Az animéről: Eredeti cím: ファイナルファンタジーVII アドベントチルドレンコンプリート Készítési év: 2009 Részek száma: 1 Műfaj: akció, fantasy, sci-fi, dráma, pszichológiai Stúdió: Square Enix Rendező: Nozue Takeshi, Naora Yuusuke Karakterdizájn: Nomura Tetsuya Zene: Uematsu Nobuo Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Két évvel a Final Fantasy VII végét követően a játék főszereplői külön utakon próbálják folytatni az életüket, mindegyikük a maga módján igyekszik feldolgozni a történteket és segít az újjáépítésben. Azonban a világon egy furcsa, ismeretlen betegség söpör végig, Cloudot pedig három, Sephirothra rendkívül hasonlító idegen környékezi meg. Ahogy a férfi megpróbálja felvenni velük a harcot és megvédeni a családját, kénytelen szembenézni az őt kísértő démonokkal és a saját érzéseivel is. //A véleményezésben végig csak "Advent Children"-ként emlegetem a filmet, de érdemesebb a nem kevés extra tartalommal bővített Advent Children Complete-t megnézni a teljes élményért.// Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Ez a szekció kivételesen jó hosszú lesz, ezt szeretném már most előrevetíteni. Mindez pedig azért lesz így, mert az Advent Childrennek és nekem egy több mint tíz évre visszavezethető történelmünk van, amit fontosnak tartok kicsit részletesebben is megmagyarázni. A „kapcsolatunk” 2008-ban kezdődött, amikor hetedikesként az osztálytársaim biztatására megvettem életem első Mondo magazinját (talán az egyedüli iskolai környezet volt a miénk a világon, ahol a legmenőbb dolog volt az animés közösséghez tartozni), aminek az Advent Children volt a borítóján (2008/03-as szám). Akkoriban még az animék beszerzése kissé körülményesebb volt, mint manapság, így amellett, hogy a Jetixen néztük a Narutot, majd az Animaxon a többi animét esténként, japán szinkronos alkotásokkal nem nagyon volt még dolgunk. Így a magazinban szereplő animék egy részét se tudtuk megnézni, csak az ajánlók és a képek alapján tudtunk róluk valamiféle benyomást alkotni. Az Advent Children is egyike volt ezeknek az animéknek: a róla szóló cikket rongyosra olvastunk (szünetekben még idézgettük is a karakterek egy-egy cikkben bemutatott mondatát), és hetekig csak ekörül a film körül forgott a világunk. Ez furcsának tűnhet (nyilván számomra egy bájos gyerekkori emlék), de ameddig nem jutottunk ténylegesen a filmhez, gyakorlatilag úgy imádtuk ezt a animét, hogy egy fél perces jelenetet se láttunk belőle. Nem is beszélve arról, hogy valahogy nem is tudatosult bennünk annyira, hogy ez a film a játék folytatása (amit még annyira sem ismertünk). Egy pár évvel később végre meg tudtam nézni én is a filmet (köszönhetően egy drága barátnak, akinek megvolt a DVD verzió), és jobban imádtam, mint valaha. Még úgy is, hogy szerintem irreálisan magas elvárásokat támasztottam a filmhez az évek múlásával, de az Advent Children nemcsak megugrotta ezeket, hanem gyakorlatilag olyan szinten transzba ejtett, hogy a mai napig megremeg a lábam, ha meghallom az egyes betétdalait. Számos alkalommal megnéztem, és bár csak öt évvel ezelőtt jutottam el addig, hogy ténylegesen játszak az FFVII-tel (és gyakorlatilag pótoljam az egész Compilationt), sosem zavart, hogy az előzményeket nem értettem, kvázi önmagában is nagyon élvezhető filmnek tartottam az Advent Childrent. A mostani véleményezésemet azonban úgy írom, hogy már jobban tudok reflektálni a film korábban számomra ismeretlen területeire is. Mit is gondolok róla? A történetről: Nem is tudom, hol kezdjem, annyi mindent lehetne mondani a történetről. A készítőknek egyrészt nehéz dolga lehetett, mert a Final Fantasy VII a világ egyik méltán leghíresebb és legnépszerűbb játéka (külön blog is kevés lenne arra, hogy kiírjam magamból micsoda iszonyatos érzelmi, karakterábrázolási és más mélységei vannak), és pont emiatt szerintem óriási kihívást jelenthetett folytatást írni egy ilyen mesterműhöz – hiszen mindenki legalább olyan jó folytatást vár el, ha már az előd ilyen legendásan jó. Szerintem azonban a lehetőségekhez képest mindent kihoztak a történetből, amit filmes keretek között (és az alkotás korlátozott időtartama alatt) ki lehetett: így kaptunk egy több szálon futó, rendkívül izgalmas, érzelmileg is megmozgató sztorit, amely tömve van a játékra való visszautalásokkal és easter eggekkel. Láthatjuk a kedvenc szereplőinket is, és bár sokuk igazából csak „beköszön”, ennek is megvan a maga oka. Mégpedig az, hogy bár a film folytatja a játék történetét, de leginkább Cloudot helyezi a középpontba. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, miről szól a történet, azt válaszolnám, hogy ez Cloud megváltásának a filmje. Aki játszott a játékkal, tudja, hogy minden szereplőnek megvan a maga keresztje: mindenkinek a vállát súlyos gondok nyomják, amelyeket a múltjukra vagy éppen az aktuális élethelyzetükre lehet visszavezetni (nem fogok részletesen belemenni, mert erről megint egy disszertációt lehetne írni). Cloud életében is számos kisebb-nagyobb törés volt, de az egyik (ha nem) legnagyobb SPOILER Aerith elvesztése volt SPOILER VÉGE. Ez egy olyan tragédia volt, amely mindenkit végtelenül lesújtott, és bár a játék végén SPOILER úgy tűnt, végül „hőseink” győzelmet aratnak, SPOILER VÉGE de mint az Advent Childrenből megtudjuk, ezért óriási árat fizettek. Ám nem kaptuk meg a várva várt feloldozást mindezen áldozatok és fájdalmak után. Szerintem az Advent Children részben ezért készülhetett, hogy a főszereplő, Cloud végre megkaphassa a régen megérdemelt feloldozását. A többiektől, attól a bizonyos elvesztett személytől, de leginkább önmagától. Természetesen ez a folyamat lassú folyású, amely az egész filmen átível, és hogy eddig a végkifejletig eljussunk, számos vicces pillanaton, izgalmas csatán és misztikumon kell átverekedniük magukat a szereplőknek. Ez szerintem a másik nagy erőssége a történetnek is: amellett, hogy több szálon fut és így lehetőségünk nyílik számos karakter helyzetébe is bepillantást nyerni, a film nagyon jól ábrázolja a szereplők kapcsolatrendszerét. Emiatt lehetett az, hogy bár annak idején a játék (és a Compilation többi részének) ismerete nélkül néztem meg az Advent Childrent, a szereplők egymáshoz való viszonya sosem volt kérdéses. Különösen Cloud és társainak kapcsolata volt egyértelműen bensőséges: még úgy is tudtam, milyen erős közöttük a kapocs, hogy ennek a tényleges mélységeit csak utólag értettem meg. A történet egyedüli hibájának azt tartom, hogy bár az alapjáték ismeretében is nagyjából követhető, de a tényleges megértéshez szükséges a két regény (On the Way to a Smile és a Turks – The Kids are Alright) ismerete is. Nemcsak az derül ki belőlük, hogy egyes szereplők hogyan élték meg a játék végét (és onnantól egészen az Advent Children kezdetééig hogyan alakult a sorsuk), de megtudhatjuk, hogy egy bizonyos halottnak hitt szereplő miért lehet életben, illetve az új szereplők (gondolok itt főként Denzelre és a film antagonistáira) hogyan kerültek be a képbe. Ezekre a film nem tér ki különösebben, így aki a regényeket nem olvasta, leginkább csak a filmben elejtett utalásokra hagyatkozhat. A szereplőkről: Nehéz nem elfogultan beszélni róluk, hiszen nagyon a szívemhez nőttek az évek folyamán. Az a baj, hogy nem igazán tudok semmit se érdemben írni róluk anélkül, hogy az ne lenne nagyon spoileres a játékra és a Compilation nagy részére nézve (hiszen időben az Advent Children kvázi majdnem a legutolsó időszakban játszódik), így ezt a részt inkább most ennyiben hagyom. A grafikáról/megjelenítésről: A film teljesen CGI-al készült, és annak idején az emberek gyakorlatilag térdre borultak előtte, olyan hihetetlenül minőségi módon lett összerakva a film látványvilága. Nekem a mai napig tetszik és szívesen megnézem, és bár nyilván azóta sokat fejlődött a technika (például látványban az FFXV: Kingsglaive film messze felülmúlja), de szerintem kimondottan jól megállja a helyét mai szemmel nézve is. Ami annak idején a rajongóknak óriási dolog lehetett, az részben a szereplők megjelenítésének a módja. Aki játszott a játékkal, úgyis tudja, mire gondolok, de akik nem, azoknak megpróbálom kicsit jobban elmagyarázni. Az eredeti FFVII 1997-ben jelent meg (több mint 30 éve!) még PS1 konzolra, és bár biztos vagyok benne, hogy annak idején óriási fejlődésnek/ugrásnak számítottak a 3D-ben megjelenített szereplők, mai szemmel nézve igen kis bénácskának tűnhetnek a karaktermodellek a maguk szögletes chibi design-jával. Az Advent Childrenben azonban hihetetlenül valósághűre és emberire sikeredtek (a nyilvánvalóan animésebb beütésük ellenére is), és a fanokat biztosan sokkoló csodaként érte, hogy ilyen formában (ráadásul szinkronhangokkal kiegészítve!) láthatják a filmvásznon a kedvenceiket. A másik, amiről beszélnünk kell, azok a harcok. Szerintem még a Mátrixban (ami annak idején tényleg a látványos harcok egyik filmes netovábbja volt) sem voltak ilyen szinten megkomponált küzdelmek. Mindezek persze a szereplők egyéni fegyvereit és támadásait is rendkívül jól visszatükrözve készültek. Az ember csak ült, és gyakorlatilag tátott szájjal bámulta az összes csatát, néha még levegőt is elfelejtve venni. És ez nemcsak egy-két bizonyos küzdelemre volt igaz, hanem mindegyik zseniálisra és kiemelkedőre sikeredett (sőt a SPOILER Bahamut Sin és a végső, Sephiroth elleni harc SPOILER VÉGE meg aztán pláne epikus körítést kaptak). Nyilván bizonyos esetekben a fizikai törvények elég rendesen kijátszásra kerültek, de egy fantasy filmben ez szerintem bőven belefér. (Hiszen ha a materiák felhasználásával tudnak kvázi varázsolni, ugyan miért ne tűnhetnének/lehetnének bizonyos bitang nagy fegyverek irreálisan könnyűek például?) Emellett azonban minden más is nagyon a helyén volt: a különféle effektek, a fegyverek, a hátterek és a helyszínek is. A zenékről: Szerintem nem az egyedüli rajongó vagyok, aki a mai napig megborzong az OST hallatán, ha valahol meghallja. Sőt igazából annyira jók lettek a film zenéi, hogy én a mai napig szoktam hallgatni belőle a kedvenceimet. Számomra főleg EZ és EZ a dal ikonikusak, de az összes többit is nagyon szeretem. Mindez persze annak köszönhető, hogy bár voltak teljesen eredeti, direkt a filmhez készített számok, de a zenék egy része az eredeti játék (amúgy is borzalmasan minőségi) dalainak átdolgozott változata volt. A seiyuukról: Ami szerintem annak idején is óriásit szólt (és a mai napig aktuális), az a szereplők hangjai. Az eredeti játékban ugyanis nem voltak leszinkronizálva a szereplők mondatai, így először ebben a filmben hallhattuk őket beszélni. Szerintem a japán szinkronválasztás nagyszerű lett, mindenkihez nagyon jól illik a hangja (de emlékszem, annak idején az angol szinkronnal is megnéztem a filmet, és nem volt rossz az sem). Sajnálom, hogy magyar szinkron nem készült az itthoni kiadásokhoz, bár én valószínűleg egyébként is inkább a japán verziót részesíteném előnyben. //Szeretnék megemlékezni egy sajnos már elhunyt szinkronszínészről: tavaly áprilisban meghalt Fujiwara Keiji. Én alapból nagyon szerettem őt, mert eszméletlenül tehetséges szinkronszínész volt, ráadásul az FFVII univerzumában ő kölcsönözte Reno hangját. Valószínűleg a tavaly megjelent FFVII Remake Part 1 lehetett az utolsó munkái/szerepei egyike...// Összesítve:
A Final Fantasy VII: Advent Children szerintem egy korszakalkotó film lett, még a kissé körülményesebb megérthetősége ellenére is. De ez egy olyan film, amit a mai napig könnyű szívvel ajánlok bárkinek, akit érdekel az FFVII univerzuma, és bár önmagában is megnézhető, azért érdemes lenne nem ezzel nyitni a sort. De mindent tartalmaz, ami a játékot is nagyszerűvé tette (sőt bizonyos dolgokkal, például modern látvánnyal és a szereplők hangjaival is kiegészült), mindezt pedig egy 126 perces film idejébe sűrítve.
0 Comments
Bloody Monday (manga, 2007-2009)
25/7/2015
A mangáról: Eredeti cím: ブラッディ・マンデイ Készítési év: 2007-2009 Részek száma: 11 kötet (96 fejezet) Műfaj: shounen, akció, lélektani, dráma Történet: Ryuumon Ryou (másnéven Kibayashi Shin) Rajz: Megumi Kouji Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: Az anime főhőse Takagi Fujimaru, egy átlagosnak tűnő tizenéves fiú, aki igazából Falcon, a híres hacker. Szintén iskolás húgával és a japán nemzetbiztonságnak dolgozó apjával él együtt. Egyik nap azonban apjától váratlan telefon érkezik, miszerint bajba került, és neki kell megvédenie a húgát, később pedig többek között a tévé is bemondja, hogy a férfit gyilkosságért körözik. A fiú nyomozásba kezd, hogy tisztázza apját, viszont ahogy egyre mélyebbre ás, úgy kerül bele egyre inkább az igen kegyetlen és durva jászmába, ami a japán nemzetbiztonság és az országot romba dönteni vágyó terroristák között zajlik. Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) A választásomat illetően nagyban közrejátszott a tény, hogy szerintem a manga méltatlanul kevés figyelmet kap. Én speciel először az AnimeAddicts oldalán találkoztam vele először még 2012-ben, mikor láttam, hogy érkezett be hozzá magyar fordítás (bár csak pár fejezetnyi, és azóta sem érhető el hozzá több). Előtte én sem hallottam róla, de akkor szimpatikus volt, így belenéztem. Aztán valahogy nem fogott meg akkor, bár hozzáadtam több listámhoz is, mondván, hogy "most olvasom". Nem sokkal később azonban, a 2013-as NatsuMeeten láttam az első kötetet, és annyira nem hagyott nyugodni a dolog, hogy megvettem. És milyen jól tettem! Elolvastam, és nagyon tetszett, el is döntöttem, hogy megveszem majd kötetenként, és úgy olvasom majd. Ebből azonban hiába teltek az évek, nem lett semmi (mert nagyon sok más sorozatba belekezdtem, és szegény Bloody Monday-re meg sosem maradt pénzem, mikor épp meg akartam volna venni a folytatást). Egyik nap azonban nagyon feltüzelt a tény, hogy online is elérhető az összes fejezet, és nem kell még X évet várnom, hogy megtudjam, hogy folytatódik a történet. Szóval újraolvastam az első kötetet, aztán teljes gőzzel álltam neki a maradék tíznek. És sokkal több mondanivaló fogalmazódott meg bennem vele kapcsolatban, így gondoltam, írok róla kicsit. Nem túl ismert, de hátha valakinek meghozom hozzá a kedvét. Mit is gondolok róla? A történetről: A Bloody Monday már ott felhívta magára a figyelmemet, hogy hiába szeretem a hackeres (illetve bocsánat, sokszor crackeres) filmeket és könyveket, alig találkozom velük. Szóval mikor láttam a kategóriáknál, hogy itt nem csak hackerek, hanem még terroristák vannak, már tudtam, hogy nekem való lesz. Szerintem nagyon ütős lett a kezdés, ügyesen megismerhettük a szereplőket, kaptunk egy kis ízelítőt Falcon tudásából, aztán máris beütött a baj, és bedobtak minket a mélyvízbe. Ritka, hogy előre pontozok valamit (mint most is, nem sült el teljesen jól), de már az első kötet olvasása után 10 pontot kapott tőlem. A történet első körülbelül 40 fejezete lélegzetelállító volt, és meg is érdemelte a kapott pontszámot. Izgalmas volt, szinte a lábam remegett meg lerágtam az összes körmömet. Mindig történt valami akciódús, a szereplők nem nagyon ücsörögtek, mindig mozgásban voltak. Az egész történetvezetés lendületes volt, nem is beszélve arról a meglehetősen sok karakterről, akikkel a mangakák operáltak. Egészen olyannak tűnt, mint egy Death Note 2.0 - lebilincselő lélektani, illetve nyomozós thriller, amelyben két iszonyatos elme vagy éppen ellentétes fél (a DN-ben ugye Kira és L kezdetben; itt pedig Falcon és követői a terroristák ellen) nagyszabású játszmáját követhetjük végig. Kezdetben így is indult, idővel azonban egyre csak halmozni kezdte a kisebb-nagyobb hibákat meg furcsaságokat. Ami engem egy idő után megviselt, az az állandó pörgés. Egy ideig könnyen lekötötte az embert a manga, nem volt nehéz követni a cselekményt, mindig megleptek minket a készítők mindenféle csavarokkal. Jöttek-mentek a szövetségesek és az ellenségek, sosem lehetett tudni, kiben is lehet megbízni a sok beépített kém miatt, illetve mindig utólag derült ki sok frappáns furcsaság. Ezekkel alapvetően nem is lenne baj, mert nagyon sokat adtak a mű tempójához és a hangulathoz, de hol bizonyos események ismétlődtek (a főhős húgát annyiszor rabolták el, hogy a rekordok könyvébe simán beleírhatnánk mint a világ legtöbbször elrabolt rokonát), hol pedig tényleg annyira sok volt már a történés, hogy lefáradt az agyam. Sok volt az állandó üldözés-menekülés (ahol a japán nemzetbiztonság emberei szerintem sokszor elég szerencsétlenül álltak a dolgokhoz), a mindenféle pszichés hadviselés, rejtett hacker-trükkök. Lehet, hogy mást abszolút nem zavarnának, nekem idővel azonban megnehezítették az olvasást, hiába voltak egyébként zseniálisan kreatívak, és volt minden fejezetzáró oldalnál egy nagy "Ez nem lehet igaz!"-felkiáltás a reakcióm. Kicsit... tömény lett így, és csak lassabban tudtam haladni az olvasással. Sajnáltam, hogy (a valószínűleg nagyon sok felvonultatott szereplő miatt) nem igazán jutott idő arra, hogy bizonyos emberek múltjába vagy indítékai mögé benézhessünk. Volt, akiről kiderült, hogy miért lett terrorista, vagy mi mozgatta őket (ugyanígy a "szövetséges erőknél" is), de sok szereplő van, akikről szívesen megtudtam volna többet, mert így nem mindig tudtam hova tenni a viselkedésüket, illetve néhol nem tudtam átérezni a helyzetüket. Ezzel együtt, ahogy haladtunk manga vége felé, úgy egyre több olyan helyzet volt, ami nagyon érdekes volt ugyan így is, én mégis úgy éreztem, nem használták ki eléggé, mert sokkal több rejtett potenciált tartalmazott. Ezek ellenére nekem nagyon tetszett a történet, mert tényleg fordulatos volt, hangulatos, nagyon ügyesen operáltak a készítők a különböző, egyszerre zajló történetszálakkal, ezek hol csak tényleg párhuzamosan futottak, hol összeforrtak, majd újra szétváltak. Érdekes volt az is, hogy ahogy kezdetben úgy tűnt, minden a Bloody-X néven ismert gyilkos vírus körül zajlott, úgy a történet végére kiderült a terroristák valódi célja, és sok korábbi tettük értelmet nyert, ami akkor olvasva nem volt egyértelmű. Valamint belegondolva tényleg nagyon aprólékosan kidolgozták a beépült kémek kilétét, gyakran olyan emberekről derült ki, hogy az ellenségnek dolgoznak, akikről az ember abszolút nem gondolta volna. A harcok is látványosak meg izgalmasak voltak, Falcon képességeit is mindig kihasználták, ahogy csak lehetett, így ő még ha távolabbról is, de ugyanúgy kivehette a részét a küzdelmekből. A leginkább nekem mégis a pszichológiai szinten zajló csatározások tetszettek, amire nem egyszer volt példa, és a korábban "hasonlítási alapnak" mondott DN-t (bár nem szeretek hasonlítani, mert értelmetlennek érzem, csak aki nem olvasta a Bloody Monday-t, tudjon miből kiindulni) szerintem ezerszeresen felülmúlták. Hihetetlenül jól mutatták be, ahogy az ellenségek egy karnyújtásnyira álltak egymástól, és próbálták kisillabizálni, mire gondolhat a másik, mit kéne lépniük, hogy kibillentsék/lebuktassák/kiakasszák a másikat. Mindent persze a lehető legizgalmasabb és idegtépőbb módon, ahogy csak lehet, hogy az ember az összes körmét lerágja, csodálkozzon a furfangos logikájukon, és aztán egy "Ez hihetetlen!"-felkiáltással felugorjon a gép mellől, mire végeznek. Az egész történet lebilincselő volt szerintem minden hibája meg furcsasága ellenére is. Komoly volt, durva témákkal (terrorizmus, vallás, erkölcsök, bosszú, áldozathozatal, stb.) operált, és abszolút nem egy lebutitított gyerekmese még a sok fiatal főszereplő ellenére sem (lehet pont azért voltak benne, hogy komolyabbá tegyék az egész helyzetet). Volt itt halál, egészen sokat láttató, véres jelenetek, mégsem estek a készítők a ló túloldalára és kerekedett az egészből egy értelmetlen trancsír. Az viszont érezhető volt, hogy a szereplők halálával óvatosan bántak, és noha tényleg voltak, akiktől búcsút kellett vennünk rövidebb vagy hosszabb idő után, szerencsére az általam megkedvelt szereplőket nem bántották, aminek kifejezetten örültem. A sorozat vége szerintem kicsit sietve lezárt lett, de nem zavaróan, mert minden lényeges dologra fény derült, és összességében elégedett vagyok vele. Maradtak még kérdéseim, de lehet, hogy ezeket a folytatások egyike fogja megválaszolni (, de ha nem kapok rájuk választ sem fog zavaró űr maradni bennem). A szereplőkről: Nagyon sok szereplő megfordult a mangában, jóval több, mint ahányról írni tudnék. Így inkább csak a főbb oldalakat, valamint azok egy-egy képviselőjét szeretném kiemelni. A főszereplő, mint ahogy korábban is írtam, Takagi Fujimaru. Jellemét tekintve egy tipikus shounen-szereplő, legfőbb különlegességét az adja, hogy nagyon jól ért a számítógépekhez. Egy fiatal hackerről beszélünk tehát, aki egyébként nagyon nyitott meg barátkozós, viccelődős alkat. Arra számítottam titkon, hogy esetleg egy tipikus "a való életben semmitmondó, csak a kibertérben önmagát megélő" szereplő lesz, de nem így van. Valóban szárnyal, ha egy géphez jut, de anélkül is ügyesen boldogul. Nagyon okos, logikus gondolkozású, a különféle helyzeteket nagyon jól átlátó, de abszolút nem érzelemmentes szereplőnek ismertem meg, aki rendkívül félti a számára fontos embereket, és nem tűri meg a terroristák kegyetlenkedéseit. Ha elesik, feláll, és küzd tovább. Végig fontos szerepe van a mangában, de szerencsére nem vitték át idegesítően mindentudóba a karakterét. Igaz, hogy nagyon ügyes, de tapasztalatlan, és ahogy mindenki, fél ő is, hibázik, így bőven van, ami kompenzálja a pozitív jellemvonásait. Fujimarut egyrészt a Third-I nevű csoport támogatja a japán nemzetbiztonságiakon belül, akiknek elég sok tagját megismerhetjük a történet folyamán. Mivel a fiú édesapja is ott dolgozik, így a nevét már mind ismerték, még ha személyesen nem is találkoztak. Elég vegyes bagázs, elvileg mind képzettek, de nekem gyakran volt olyan érzésem, hogy nem elég figyelmesek. Mármint én értem, hogy attól, hogy képzett az ember, még nem feltétlenül felkészült minden helyzetben, főleg nem ilyen iszonyatosan profi terroristákkal szemben, mint akikkel itt kellett felvenniük a harcot, de sokszor megakadályozhattak volna eseményeket, ha jobban odafigyelnek, vagy jobban felkészülnek. Lehet, hogy a mangaka ezzel akarta részben erősíteni azt a folyamatos bizontalanság-érzetet, amit többek között a sok beépült kémmel is elért. Mindenesetre ők is szerethető, támogató közeg voltak, közülük abszolút Kirishima-san volt a kedvencem. A fiút támogató másik csoport a barátai, akikkel egy iskolába jár, pontosabban még az Újságíró Klub tagjai is. Van köztük ügyes kis karate-bajnok, egy politikus ügyesen íjászkodó unokája, meg nyilván kevésbé a harcokat tekintve hasznos tagok. Ennek ellenére nagyon ügyes csapat, és nem egy helyzetből kihúzták magukat a Fujimaru által vezényelt kis csapatmunkáiknak hála. Szerintem nagyon menőek voltak, én mindig megtapsoltam őket, mert szuperül összedolgoztak, és ügyes taktikákat követtek. A manga nyilvánvaló gonoszai a terroristák, akikről idővel ki is derül, hogy nem csupán hobbiból robbantgatnak, sőt, nem is tipikus terroristák, hanem megvan a maguk szent oka minderre, valamint hogy Fujimaruval is van közös múltjuk. Hihetetlenül felkészültek voltak, határozottak, és nem féltek áldozatokat hozni. Zseniálisan beépültek Fujimaru mindennapjaiba, minden kémnél csak pislogtam, mikor lebuktatták őket. Közülük is sok szereplőt bemutattak, de nekem J volt a kedvencem. Egy zseniális, komplex érzelmi világú fiú volt, akit a saját környezete keserített meg. Nagyon ügyes taktikus a fiatal kora ellenére, engem teljesen levett a lábamról, és nagyon szurkoltam, hogy ne haljon meg. Idővel a kis barátját, Michael-t is nagyon megkedveltem. A grafikáról/megjelenítésről: Szerintem gyönyörűek a rajzok. A karakterek szépen kidolgozottak, és noha hasonlóak a mangaka rajzstílusa miatt, de abszolút könnyedén megkülönböztethetőek. Letisztultak a vonásai, és nagyon részletgazdagok, ahol kell. A hátterek nekem nagyon tetszettek, a harcjelenetek is látványosan, könnyen átláthatóan lettek elkészítve. Ahol kellett, dinamikus volt, ahol meg nyugodtabb rajzok kellettek, ott nagyon szép, állóképszerű rajzokat kaptunk. Különösen tetszettek a kétoldalas fejezetborítók, illetve nagyon megnyerően ábrázolták Fujimarut, mikor átváltott "hacker-üzemmódba". A szereplők mimikája még ha nem is lett olyan kifejező (vagyis úgy mondom, hogy néha kicsit sablonosnak tűnhet), a gesztusaik és az érzelmeik ábrázolása azonban különösen erőteljes. Összesítve: A manga igen különleges történetű, sok, különleges szereplővel operáló akció-thriller. Akik szeretik az ilyen típusú történeteket, azoknak nagyon ajánlom, megéri elolvasni. Tényleg egy lebilincselő alkotásról van szó, minden esetleges hibájával/furcsaságával együtt. Tudom, hogy sokan nem szeretnek mangát olvasni, de a Bloody Monday-el mindenképp megéri tenni egy próbát, még azoknak is, akik esetleg attól félnek, hogy a sok harc miatt nem tudják rendesen átlátni a helyzetet, mert szerintem abszolút egyértelmű és könnyen követhető benne minden. Még azoknak sem lehet vele gondja, akik érzékenyebbek a rajzolásra, mert nagyon szépek a szereplők és részletgazdag a manga kivitelezése. Meg amúgy is, úgyis tudom, hogy sokan vágynak a Death Note után hasonlóan magával ragadó történetre (ez rám is igaz volt), de ezek után már nem kell tovább várakozni. Kuroshitsuji (anime, 2008-2009)
3/7/2015
Az animéről: Eredeti cím: 黒執事 Készítési év: 2008-2009 Részek száma: 24 Műfaj: shounen, fantasy, történelmi, vígjáték Stúdió: A-1 Pictures Eredeti mű: Yana Toboso (manga) Karakterdizájn: Shiba Minako Zene: Taku Iwasaki Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Az anime a Viktória-korabeli Angliában játszódik, főszereplője pedig a fiatal (mindössze 12 éves) Ciel Phantomhive, az egyik nemesi család sarja, aki szülei tragikus halála óta a család fejeként él. Őt támogatja a többi alattvalója közül is kitűnő, rejtélyes komornyik, Sebastian, akiről igen hamar kiderül, hogy nem ember: ő egy démon, akivel Ciel szövetséget kötött, hogy a fiú lelkéért cserébe a démon segít neki megbosszulni szülei halálát, és ennek beteljesítéséig óvja és szolgálja őt. Az anime lényegében több furcsa bűneset körül játszódik, amiket a fiú próbál szolgái segítségével a királynő parancsára megoldani, miközben egyre több dologra derül fény a szülei gyilkossága kapcsán. Mit is gondolok róla? A történetről: Már alapból is nagyon vonzónak találom nem csak a vámpíros, de az angyalos-démonos történeteket, a démonokkal való szövetségkötés már a Goethe: Faust óta a gyengém, így külön örültem, hogy itt is szerepelt ilyesmi. Ami még jobb volt, hogy ennek ellenére nem éreztem klisésnek, Ciel és Sebastian kapcsolata szerintem nagyon különleges, és ezt megfelelőképpen érzékeltetni is tudta az anime. Szeretem a történelmi animéket is (annak ellenére, hogy viszonylag keveset láttam/nézek), és meglepő volt, hogy itt nem japán, hanem európai történelmi helyszínt kaptunk Anglia "személyében". A ruhák, technológia és a zenék (amik egyébként fantasztikusan jók és/vagy szépen kivitelezettek voltak) is nagyon ezt erősítették, ettől függetlenül furcsa volt, hogy a szereplők mégis japánul beszéltek (ez nyilván nem gond, mert animéről beszélünk, de hát mégiscsak elég viccesen veszi ki magát a dolog), amikor meg angolul próbáltak megszólalni a karakterek, mindig jókat mosolyogtam a seiyuuk aranyos kis akcentusán. Ono Daisuke "Yes, my lord."-ja viszont örökké az emlékezetembe véste magát, mert annyira tetszett. ((Na de a seiyuukról majd később. :D)) Érdekes volt az anime felépítése, mármint az, hogy az elején igazából csak belecsöppenünk a dolgok közepébe, meg jönnek az újabbnál újabb helyek, ahol nyomozni kell, és ezek során ismerjük meg csak jobban a szereplőket, az egymáshoz fűződő viszonyaikat. De a végén (tudom, hogy anime original befejezést kapott, mert a manga még a mai napig fut) meg szépen összeálltak a történések és összefutottak a korábban le nem zárt szálak, csak sajnos épp egyértelmű zárást nem kaptunk (bár mivel a harmadik évadot láttam, meg tudom, hogy van második, sejtéseim vannak). Nem minden volt érthető egyébként, főleg az utolsó pár rész volt zavaros a sok akciódús harcjelenet meg a szereplők futkározásai miatt, de azért túlélhető a sok megválaszolatlan kérdés. Mindenesetre nagyon sokszínű világot tárt elénk szerintem a Kuroshitsuji, már csak ha a szereplők mivoltát is megnézzük. Ami a legjobban tetszett talán, az a shinigamik munkája és a fegyvereik. Máskor is találkoztam már velük, mert egész gyakori szereplők az animék/mangák világában, de itt nagyon egyedire sikeredtek. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Nos, ez egy igen jó kérdés. Magával az animével rettentő ambivalens a viszonyom, és egészen régre nyúlik vissza kettőnk története. De kezdjük is az elejénél :D Szerintem nagyon kevés animéket néző ember van a földön, aki ne hallott volna a híres-neves Kuroshitsujiról. A manga iszonyat népszerű, a conokon mindig rengeteg belőle a cosplayer, és nincs az az animézős-mangázós beszélgetés, ahol előbb-utóbb ne jönne szóba. Nagyon lebutított/sarkított dolog lenne részemről azt mondani, hogy egy alapműről van szó, de tény, hogy hihetetlenül ismert. Én speciel nem is tudom már, hol ismerkedtem meg vele, de facebook-on és a helyi animés találkozókon is annyiszor jött szóba, hogy zavarni kezdett, hogy miért van úgy oda érte mindenki, mikor én meg azt se tudom, miről van szó. Főleg, hogy tényleg nagyon dicsérték, Cielt meg Sebastiant is már bőven azelőtt megismertem, hogy akár egy részt is láttam volna az animéből, vagy olvastam volna a mangát. Éppen ezért mikor idejét éreztem, végül belevágtam, és ez az első találkozásunk igencsak keserűre sikeredett az animével. Aki kicsit is jártas a BL-ben, tudja, hogy mennyire kedvelt téma a SebxCiel. Nos, én pont jól kifogtam a fandom valóságot ferdítő hatását, és abban a hiszemben kezdtem bele, hogy a Kuroshitsuji egy BL. Aztán hamar kiderült, hogy nem, nem is shounen-ai, ahogy sokan állították, még csak nem is shoujo. Hanem SHOUNEN. Nyilván semmi gond nem lett volna abból, ha úgy állok neki, hogy ezt tudom, de teljes félreértésben kezdtem bele, és mivel abszolút nem azt kaptam, amire a fandom révén számítottam volna, az animét 2 rész, a mangát 8 fejezet után dobtam, és sokáig tüske volt a szememben, hogy így kiszúrt velem a fandom/az élet. Aztán végül tavaly a nyári szezonban újra animét kapott a manga Kuroshitsuji: Book of Circus címmel, és nagy szkeptikusan ugyan, de hozzákezdtem egy barátom unszolására. És végül igaza lett, mert iszonyatosan tetszett, még engem is meglepett, mennyire. Annak a hatására döntöttem el, hogy végül újra előveszem a első évadot, és meg fogom nézni, most már tényleg. Hátha így, hogy már tudom, mire számítsak, tetszeni fog. És tetszett is. A szereplőkről: Az anime szerintem átlagos számú szereplőt vonultatott fel a maga 24 része alatt, de ők semmiképp nem mondhatóak átlagosnak. Ciel és Sebastian álltak egyértelműen az anime középpontjában. Ennek ellenére túlzás lenne azt mondani, hogy nagyon megismertük őket. Konkrétumok vagy nagyon kézzelfogható dolgok nem derültek ki róluk, inkább csak a reakcióikból lehetett leszűrni, hogy hogy is éreznek vagy mit gondolhatnak. Ciel nekem nagyon ellenszenves volt az elején, ahogy az anime többi szereplője is. Egy önző, elkényeztetett kis ficsúrnak tűnt, de ahogy fény derült a múltjára, úgy egyre inkább rá lehetett jönni, miért is olyan, amilyen. Belegondolva szegény fiú tényleg a szó minden értelmében egy gyerek a maga 12 évével, és ennek ellenére nagyon is koravén módon viselkedett, ami például tudom, hogy többeket furcsán érintett. Én sem egészen tudtam hova tenni az elején, de aztán ahogy haladtam a részekben, egyre inkább megsajnáltam szegényt. Mert adott egy fiú, egy kisgyerek, aki mondhatni egy biztonságos kis burokban élt, amit a szülei húztak köré, megóvva így a kicsit a való világ kegyetlenkedéseitől. Aztán egyszer csak a semmiből kivégezték a szüleit, őt pedig kegyetlenül kirángatták abból a biztos kis pontból, amiben addig élt, és kegyetlenül elbántak vele. Ő pedig részben amiatt, mert nem tudta feldolgozni a szülei elvesztését, és azokat a kegyetlenkedéseket, mocskot és megaláztatást, amit el kellett viselnie, részben pedig a tipikus emberi ösztönből, ami nem hagyja meghalni az embert, segítséget kért. Nem tudom, ezzel ki hogy van, én például szerintem szintén így viselkednék egy ilyen helyzetben. Átkoznám magam a saját gyengeségem miatt, a világot, hogy ilyen történik. Segítséget kérnék, és bárkitől elfogadnám. Ciel is így lehetett vele, és ha egyszer a mennyek nem hallgattak rá, de egy démon megjelent neki, nyilván elfogadta a segítségét. A lelkét ajánlotta fel a démon szolgálataiért... Szóval van egy érzelmileg és értelmileg még fejletlen kisfiú főhősünk, aki azért annyira kegyetlen és furcsa, azért ilyen debil módon a korosztályánál érettebbnek tekinthető, mert olyanokon ment keresztül, amikkel a kortársai normális esetben nem is találkoznak még egy jó darabig. Nem bízhat senkiben, még ha akarna se menne neki egy ilyen trauma után. Az egyetlen valaki (vagyis inkább valami), amiben mégis mondhatni megbízik pedig egy démon, a világ egyik leggonoszabb teremtménye, akiről meg tudja, hogy mivel alku köti össze őket és a lelkére pályázik, nem fogja elárulni. Ráadásul ez a démon az, aki próbálja tanítani a fiút. Ezek után szerintem nem is azon kell csodálkozni, hogy Ciel nem mosolyog (bár néha már rettentően erőltetett, hogy abszolút nem hajlandó semmi szájgörbítésre), és ha kell, megbánás nélkül küld bárkit a túlvilágra. Sőt, szerintem ehhez képest meglepően emberi maradt, mert milliószor kegyetlenebb is lehetne. Így még az is "értékelendő", hogy talált magának egy életcélt, ami erőt ad neki, még ha ez az is, hogy "magával rántsa a Pokolba a szülei gyilkosait", ahogy ő is fogalmazott. És az anime bizonyos pontjain látni azért, hogy noha elég elkorcsosult szegény erkölcsi normája és érzelmileg sem jut önkifejezésre, azért foglalkozik másokkal is, és közel sem olyan érzelemmentes, mint ahogy azt a külvilág felé mutatni próbálja. Ehhez a furcsa célhoz a másik főszereplő (pontosabban a címadó szereplő), Sebastian próbálja hozzásegíteni a fiút. Embernek néz ki (és engem külsőre kísértetiesen emlékezetet Ciel apjára egyébként), és Ciel komornyikjaként dolgozik, mindenben kiszolgálva a fiút. Nekem különösen tetszett, hogy noha démon volt, sosem leplezte le magát. Ciel sem használta ki Sebastian démon mivoltát minden apró gondnál, mint ahogy ez várható lenne az emberi természetet ismerve. Amíg nem volt muszáj, végig annyira emberi maradt, amennyire csak lehetett, főleg a külsejét illetően. Például csak egyszer vette fel a démoni alakját is, de abból is csak részleteket láthattunk (Ciel meg még annyit sem), illetve az anime vége felé láthattuk varjú/holló alakjában megjelenni a visszaemlékezéseknél. Inkább csak az emberfeletti erejét és gyorsaságát nézve tűnt fel, hogy nem ember, ahogy a többi szolgánál is csak a harcjeleneteknél lehetett tudni, hogy nem átlagosak. Azt nem tudom, hogy direkt ilyen vallásos paródia/ferdítés/irónia akart-e lenni, de noha egy démonról beszélünk, meglepően gyengéden és óvatosan bánt Ciellel, még az anime legvégén is mellette állt, így a fiúnak sosem kellett azt éreznie, hogy teljesen magára maradt. Ennek ellenére a főellenségnek tekinthető angyal hihetetlenül gonosz és beteges volt, amit az ember pont nem az egyik legtisztábbnak tartott teremtménytől várt volna. Ami még nagyon megmaradt bennem vele kapcsolatban, az az a jelenet, mikor arról beszélt, hogy elege van abból, hogy ösztönlényszerűen megegyen minden lelket, amit csak elé vet a sors, hanem inkább elszegődött Cielhez, hogy a sok munka és fáradozás után végre egy igazán különleges lélekhez jusson. A többi szereplő is érdekes volt egyébként. Voltak itt shinigamik, egy őrült angyal, démoni kutya, meg amit csak kívánhatott az ember. A legtöbbjükkel nem is volt gondom, tényleg elég egyedire sikeredtek (főleg Grell és Undertaker), viszont a Ciel házában tevékenykedő szolgákat szó szerint ki nem állhattam az elején. Mindig mindenhol ott voltak, ilyen nevetgélős/komolytalan bagázsnak tűntek, akiknek a legnagyobb gondja az életben az, hogy Ciel-sama nem mosolyog. Nagyon sok közük volt ahhoz, hogy anno dobtam az egészet, és az utolsó pár epizódig sokszor irritáltak is, de mikor volt egy kis visszatekintés róluk az anime végénél, egészen együtt tudtam érezni velük, és azóta elvagyok velük. Nem a kedvenceim, de nem húzom már fel magam a viselkedésükön. A grafikáról/megjelenítésről: Egy rossz szavam sincs rá. Mondjuk én nem vagyok túl válogatós, mert nekem ez az utolsó szempont az animéknél és mangáknál is, de szerintem kifejezetten szépek lettek a szereplők. Maximum annyit tudnék megállapítani, hogy az arcformák és a szájak rajzolása szinte mindenkinél ugyanolyan volt (volt a Sebastian-féle férfi vonal, illetve a Ciel-csoportba tartozó, lányosabb rajzolású szereplők), de ez sem zavaró. A hátterek is gyönyörűek voltak, a ruhák nálam külön nagy plusz pontot kapnak. De minden a helyén volt, szerintem a csatajelenetek is mozgalmasak voltak, de az állóképszerűbb részek is nagyon hozták a hangulatot. Amit ki tudnék emelni, az a nagyon hangulatos openingek és a szintén csodaszép második ending. Az első ending sem volt rossz, bár én kicsit kevésbé hangulatosnak éreztem, de mivel az anime második felében kezdtek nagyon komollyá válni a történések, így még illik is az összképbe. A zenékről: Az opening nálam hatalmas kedvenc, és az endingek is szépek voltak, főleg a második tetszett, az hangzásilag nagyon hozta azt a gótikus hangulatot, ami az egész művet jellemzi. Az OST-ok is hangulatosak voltak, leginkább az anime vége felé lettek nagyon erősek, ahogy én éreztem legalábbis. A seiyuukról: Hát róluk én rosszat sose tudnék mondani, itt se teszem. Nagyon ügyesek voltak mind, Sakamoto Maayat nagyon megkedveltem Cielként. Nagyon durván profi seiyuu-csapatot állítottak össze az animéhez, rettentően sokat adtak a műsorhoz, mind a szórakoztató/vicces jeleneteknél, mind a drámaibb pillanatoknál. És persze nem hagyhatom ki Ono Daisuke alakítását, szerintem neki ez az egyik leghíresebb szerepe, és nem véletlenül. Összesítve: Vannak hibái/furcsaságai az animének, meg én sem egészen tudom, hogy miért, de ezek ellenére is nagyon tetszett. Sőt, folyamatosan egyre jobban tetszik az egész Kuroshitsuji-univerzum, és lassan szerintem elkezdhetem félteni magam. Már igencsak gondolkozok a manga olvasásán, de tudom, hogy az a vég lenne, mert biztosan magába szippantana. Ami meg azért durva volna, a kezdetekhez képest meg pláne... Vigyázzon mindenki, mert ragályos! Ajánlani boldogan ajánlanám bárkinek, aki nem ragad le annál a felszínes gondolatnál, hogy itt "mindenki bishi", vagy akit nem hatnak meg a félrevezető CielxSebastian képek, amikkel minden valószínűség szerint összefutott már. Aki kedveli a krimit vagy a gótikus műveket, annak szerintem biztosan el fogja nyerni a tetszését. Sőt, igazából bárkinek tetszhet szerintem, mert egy nagyon különleges alkotásról van szó, amiben sokkal több potenciál, gondolatiság és eredetiség van, mint azt az ember első látásra gondolná róla, főleg a vegyes fogadtatása után. |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|