért megéri végignézni ezt a huszonhat részt. Iason és Riki (karakter - Ai no Kusabi)
30/7/2017
Noha rengeteg különböző BL alkotást szeretek, az Ai no Kusabi számomra egyértelműen a műfaj királya. Ezért is döntöttem el, hogy szeretnék kicsit írni a két főszereplőről, Iasonról és Rikiről, illetve kettejük kapcsolatáról. (Olvastam a regényt és láttam mindkét animeverziót is, ezért olyan információk is szerepelhetnek az írásomban, amik például csak kevésbé/semennyire nem jöttek át az animékből.) Figyelem! A szöveg egész tartalma tele van spoilerekkel, mert az Ai no Kusabi történetén keresztül vezetem le, én hogy értelmeztem a két szereplő jellemét. Így csak saját felelősségre olvass tovább! A kezdetek A történetben szerintem mindkét karakter elég nyers volt ahhoz képest, hogy végül milyen jellemekké formálódtak - először ezt szeretném levezetni, illetve hogy szerintem hogyan befolyásolta a személyiségüket az egymással való kapcsolatuk. Riki volt a Ceresben élő mongrelek egyik meghatározóbb (ha nem a legmeghatározóbb) személyisége. Ő vezette az egész nyomornegyedben dominánsnak számító Bison bandát. Egy mongrelhez képest nem csak kiemelkedően szép és erőteljes, de intelligens is volt. Mindezek mellett pedig rendelkezett azzal a karizmával, amelynek köszönhetően lényegében a nyomornegyed királyává vált. (Magamban inkább csak úgy szoktam rá gondolni, mint a kis szemétdomb kakasára - mindezt persze a lehető legpozitívabb értelemben.) Hozzá hasonlóan Iason is rendkívüli volt - ő volt a blondiek vezetője. Azért vált számára lehetségessé ennek a címnek a megszerzése, mert a bolygót irányító szupercomputer, Jupiter kedvence volt. De nem is csoda, külsőre tökéletes volt, egyedül a rideg és közönyös jelleme tűnhet számunkra elsőre unszimpatikusnak. Lényegében Riki és Iason már a megismerkedésük előtt a saját környezetük vezető egyéniségei voltak. És talán részben pont amiatt is olyan jól megalkotott az ő történetük, hogy annak ellenére, hogy látszólag itt is észrevehető a BL-ekre általánosan jellemző uke-seme felállás (ebben az esetben ugye Iason a seme, míg Riki az uke), ez náluk mégsem a szokásos értelemben figyelhető meg. Hiszen döntő többségben az uke valamilyen szinten femininebbnek tűnik - akár megjelenésre, akár jellemre/viselkedére. Itt viszont Rikire abszolút nem süthető rá a tipikus uke címke: hiszen erőteljes, férfias és határozott jellem, nem valami lányos megjelenésű, határozatlan kis szerencsétlenség, mint bizonyos ukék (persze ezt sem feltétlenül negatív jelenségnek gondolom, én csupán végtelenül értékelem, hogy Riki abszolút képes kilépni az ukék kliséiből). Így azt leszámítva, hogy az ágyban milyen Iasonéknál a felállás, nem lehetne egyértelműen megállapítani, ki milyen szerepet tölt be a kapcsolatukban. Ez nekem rettentően tetszett, mert sem Iasonra, sem Rikire nem lehetett ráhúzni egy sablont, ami még pikánsabbá tette a történetet, és jóval több teret adott a jellemük kibontásának. A történet így nem is csupán egy tipikus szerelmi történet, hanem két bolygószerűen meghatározó, egymást és a környezetüket is vonzó egyén kapcsolatának kibontakozása, amelyet egy rendkívüli alapossággal megalkotott sci-fi környezetbe ágyaztak. Iason Számomra úgy tűnt, hogy első körben Iason volt az, aki felfigyelt Rikire. Hiszen ő hagyta lényegében futni az első találkozásukkor, és Riki "egyenlítése" után is ő adta neki az Aurora coint, ami alapján később Katze rábukkanhatott a fiúra a nyomornegyedben. Valószínűleg már Riki akciója után (ha nem előtte) nagyon kíváncsivá válhatott rá, ami később egészen addig "fajult", hogy akarni kezdte Rikit. A regényben pedig szépen ki is bontakozik, ahogy Iason a háttérben végig maga felé csalogatja Rikit - akkor is, amikor a petjévé akarja tenni, illetve az ideiglenes szabadon engedését követően is, amikor újra vissza szeretné már kapni. Szerintem Iasont nem is annyira Riki külseje fogta meg (nyilván ő is észrevette, milyen különlegesen vonzó egy mongrelhez képest), hanem sokkal inkább a jelleme. Tetszhetett neki, hogy a sok, mindenben engedelmeskedő szolga és alárendelt után találkozott egy mongrellel (aki náluk még a semminél is kevesebbnek számított), aki viszont képes volt neki ellenállni. Sőt, nemcsak ellenállni vagy megtagadni az utasításait, de még rendesen vissza is szólni. Ez lehetett az, ami miatt egyre jobban érdekelte a fiú - meg akarhatta fejteni a titkát. Idővel viszont, ahogy Riki a petje lett, nem merült ki az érdeklődése csupán elméleti szinten. Riki, egy nyomornegyedi mongrel képes volt lángra gyújtani Iasont, egy tanagurai blondie-t. Pedig ők elvileg érzelemmentes, tökéletesített emberek voltak, lényegében gépek, Riki viszont elérte, hogy Iason szexuális vágyat, majd később szerelmet érezzen iránta. Ez pedig egyfajta csoda, hiszen ahogy a mi világunkban sem tipikus, hogy egy gép szerelembe esik, úgy az övékben sem megszokott. Főleg az nem, hogy az elit elitje egy szemétnél is kevesebbre tartott senkiért legyen oda. Ez persze óriási feszültséget és számos konfliktushelyzetet is okozott: Iason lényegében az egész blondie társadalommal és valamennyire Jupiterrel is szembekerült, akik mind méltatlannak és felháborítónak találták a viselkedését. Iason viszont ennek ellenére sem engedte el Rikit - a rabjává tette először szexuálisan, majd később érzelmileg is. Egyedül akkor lazított a pórázon, amikor úgy érezte, hogy apránként elveszíti azt a Rikit, akibe beleszeretett, és akit maga mellett akart tudni. A mindig maga útját járó, lázadó és szabad Riki ugyanis nem viselte túl jól azt a bezártságot és korlátozott mozgásteret, amibe Iason belekényszerítette, és kezdte elveszíteni a benne égő szenvedélyt. Iason persze erre is felfigyelt, és nehezen ugyan, de egy időre visszaengedte a nyomornegyedbe. Később akkor sem hagyta magára, amikor már Riki túl idős volt ahhoz, hogy pet legyen (vagyis hát lehetett pet, de ez abszolút nem volt megszokott) - ekkor Katze-n keresztül munkát is kerített neki. Riki Ugyan Rikit is megbabonázta Iason - a jeges pillantása, a leírhatatlanul gyönyörű külseje és még sok más, ő csupán jóval később kezdett csak ténylegesen romantikus érzéseket táplálni iránta (azt is mondhatnánk, hogy a történet legvégén ébred csak rá a valódi érzéseire). Kezdetben csak egy befolyásos, nemes megjelenésű androidnak tűnt számára Iason, akit a pet életének kezdeti fázisában egyszerre félt és gyűlölt. De a saját jelleme és egója nem hagyta annyiban, hogy elnyomja őt bárki is, ezért folyamatosan lázadt ellene. Még úgy is, hogy gyakorlatilag jó élete volt - a szabadsága árán olyan luxus vehette körbe, amiről korábban mindig is álmodott. Sőt Iason bőven ki tudta elégíteni a szexuális igényeit is. Érdekes volt látni, hogy a korábban Guy-jal élt szexuális életét ugyan "jónak" gondolta, ám Iason mégis képes volt messze túlszárnyalni bármelyik élményt/aktust, amelyet Guy-jal, a párzótársával élt meg. Riki számára ez volt talán az egyik legsúlyosabb felismerés: Iasonnak volt tapasztalata és igénye is arra, hogy kibontsa a Rikiben mélyen megbúvó, Guy mellett kibontakozni nem tudó szexualitást. A fiú jó ideig inkább csak megfigyelője/elszenvedője volt azon eseményeknek és hullámoknak, amelyeket Iason indított meg. Pet lévén szinte semmibe nem volt beleszólása, de a környezetében élő emberekkel folytatott ismerkedése, beszélgetései és benyomásai alapján képes volt jobban megismerni nemcsak a körülötte lévő fényűző világot, vagy a nyomornegyedbeli kalandjait, hanem Iason jellemére is jobb rálátást kapott. Egymás vonzásában Iason annak ellenére, hogy milyen végtelenül rideg és ellenkezést nem tűrő jellem volt kezdetben, idővel sokat változott (ezt még Raoul és Katze is megjegyezte). Nagyon jól meg lehetett figyelni, ahogy megváltozik: sokkal érzelmesebb lett, és jóval tudatosabban figyelt a környezetére, különös tekintettel Rikire. Korábban azt írtam, hogy szexuálisan és érzelmileg is a rabjává tette Rikit, de ami azt illeti, szerintem ő előbb a fiú rabjává vált. Hiszen benne gyulladt meg először az a heves birtoklási vágy, aminek Riki mondhatni az áldozatává vált - így lett végül Iason petje. És később is könnyedén észrevehetők a különféle kísérletei, amelyek segítségével el akarta érni, hogy Riki is beleszeressen. Ami vele kapcsolatban nagyon tetszett, az nemcsak a Riki iránti olthatatlan érzelmi és szexuális vágya, hanem az a végtelen szeretet és féltés, amivel a maga módján körülölelte a fiút. Hiszen mindig figyelt rá, hogy ne eshessen baja, és a háttérből simítgatta a különféle ügyeket. És amikor Guy elrabolta Rikit, ez a féltés vált először súlyos félelemmé, majd Riki kasztrálásának híre után csillapíthatatlan dühhé. De ezeket az erőteljes negatív érzéseket is félre tudta söpörni Riki kedvéért, és még az utolsó pillanatokban is csak azt tartotta szem előtt, hogy Rikinek ne eshessen bántódása. A korábban féktelen és betörhetetlen Riki szinte csak úgy vánszorgott vissza a nyomornegyedbe. Megtört volt, elkeseredett, és ezen az sem segített, hogy újra szabadnak hitte magát. Az Iasonnal töltött idő őt is nagyban megváltoztatta. Részben a kora miatt is lehetett, hogy jóval nyugodtabbá vált a vérmérséklete. Kiveszett belőle a vad fiatalság, és valami kicsit érettebb, megfontoltabb, és sajnos megtörtebb jellem vette át a helyét. Riki esetében érdemes megfigyelni azt is, végül is melyik világba lehetne őt besorolni. Iason bármit is tett, végig a fényűző elit tagja maradt, Riki esetében azonban ez nem ilyen egyértelmű. Hiszen amíg a nyomornegyedben élt, végig arról álmodozott, hogy bármi áron is, de kitör majd onnan. Ám mikor sikerült ez neki, mégsem volt annyira elégedett az új életével, amit Iason petjeként élhetett. És hiába vágyott vissza Ceresbe, amikor visszatért korábbi barátaihoz, rádöbbent, hogy már nem része az ő világuknak. Szegény megrekedt valahol félúton a nyomor és a fényűzés világa között, és nem tudta többé, hova is tartozik. Az Iasonnal való kapcsolata rányomta a bélyegét a Guy-jal folytatott viszonyára is: a visszatérése után képtelen volt újra nyitni párzótársa felé (akár érzelmileg, akár szexuálisan), és teljesen elszeparálta magát tőle. Nem mondta el neki, mi történt vele, pedig a későbbi tragikus eseményeknek elejét vehették volna úgy, ha Riki őszintén beszél korábbi párzótársával. Egymásra találás Iason és Riki történetének tragédiája, hogy csupán a történet legvégén, az elkerülhetetlen vég előtt képes kibontakozni a szerelmük. Hiszen Rikinek Iason elveszítésének közelsége kellett ahhoz, hogy ráébredjen: nem csak szexuálisan, de érzemileg is kötődik a blondie-hoz. Ennek ellenére úgy haltak meg, hogy tudták: a másik szereti őket, és szerintem ez a legfontosabb. Ami azt illeti, sokáig gondolkoztam azon, hogy miért kellett így véget érnie a történetüknek (és az életüknek is), de arra jutottam, hogy ez a tökéletes lezárás számukra. Hiszen egymásra találtak a végén, és együtt haltak meg. Úgy gondolom, hogy a haláluk mindenféleképpen elkerülhetetlen volt. Hiszen Iason és Riki kapcsolata az egész általuk ismert világgal szembement: sem Riki, sem Iason környezete nem nézte jó szemmel a kapcsolatukat. Guy mellett pedig számos más szereplő is megjelent, aki szerelmes volt vagy Iasonba, vagy Rikibe (hosszú listát lehetne írni róluk), vagy valamilyen más szempont miatt ellenezte a kapcsolatukat annyira, hogy akár tettlegesen is megpróbálja szétválasztani őket. Ezért úgy gondolom, hogy Guy-ra sem lehet haragudni. Én sokáig gyűlöltem, de elég volt csak beleképzelnem magam a helyzetébe (mivel Riki nem mondta el neki az igazat, ezért ő csak annyit látott, hogy Iason el akarja venni tőle a férfit, akit szeret, és úgy tűnt, Riki ezt szintén nem akarja), hogy rájöjjek, ő is csak egyike azon szereplőknek, akik Iason és Riki kapcsolatának váltak áldozatául. De ez a természetes következménye annak, hogy Riki és Iason ilyen kiemelkedő egyének voltak: olyan erősen vonzottak magukhoz mindent és mindenkit, hogy végül rájuk omlott az egész őket körülvevő világ.
Szívesen olvasnám mások véleményét is az Ai no Kusabival kapcsolatban. Ki hogyan érezte/értelmezte Iason és Riki kapcsolatát? Hogy tetszett a történetük? Meg tudtál békélni a befejezéssel? Ki vele!;D Az animéről: Eredeti cím: 機動戦士ガンダム サンダーボルト Készítési év: 2015-2016 Részek száma: 4 ONA Műfaj: seinen, mecha, dráma, lélektani Stúdió: Sunrise Eredeti mű: Ohtagaki Yasuo (manga) Karakterdizájn: Takaya Hirotoshi Zene: Kikuchi Naruyoshi Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Az anime a Gundam UC univerzumában játszódik, és az Egy Éves Háborút ábrázolja a Villámlás Szektorban. Itt küzdenek a háborúskodó felek ászpilótái: Io Fleming, a Földszövetség pilótája, és Daryl Lorenz, a Zeoni Fejedelemség mesterlövésze. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Mivel nemrég egészen belecsöppentem a Gundam világába, és eléggé jól haladok az UC univerzumban, gondoltam, megnézem ezt az animét is. Ahogy láttam, időben igazából ugyanakkor játszódik, mint az 1979-es Kidou Senshi Gundam, meg már értettem annyira a leírás alapján, hogy miről is fog szólni ez a négy ONA nagy vonalakban, szóval úgy döntöttem, hogy megnézem. Mit is gondolok róla? A történetről: Ez az anime valami brutális. Én az alapsorozatból meg az eddig elkezdett/látott Gundam animéimből indultam ki, tehát számítottam rá, hogy fognak benne szereplők meghalni, meg háborús történetről lévén szó, lesz majd benne kegyetlenség meg harcok, de nem olyan mennyiségű és mértékű kegyetlenségre számítottam, mint amennyit ez az anime bemutatott. Így elég hamar úgy éreztem, magam, mint aki egy gyomorszájba vágás után a levegő után kapkod. A történet hiába rövid (mert azért négyszer tizennyolc percet nehezen mondhatnánk hosszúnak), mégis nagyon tömény. Nem kapkodós tempójú, de elég sok minden történik benne, a jelenetek, nézőpontok csak úgy válogatják egymást, ám abszolút nem válik követhetetlenné. A töményt inkább úgy értem, hogy messze több dolgot sűrítettek bele, mint amennyire az ember számítana. Elég hamar megismerhetjük két főszereplőnket, sokat azonban nem tudunk meg róluk. Inkább csak annyit, hogy milyen körülmények között élnek, mi a feladatuk, illetve milyen zenét hallgatnak. A zene egészen fontos szerepet játszik a szereplők között, egyrészt összeköti őket (mert mindketten ezt hallgatják, így egy közös pont az egyébként másmilyen életükben), másrészt mégis teljesen elszeparálja őket. A zene ugyanis nem csak az ízlésükről árulkodik, de a számok egy része (illetve maga a lejátszó készülék) a múltjukhoz is kötődik, és ezzel is érzékeltetik a készítők, mennyire hasonló, mégis alapjában véve különböző főszereplőkkel fog operálni a sorozat. Az anime hangulata nagyon erőteljes. Az egész képi világ sötétebb, nyomasztó, és hiába tettek bele színeket, én mégis nagyon fakónak éreztem őket, főleg összehasonlítva a sok ronccsal és az űr rideg sötétségével. A mű központi témája a háború, ez az abszolút úr és a mindent meghatározó tényező. Szó szerint a pokolba invitál meg minket az anime, ahol a két háborúzó fél (a Földszövetség katonáinak és a zeoni haderőknek a) gyötrelmeit láthatjuk. Tökéletesen ábrázolja a háború esztelenségét, azt a hihetetlen embertelenséget, a mértéktelen szenvedést és elkeseredettséget, amit az emberek éreznek. Már nem is tudja igazából senki, hogy miért harcolnak (vagyis mégis, de csak mint droidok ismételgetik maguknak a szereplők), csupán a begyűrűződött gyűlölet miatt pusztítja egymást a két fél. Nem a „magasztos cél” és nem a parancsok számítanak. Egyedül az, hogy bármi áron, de életben maradjanak, illetve megbosszulják az elesett bajtársaikat. És a háború nem ismer tabukat. Nem számít, hogy valakit a család vár otthon, vagy a szeretője várja a bázison a visszatértét. Nem számít, hogy az illető nő vagy férfi. Még az sem, ha gyerek, őket is ugyanúgy beküldik ágyútöltelék gyanánt meg létszámnövelés ürüggyel meghalni. És persze szenved, aki kiadja a parancsot, szenved, aki végrehajtja. Az is, aki megsérül, de szinte még a halottak is, akiknek már minden mindegy. Az ONAk zseniálisan, mégis hihetetlenül gyötrelmesen mutatják be, milyenek a háborús hétköznapok. Hogy miként válik mindenkiből emberi roncs, hogy ég ki a katonákból minden érzelem, még a fájdalom is. A legtöbben a múltjukba kapaszkodnak, az egyetlen szikrányi reménybe és békébe, ami még a korábbi életükből származik, a legtöbbeknek azonban ez sem hoz megnyugvást, és nem tud elég erőt adni. Hogy őszinte legyek, én többször meg kellett, hogy állítsam az animét (a második részt többször is), mert nem egyszer el is sírtam magam. Sírtam, mert szó szerint fájt, amit láttam. Borzasztó volt nézni ezt a sok tönkrement életét, ezt a sivár, életnek nevezett valamit, amiben a szereplők léteztek. És mikor azt hittem, nyomorult Daryl életét nem tehetnék rosszabbá SPOILER (miután amúgy is elveszítette két lábát még a háború elején, amitől nyilván rettentően szenvedett, a harcok során elveszített még egy fontos végtagot), akkor jött a fekete leves (miszerint az egy szem épen maradt végtagjától is megfosztják, hogy így beültethessék a zeoni szuperfegyverbe, amivel megmentheti a társai életét). SPOILER VÉGE Na, az a jelenet volt nálam az egész anime csúcspontja, és akármennyire nem akartam volna már sírni, csak kibukott belőlem még pár percnyi zokogás. Mert iszonytató volt látni, mit tesznek vele. Akkor komolyan úgy éreztem, hogy meghalt bennem valami, amit talán úgy lehetne hívni, hogy emberség. A történet tehát brutális a szó minden értelmében, az én lelki világomat legalábbis rendesen hazavágta. Ennek ellenére tetszett, mert tényleg egy elég szép, átfogó képet adott a háborúról, még úgy is, hogy az ONAk alapjaként szolgáló manga még fut. A komor hangulatát is meg-megtörte pár szép pillanat, vagy a nagyon siratós visszaemlékezések, amikből a szereplők életét ismerhettük meg jobban, vagy éppen a katonák küldetésen kívül, szórakozással töltött idejét. Ettől függetlenül tényleg nagyon nyomasztó és drámai anime volt, ami tele volt tragédiákkal, borzalmakkal és kitörő érzésekkel, amik végül engem is magukkal ragadtak, és azóta se eresztenek. Valamint eléggé elgondolkoztató alkotás, ami után egészen más szemmel fogok tekinteni minden háborúra. Az egyetlen, amit sajnálok, az tényleg az, hogy nem befejezett történetről beszélünk (bár írtam már, hogy még fut a mangája), illetve hogy nekem a legvégén se adott feloldozást. A szereplőkről: Leginkább a két főszereplőről, Ióról ás Darylről szeretnék írni kicsit, mivel a többiek amúgy sem voltak annyira hangsúlyosak. Érdekes volt látni, hogy mennyire ellentétes jellemek. Nem csak a zenei ízlésük, de a viselkedésük alapján is. Daryl egy csendesebb, visszahúzódóbb srác. De talán pont emiatt ő tűnt számomra az érzelmesebb félnek, és emiatt lehetett az is, hogy vele (és az ő fájdalmával is) jobban tudtam azonosulni. Nagyon szépen bemutatták, hogy mennyire ragaszkodik az emlékeihez, hogy mennyire foglalkozik a társaival, és emiatt ő valamennyire emberibbnek is hatott. Vele ellentétben Io valami iszonyat magabiztos és nagyszájú volt, de valószínűleg a háború őrülete volt, ami ilyenné tette (és részben ezzel kompenzálta az érzelmi gondjait). Vele és az ő szenvedésével is együttéreztem, de rendkívül bántott, hogy a testi fogyatékossága miatt lenézte Darylt. Valahogy olyan érzésem volt, hogy Daryl noha testi fogyatékosságban szenved, úgy Ionak inkább a lelki problémái a meghatározóak. Ami a legszomorúbb, hogy ha más körülmények között találkoznak, és felfedezik, annak ellenére, hogy mennyire eltérő a jellemük, mégis mennyi közös vonásuk van, jó barátok lehettek volna. A grafikáról/megjelenítésről: Az animét a Sunrise készítette, akikre egy rossz szót sem lehet szólni az ONAk kapcsán, nagyon kitettek magukért. Gyönyörűek voltak a harcok, és összességében minden a helyén volt (a szépen megalkotott visszaemlékezésektől elkezdve a szereplők mimikáján át a hangulatos háborús hátterekig). Nem kíméltek a vértől meg a robbanásoktól sem, de ezeket is szépen megcsinálták. Illetve kicsit a megszokottól eltérő volt a karakterdizájn, de nekem ez is nagyon tetszett, mert valahogy nagyon illet az egész történethez. A zenékről: Opening nem volt, így arról nem tudok írni, viszont a részek végére betett dalok kellemesen drámaiak voltak, illettek az ONAkhoz. Az OST-ok elég határozottak voltak, főleg a harcok alatt betett őrült melódiák tetszettek. Nagyon jól visszaadták mind a harc esztelenségét, mind a karaktereken úrrá lévő tébolyultságot. A seiyuukról: Nagyon jól játszották a szerepüket, szerintem túl jól is, mert még rémálmaimban is üldözni fog ez a sok szenvedéssel teli, gyűlöletes és riadt kiáltozás... Összesítve: A Mobile Suit Gundam Thunderbolt egy nagyszerű háborús dráma, meseszép köntösbe bugyolálva, de nem érdemes megfeledkezni róla, milyen rémesen súlyos téma áll a középpontjában. Éppen ezért inkább csak olyanoknak javasolnám a megnézését, akik bírják a gyötrelmeket, és van hozzá elég erős idegzetük. Érdemes hozzá látni legalább az alapsorozatot (az 1979-es Kidou Senshi Gundamot, hogy az ember térben és időben el tudja helyezni a Gundam UC-ban (más mondjuk még több Gundam animét is szükségesnek tart hozzá), de szerintem anélkül is meg lehet nézni, mert az üzenete elég egyértelműen átjön úgy is. Suzumiya Haruhi no Yuuutsu (anime, 2006)
29/4/2016
Az animéről: Eredeti cím: 涼宮ハルヒの憂鬱 Készítési év: 2006 Részek száma: 14 Műfaj: sci-fi, vígjáték, iskolai élet, rejtélyes Stúdió: Kyoto Animation Eredeti mű: Tanigawa Nagaru (light novel) Karakterdizájn: Itou Noizi Zene: Kosaki Satoru Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Narráló szereplőnk, Kyon megismerkedik Suzumiya Haruhival. A lányról elég hamar kiderül, hogy furcsa, mivel őt csupán a természetfeletti érdekli, az átlagos emberek csak "untatják". Kyon nem tud kiigazodni rajta, de beszélgetni kezd vele, és ezzel megindítja a furcsábbnál furcsább eseményeket. Haruhi ugyanis megalapítja az SOS Brigade nevű iskolai klubot, aminek célja, hogy mindenféle természetfeletti rejtélyeket oldjon meg, és amibe Haruhi természetesen Kyont és még pár másik diákot is belerángat. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Mindig is érdekelt, hogy mi ez a nagy őrület az anime, és legfőkébb "Haruhi" alakja mögött. Egy érdekes kis kultikus jelenség volt a szememben, de igazából sokáig nem érdekelt annyira, hogy jobban utána nézzek, mi is ez az egész pontosan. Az anime meg olyannak tűnt (jó, kimondom: slice of life-nak), hogy nem igazán éreztem úgy, hogy nekem való lenne. Ennek ellenére továbbra is motoszkált bennem a gondolat, hogy meg kellene néznem, vagy ha azt nem is, de kicsit jobban is megközelíthetném. Aztán az egyik közeli barátomról kiderült, hogy mekkora rajongó, és azok alapján, amiket mesélt, megjött hozzá a kedvem, így belevágtam. Mit is gondolok róla? A történetről: Azt tudni kell, hogy többféle sorrend is létezik, amivel meg lehet nézni a részeket. Én az eredeti vetítési sorrendet választottam (a barátom is ezt javasolta, meg én szeretek mindig úgy nézni/olvasni dolgokat, ahogy a megjelenésekor az emberek tették), ami azt jelenti, hogy a részek nem időrendben követik egymást, hanem kicsit meg vannak kavarva. Ez egy kellemes plusz kis pikantériát adott a dolognak. Tudom, ez semmi extrának nem számít, de ilyen jelenséggel még nem igazán kerültem ennyire közeli kapcsolatba, így gondoltam, leírom, mert ez fontos szempont lehet azt illetően, miért is értelmeztem az animét úgy, ahogy. A történet maga nem eget rengető egyébként (az ember legalábbis azt hinné, hogy különösebb újdonsággal nem kecsegtet, pedig mégis!), ennek ellenére nagyon hangulatos és képes beszippantani az embert (még engem is, aki menekül az iskolai történetek elől). Ez a kevert sorrend is jó volt, mert annak ellenére, hogy belecsöppentem a történet közepébe, kicsit sem éreztem magam összezavarodva. Sőt, egyre csak jobban érdekelt, miről is van itt szó, kik ezek a szereplők, illetve miért is művelik azt, amit. Lényegében két főbb típusra oszthatók az éved részei: a "Suzumiya Haruhi no Yuuutsu" arc-ra, ami hat részből áll, illetve a többi nyolcra. Kronológiai sorrend tekintetében ez a hatrészes arc jelenti a történet elejét, és ez egy tényleges arc-nak mondható. Ebben ismerhetjük meg a narrátort, Kyont, illetve hogy miképp ismerkedett össze Haruhival és hogyan is jött létre az SOS Brigade. Ez egy nagyon izgalmas kis történetív, tényleg a legizgalmasabb, így nem is bántam, hogy nem ezzel kezdtem, mert utána furcsa lett volna a többi, lényegében egy-egy kis történést feldolgozó, kevésbé összefüggő és izgalmas részt nézni. Az eredeti vetítési sorrendben ugyanis vegyítették a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu arc-ot a többi résszel. Hogy ez mit is eredményezett? Részben valóban azt, hogy kissé zagyva lett az epizódok közötti időbeli sorrend, mégis sokkal érdekesebb volt így nézni az animét. A kis epizodikus részek ugyanis szépen felszeletelték a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu arc-ot. Elég információt mutattak és mondtak ahhoz, hogy haladjon a történet és értsem, mi történik, mégsem vált monotonná, mintha időrendben néztem volna. Kellemesen adagolva kaptam az információkat, éreztem is magamon, hogy egyre kíváncsibbá és kíváncsibbá tesz a történet, míg végül már remegő kezekkel kattintgattam a részekre, hogy "jajj, csak hadd nézzek még többet!". Trükkös ez a sorrend, annyi biztos. Ami magukat a részeket illeti, annak ellenére, hogy leggyakrabban tényleg az iskola jelentette a helyszínt, mégsem éreztem azt, hogy unalmas volna. Kellemesen adagolták az akciódús és viccelődős pillanatokat, így pont annyit kaptam, hogy egyiket sem éreztem soknak vagy épp kevésnek, sőt egy idő után arról is meg tudtam feledkezni, hogy egy (még ha csipetnyi természetfelettivel is megszórt sorozatot, de akkor is "csak" egy) slife of life animét nézek. A harcjelenetek is ügyesen meg voltak csinálva, abszolút nem voltak szokványosak, a humor pedig annyira jó volt, hogy elég volt, ha Kyon narrált, azt is úgy tudta csinálni, hogy az ember már azon elkezdett nevetni. A hangulat (mint picit feljebb is írtam,) nagyon jó, kellemesen pezsdítő és érdekfeszítő, barátságos, és mindig jelen van benne egy kis misztikusság, ami az embert még jobban arra ösztönzi, hogy haladjon a részekkel és tudjon meg még többet. Az egyedüli, amit "sajnálok", hogy a történet nincs lezárva. Idézőjelbe tettem, mert szerencsére van még második évad, film, meg persze az összes alapját nyújtó light novel, szóval nem lesz Haruhi-hiányom, és persze másnak se, aki belekezd. A szereplőkről: Nem gyakran nézek ennyire karakterközpontú animéket, de ezt az animét tényleg ők vitték el a hátukon (nyilván ezt nem negatív értelemben mondom). Aki nekem igen hamar nagy kedvencem lett, az a rendkívül cserfes, az unalmas hétköznapokat képen nevető Haruhi. Azt kell, mondjam, teljesen megértem, miért épített ki magának ekkora kultuszt, és valahogy megpróbálom most összeszedni, rám miért is tett nagy hatást. Részben azért, mert eddig nem találkoztam olyan szereplővel, akiben magamat láttam volna akár egy pillanatra is, Haruhi viszont úgy érzem, hozzám nagyon hasonló nézeteket képvisel. Egy egyszerű lánynak tűnik elsőre, akiről viszont azonnal lehet tudni, hogy más, mint a többiek. Amint kinyitja a száját, vagy mozgásba lendül, szinte az egész világot felrázza maga körül. Őrült egy csaj, annyi biztos, de öröm volt nézni, mennyi életvidámság, humor és milyen erős személyiség szorult bele. Igaz, sokat nyavalyog meg elégedetlenkedik, unja a hétköznapi világot, de nekem nagyon tetszett, hogy szókimondó, illetve hogy kitartó, és amit el akar érni, azért tesz is. Emellett nem egy "két lábbal a földön álló" karakter. Hogy ez hogy értem? Úgy, hogy van mersze felvállalni azt is, hogy ő bizony más, mint a többiek, és hisz a természetfelettiben. Sőt, nem csak, hogy hisz, de találkozni is akar ufókkal/időutazókkal/esperekkel. Ami azt illeti, kicsit én is ilyen vagyok. Még ha sokan nem is hisznek bennük, de én hiszek. Sőt, inkább hinni akarok. Haruhi meg aztán annyira határozott hittel szajkózza, hogy ő bizony találkozni akar velük, hogy persze rögtön magára vonja mindenki figyelmét. De ez sem baj, mert van olyan határozott, hogy kiálljon magáért, sőt mások véleménye sem érdekli. Egyszerűen csak önmaga és azt tesz, amit csak akar, sokszor nem is válogatva a módszerekben. (De komolyan, szó szerint, így ez elég gyakori humorforrása is az animének.) Haruhi egy olyan személy, aki nyitott szemmel jár a világban, keresve a mindennapi lehetőségeket és a "csodákat". Valóban, emiatt eléggé el van rugaszkodva a világtól, de abszolút szerethető módon. És van benne valami, amire nem is igazán tudnék jó szót mondani. Valami, ami miatt ilyen erőteljes, ennyire élénk, ennyire különleges, ennyi akarata van, hogy képes maga köré vonzani az embereket, sőt, azokat a lényeket is, akikkel annyira találkozni akarna. De komolyan, Haruhi olyan ember, aki mellett még a tér is meggörbül, így nem is csodálom, hogy személyi kultuszt épített ki magának, illetve hogy ennyi embert megihletett, ennyi karakternek adta az alapját, vagy ilyen híressé vált. De azt tudni kell, hogy igenis van sebezhető és bizonytalan oldala is, amit az animében szintén nagyon szépen bemutattak. A másik szereplő, akit nagyon bírtam, az a narráló szereplőnk (nem főszereplőnek mondom, mert az inkább Haruhi), Kyon. Egy nagyon jófej, sokszor aranyosan zsémbes srác, akit Haruhi mindig csak úgy magával rángat, mióta a fiú beszélgetni kezdett vele. Ő az egyetlen tényleges ember az SOS Brigade-ban, mondhatni az egész Haruhi-jelenség "áldozata". Én nagyon megkedveltem, mert nagyon jól kitalálták, főleg a természetfeletti történésekre adott reakciói tetszettek, illetve ahogy le tudta reagálni Haruhi hülyeségeit. Aztán itt van még persze három másik fontosabb szereplőnk, Yuki (ufóféle), Mikuru (időutazó) és Koizumi (esper). Őket is nagyon megkedveltem, pedig az elején nem nagyon tudtam hogy reagálni rájuk (főleg a lányokkal voltam bajban). Yuki ugyanis a nagyon szótlan karakter, míg Mikuru a tipikus problémás, nyivákolós lánynak tűnt, akikkel nehezen azonosulok, ők azonban rövid idő alatt bebizonyították, hogy nem csak ennyiből áll a jellemük (nyilván azon kívül, hogy nem is hétköznapi emberek). Koizumit nagyon hamar megszerettem, egy aranyosan furcsa szereplője a sorozatnak. Összességében tényleg megkedveltem őket, tetszett, ahogy titkolóznak Haruhi elől, illetve hogy Kyont igyekeznek megvédeni a mindenféle természetfeletti csapásoktól (meg persze végül is az egész világot), amik azért sújtják a fiút, mert Haruhi közelében van. Az egész SOS Brigade egy szerethető karakterekből álló kis csoport, akiknek öröm volt nézni a különféle kalandjait és mókázását. Nyilván még több más szereplő is felbukkant az animében, de őket tartottam fontosabbnak meg róluk szerettem volna írni. A grafikáról/megjelenítésről: Az anime ugyan régebbinek számít a maga 2006-os készülési idejével, nekem ennek ellenére nagyon tetszett a képi megjelenítése. Főleg a karakterdizájn volt kellemes látvány (kicsit sok nagyon modern és moe karakterábrázolást nézegettem mostanában, így igen vágytam már valami másra), egészen nosztalgia-érzésem támadt tőle. Nem volt egyébként "nagy szám", de mindent hozott, amit egy iskolai vígjátéktól várhat az ember, meg amitől nekem tetszhet, még úgy is, hogy látni a korát. De szerintem a KyoAni szép munkát végzett vele. A zenékről: Annak ellenére, hogy mennyire tetszett az OP és ED páros (főleg az utóbbi), meglepetésként ért, hogy az animében alig láttam őket. Az OST-ok is jók voltak, kellemesen szóltak mindig a háttérben a nyugodtabb részek alatt (volt, ahol szinte fel se tűntek), viszont még én is meglepődtem, mennyit hozzáadtak a kicsit történésekben gazdagabb pillanatokhoz, akkor egészen erőteljessé váltak. A seiyuukról: Főleg a Haruhi hangját adó Hirano Ayát (a Lucky Star Konatájának hangja) és a Kyont megszólaltató Sugita Tomokazut (Gintamából Gintoki hangja) emelném ki, ők szerintem félelmetesen jók voltak. Bár hallottam már őket más szerepekben is, szóval tudtam, hogy ügyesek lesznek, de messze felülmúlták a várakozásaimat. Haruhinál főleg azt szerettem, mikor pörgött, Kyonnak pedig a kommentárjai/narrálása vittek mindent. De jó volt hallgatni Koizumi selymes hangját, amit Ono Daisuke kölcsönzött neki; illetve Gotou Yuuko dolga se lehetett egyszerű, amennyit Mikuru sikoltozott meg nyávogott. Összesítve:
A Suzumiya Haruhi no Yuuutsu egy félelmetesen jó anime lehet azoknak, akik nyitottak a kicsit másabb animékre, és akik nem bánják, hogy mindezt egy 2006-os csomagolásban kapják. Aki szeretne szintén belepillantani Haruhiék hétköznapjaiba, hogy maga is utánajárjon a „Haruhizmus” alapjainak, annak csak ajánlani tudom, mert tényleg nem véletlenül ilyen híres darab. Another (anime, 2012)
14/8/2015
Az animéről: Eredeti cím: アナザー Készítési év: 2012 Részek száma: 12 Műfaj: seinen, horror, dráma, misztikus, lélektani Stúdió: P. A. Works Eredeti mű: Ayatsuji Yukito (light novel) Karakterdizájn: Ishii Yuriko Zene: Ootani Kou Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Az anime főszereplője egy Kouichi Sakakibara nevű fiú, aki részben egészségügyi, részben családi okok miatt hátrahagyja addigi életét Tokióban, és egy Yomiyama nevű városkába költözik a nagyszüleihez, hogy aztán az ottani iskolában folytassa tanulmányait. Az azonban hamar kiderül, hogy az iskolában valami szörnyűség lappang, egy rémes titok, ami pont a fiú osztályának életét befolyásolja. Sokáig nem derül ki, mi a baj, mikor viszont igen, a fiú próbál megoldást találni a helyzetre és megtörni a tragédiák láncolatát. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Az Another, ahogy feljebb is írtam, egy amúgy 2012-es anime. Még emlékszem, mikor kijött, mennyire sokan szerették, és meg is jegyeztem magamnak, hogy ha lesz egy kis időm, és olyan hangulatban leszek, meg is nézem majd. Nos, az iskola meg minden más miatt ez eddig tolódott, de mivel több sorozatot is be tudtam fejezni a nyáron, amiket régebben még elkezdtem, de idő híján felfüggesztettem, úgy gondoltam, ennyi várakozás után belevágok. Főleg, hogy egy horror animéről van szó, amikből szerintem ezelőtt nem is nagyon láttam egyet sem (sőt, ilyen műfajú mangákat is csak inkább az utóbbi időben kezdtem el olvasni, pedig a filmeket kifejezetten szeretem), így kíváncsi voltam. Pláne az egész sok negatív kritika miatt, amiket olvastam a sorozatról közvetlenül a megkezdése előtt. Mit is gondolok róla? A történetről: Az Another egy tipikus ijesztő, elvont horror anime volt, amilyenre titkon számítottam, és amit miatt a nekem egyébként nem annyira szimpatikus iskolás környezettől is abszolút el tudtam tekinteni (sajnos valóban bajban vagyok, a slice of life animéket kevés kivétellel nem annyira szeretem). Sötét volt, elvont, néhol egészen groteszk, és valóban ijesztő. A történet lassabban bontakozott ki ugyan (a főhőssel együtt kerültünk be az új környezetbe, a mondhatni "ismeretlenbe", és ahogy ő is egyre többet tudott meg, úgy jutott el hozzánk is az információ), de ez szerintem még abszolút nem gond, mert legalább nem éreztem elkapkodottnak a sztorit, hiába állt csak tizenkét rész a készítők rendelkezésére. Könnyen lehet, hogy van, aki szerint a történetvezetés lassú, vagy vontatott, én sem fogok ellenkezni. Magának a háttérben álló és mindenkit félelemben tartó legendának a megismerése is szinte a fél sorozatot igénybe vette, és néha én is éreztem már azt, hogy ideges vagyok, mert minden résszel csak úgy két mondatnyival tudunk meg többet a régi históriáról, meg hogy a főhős mibe is tenyerelt bele tulajdonképpen. De ennek ellenére végig képesek voltak a készítők olyan feszült, baljóslatú hangulatot fenntartani, ami miatt képtelen voltam otthagyni a képernyőt, és ami végül a legjobban tetszett az animében. Idővel pedig minden szépen kiderült, így nem éreztem fölöslegesnek a néha valóban túlzottan nyújtott várakozást sem. Aki arra számít, hogy milyen akciódús animét fog nézni, az tehát könnyen lehet, hogy csalódni fog: az Another egy szép lassan, de zseniális utalásokkal és jelekkel teletűzdelt, ügyesen felépített történetet tár elénk. Ezt valószínűleg a sorozat elején nem is igazán fogjuk érezni, de ahogy haladunk a végkifejlet felé, egyre nagyobb hangsúlyt kap, és az utolsó részekre azért tényleg mozgalmassá is válik, tele csavarral és meglepetéssel. Kicsit tartottam attól, hogy vagy a történet, vagy az anime vége rossz lesz, mert számtalan sorozatot láttam, amik még ha hihetetlen jól is indultak, de egészen furcsa, negatív irányt vettek a végére. Itt azonban mind a történések, mind az átokféle rejtély, mind pedig a zárás különösen hátborzongatóra és logikusra sikeredett, nem valami értelmetlen sületlenség kerekedett belőle. Az anime végkifejlete különösen jól fel lett építve - a történet folyamán elejtett jelek és utalások felidézésével maguk a nézők rakhatták össze, hogy ki is volt az a bizonyos "plusz személy", és így nem csak a főhőst, de minket is szembesítettek azzal, addig milyen tévúton is jártunk. Mert valóban számos félreérthető mozzanatot meg jelenetet mutatott a sorozat, amik alapján mi is próbálhattuk megfejteni a szerencsétlenségeket okozó fölösleges személy kilétét, de persze hamarosan kiderült mindig, hogy milyen tévúton is jártunk. A válasz pedig végig ott volt a szemünk előtt, csak éppen nem vettük észre. Elég sok haláleset is volt az animében, amiknél szintén féltem, hogy valami bugyuta trancsírrá változtatják a sorozatot, de akármilyen brutális is volt mind, meg kényszerítették az embert arra, hogy fájó szisszenéssel egy-egy testrészéhez nyúljon, mind okkal történt, és gyakran egészen kreatívak voltak. Az érzelmek ábrázolása is ügyesen volt kivitelezve a sok szereplő ellenére is, valahogy a hangulat is jól rájátszott arra, hogy az egyes szereplők lelki nyomorúságát és az emberi lélek kiismerhetetlen mélységeit hangsúlyozni tudja. Logikai bukfencek meg értelmetlenségek nem nagyon voltak az animében, vagy én legalábbis nem igazán tudnék kiemelni ilyesmit, bár tény, hogy ezeknek az észrevételében nem is vagyok túl jó, meg igazából ha vannak sem szoktak zavarni, hacsak nem nagyon otromba összevisszaság kerekedik belőlük. A szereplőkről: Az anime rengeteg szereplőt felvonultatott (konkrétan egy egész osztályt, a tanáraikat meg sok más városlakót), ami szerintem annyira nem volt pozitív hatással az animére, pedig a történethez nyilván szükségesek voltak. Mert hiába volt sok fontosabb szereplő, igazából a sorozat tizenkét része nem tűnt alkalmasnak arra, hogy ennyi karaktert be tudjon mutatni, sőt, csoda, hogy a főbb szereplőknek volt elég ideje arra, hogy valamit mutassanak magukból. A főszereplő Kouichi-kun nekem egészen szimpatikus volt az elejétől fogva, pedig a hozzá hasonló csendes/szerencsétlen karaktereket (főleg fiúknál) nem szeretem. De ő ennek ellenére egészen logikus gondolkozású volt, nem hagyta magát, még ha valóban kicsit tesze-tosza is volt sokszor. Tetszett, hogy a betegsége ellenére sem hagyta el magát (vagy sajnáltatta magát, ahogy az várható lett volna), barátságos volt, empatikus, még ha picit naiv is helyenként. Rettentően szomjazott az igazságra, amit ki is derített, még ha őt nagyon fájdalmasan érintette is mindezek eredménye, és sokan ellenezték a terveit. Valahogy jó volt látni, hogy hajlandó komolyan foglalkozni az őket érintő problémával, és hogy képes volt az emberekből kihozni azt, ami bennük rejlett. Nem mondom, hogy a kedvenc szereplőim között lesz, de messze felülmúlta az, amit vártam egy ilyen kaliberű szereplőtől, így vele kapcsolatban nagyon pozitívan csalódtam. A másik szereplő, akiről szívesen írnék, az Mei. Elég furcsa lány volt, és mivel mindig nagyon félreérthető helyzetekbe került, ezért vele kapcsolatban iszonyatosan bizonytalan voltam. Nem tudtam, hogy ő most negatív vagy pozitív hős, mit akar, olyan misztikum vette körbe. De egészen megszerettem az anime végére őt is (pedig ő az a hallgatag szereplő-típus, akivel szintén nem tudok mit kezdeni), és szerintem ő is komoly jellemfejlődésen ment keresztül, míg eljutottunk a végkifejletig. Kouichi-kun osztálytársairól csak pár mondatot szeretnék írni. Megértem, hogy csak félig-meddig hittek az őket érintő átokban, de ahhoz képest, hogy idővel mennyire kezdték komolyan venni az egészet, mégsem volt bennük annyi logika, hogy beszéljenek a főszereplő fiúval, amit én erősen furcsálltam. De egyébként szerethetőek voltak azok a fiúk-lányok, akikről kicsit többet is megtudhattunk, ennek ellenére a legtöbbjük teljesen idegen maradt még a sorozat utolsó pillanatában is. A reakcióikat viszont úgy érzem, nagyon jól eltalálták, így ügyesen bemutatva, az emberek milyen szélsőségesen reagálnak a durva helyzetekben (ez egyébként is nagyon a gyengém, szóval külön örültem, hogy volt helyzet, ahol ezt az egészen kibonthatták kicsit). A grafikáról/megjelenítésről: Az anime hihetetlenül gyönyörű volt megjelenésileg. Végig borongós, sötét fények uralták a képernyőt, mikor épp a fényes eget láthattuk, valahogy az is igen ridegnek hatott, tökéletesen rájátszva az ijesztő hangulatra. Szépen meg voltak rajzolva a karakterek, az OP-ED páros is ügyesen el lett készítve, engem különösen az opening ragadott magával. A sorozat tele volt állóképszerű kitekintésekkel, és sok volt a nézőpontváltás, ami nálam különösen jól elérte, hogy fokozódni érezzem az adott helyzeteket. A mindenféle elvont, lolitás/gót stílusú gömbízületes babák is igen betaláltak nálam. Ami meglepően durva volt, az a szereplők halála: ijesztően és szó szerint vérfürdőként lettek megjelenítve, szóval nem is véletlenül az idősebb korosztályt célozza meg a sorozat. A zenékről: Ahogy a grafika, úgy a háttérben megszólaló, rejtelmes zenék is az anime ijesztő/borzongató hangulatát erősítették, én ezekre se tudnék szólni egy rossz szót sem. Mindig segítettek fenntartani az érdeklődésemet, még a kevésbé akciódús jeleneteknél is. Az izgalmaknál meg pláne ütősek voltak, nekem sokat adtak az élményhez, amit a sorozat nyújtott. Az opening és ending is jól illett a sorozathoz, főleg az előbbi, amit az amúgy is nagy kedvenc bandám, a (Rozen Maiden openingek után talán ismerősen csengő nevű) Ali Project adott elő. A seiyuukról: Ahogy mindig, itt is nagyon nagyot alkottak. Különösebb kedvenc hangom nem volt, de mindenki nagyon jól hozta a szerepét, illetve végig tartották a színvonalat is. Összesítve:
Az Another a kevés horror anime egyike, amikkel eddig találkoztam, és nagyon örülök, hogy végül megnéztem. Aki szereti a kicsit véresebb, de komolyabb, nyomasztó hangulatú történeteket meghintve jó sok misztikummal, azoknak mindenképpen ajánlanám megnézésre. De bárkinek, aki kedvet kapott hozzá esetleg, mivel egészen új animének számít, azoknak sem lehet vele gondja, akik finnyásak a grafikát illetően. Jó kis kikapcsolódást és borzongást jelenthet pár estére, míg az ember megnézi, nekem legalábbis kellemes élmény volt. Kuroshitsuji (anime, 2008-2009)
3/7/2015
Az animéről: Eredeti cím: 黒執事 Készítési év: 2008-2009 Részek száma: 24 Műfaj: shounen, fantasy, történelmi, vígjáték Stúdió: A-1 Pictures Eredeti mű: Yana Toboso (manga) Karakterdizájn: Shiba Minako Zene: Taku Iwasaki Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Az anime a Viktória-korabeli Angliában játszódik, főszereplője pedig a fiatal (mindössze 12 éves) Ciel Phantomhive, az egyik nemesi család sarja, aki szülei tragikus halála óta a család fejeként él. Őt támogatja a többi alattvalója közül is kitűnő, rejtélyes komornyik, Sebastian, akiről igen hamar kiderül, hogy nem ember: ő egy démon, akivel Ciel szövetséget kötött, hogy a fiú lelkéért cserébe a démon segít neki megbosszulni szülei halálát, és ennek beteljesítéséig óvja és szolgálja őt. Az anime lényegében több furcsa bűneset körül játszódik, amiket a fiú próbál szolgái segítségével a királynő parancsára megoldani, miközben egyre több dologra derül fény a szülei gyilkossága kapcsán. Mit is gondolok róla? A történetről: Már alapból is nagyon vonzónak találom nem csak a vámpíros, de az angyalos-démonos történeteket, a démonokkal való szövetségkötés már a Goethe: Faust óta a gyengém, így külön örültem, hogy itt is szerepelt ilyesmi. Ami még jobb volt, hogy ennek ellenére nem éreztem klisésnek, Ciel és Sebastian kapcsolata szerintem nagyon különleges, és ezt megfelelőképpen érzékeltetni is tudta az anime. Szeretem a történelmi animéket is (annak ellenére, hogy viszonylag keveset láttam/nézek), és meglepő volt, hogy itt nem japán, hanem európai történelmi helyszínt kaptunk Anglia "személyében". A ruhák, technológia és a zenék (amik egyébként fantasztikusan jók és/vagy szépen kivitelezettek voltak) is nagyon ezt erősítették, ettől függetlenül furcsa volt, hogy a szereplők mégis japánul beszéltek (ez nyilván nem gond, mert animéről beszélünk, de hát mégiscsak elég viccesen veszi ki magát a dolog), amikor meg angolul próbáltak megszólalni a karakterek, mindig jókat mosolyogtam a seiyuuk aranyos kis akcentusán. Ono Daisuke "Yes, my lord."-ja viszont örökké az emlékezetembe véste magát, mert annyira tetszett. ((Na de a seiyuukról majd később. :D)) Érdekes volt az anime felépítése, mármint az, hogy az elején igazából csak belecsöppenünk a dolgok közepébe, meg jönnek az újabbnál újabb helyek, ahol nyomozni kell, és ezek során ismerjük meg csak jobban a szereplőket, az egymáshoz fűződő viszonyaikat. De a végén (tudom, hogy anime original befejezést kapott, mert a manga még a mai napig fut) meg szépen összeálltak a történések és összefutottak a korábban le nem zárt szálak, csak sajnos épp egyértelmű zárást nem kaptunk (bár mivel a harmadik évadot láttam, meg tudom, hogy van második, sejtéseim vannak). Nem minden volt érthető egyébként, főleg az utolsó pár rész volt zavaros a sok akciódús harcjelenet meg a szereplők futkározásai miatt, de azért túlélhető a sok megválaszolatlan kérdés. Mindenesetre nagyon sokszínű világot tárt elénk szerintem a Kuroshitsuji, már csak ha a szereplők mivoltát is megnézzük. Ami a legjobban tetszett talán, az a shinigamik munkája és a fegyvereik. Máskor is találkoztam már velük, mert egész gyakori szereplők az animék/mangák világában, de itt nagyon egyedire sikeredtek. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Nos, ez egy igen jó kérdés. Magával az animével rettentő ambivalens a viszonyom, és egészen régre nyúlik vissza kettőnk története. De kezdjük is az elejénél :D Szerintem nagyon kevés animéket néző ember van a földön, aki ne hallott volna a híres-neves Kuroshitsujiról. A manga iszonyat népszerű, a conokon mindig rengeteg belőle a cosplayer, és nincs az az animézős-mangázós beszélgetés, ahol előbb-utóbb ne jönne szóba. Nagyon lebutított/sarkított dolog lenne részemről azt mondani, hogy egy alapműről van szó, de tény, hogy hihetetlenül ismert. Én speciel nem is tudom már, hol ismerkedtem meg vele, de facebook-on és a helyi animés találkozókon is annyiszor jött szóba, hogy zavarni kezdett, hogy miért van úgy oda érte mindenki, mikor én meg azt se tudom, miről van szó. Főleg, hogy tényleg nagyon dicsérték, Cielt meg Sebastiant is már bőven azelőtt megismertem, hogy akár egy részt is láttam volna az animéből, vagy olvastam volna a mangát. Éppen ezért mikor idejét éreztem, végül belevágtam, és ez az első találkozásunk igencsak keserűre sikeredett az animével. Aki kicsit is jártas a BL-ben, tudja, hogy mennyire kedvelt téma a SebxCiel. Nos, én pont jól kifogtam a fandom valóságot ferdítő hatását, és abban a hiszemben kezdtem bele, hogy a Kuroshitsuji egy BL. Aztán hamar kiderült, hogy nem, nem is shounen-ai, ahogy sokan állították, még csak nem is shoujo. Hanem SHOUNEN. Nyilván semmi gond nem lett volna abból, ha úgy állok neki, hogy ezt tudom, de teljes félreértésben kezdtem bele, és mivel abszolút nem azt kaptam, amire a fandom révén számítottam volna, az animét 2 rész, a mangát 8 fejezet után dobtam, és sokáig tüske volt a szememben, hogy így kiszúrt velem a fandom/az élet. Aztán végül tavaly a nyári szezonban újra animét kapott a manga Kuroshitsuji: Book of Circus címmel, és nagy szkeptikusan ugyan, de hozzákezdtem egy barátom unszolására. És végül igaza lett, mert iszonyatosan tetszett, még engem is meglepett, mennyire. Annak a hatására döntöttem el, hogy végül újra előveszem a első évadot, és meg fogom nézni, most már tényleg. Hátha így, hogy már tudom, mire számítsak, tetszeni fog. És tetszett is. A szereplőkről: Az anime szerintem átlagos számú szereplőt vonultatott fel a maga 24 része alatt, de ők semmiképp nem mondhatóak átlagosnak. Ciel és Sebastian álltak egyértelműen az anime középpontjában. Ennek ellenére túlzás lenne azt mondani, hogy nagyon megismertük őket. Konkrétumok vagy nagyon kézzelfogható dolgok nem derültek ki róluk, inkább csak a reakcióikból lehetett leszűrni, hogy hogy is éreznek vagy mit gondolhatnak. Ciel nekem nagyon ellenszenves volt az elején, ahogy az anime többi szereplője is. Egy önző, elkényeztetett kis ficsúrnak tűnt, de ahogy fény derült a múltjára, úgy egyre inkább rá lehetett jönni, miért is olyan, amilyen. Belegondolva szegény fiú tényleg a szó minden értelmében egy gyerek a maga 12 évével, és ennek ellenére nagyon is koravén módon viselkedett, ami például tudom, hogy többeket furcsán érintett. Én sem egészen tudtam hova tenni az elején, de aztán ahogy haladtam a részekben, egyre inkább megsajnáltam szegényt. Mert adott egy fiú, egy kisgyerek, aki mondhatni egy biztonságos kis burokban élt, amit a szülei húztak köré, megóvva így a kicsit a való világ kegyetlenkedéseitől. Aztán egyszer csak a semmiből kivégezték a szüleit, őt pedig kegyetlenül kirángatták abból a biztos kis pontból, amiben addig élt, és kegyetlenül elbántak vele. Ő pedig részben amiatt, mert nem tudta feldolgozni a szülei elvesztését, és azokat a kegyetlenkedéseket, mocskot és megaláztatást, amit el kellett viselnie, részben pedig a tipikus emberi ösztönből, ami nem hagyja meghalni az embert, segítséget kért. Nem tudom, ezzel ki hogy van, én például szerintem szintén így viselkednék egy ilyen helyzetben. Átkoznám magam a saját gyengeségem miatt, a világot, hogy ilyen történik. Segítséget kérnék, és bárkitől elfogadnám. Ciel is így lehetett vele, és ha egyszer a mennyek nem hallgattak rá, de egy démon megjelent neki, nyilván elfogadta a segítségét. A lelkét ajánlotta fel a démon szolgálataiért... Szóval van egy érzelmileg és értelmileg még fejletlen kisfiú főhősünk, aki azért annyira kegyetlen és furcsa, azért ilyen debil módon a korosztályánál érettebbnek tekinthető, mert olyanokon ment keresztül, amikkel a kortársai normális esetben nem is találkoznak még egy jó darabig. Nem bízhat senkiben, még ha akarna se menne neki egy ilyen trauma után. Az egyetlen valaki (vagyis inkább valami), amiben mégis mondhatni megbízik pedig egy démon, a világ egyik leggonoszabb teremtménye, akiről meg tudja, hogy mivel alku köti össze őket és a lelkére pályázik, nem fogja elárulni. Ráadásul ez a démon az, aki próbálja tanítani a fiút. Ezek után szerintem nem is azon kell csodálkozni, hogy Ciel nem mosolyog (bár néha már rettentően erőltetett, hogy abszolút nem hajlandó semmi szájgörbítésre), és ha kell, megbánás nélkül küld bárkit a túlvilágra. Sőt, szerintem ehhez képest meglepően emberi maradt, mert milliószor kegyetlenebb is lehetne. Így még az is "értékelendő", hogy talált magának egy életcélt, ami erőt ad neki, még ha ez az is, hogy "magával rántsa a Pokolba a szülei gyilkosait", ahogy ő is fogalmazott. És az anime bizonyos pontjain látni azért, hogy noha elég elkorcsosult szegény erkölcsi normája és érzelmileg sem jut önkifejezésre, azért foglalkozik másokkal is, és közel sem olyan érzelemmentes, mint ahogy azt a külvilág felé mutatni próbálja. Ehhez a furcsa célhoz a másik főszereplő (pontosabban a címadó szereplő), Sebastian próbálja hozzásegíteni a fiút. Embernek néz ki (és engem külsőre kísértetiesen emlékezetet Ciel apjára egyébként), és Ciel komornyikjaként dolgozik, mindenben kiszolgálva a fiút. Nekem különösen tetszett, hogy noha démon volt, sosem leplezte le magát. Ciel sem használta ki Sebastian démon mivoltát minden apró gondnál, mint ahogy ez várható lenne az emberi természetet ismerve. Amíg nem volt muszáj, végig annyira emberi maradt, amennyire csak lehetett, főleg a külsejét illetően. Például csak egyszer vette fel a démoni alakját is, de abból is csak részleteket láthattunk (Ciel meg még annyit sem), illetve az anime vége felé láthattuk varjú/holló alakjában megjelenni a visszaemlékezéseknél. Inkább csak az emberfeletti erejét és gyorsaságát nézve tűnt fel, hogy nem ember, ahogy a többi szolgánál is csak a harcjeleneteknél lehetett tudni, hogy nem átlagosak. Azt nem tudom, hogy direkt ilyen vallásos paródia/ferdítés/irónia akart-e lenni, de noha egy démonról beszélünk, meglepően gyengéden és óvatosan bánt Ciellel, még az anime legvégén is mellette állt, így a fiúnak sosem kellett azt éreznie, hogy teljesen magára maradt. Ennek ellenére a főellenségnek tekinthető angyal hihetetlenül gonosz és beteges volt, amit az ember pont nem az egyik legtisztábbnak tartott teremtménytől várt volna. Ami még nagyon megmaradt bennem vele kapcsolatban, az az a jelenet, mikor arról beszélt, hogy elege van abból, hogy ösztönlényszerűen megegyen minden lelket, amit csak elé vet a sors, hanem inkább elszegődött Cielhez, hogy a sok munka és fáradozás után végre egy igazán különleges lélekhez jusson. A többi szereplő is érdekes volt egyébként. Voltak itt shinigamik, egy őrült angyal, démoni kutya, meg amit csak kívánhatott az ember. A legtöbbjükkel nem is volt gondom, tényleg elég egyedire sikeredtek (főleg Grell és Undertaker), viszont a Ciel házában tevékenykedő szolgákat szó szerint ki nem állhattam az elején. Mindig mindenhol ott voltak, ilyen nevetgélős/komolytalan bagázsnak tűntek, akiknek a legnagyobb gondja az életben az, hogy Ciel-sama nem mosolyog. Nagyon sok közük volt ahhoz, hogy anno dobtam az egészet, és az utolsó pár epizódig sokszor irritáltak is, de mikor volt egy kis visszatekintés róluk az anime végénél, egészen együtt tudtam érezni velük, és azóta elvagyok velük. Nem a kedvenceim, de nem húzom már fel magam a viselkedésükön. A grafikáról/megjelenítésről: Egy rossz szavam sincs rá. Mondjuk én nem vagyok túl válogatós, mert nekem ez az utolsó szempont az animéknél és mangáknál is, de szerintem kifejezetten szépek lettek a szereplők. Maximum annyit tudnék megállapítani, hogy az arcformák és a szájak rajzolása szinte mindenkinél ugyanolyan volt (volt a Sebastian-féle férfi vonal, illetve a Ciel-csoportba tartozó, lányosabb rajzolású szereplők), de ez sem zavaró. A hátterek is gyönyörűek voltak, a ruhák nálam külön nagy plusz pontot kapnak. De minden a helyén volt, szerintem a csatajelenetek is mozgalmasak voltak, de az állóképszerűbb részek is nagyon hozták a hangulatot. Amit ki tudnék emelni, az a nagyon hangulatos openingek és a szintén csodaszép második ending. Az első ending sem volt rossz, bár én kicsit kevésbé hangulatosnak éreztem, de mivel az anime második felében kezdtek nagyon komollyá válni a történések, így még illik is az összképbe. A zenékről: Az opening nálam hatalmas kedvenc, és az endingek is szépek voltak, főleg a második tetszett, az hangzásilag nagyon hozta azt a gótikus hangulatot, ami az egész művet jellemzi. Az OST-ok is hangulatosak voltak, leginkább az anime vége felé lettek nagyon erősek, ahogy én éreztem legalábbis. A seiyuukról: Hát róluk én rosszat sose tudnék mondani, itt se teszem. Nagyon ügyesek voltak mind, Sakamoto Maayat nagyon megkedveltem Cielként. Nagyon durván profi seiyuu-csapatot állítottak össze az animéhez, rettentően sokat adtak a műsorhoz, mind a szórakoztató/vicces jeleneteknél, mind a drámaibb pillanatoknál. És persze nem hagyhatom ki Ono Daisuke alakítását, szerintem neki ez az egyik leghíresebb szerepe, és nem véletlenül. Összesítve: Vannak hibái/furcsaságai az animének, meg én sem egészen tudom, hogy miért, de ezek ellenére is nagyon tetszett. Sőt, folyamatosan egyre jobban tetszik az egész Kuroshitsuji-univerzum, és lassan szerintem elkezdhetem félteni magam. Már igencsak gondolkozok a manga olvasásán, de tudom, hogy az a vég lenne, mert biztosan magába szippantana. Ami meg azért durva volna, a kezdetekhez képest meg pláne... Vigyázzon mindenki, mert ragályos! Ajánlani boldogan ajánlanám bárkinek, aki nem ragad le annál a felszínes gondolatnál, hogy itt "mindenki bishi", vagy akit nem hatnak meg a félrevezető CielxSebastian képek, amikkel minden valószínűség szerint összefutott már. Aki kedveli a krimit vagy a gótikus műveket, annak szerintem biztosan el fogja nyerni a tetszését. Sőt, igazából bárkinek tetszhet szerintem, mert egy nagyon különleges alkotásról van szó, amiben sokkal több potenciál, gondolatiság és eredetiség van, mint azt az ember első látásra gondolná róla, főleg a vegyes fogadtatása után. |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|