Devils' Line (manga, 2013-2019)
27/12/2021
A mangáról: Eredeti cím: デビルズライン Készítési év: 2013-2019 Részek száma: 14 kötet Műfaj: seinen, romantikus, dráma, természetfeletti, horror Történet: Hanada Ryou Rajz: Hanada Ryou Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: Tsukasa az egyetemisták mindennapjait éli, amíg vámpírtámadás áldozatává nem válik. A segítségére egy félvámpír rendőr, Anzai siet. Ez a véletlenszerű találkozás mindkettejükben maradandó nyomot hagy, idővel pedig egyre inkább vágynak megismerni a másikat. A kettejük között kibontakozó romantika révén Tsukasa a világ egy egészen titkolt szegletébe nyer bepillantást: megismeri az emberek között, ám a legnagyobb titokban élő vámpírokat. Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Először nem is magával a mangával találkoztam, hanem a belőle adaptált animével, amely annyira megtetszett, hogy végül cikket is írtam róla a Mondóba. Elkezdtem még akkor olvasni a mangát is, mert az anime a tipikus "promósorozat" volt, amely bár a történet és a világ alapjait lefektette, ám a maga nyitott zárásával egyértelműen a még futó képregényre akarta felhívni a figyelmet. Az enyémet pedig teljesen sikerült is! Viszont általában jobban szeretek úgy mangát olvasni (vagy bármit, illetve ez az animékre és más sorozatokra is igaz), hogy az már be van fejezve. Így magamnak tudom beosztani az időt és a tempót, hiszen kevés annál bosszantóbb dolog van, mint amikor egy óriási fordulatot követően (jobb esetben) heteket vagy (rosszabb helyzetben) hónapokat kell várni a folytatásra. Bár követek futó mangasorozatokat is, a történet fonalát és a hangulatot sokkal erősebben érezni szerintem, amikor az olvasó nagyobb adagokat vehet magához. Így bár belekezdtem az akkor még futó Devils' Line mangába is, nem sokkal később meg is álltam az olvasással. Eldöntöttem, hogy inkább bevárom a sorozat végét, most pedig itt vagyok, mert egyben tudtam kiélvezni, és szeretném megosztani róla a gondolataimat. Előrevetítem, hogy sokszor fogom a manga bizonyos elemeit az animéhoz kötődő emlékeimhez hasonlítani, de megpróbálok úgy írni a mangáról, hogy az anime ismerete nélkül is teljesen megállja a helyét. Mit is gondolok róla? A történetről: Ami elsőre is megfogott a Devils' Line világában, az az volt, hogy mennyire érdekes és egyedi szemszögből közelíti meg a manapság már-már klisévé hitványult vámpíros témát. Hiszen persze, más történetekben is szerepelnek vérszívók, de általában állejtős szépségű férfiakként vagy szuper erős természetfeletti harcosokként jelennek meg. A Devils' Line-ban hiába erősebbek az átlagos embereknél és számítanak kimondottan veszélyesnek, azonban inkább tűnt úgy, hogy átokként és szenvedésként élik meg a másságukat. Ugyanis bár a vámpírok közöttünk élnek (a legtöbben a békés együttélés híveiként) és első pillantásra megállapíthatatlan a különbség köztük és az emberek között, ám elég egyetlen vércsepp, hogy az amúgy teljesen békés vámpírok vérre éhező, fékezhetetlen vadállatok szintjére degradálódjanak. Ez a fékezhetetlen vágy az, ami megkeseríti a vámpírok életét (és nehezíti meg a beilleszkedésüket, társkeresésüket stb.). Üdítő volt látni, hogy a vámpírok itt mennyivel másabb köntösbe lettek bújtatva a megszokotthoz képest, és gyakorlatilag mennyi társadalmi probléma kapcsán tekinthetők egyfajta szimbólumnak. Meglepő komolysággal lett bemutatva nemcsak az emberek és vámpírok közötti biológiai/fizikai eltérés, de volt itt szó együttélésről, illetve olyan politikai intrikákról is, amiktől csak számat tátottam. A történet egy egyszerűbb romantikus sztorinak indult, de ahogy telt az idő, úgy bontakozott ki a manga világa, ismertünk meg számos igencsak eltérő (és hiteles) jellemet, a cselekmény pedig sokszorosan megbonyolódott. A mangaka mert komoly és felnőttes témákról beszélgetni, legyen az bűnözés, társadalomkritika, politikai és más összefonódások, vagy éppen a szexualitás. Őszintén szólva engem teljesen meglepett, mert az anime és a manga eleje tényleg csak Tsukasa és Anzai megismerkedésének történeteként indult, de végül egy globális politikai kereszttűzzé nőtte ki magát, amely számos áldozatot és szenvedés hozott magával a manga egyébként sem egyszerű világába. Abszolút nem volt előre látható, de bárcsak mindig ilyen pozitív csalódások érnének! A másik, ami rendkívül tetszett, az a pszichológiai hitelesség, amellyel az egyes szereplők problémáit, útkeresését vagy érzelmi kríziseit ábrázolták. Szerintem kevés olyan manga van, ahol tényleg időt és energiát szánnak arra, hogy akár egy tucatnyi szereplőt is legyen lehetőségünk komolyabb mértékben megismerni (és megszeretni). De a Devils' Line esetében ez tökéletesen sikerült, még az antagonistább jellemeket sem tudtam gyűlölni, mert volt módunk az ő életükbe és érzéseikbe is bepillantani. Nem is beszélve arról, milyen izgalmas jellemfejlődéseknek lehetünk szemtanúi! Nyilván senki se fog teljesen kifordulni önmagából, de a manga képes volt a legfinomabb jellembéli változásokat is érzékletesen bemutatni. Ami külön érdekesség volt számomra, hogy a cselekmény bár sok történést bemutatott a manga világának egy adott szeletéből, ám maga sem tudott tényszerű válasszal szolgálni minden általa feltett kérdésre. A történet valamennyire nyitva is maradt a végén (nem zavaró módon, minden fontosabb történés vagy folyamat valamelyest lezárásra került), de a pozitív, törekvésre buzdító üzenetének hála egészen pozitívan tekint a szereplők jövőjére. Ettől szerintem kimondottan realistának lehet nevezni az ábrázolásmódját (hiszen mi sem ismerjük a jövőnket vagy tudjuk a választ minden kérdésre), és szerettem, hogy a mangaka kérdésein mi, az olvasók is el tudtunk gondolkozni, mert erre is kaptunk teret. A szereplőkről: Mielőtt egyes főbb szereplőkre rátérnék, szeretném általánosságban kijelenteni, hogy mennyire üdítő volt ennyi hitelesen ábrázolt és eltérő jellemmel megismerkedni. A szereplők önmagukban is elég komplexek voltak, de különösen imádtam azt a kapcsolati hálót, amit a mangaka kiépített körülöttük. Nincs két olyan kapcsolat (vagy akár kapcsolati dinamika), ami megegyezne a történetben, mindegyik egyedi a maga módján. Nem is beszélve a sok jellemfejlődésről és más változásról, amin a szereplők keresztülmentek. Amit nagyon értékeltem még, hogy nem végletes jellemekről beszélhetünk: mindenkiben voltak jó és rossz tulajdonságok is, az "ellenségesnek" ábrázolt karakterek sem egyöntetűen gonoszak voltak (és ez teljesen igaz a pozitívabb jellemekre is, az ő lelkükben is volt szorongás, félelem vagy más jellegű sötétség), hanem mindenki megkapta a kellő árnyaltságot. Tsukasa az elejétől kezdve kellemes meglepetést jelentett a bátorságával és közvetlenségével. Tisztában volt vele, hogy mennyire erőtlen és védtelen a vámpírokkal (vagy akár ellenséges emberekkel) szemben, ám mindig megpróbálta kihozni a legtöbbet az adott helyzetekből. Lehetett rá számítani, és sok szereplőnek fontos támasza volt. Nagyon inspirált, hogy nem elmenekült az esetleges problémák elől, hanem igyekezett mindig megfelelőképp kezelni a konfliktusokat és megoldásokat találni a saját (vagy mások) problémáira. Különösen becsültem benne, hogy mennyire komolyan veszi a kapcsolatát Anzai-al, és mennyi esetben és fronton harcolt kettejükért. Anzai félvámpírként olyan szerencsétlen helyzetben volt, hogy gyakorlatilag az emberek és vámpírok világa között félúton megrekedt, és emiatt egyik csoporthoz sem tartozott igazán. De örömmel láttam, hogy a történet központi drámájaként ezt megfelelően kibontották, és bár sok időbe, nyomozásba telt (valamint sok külső segítség is elkélt hozzá), de Anzai idővel el tudta magát helyezni a világban. Sokaknak triviálisnak tűnhet, hogy mennyi esetben problémázott (ez főleg a Tsukasával folytatott kapcsolatán nehezített), de én nagyon át tudtam érezni azt az egzisztenciális krízist, amin keresztülment a történet folyamán. A többi mellékszereplőt is nagyon megszerettem, a kedvenceim közül egyértelműen a Kirio-Nanako és a Takeshi-Mayu dinamikák kerültek az élre. A grafikáról/megjelenítésről: A rajzolás (a szereplőket tekintve) az elején nem nyerte el a tetszésemet. Nincs problémám azzal, ha nem bishoujokat és bishouneneket látok minden panelen, de valahogy kimondottan furcsának találtam a karakterdizájnokat (nem a pozitív értelemben furcsának). Ez idővel azonban változott: a mangaka is sokat fejlődött, illetve az én szemem is egészen hamar ráállt a rajzolásra. Így bár a történet közepén még mindig csak átlagosnak, az utolsó kötetekre azonban kimondottan szépnek találtam a grafikát. A különböző helyszínek és fegyverek, tárgyak rajzolása az elejétől kezdve nagyon tetszett. Részletgazdagok voltak, és könnyű volt mindig térben elhelyezni a látottakat. Összesítve: A Devils' Line szerintem egy nagyon üdítő manga a seinen alkotások között. Egy igazán "felnőtt" történet, benne minden olyan témával, ami a célközönséget érdekelheti: akció, dráma, politika és természetesen romantika, ráadásul ezeket nagyszerű arányban keverte el a mangaka, így egyik sem érződik túl soknak. Nem egy könnyű olvasmány, így inkább azoknak ajánlanám, akiknek nem fekszi meg a gyomrát, ha elmélkedni kell egyéni vagy társadalmi kérdésekben, és akiket nem zavar a vér és erőszak sem, mert ezek is hangsúlyosabb ábrázolást kaptak a képregényben. (Nyilván bárki tehet vele egy próbát, akit érdekel, de nem biztos, hogy mindent kellőképpen érteni fog.)
0 Comments
Joker Game (anime, 2016)
1/3/2018
Az animéről: Eredeti cím: ジョーカー・ゲーム Készítési év: 2006 Részek száma: 12 Műfaj: seinen, katonai, történelmi, dráma Stúdió: Production I.G Eredeti mű: Yanagi Kouji (regény) Rendező: Nomura Kazuya Karakterdizájn: Miwa Shirow, Yahagi Toshiyuki Zene: Kawai Kenji Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A II. világháború kitörésének küszöbén az információ mindennél értékesebbé vált. Ezért, hogy Japán tarthassa az iramot a világgal, Yuuki alezredes létrehoz egy titkos kémszervezetet, a D ügynökséget. Az anime pedig azt mutatja be, a D ügynökség nyolc kémje miként boldogul a világ legveszélyesebb országaiba beépülve. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Őszintén szólva a legelső motivációm az anime megnézésére az volt, hogy láttam, az egyik kedvenc mangakám, Miwa Shirow (írtam az egyik mangája, a Dogs kapcsán már véleményezést) készíti hozzá a karakterdizájnokat. Szóval mondhatni, ez az anime "szerelem volt első látásra". De természetesen nem csak ezért vágtam bele, igazából noha nagyon szeretem a kémes témájú filmeket és könyveket, nagyon kevés olyat találok, ami ténylegesen tetszik is. Ezért gondoltam, teszek vele egy próbát, mert a koncepciója érdekesnek hangzott. Mit is gondolok róla? A történetről: Maga az anime lényegében teljesen epizodikus: egy vagy maximum két részben mutat be egy, a D ügynökség kémével kapcsolatos történetet egy alternatív, kora 20. századi környezetben (leginkább a 2. világháború környékén járunk időben), ám erőteljesen merítve a valódi történelmi eseményekből (Franciaország megszállása stb.). Ez a sorozat második felében is így folytatódik, tehát a legtöbb sorozattal szemben itt gyakorlatilag nem beszélhetünk egy fő történetszálról, amely apróbb mértékben megbújik az epizodikusabb részek alatt, és csak a történet végére bontakozik ki teljesen. A Joker Game különböző történeteit csupán az köti össze, hogy a D ügynökség kémei szerepelnek bennük változatos környezetben. Ez elsőre talán kicsit úgy tűnhet, von le az anime értékéből, de szerintem erről szó sincs. Igaz, nincs egy nagy történetív, amely közrefogja az egyes küldetéseket, de ettől függetlenül az anime bőven megáll a lábán. Az egész sorozat olyan, mintha a D ügynökség ügyeiből egy változatos csokrot állítottak volna össze, és így akarnák bemutatni nem csak a kémeket és az ő válogatott küldetéseiket, de az ügynökség alapítójának alakját és az egész mögöttük álló filozófiát is. Ehhez pedig ez a fajta szerkesztési egység tökéletesen megfelel. Ugyan nem folyamatosan, egybe kapjuk az információkat, de az epizódok közben számos fontos információ elhangzik, amelyeket a néző tud hova tenni. Nekem legalábbis tetszett, hogy ez a fajta felépítés módot adott arra, hogy számos (kimondottan kreatív) környezetben bemutassa az ügynököket, mindezt úgy, hogy egyfajta kellemes misztikumot kölcsönzött az animének, és a készítők nem rágtak mindent a szánkba. Egy olyan kaliberű és mondanivalójú műnek, mint amilyen szerintem a Joker Game, egyébként sem állt volna jól a hagyományos narrálás/történetvezetés. Nem is beszélve arról, hogy az eredeti könyvek is novellákból állnak össze, így gyakorlatilag ezt a felépítést meghagyták az adaptálás során. Az epizodikus történetek is tetszetősek és meglepően változatosak: van, amelyik akciódúsabb, míg sok lassabb tempójú, de minden esetben nagyon jól felépített, logikus megoldás vár az egyes rejtélyek és ügyek végén. Ezek sokszor meglepőek, máskor kevésbé, és előfordul, hogy a logikánk helyett az érzéseinkre hatnak inkább. De ami különösen tetszik az animében, az az, hogy nagyon gyakran hiába figyel oda nagyon a néző, könnyen lehet, hogy egyes szereplők gondolkozásmódja annyira elvonja a figyelmét, hogy akkor sem veszi észre az igazságot, amikor az ott van előtte. Ahogy a való életben, úgy a Joker Game-ben sem minden az, aminek látszik, ezért nem árt nyitott szemmel és elmével figyelni a részeket. Sokszor elég információ hiányában így sem fogunk tudni magunktól rájönni az egyes ügyek megoldására, de minden esetben megtudhatjuk, hogy a kémek ellen dolgozó személyek is miért "járnak pórul". Az anime hangulata engem rendkívül megfogott. A sokszor lassú tempó ellenére sosem éreztem úgy, hogy unnám: a készítők olyan állandó feszültséggel és rejtélyességgel vértezték fel az animét, amelyek akkor sem hagyják unatkozni az embert, amikor az egész epizód csak bizonyos szereplők párbeszédeiből épül fel. Nem is beszélve arról, hogy meglepően sok japános jelleggel is felruházták a történetet: a kisebb látványelemektől és helyszínektől kezdve egészen egyes szereplők világlátásáig és viselkedéséig számos, a szigetország lakóira jellemző motívummal összefuthatunk. Ami különlegességként említhető még, az nem más, mint hogy az anime viszonylag kevés/minimális vérontással és kegyetlenséggel is komoly tud lenni. Általában azt vettem észre, hogy egy sorozat azért tűnik komolynak/nagyobb súlyúnak, mert vagy a hangulata komor, vagy rengeteg vér és kegyetlenkedés van benne. Ám a Joker Game úgy is tud emberi sorsokról, tragédiákról és politikáról szólni, hogy ehhez inkább különleges hangulatot és viszonylag vérmentes ábrázolásmódot körít. A szereplőkről: Nem ritka, hogy a szereplők sokkal hangsúlyosabbak egy animében, mint maga a történet. Ám a Joker Game azon kevés animék egyike, ahol a karakterekről szó szerint semmit se tudunk (de tényleg), ám mégis kiemelt fontosságúak abban, hogy magát a sorozat lényegét megértsük. Tehát adott sok kém, akiket az anime végére se fogunk tudni különösebben megkülönböztetni egymástól. A nevükre pláne nem fogunk emlékezni, és a jellemükről se tudunk meg semmit. És ez így tökéletes. Furcsán hangozhat, de tényleg, és a továbbiakban le is vezetem, hogy miért gondolom így. A főszereplők kémek, akik mindent eldobtak azért, hogy az országukat szolgálják. Nem csak a családjukat, de az egyéni terveiket és vágyaikat is. Lényegében a saját lényüket is megtagadták, hogy mindig azzá az emberré válhassanak, akire a küldetéseik során szükség van. Akár fontos személlyé kellett válniuk, aki központi szerepet vállalva érintkezik másokkal, akár csak a háttérben kellett figyelniük, megtették. Nem lehet úgy akár minden nap más szerepet alakítani, hogy az embernek domináns személyisége van. Nekik már a kezdet kezdetén el kellett veszíteniük minden egyéni jellegzetességüket és preferenciájukat ahhoz, hogy a parancsokat megfelelően teljesítve be tudjanak épülni az adott környezetbe. Gyakorlatilag senkikké váltak, akiket aztán az ügynökség az éppen aktuális céloknak megfelelően formálhatott egy alakká, akit valamilyen hamis névvel és más szintén nem valós adatokkal felruházhattak. A Joker Game zsenialitása az én szemszögemből pont ebben jelenik meg igazán. Hogy a kémeket végre itt reálisan ábrázolták. Igen, talán jellegtelen, érzéketlen embereknek tűnnek, szinte már gépeknek, mert azok is. Mert az ő munkájukat másképp nem lehet levégezni. Személy szerint sosem szerettem azokat a kémes alkotásokat, ahol az ügynökök feltűnősködő, random lövöldöző szépfiúk voltak (gondolok itt pl. a James Bond filmekre...). A Joker Game kémei azonban valódi kémek, akik ha kell, egy egész epizódon keresztül a szemünk előtt vannak. Ám ha csak annyi a szerepük, hogy huszonöt perc alatt csupán annyi időre jelenjenek meg, hogy az egyik szereplőnek egyetlen mondatot mondjanak, hát akkor annyira bukkannak fel. Az anime kémei valódi ügynökök valós feladatokkal és ezeknek megfelelő szerepkörökkel. Nem többek és nem kevesebbek. De pont ettől tökéletes kémek az én szememben. A sorozat pedig nagyon jól bemutatja, mennyi kitartás, odaadás és önfeláldozás (szó szerint) kell ahhoz, hogy valaki kém lehessen a D ügynökségnél. És még azok, akikben megvan a kellő erő vagy intelligencia, sem biztos, hogy jó kémek lennének. Emellett persze ők is csak emberek, így hibázhatnak és ahogy mindenki, meg is halhatnak. Így attól függetlenül, hogy szerintem tökéletes kémek, ez a tökéletesség csak eddig terjed, mert minden más szempontból pont ugyanolyan átlagemberek, mint a nézők. A grafikáról/megjelenítésről: Mint korábban említettem, az anime megjelenése (különösen a karakterek külseje) nagyban hozzájárul ahhoz, hogy elkezdtem nézni a sorozatot. Így erről csak pozitívumukat tudnék írni: a szereplők külseje letisztult, felnőttes, abszolút nem a szokásos "nagy szemű szereplők"-ről beszélhetünk a Joker Game esetében. Emellett a környezet is gyönyörűre sikeredett: noha sok az állókép, ám a hangulatteremtő és térben behatároló szerepnek szerintem abszolút eleget tesznek. A zenékről: Az OP-ED páros számomra annyira nem volt megfogó (az ED inkább, de az sem kiemelkedően), de ettől függetlenül mind képvilágukban, mind hangzásukban maximálisan illettek az animéhez. A háttérben megszólaló dallamok viszont nagyon tetszettek, azok legtöbbször akár önmagukban is bőven megállják a helyüket, és azóta is szívesen hallgatom őket, mert nagyon hangulatosak (nem egyszer kaptam magam azon, hogy már a hideg rázott tőlük, olyan mélységet segítettek kihozni mindig a történésekből is). A seiyuukról: Rettentő régen láttam olyan animét, amelyben annyi kedvenc japán szinkronszínészem (gondolok itt főleg a férfiakra) megfordult volna, így minden egyes alkalommal nagyon örültem, amikor egy-egy újabb kedvencem szólalt meg a részek előre haladtával. Mint mindig, itt is zseniálisan alakították a szerepüket. Összesítve: A Joker Game szerintem egy rettentő hangulatos, mély mondanivalójú anime. De pont amiatt, hogy igen sokszor politikai/katonai témákat feszeget, komor a hangulata és legtöbbször nem akcióorientált, valószínűleg inkább tekinthető erőteljesen réteganimének. Ettől függetlenül aki hozzám hasonlóan végre igazi kémtörténetekre vágyik, vagy csak szereti a komolyabb, seinen animéket, nyugodtan tegyen vele próbát. .hack//Sign (anime, 2002)
11/11/2017
Az animéről: Eredeti cím: .hack//SIGN Készítési év: 2002 Részek száma: 26 Műfaj: seinen, fantasy, dráma, lélektani, sci-fi Stúdió: Bee Train Eredeti mű: Project .hack Rendező: Mashimo Kouichi Karakterdizájn: Ban Yukiko Zene: Kajiura Yuki Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A főszereplő, Tsukasa emlékeitől megfosztva ébred fel a The World nevű MMORPG-ben. Nem tud semmit a játékon kívüli életéről, csupán annyi biztos, hogy nem képes kijelentkezni. Az őt körbeölelő rejtélyre hamarosan több más játékos is felfigyel, és a fiú köré csoportosuló szereplők próbálják kideríteni, mi állhat Tsukasa állapotának és a játékban felszín alatt bekövetkezett furcsa változásoknak a hátterében. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Még valahogy nagyon az "animés pályafutásom" elején belefutottam a .hack franchise-ba, de sosem volt időm vagy lehetőségem jobban elmélyedni benne. Pedig nagyon jókat hallottam és olvastam róla, bár mivel nem is nagyon volt senki, akivel beszélgethettem volna róla, talán ezért is lehet, hogy eddig tartott a közelebbi megismerkedésünk. A 2010-es évektől kezdve azonban egyre többet találkoztam vele, hiszen szinte minden "oszt a játékban ragadtak" és "hoppá, átkerültünk valami fantasy világba"-típusú animénél láttam hivatkozást a .hack-re mint eme két műfaj előfutárára/atyjára. Így nem volt mese, ideje volt tényleg közelebbről is megnéznem ezt a klasszikust. Mit is gondolok róla? A történetről: A történet tényleg olyan jó, mint hallottam. Próbáltam nem különféle elvárásokkal nekiülni, hanem nagyon nyitott szemlélettel elkezdeni (főleg úgy, hogy féltem, sok műfaji sajátosságot esetleg unni fogok, amiket később készült animékben/mangákban láttam már), nehogy csalódnom kelljen, de a Sign minden elvárásomat felülmúlta. A legfontosabb tényezők egyike a történet tempója. Olvastam, hogy ne egy SAO-hoz hasonló akciódús sztorit várjak bombasztikus stílusban meganimált harcjelenetekkel, mert ez egy lassabban kibontakozó történet lesz, de őszintén szólva engem is meglepett, mennyire kényelmes ütemű volt az anime cselekménye. Szerintem soha egy ilyen furcsán tagolt szerkezetű és szinte már kínosan lassú történetvezetésű animét nem láttam még. Ennek ellenére ezeket abszolút nem negatívan éltem meg. Lassú tempó alatt igazából azt értem, hogy nagyon kevés dolog történik a szereplők párbeszédein kívül. A sorozat egésze (pár rövidebb akciójelenetet és sok gondolkozásra időt adó, csendes részt leszámítva) tényleg csak beszélgetésekből és a karakterek interakcióiból épül fel. Ezekből ismerjük meg a valódi történetet és a "The World"-öt, az anime legfőbb helyszínűül szolgáló MMO-t. Így tudunk meg többet a szereplőkről, az ő kapcsolatukról, illetve nagyon minimális mértékben a való életbeli énjükről. Most jöhetne a kérdés, hogy akkor mégis mi olyan nagy szám a történetben? Ezt két szóval lehetne egyszerűen megválaszolni: dráma és hangulat. Az anime attól függetlenül, hogy milyen zavartalanul bontogatja ki a cselekményt (nem győzöm hangsúlyozni, hogy még a Lucky Starban is messze több az akció, pedig az is főleg beszélgetéseken alapuló paródia), hihetetlenül erős atmoszférát tud teremteni. Az egész sorozat gyakorlatilag egy nagy, állandó feszültséget fenntartó misztikus nyomozás a játékban megjelenő furcsa jelenségek után, miközben bőven van idő igazi jellemeket és problémákat teremteni a karaktereket illetően. Éppen ezért nem is tűnt soha egy percre unalmasnak az anime: bőven volt benne jól adagolt, minőségi tartalom, amely képes volt végig fenntartani az érdeklődésemet. Nem kellettek ide nagy volumenű harcok, világmegváltó hősök vagy jól hangzó mondatok, hogy nagyszerűen szórakozzak. A Sign egy olyan történet, amely hétköznapi embereket mutat be egy fantasztikusan jól felépített, egyedi játékvilágban, mindezt pedig nagyon okosan kivitelezve és nagyon valósághű reakciókat bemutatva. Az egyetlen dolog, ami esetleg negatív lehet, az az, hogy az animét nagyon hamar lezárták, szinte mondhatnánk azt is, hogy levágták a végét. Ez azért van, mert a történetet viszik tovább a játékok, illetve a franchise többi tagja. Engem emiatt nem is zavar annyira, mert tudom, hogy előbb-utóbb minden kérdésemre választ kapok, de az, aki önálló műként szeretné értékelni a Sign-t, az könnyedén csalódhat benne emiatt. Hiszen (ha túltette magát az akció hiányán) részese lehet egy aprólékosan kidolgozott világnak, nagyszerű történetet élhet meg szerethető karakterekkel, és az egész cselekményt levágják a huszonhatodik részben, az ember pedig csak ül és pislog, és hiába próbálná nézni a következő részt, rá kell döbbenie, hogy "hát ennyi volt". A szereplőkről: Az animét egyértelműen a precízen megalkotott szereplőgárda keltette életre. Az interakcióik nagyon hitelesek és jól követhetőek voltak, a Sign egy nagyon jól kiépített karakterkapcsolati hálózatot volt képes megjeleníteni a maga huszonhat epizódjában. A történet is érdekes kettősségre épül: "The World" világát a szereplők játékhoz való viszonya alapján lehetett definiálni, míg a szereplőkkel kapcsolatos ismereteinket pedig pont úgy mélyíthettük el, hogy megfigyeltük őket a játékban. Emellett persze néha egy-egy villanásnyi időre bepillantást nyerhettünk a valódi életkörülményeikbe, illetve pár a játékba szivárgó információ alapján azt is megtudhattuk, milyen érdekes jellembeli különbségek vannak a valós személyiségük és a játékbeli énjük között. A főszereplő, Tsukasa nekem elsőre egy nagy rejtély volt. Logikátlannak és ostobának tűnt a viselkedése, hogy zsigerből elhatárolódik mindenkitől, de idővel, ahogy több minden derült róla ki, megértettem, hogy miért viszonyul olyan furcsán másokhoz. Hogy nyilván az ember bizonytalan nem csak önmagában, de másokban is, ha nincsenek emlékei, emiatt pedig könnyen sebezhetővé és manipulálhatóvá válik. Továbbá Tsukasa az emlékei hiánya ellenére végig magában hordozta a való életben szerzett lelki sérüléseit, amelyek szintén nem segítettek neki a beilleszkedésbe. Ennek ellenére óriási fejlődésen ment keresztül az anime alatt. Megtanult bízni másokban, valamint elfogadni önmagát és az életkörülményeit. Leküzdötte azt a vágyat, hogy továbbra is meneküljön a problémái elől, és az újonnan szerzett barátai támogatására képes volt annyi erőt gyűjteni, hogy képes legyen szembenézni a legnagyobb gátlásaival és félelmeivel. Subaru a végtelenül kedves, ám naív és erőtlen hime kliséjének tűnt elsőre, ám idővel ő is sokkal nagyobb teret kapott, hogy kibontakozhasson. Megérthettük, miért olyan kis "nyamvadt", amilyen. Idővel pedig egy olyan jellemmé vált, aki Tsukasához hasonlóan képes volt elfogadni önmagát és másokat is. Lábra állt, és megszabadult azoktól a negatív helyzetektől és érzésektől, amik addig gúzsba kötötték. Így végül saját elhatározásából lépett arra az útra, amely úgy gondolta, hogy boldoggá teheti. Mimiru alapjáraton egy buta lányként definiálta magát mindig is. És valóban sokszor gyerekesen viselkedett, illetve nem értett meg felnőttesebb dolgokat vagy komolyabb összefüggéseket. Ennek ellenére ő volt a csapat legszínesebb tagja, az aktuális hangulatfelelős. Ez így elsőre nem tűnhet soknak, de a sorozatban számos olyan helyzet volt, amelyeket Mimiru mosolya vagy személyisége tett jobbá vagy mentett meg. Nem egy szereplőt segített át a nehéz időkön, mert a karakterek közül messze ő volt a szociálisan legérzékenyebb jellem, és ebben a történetben nagy szükség volt a lány érzelmi hozzáállására és intelligenciájára. A fontosabb szereplők közül még Bear és BT azok, akiket ki szeretnék emelni (bár lenne még szereplő bőven, akikről érdemes lenne írni). Ők két nagyon ellentétes jellem, akik ezt azonban (illetve úgy alapból az ellentéteiket) felnőtthöz méltó módon tudták kezelni. Bear nagyon atyáskodó volt, ami miatt hamar meg lehetett szeretni. BT-t az elején nem kedveltem, mert nagyon önzőnek és manipulatívnak tűnt, de idővel arra is fény derült, hogy miért ilyen, illetve hogy ezeket leszámítva is igen mélyérzésű szereplő. Az egyik kedvencem pedig a nagyon sunyinak és gonosznak tűnő szereplő volt, Sora. Érdekes volt látni, hogy attól függetlenül, ő is milyen klisés negatívabb szereplőként lett bemutatva, idővel mennyi oldalát (vicces, komoly, helyes ítélőképességű stb.) képes volt megmutatni a történet folyamán. A grafikáról/megjelenítésről: Az animét a Bee Train csinálta, akikről őszintén szólva nem is igazán hallottam eddig (pedig utánanézve készítettek olyan animéket, amiket ismerek), és szerintem jó munkát végeztek a Sign kapcsán. Nagyon tetszettek a hátterek, gyönyörűvé tették a The World egyébként is sokoldalú és hangulatos világát. Illetve nekem nagyon gyengém az a fajta karakterdizájn, amivel az anime szereplői megjelentek. Igen, régebbi kicsit, de nem is ezeket a nagyon tucatfejeket kellett nézegetnem, ami egészen nagy felüdülés volt (persze tisztelet a kivételnek, újabb animéknél is vannak nagyon karakteres karakterdizájnok). Különösen a szereplők ruhái, fegyverei és testeiken lévő jelek/tetoválások nyerték el még a tetszésemet. A zenékről: Az opening és ending nem volt rossz, de nekem az epizódok alatt felcsendülő OST-ok tetszettek a legjobban. Ezek ugyanis helyenként nagyon szokatlan dalok és dallamok voltak (már amikor megszólaltak, egész sok csend is volt a részekben), de első hallásra beleszerettem mindegyikbe. Mint kiderült, Kajiura Yuki komponálta őket, akinek különösen szeretem a műveit, így utólag nem is ért meglepetés, hogy zeneileg ennyire erőteljesre sikeredett a Sign. A seiyuukról: A szinkronszínészek közül egyedül Miki Shinichirot ismertem (mikor őt meghallottam, szinte el is sírtam magam örömömben, annyira rég hallottam már utoljára, és emiatt iszonyatosan hiányzott is), a többieket névről nem ismerem. De pont emiatt is volt nagyon érdekes nézni az animét, mert nem mindenhol Kaji Yuuki, Miyano Mamoru és Ono Daisuke meg a többi nagyon híres (és gyakran alkalmazott) seiyuu szerepelt. Mindenki nagyon jól alakított, de nekem Miki Shinichiro (ki más) és Yanka Hiroshi tetszett talán a legjobban. Összesítve: A .hack//Sign szerintem is joggal annyira népszerű és jó értékeléseket bezsebelt anime, amilyen. Egy elsőre ugyan lassú tempójúnak és unalmasnak tűnő sorozat, ami viszont a részek előre haladtával be tudja bizonyítani, hogy állandó akció és modern animáció nélkül is lehet valami izgalmas, hangulatos és időtálló. Aki szereti a "játékban ragadós" műfajt, és kíváncsi rá, hogy a mindenki által ismert SAO-n kívül hogyan lehet teljesen máshogy megközelíteni a témát, mindenképp adjon neki egy esélyt. Még ha a vége eléggé le is lett vágva, már maga a hangulata olyan, amiért megéri végignézni ezt a huszonhat részt. Az animéről: Eredeti cím: 機動戦士ガンダム サンダーボルト Készítési év: 2015-2016 Részek száma: 4 ONA Műfaj: seinen, mecha, dráma, lélektani Stúdió: Sunrise Eredeti mű: Ohtagaki Yasuo (manga) Karakterdizájn: Takaya Hirotoshi Zene: Kikuchi Naruyoshi Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Az anime a Gundam UC univerzumában játszódik, és az Egy Éves Háborút ábrázolja a Villámlás Szektorban. Itt küzdenek a háborúskodó felek ászpilótái: Io Fleming, a Földszövetség pilótája, és Daryl Lorenz, a Zeoni Fejedelemség mesterlövésze. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Mivel nemrég egészen belecsöppentem a Gundam világába, és eléggé jól haladok az UC univerzumban, gondoltam, megnézem ezt az animét is. Ahogy láttam, időben igazából ugyanakkor játszódik, mint az 1979-es Kidou Senshi Gundam, meg már értettem annyira a leírás alapján, hogy miről is fog szólni ez a négy ONA nagy vonalakban, szóval úgy döntöttem, hogy megnézem. Mit is gondolok róla? A történetről: Ez az anime valami brutális. Én az alapsorozatból meg az eddig elkezdett/látott Gundam animéimből indultam ki, tehát számítottam rá, hogy fognak benne szereplők meghalni, meg háborús történetről lévén szó, lesz majd benne kegyetlenség meg harcok, de nem olyan mennyiségű és mértékű kegyetlenségre számítottam, mint amennyit ez az anime bemutatott. Így elég hamar úgy éreztem, magam, mint aki egy gyomorszájba vágás után a levegő után kapkod. A történet hiába rövid (mert azért négyszer tizennyolc percet nehezen mondhatnánk hosszúnak), mégis nagyon tömény. Nem kapkodós tempójú, de elég sok minden történik benne, a jelenetek, nézőpontok csak úgy válogatják egymást, ám abszolút nem válik követhetetlenné. A töményt inkább úgy értem, hogy messze több dolgot sűrítettek bele, mint amennyire az ember számítana. Elég hamar megismerhetjük két főszereplőnket, sokat azonban nem tudunk meg róluk. Inkább csak annyit, hogy milyen körülmények között élnek, mi a feladatuk, illetve milyen zenét hallgatnak. A zene egészen fontos szerepet játszik a szereplők között, egyrészt összeköti őket (mert mindketten ezt hallgatják, így egy közös pont az egyébként másmilyen életükben), másrészt mégis teljesen elszeparálja őket. A zene ugyanis nem csak az ízlésükről árulkodik, de a számok egy része (illetve maga a lejátszó készülék) a múltjukhoz is kötődik, és ezzel is érzékeltetik a készítők, mennyire hasonló, mégis alapjában véve különböző főszereplőkkel fog operálni a sorozat. Az anime hangulata nagyon erőteljes. Az egész képi világ sötétebb, nyomasztó, és hiába tettek bele színeket, én mégis nagyon fakónak éreztem őket, főleg összehasonlítva a sok ronccsal és az űr rideg sötétségével. A mű központi témája a háború, ez az abszolút úr és a mindent meghatározó tényező. Szó szerint a pokolba invitál meg minket az anime, ahol a két háborúzó fél (a Földszövetség katonáinak és a zeoni haderőknek a) gyötrelmeit láthatjuk. Tökéletesen ábrázolja a háború esztelenségét, azt a hihetetlen embertelenséget, a mértéktelen szenvedést és elkeseredettséget, amit az emberek éreznek. Már nem is tudja igazából senki, hogy miért harcolnak (vagyis mégis, de csak mint droidok ismételgetik maguknak a szereplők), csupán a begyűrűződött gyűlölet miatt pusztítja egymást a két fél. Nem a „magasztos cél” és nem a parancsok számítanak. Egyedül az, hogy bármi áron, de életben maradjanak, illetve megbosszulják az elesett bajtársaikat. És a háború nem ismer tabukat. Nem számít, hogy valakit a család vár otthon, vagy a szeretője várja a bázison a visszatértét. Nem számít, hogy az illető nő vagy férfi. Még az sem, ha gyerek, őket is ugyanúgy beküldik ágyútöltelék gyanánt meg létszámnövelés ürüggyel meghalni. És persze szenved, aki kiadja a parancsot, szenved, aki végrehajtja. Az is, aki megsérül, de szinte még a halottak is, akiknek már minden mindegy. Az ONAk zseniálisan, mégis hihetetlenül gyötrelmesen mutatják be, milyenek a háborús hétköznapok. Hogy miként válik mindenkiből emberi roncs, hogy ég ki a katonákból minden érzelem, még a fájdalom is. A legtöbben a múltjukba kapaszkodnak, az egyetlen szikrányi reménybe és békébe, ami még a korábbi életükből származik, a legtöbbeknek azonban ez sem hoz megnyugvást, és nem tud elég erőt adni. Hogy őszinte legyek, én többször meg kellett, hogy állítsam az animét (a második részt többször is), mert nem egyszer el is sírtam magam. Sírtam, mert szó szerint fájt, amit láttam. Borzasztó volt nézni ezt a sok tönkrement életét, ezt a sivár, életnek nevezett valamit, amiben a szereplők léteztek. És mikor azt hittem, nyomorult Daryl életét nem tehetnék rosszabbá SPOILER (miután amúgy is elveszítette két lábát még a háború elején, amitől nyilván rettentően szenvedett, a harcok során elveszített még egy fontos végtagot), akkor jött a fekete leves (miszerint az egy szem épen maradt végtagjától is megfosztják, hogy így beültethessék a zeoni szuperfegyverbe, amivel megmentheti a társai életét). SPOILER VÉGE Na, az a jelenet volt nálam az egész anime csúcspontja, és akármennyire nem akartam volna már sírni, csak kibukott belőlem még pár percnyi zokogás. Mert iszonytató volt látni, mit tesznek vele. Akkor komolyan úgy éreztem, hogy meghalt bennem valami, amit talán úgy lehetne hívni, hogy emberség. A történet tehát brutális a szó minden értelmében, az én lelki világomat legalábbis rendesen hazavágta. Ennek ellenére tetszett, mert tényleg egy elég szép, átfogó képet adott a háborúról, még úgy is, hogy az ONAk alapjaként szolgáló manga még fut. A komor hangulatát is meg-megtörte pár szép pillanat, vagy a nagyon siratós visszaemlékezések, amikből a szereplők életét ismerhettük meg jobban, vagy éppen a katonák küldetésen kívül, szórakozással töltött idejét. Ettől függetlenül tényleg nagyon nyomasztó és drámai anime volt, ami tele volt tragédiákkal, borzalmakkal és kitörő érzésekkel, amik végül engem is magukkal ragadtak, és azóta se eresztenek. Valamint eléggé elgondolkoztató alkotás, ami után egészen más szemmel fogok tekinteni minden háborúra. Az egyetlen, amit sajnálok, az tényleg az, hogy nem befejezett történetről beszélünk (bár írtam már, hogy még fut a mangája), illetve hogy nekem a legvégén se adott feloldozást. A szereplőkről: Leginkább a két főszereplőről, Ióról ás Darylről szeretnék írni kicsit, mivel a többiek amúgy sem voltak annyira hangsúlyosak. Érdekes volt látni, hogy mennyire ellentétes jellemek. Nem csak a zenei ízlésük, de a viselkedésük alapján is. Daryl egy csendesebb, visszahúzódóbb srác. De talán pont emiatt ő tűnt számomra az érzelmesebb félnek, és emiatt lehetett az is, hogy vele (és az ő fájdalmával is) jobban tudtam azonosulni. Nagyon szépen bemutatták, hogy mennyire ragaszkodik az emlékeihez, hogy mennyire foglalkozik a társaival, és emiatt ő valamennyire emberibbnek is hatott. Vele ellentétben Io valami iszonyat magabiztos és nagyszájú volt, de valószínűleg a háború őrülete volt, ami ilyenné tette (és részben ezzel kompenzálta az érzelmi gondjait). Vele és az ő szenvedésével is együttéreztem, de rendkívül bántott, hogy a testi fogyatékossága miatt lenézte Darylt. Valahogy olyan érzésem volt, hogy Daryl noha testi fogyatékosságban szenved, úgy Ionak inkább a lelki problémái a meghatározóak. Ami a legszomorúbb, hogy ha más körülmények között találkoznak, és felfedezik, annak ellenére, hogy mennyire eltérő a jellemük, mégis mennyi közös vonásuk van, jó barátok lehettek volna. A grafikáról/megjelenítésről: Az animét a Sunrise készítette, akikre egy rossz szót sem lehet szólni az ONAk kapcsán, nagyon kitettek magukért. Gyönyörűek voltak a harcok, és összességében minden a helyén volt (a szépen megalkotott visszaemlékezésektől elkezdve a szereplők mimikáján át a hangulatos háborús hátterekig). Nem kíméltek a vértől meg a robbanásoktól sem, de ezeket is szépen megcsinálták. Illetve kicsit a megszokottól eltérő volt a karakterdizájn, de nekem ez is nagyon tetszett, mert valahogy nagyon illet az egész történethez. A zenékről: Opening nem volt, így arról nem tudok írni, viszont a részek végére betett dalok kellemesen drámaiak voltak, illettek az ONAkhoz. Az OST-ok elég határozottak voltak, főleg a harcok alatt betett őrült melódiák tetszettek. Nagyon jól visszaadták mind a harc esztelenségét, mind a karaktereken úrrá lévő tébolyultságot. A seiyuukról: Nagyon jól játszották a szerepüket, szerintem túl jól is, mert még rémálmaimban is üldözni fog ez a sok szenvedéssel teli, gyűlöletes és riadt kiáltozás... Összesítve: A Mobile Suit Gundam Thunderbolt egy nagyszerű háborús dráma, meseszép köntösbe bugyolálva, de nem érdemes megfeledkezni róla, milyen rémesen súlyos téma áll a középpontjában. Éppen ezért inkább csak olyanoknak javasolnám a megnézését, akik bírják a gyötrelmeket, és van hozzá elég erős idegzetük. Érdemes hozzá látni legalább az alapsorozatot (az 1979-es Kidou Senshi Gundamot, hogy az ember térben és időben el tudja helyezni a Gundam UC-ban (más mondjuk még több Gundam animét is szükségesnek tart hozzá), de szerintem anélkül is meg lehet nézni, mert az üzenete elég egyértelműen átjön úgy is. A mangáról: Eredeti cím: ドッグス Készítési év: 2000 Részek száma: 1 kötet (6 fejezet) Műfaj: seinen, sci-fi, akció, dráma, misztikus Történet: Shirow Miwa Rajz: Shirow Miwa Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: A történet négy, látszólag teljesen független emberről (a volt bérgyilkos Mihairól, a múltja után kutató Heineről, a bosszúra éhes Naotoról, illetve a szabadúszó információkereskedő Badouról) szól, akik a manga címében is megjelennek. Ők ugyanis azok a kóbor kutyák, akik a történetben megjelenő pokoli, bűnben és szenvedésben tocsogó jövőbeli világban próbálnak boldogulni. (A manga a Dogs: Bullets & Carnage című sorozat előzetese, simán Dogs, illetve Dogs: Prelude néven is ismert. Az itt megjelenő szereplők a későbbi folytatás főszereplői.) Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Őszintén szólva nem is emlékszem már, hol találtam rá erre a mangára. Még valami rémlik, hogy böngésztem meg keresgéltem MangaFoxon vagy MangaReaderen, és mintha ott futottam volna össze vele. Az viszont egész biztos, hogy rég olvastam, és nagyon hamar belopta magát a szívembe, mert mikor találkoztam vele, épp valami ehhez hasonló, komolyabb olvasmányt szerettem volna, így tökéletes volt számomra. Láttam az adaptációt (OVA) is, sőt, a folytatását jelentő sorozatot is rögtön olvasni kezdtem, és az egyik kedvencemmé nőtte ki magát. Nemrég lehetőségem is volt megvenni a kötetet, és így, újra elolvasva jutott eszembe, hogy írhatnék róla kicsit, hátha valakinek esetleg sikerül meghoznom hozzá a kedvét. Ugyanis ez szintén azon művek egyike, amik noha nagyon népszerűek külföldön és rengeteg bennük a potenciál, de hazánkban nem igazán látom, hogy foglalkoznának vele, ami nagy kár. Mit is gondolok róla? A történetről: Tipikusnak is lehetne mondhatni azt a sötét, mocsoktól és szenvedéstől nehéz levegőjű, tényleg iszonyatosan borongós és kegyetlen alternatív jövőt, amit a manga tár elénk. De meglepő módon mégsem az. Nehéz lenne megfogalmazni, miért nem klisés, de nem az. Talán pont azért, mert nem kapunk semmilyen bevezetést, és úgy kezdjük el olvasni a mangát, hogy magáról a világáról csak annyit tudunk, hogy a jövőben játszódik, illetve talán a tartalomleírás alapján tudhatjuk a főszereplők neveit. Nem rágják a szánkba, hogy atomháború söpört végig a Földön vagy hogy milyen lények irtották ki az emberiség nagy részét. Semmi ilyen tipikus leírást nem kapunk. Ahogy haladunk előre az oldalakon sem látunk mindenféle röpködő autókat, mechákat, vagy bármit, ami akármilyen kézzelfoghatóbb dolgot árulna el a világból. Sőt pont egy, a Keresztapát (illetve ezzel együtt a múltat is) idéző mediterrán környezetben találjuk magunkat, ami később sem változik sokban, csupán néhol alvilágibbnak tűnik vagy épp a nyomornegyedek hangulatát idézi. A manga világa sok helyszínnel és érzettel operál, és nem a tipikusan behatárolható fajta, de szerintem nagyon kellemes egyveleget alkot. Most jöhetne a kérdés, hogy akkor honnan is tudjuk meg, milyen ez a világ pontosan? A válasz igen egyszerű: a szereplőkön keresztül. Az ő történetük, érzéseik és tetteik kalauzolnak minket, ezeken keresztül nyílik meg a világuk igazi mélysége. Az, hogy az emberek mennyire felszínesnek és közömbösnek tűnnek, mégis mennyi fájdalommal élnek együtt. Hogy hiába erősek, akkor is lehetnek tehetetlenek és gyengék. Hogy ebben a világban nincsenek tabuk, nincsenek erkölcsök, és pláne nincs, aki biztonságban van. Hogy a pénz az úr, a fegyverek pedig többet beszélnek, mint maguk az emberek. Igazából rengeteg dolgot bemutat a manga ebben a pár fordulatos történetben, amik ugyan ridegnek és fájdalmasnak tűnnek, és részben azok is, azonban mégis hihetetlenül érzelmesek és elgondolkoztatóak, csak az kell, hogy az ember hagyja magát sodródni az árral. Engem mindegyik rendkívül megdöbbentett illetve megérintett, és még én is meglepődtem, mennyire erőteljes reakciókat (sírás, nevetés), illetve érzéseket (féltés, sajnálat, szeretet) csaltak ki belőlem. Igaz, én elfogult vagyok a mangával, mert alapból nagy kedvencem, de szerintem a maffiás/cyberpunkos témákat, amikkel dolgozik, nagyon szépen kivitelezi. Az alvilágot is szépen bemutatja a szereplők segítségével, illetve azt a fizikai és lelki nyomort, amiben a hétköznapjaikat élik. A történetvezetés szerintem mindegyik történetnél tökéletes volt, mert voltak ugyan kicsit nyugodalmasabb, párbeszédes részek, ahol kicsit volt időnk megszokni a szereplőket és a helyzetet, amikben voltak, mégsem volt unalmas a manga, mert mindig történt valami (vagy ténylegesen, vagy láthattunk visszaemlékezést), ami meglepetést okozott, illetve nem egy tűzharc is kerekedett. Ami pedig teljesen levett a lábamról, az az volt, hogy az egyes fejezetek szereplői később más történetében is feltűntek mellékszereplőkként, így még inkább erősítve a tényt, hogy egy világ szereplői, valamint így ismét felidézve a kötet alcímét. A szereplőkről: Több szereplő is megfordult a mangában, de az egyes történetek főszereplői egyértelműen kiemelkedtek, így róluk is szeretnék többet beszélni, mert őket érzem meghatározónak. Mihai-al ismerkedhettünk meg az első történetben, ő a szereplők közül a legidősebb. Eléggé semmilyen szereplőnek tűnt az elején, amit sokáig nem tudtam hova tenni (alig beszélt, kevés érzelmet mutatott ki), sőt, bizonyos helyzetekben egészen papucsként viselkedett, amit meg viszont azért nem értettem, mert a vélemények meg az ismertetők alapján, amiket olvastam a mangáról, nem ilyesmire számítottam. Sőt, a múltbéli visszaemlékezések alapján sem olyannak tűnt. De igazából mire megkérdőjeleztem szegényt, elértünk a manga csúcspontjához, ahol megértettem, hogy azért olyan, amilyen, mert a múltjával együtt az érzéseit (főleg a fájdalmát) is mélyen magába akarta temetni. Persze ez nem olyan dolog, ami gyakran sikerülne (pláne nem egy ilyen történetben), és itt sem így történt, jó sok drámát öntve így a nyakamba (meg mindenkiébe, aki érzékenyebb az ilyesmire). A lényeg nála igazából az, hogy ő volt számomra a leginkább problémás szereplő a mangában, mert nagyon lassan és nehezen tudtam vele azonosulni (még most sem sikerült teljesen, de fogalmam sincs, miért), de egy nagyon pozitív és támogató szereplő. Talán ez nem tűnik olyan nagy dolognak, de a Dogs világában igenis nagy erőt képvisel, hiába idősebb, mert nagyon erős és tapasztalt, valamint helyén van a szíve. A második történet Badou története volt, akit szerintem már akkor megszerettem, mikor megláttam. Külsőre igen szimpatikus volt, és az ő kicsit lazább, kevésbé kínban tocsogó története (meg úgy a srác egész lénye) nagyon sokat dobott a hangulatomon, és képes voltam elvonatkoztatni Mihai tragikus sztorijától. Nagyon vagány volt, igazi badass, ha eldurrant az agya, de egyébként egy végtelenül szórakoztató jelenség, akit ki kéne találni, ha nem volna. Szóval én aztán biztosan megértem, miért olyan népszerű szereplő Heine után, tényleg nagyon szerethető alak (még úgy is, hogy én szerintem sem a túl komoly, sem a túl szórakozott részével nem tudnék mit kezdeni, ha bármelyik is domináns volna, de így, hogy a kettő között van félúton (vagyis pontosabban néha ilyen, néha olyan), nem tudok nem rajongani érte). A harmadik és negyedik fejezetben Naoto a főszereplő, aki a főhősök között egyedüli lány. Először talán szerencsétlennek meg mimózának tűnik (tudom, hogy akik nem szeretik, ezért szokták, én is furcsálltam az elején, mert egy szerencsétlennek tűnt, aki gyenge, de "szeretne erős lenni", szóval egy nagy klisének hatott, de nem az!), ám egy nagyon összetett, erős jellem, aki mögött félelmetesen tragikus múlt rejtőzik. Az ő helyzete számomra nagyon brutálisnak hatott, főleg, hogy olyan csavart vett közben az egész története, hogy szó szerint mindenre másképp néztem utána vele kapcsolatban. Igazából ő a leginkább izolált szereplő, mert a többiekkel ebben a kötetben nem érintkezik, de ami késik, nem múlik. Az utolsó történetszál Heine-é, aki nekem talán a legnagyobb kedvencem (bár nehéz különbséget vagy "sorrendet" tenni ennyi zseniális karakter között). Kezdetben a punkos külseje mellett az fogott meg benne, hogy amolyan érdekes, titokzatos légkör lengte körbe. Később meg kiderült, hogy milyen hihetetlenül erős és strapabíró, de ennek ellenére mégsem élősködik másokon vagy dicsekszik az erejével, szimplán csak túl akar élni, ahogy mindenki más is. Érdekes, hogy Mihai-al ellentétben Heine is fájdalmasan tekint a múltjára, de mégis üldözi, nem pedig bujdos előle vagy próbálja magába fojtani. Sőt, meglepően figyelmes is, és egy igazi lázadó, aki akkor sem hagyja, hogy megváltoztassák, ha az egész világ mocskos meg bűnnel teli is körülötte. Együttérzésre is képes és vannak emberi kapcsolatai is, szóval hiába tartja magát szörnyetegnek, nem az, sőt, sokkal emberibb mint a normális emberek. A grafikáról/megjelenítésről: A Dogs-nak igen egyedi rajzolása van, ezer közül megismerni a különleges karakterdizájnokat. A karakterek szép, részletes rajzolásúak, lendületesek, arányosak. A fegyverek és a ruháik is részletesen kivitelezettek, a harcjelenetek pedig látványosak és követhetőek. Külön kiemelném a szép fejezetborítókat, mind gyönyörűre sikeredett. Az egyedüli dolog, ami esetleg negatívumnak számíthat, hogy nem túl sok a háttér. Ez engem annyira nem zavart (az itt-ott rajzolt részletek elegek voltak ahhoz, hogy épp tudjam mindig, milyen jellegű helyszínen zajlik épp a cselekmény), de ha valaki eszerint szeretné jobban megismerni a világot, szerintem gondokba fog ütközni. Sok a fehér háttér, vagy az apró részlet, de persze van, ahol rendesen meg vannak rajzolva, bár ez nem állandó dolog. Szerintem ez részben azért sem baj, mert így tényleg inkább a szereplőkön van a hangsúly, de tényleg könnyebben lehetne kiigazodni a világon, ha többet látnánk belőle közvetlenül, nem csak közvetve. Összesítve:
A Dogs egy zseniális, sötétebb és elgondolkoztatóbb manga, amely biztosan elnyeri mindenki tetszését, aki egy borongósabb hangulatú poszt apokaliptikus történetet akar olvasni, benne nagy erkölcsi és érzelmi mélységeket rejtegető karakterekkel. Értékelhető így, önmagában is, de szerencsére van folytatása, ami hasonlóan izgalmas és jól kivitelezett, és amibe szintén megéri belenézni. A Dogs-ban szerintem az a jó, hogy akármennyire is nem tűnik különlegesnek, meg nem tűnik ki a többi hasonló seinen manga közül, mégis az, mert zseniálisan operál a szereplőkkel és a történésekkel. Aki még nem olvasta, de szereti az ilyesmi témájú műveket, azoknak meg pláne ajánlott, szerintem nem fog csalódást okozni. Another (anime, 2012)
14/8/2015
Az animéről: Eredeti cím: アナザー Készítési év: 2012 Részek száma: 12 Műfaj: seinen, horror, dráma, misztikus, lélektani Stúdió: P. A. Works Eredeti mű: Ayatsuji Yukito (light novel) Karakterdizájn: Ishii Yuriko Zene: Ootani Kou Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Az anime főszereplője egy Kouichi Sakakibara nevű fiú, aki részben egészségügyi, részben családi okok miatt hátrahagyja addigi életét Tokióban, és egy Yomiyama nevű városkába költözik a nagyszüleihez, hogy aztán az ottani iskolában folytassa tanulmányait. Az azonban hamar kiderül, hogy az iskolában valami szörnyűség lappang, egy rémes titok, ami pont a fiú osztályának életét befolyásolja. Sokáig nem derül ki, mi a baj, mikor viszont igen, a fiú próbál megoldást találni a helyzetre és megtörni a tragédiák láncolatát. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Az Another, ahogy feljebb is írtam, egy amúgy 2012-es anime. Még emlékszem, mikor kijött, mennyire sokan szerették, és meg is jegyeztem magamnak, hogy ha lesz egy kis időm, és olyan hangulatban leszek, meg is nézem majd. Nos, az iskola meg minden más miatt ez eddig tolódott, de mivel több sorozatot is be tudtam fejezni a nyáron, amiket régebben még elkezdtem, de idő híján felfüggesztettem, úgy gondoltam, ennyi várakozás után belevágok. Főleg, hogy egy horror animéről van szó, amikből szerintem ezelőtt nem is nagyon láttam egyet sem (sőt, ilyen műfajú mangákat is csak inkább az utóbbi időben kezdtem el olvasni, pedig a filmeket kifejezetten szeretem), így kíváncsi voltam. Pláne az egész sok negatív kritika miatt, amiket olvastam a sorozatról közvetlenül a megkezdése előtt. Mit is gondolok róla? A történetről: Az Another egy tipikus ijesztő, elvont horror anime volt, amilyenre titkon számítottam, és amit miatt a nekem egyébként nem annyira szimpatikus iskolás környezettől is abszolút el tudtam tekinteni (sajnos valóban bajban vagyok, a slice of life animéket kevés kivétellel nem annyira szeretem). Sötét volt, elvont, néhol egészen groteszk, és valóban ijesztő. A történet lassabban bontakozott ki ugyan (a főhőssel együtt kerültünk be az új környezetbe, a mondhatni "ismeretlenbe", és ahogy ő is egyre többet tudott meg, úgy jutott el hozzánk is az információ), de ez szerintem még abszolút nem gond, mert legalább nem éreztem elkapkodottnak a sztorit, hiába állt csak tizenkét rész a készítők rendelkezésére. Könnyen lehet, hogy van, aki szerint a történetvezetés lassú, vagy vontatott, én sem fogok ellenkezni. Magának a háttérben álló és mindenkit félelemben tartó legendának a megismerése is szinte a fél sorozatot igénybe vette, és néha én is éreztem már azt, hogy ideges vagyok, mert minden résszel csak úgy két mondatnyival tudunk meg többet a régi históriáról, meg hogy a főhős mibe is tenyerelt bele tulajdonképpen. De ennek ellenére végig képesek voltak a készítők olyan feszült, baljóslatú hangulatot fenntartani, ami miatt képtelen voltam otthagyni a képernyőt, és ami végül a legjobban tetszett az animében. Idővel pedig minden szépen kiderült, így nem éreztem fölöslegesnek a néha valóban túlzottan nyújtott várakozást sem. Aki arra számít, hogy milyen akciódús animét fog nézni, az tehát könnyen lehet, hogy csalódni fog: az Another egy szép lassan, de zseniális utalásokkal és jelekkel teletűzdelt, ügyesen felépített történetet tár elénk. Ezt valószínűleg a sorozat elején nem is igazán fogjuk érezni, de ahogy haladunk a végkifejlet felé, egyre nagyobb hangsúlyt kap, és az utolsó részekre azért tényleg mozgalmassá is válik, tele csavarral és meglepetéssel. Kicsit tartottam attól, hogy vagy a történet, vagy az anime vége rossz lesz, mert számtalan sorozatot láttam, amik még ha hihetetlen jól is indultak, de egészen furcsa, negatív irányt vettek a végére. Itt azonban mind a történések, mind az átokféle rejtély, mind pedig a zárás különösen hátborzongatóra és logikusra sikeredett, nem valami értelmetlen sületlenség kerekedett belőle. Az anime végkifejlete különösen jól fel lett építve - a történet folyamán elejtett jelek és utalások felidézésével maguk a nézők rakhatták össze, hogy ki is volt az a bizonyos "plusz személy", és így nem csak a főhőst, de minket is szembesítettek azzal, addig milyen tévúton is jártunk. Mert valóban számos félreérthető mozzanatot meg jelenetet mutatott a sorozat, amik alapján mi is próbálhattuk megfejteni a szerencsétlenségeket okozó fölösleges személy kilétét, de persze hamarosan kiderült mindig, hogy milyen tévúton is jártunk. A válasz pedig végig ott volt a szemünk előtt, csak éppen nem vettük észre. Elég sok haláleset is volt az animében, amiknél szintén féltem, hogy valami bugyuta trancsírrá változtatják a sorozatot, de akármilyen brutális is volt mind, meg kényszerítették az embert arra, hogy fájó szisszenéssel egy-egy testrészéhez nyúljon, mind okkal történt, és gyakran egészen kreatívak voltak. Az érzelmek ábrázolása is ügyesen volt kivitelezve a sok szereplő ellenére is, valahogy a hangulat is jól rájátszott arra, hogy az egyes szereplők lelki nyomorúságát és az emberi lélek kiismerhetetlen mélységeit hangsúlyozni tudja. Logikai bukfencek meg értelmetlenségek nem nagyon voltak az animében, vagy én legalábbis nem igazán tudnék kiemelni ilyesmit, bár tény, hogy ezeknek az észrevételében nem is vagyok túl jó, meg igazából ha vannak sem szoktak zavarni, hacsak nem nagyon otromba összevisszaság kerekedik belőlük. A szereplőkről: Az anime rengeteg szereplőt felvonultatott (konkrétan egy egész osztályt, a tanáraikat meg sok más városlakót), ami szerintem annyira nem volt pozitív hatással az animére, pedig a történethez nyilván szükségesek voltak. Mert hiába volt sok fontosabb szereplő, igazából a sorozat tizenkét része nem tűnt alkalmasnak arra, hogy ennyi karaktert be tudjon mutatni, sőt, csoda, hogy a főbb szereplőknek volt elég ideje arra, hogy valamit mutassanak magukból. A főszereplő Kouichi-kun nekem egészen szimpatikus volt az elejétől fogva, pedig a hozzá hasonló csendes/szerencsétlen karaktereket (főleg fiúknál) nem szeretem. De ő ennek ellenére egészen logikus gondolkozású volt, nem hagyta magát, még ha valóban kicsit tesze-tosza is volt sokszor. Tetszett, hogy a betegsége ellenére sem hagyta el magát (vagy sajnáltatta magát, ahogy az várható lett volna), barátságos volt, empatikus, még ha picit naiv is helyenként. Rettentően szomjazott az igazságra, amit ki is derített, még ha őt nagyon fájdalmasan érintette is mindezek eredménye, és sokan ellenezték a terveit. Valahogy jó volt látni, hogy hajlandó komolyan foglalkozni az őket érintő problémával, és hogy képes volt az emberekből kihozni azt, ami bennük rejlett. Nem mondom, hogy a kedvenc szereplőim között lesz, de messze felülmúlta az, amit vártam egy ilyen kaliberű szereplőtől, így vele kapcsolatban nagyon pozitívan csalódtam. A másik szereplő, akiről szívesen írnék, az Mei. Elég furcsa lány volt, és mivel mindig nagyon félreérthető helyzetekbe került, ezért vele kapcsolatban iszonyatosan bizonytalan voltam. Nem tudtam, hogy ő most negatív vagy pozitív hős, mit akar, olyan misztikum vette körbe. De egészen megszerettem az anime végére őt is (pedig ő az a hallgatag szereplő-típus, akivel szintén nem tudok mit kezdeni), és szerintem ő is komoly jellemfejlődésen ment keresztül, míg eljutottunk a végkifejletig. Kouichi-kun osztálytársairól csak pár mondatot szeretnék írni. Megértem, hogy csak félig-meddig hittek az őket érintő átokban, de ahhoz képest, hogy idővel mennyire kezdték komolyan venni az egészet, mégsem volt bennük annyi logika, hogy beszéljenek a főszereplő fiúval, amit én erősen furcsálltam. De egyébként szerethetőek voltak azok a fiúk-lányok, akikről kicsit többet is megtudhattunk, ennek ellenére a legtöbbjük teljesen idegen maradt még a sorozat utolsó pillanatában is. A reakcióikat viszont úgy érzem, nagyon jól eltalálták, így ügyesen bemutatva, az emberek milyen szélsőségesen reagálnak a durva helyzetekben (ez egyébként is nagyon a gyengém, szóval külön örültem, hogy volt helyzet, ahol ezt az egészen kibonthatták kicsit). A grafikáról/megjelenítésről: Az anime hihetetlenül gyönyörű volt megjelenésileg. Végig borongós, sötét fények uralták a képernyőt, mikor épp a fényes eget láthattuk, valahogy az is igen ridegnek hatott, tökéletesen rájátszva az ijesztő hangulatra. Szépen meg voltak rajzolva a karakterek, az OP-ED páros is ügyesen el lett készítve, engem különösen az opening ragadott magával. A sorozat tele volt állóképszerű kitekintésekkel, és sok volt a nézőpontváltás, ami nálam különösen jól elérte, hogy fokozódni érezzem az adott helyzeteket. A mindenféle elvont, lolitás/gót stílusú gömbízületes babák is igen betaláltak nálam. Ami meglepően durva volt, az a szereplők halála: ijesztően és szó szerint vérfürdőként lettek megjelenítve, szóval nem is véletlenül az idősebb korosztályt célozza meg a sorozat. A zenékről: Ahogy a grafika, úgy a háttérben megszólaló, rejtelmes zenék is az anime ijesztő/borzongató hangulatát erősítették, én ezekre se tudnék szólni egy rossz szót sem. Mindig segítettek fenntartani az érdeklődésemet, még a kevésbé akciódús jeleneteknél is. Az izgalmaknál meg pláne ütősek voltak, nekem sokat adtak az élményhez, amit a sorozat nyújtott. Az opening és ending is jól illett a sorozathoz, főleg az előbbi, amit az amúgy is nagy kedvenc bandám, a (Rozen Maiden openingek után talán ismerősen csengő nevű) Ali Project adott elő. A seiyuukról: Ahogy mindig, itt is nagyon nagyot alkottak. Különösebb kedvenc hangom nem volt, de mindenki nagyon jól hozta a szerepét, illetve végig tartották a színvonalat is. Összesítve:
Az Another a kevés horror anime egyike, amikkel eddig találkoztam, és nagyon örülök, hogy végül megnéztem. Aki szereti a kicsit véresebb, de komolyabb, nyomasztó hangulatú történeteket meghintve jó sok misztikummal, azoknak mindenképpen ajánlanám megnézésre. De bárkinek, aki kedvet kapott hozzá esetleg, mivel egészen új animének számít, azoknak sem lehet vele gondja, akik finnyásak a grafikát illetően. Jó kis kikapcsolódást és borzongást jelenthet pár estére, míg az ember megnézi, nekem legalábbis kellemes élmény volt. |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|