Az animéről: Eredeti cím: ファイナルファンタジーVII アドベントチルドレンコンプリート Készítési év: 2009 Részek száma: 1 Műfaj: akció, fantasy, sci-fi, dráma, pszichológiai Stúdió: Square Enix Rendező: Nozue Takeshi, Naora Yuusuke Karakterdizájn: Nomura Tetsuya Zene: Uematsu Nobuo Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Két évvel a Final Fantasy VII végét követően a játék főszereplői külön utakon próbálják folytatni az életüket, mindegyikük a maga módján igyekszik feldolgozni a történteket és segít az újjáépítésben. Azonban a világon egy furcsa, ismeretlen betegség söpör végig, Cloudot pedig három, Sephirothra rendkívül hasonlító idegen környékezi meg. Ahogy a férfi megpróbálja felvenni velük a harcot és megvédeni a családját, kénytelen szembenézni az őt kísértő démonokkal és a saját érzéseivel is. //A véleményezésben végig csak "Advent Children"-ként emlegetem a filmet, de érdemesebb a nem kevés extra tartalommal bővített Advent Children Complete-t megnézni a teljes élményért.// Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Ez a szekció kivételesen jó hosszú lesz, ezt szeretném már most előrevetíteni. Mindez pedig azért lesz így, mert az Advent Childrennek és nekem egy több mint tíz évre visszavezethető történelmünk van, amit fontosnak tartok kicsit részletesebben is megmagyarázni. A „kapcsolatunk” 2008-ban kezdődött, amikor hetedikesként az osztálytársaim biztatására megvettem életem első Mondo magazinját (talán az egyedüli iskolai környezet volt a miénk a világon, ahol a legmenőbb dolog volt az animés közösséghez tartozni), aminek az Advent Children volt a borítóján (2008/03-as szám). Akkoriban még az animék beszerzése kissé körülményesebb volt, mint manapság, így amellett, hogy a Jetixen néztük a Narutot, majd az Animaxon a többi animét esténként, japán szinkronos alkotásokkal nem nagyon volt még dolgunk. Így a magazinban szereplő animék egy részét se tudtuk megnézni, csak az ajánlók és a képek alapján tudtunk róluk valamiféle benyomást alkotni. Az Advent Children is egyike volt ezeknek az animéknek: a róla szóló cikket rongyosra olvastunk (szünetekben még idézgettük is a karakterek egy-egy cikkben bemutatott mondatát), és hetekig csak ekörül a film körül forgott a világunk. Ez furcsának tűnhet (nyilván számomra egy bájos gyerekkori emlék), de ameddig nem jutottunk ténylegesen a filmhez, gyakorlatilag úgy imádtuk ezt a animét, hogy egy fél perces jelenetet se láttunk belőle. Nem is beszélve arról, hogy valahogy nem is tudatosult bennünk annyira, hogy ez a film a játék folytatása (amit még annyira sem ismertünk). Egy pár évvel később végre meg tudtam nézni én is a filmet (köszönhetően egy drága barátnak, akinek megvolt a DVD verzió), és jobban imádtam, mint valaha. Még úgy is, hogy szerintem irreálisan magas elvárásokat támasztottam a filmhez az évek múlásával, de az Advent Children nemcsak megugrotta ezeket, hanem gyakorlatilag olyan szinten transzba ejtett, hogy a mai napig megremeg a lábam, ha meghallom az egyes betétdalait. Számos alkalommal megnéztem, és bár csak öt évvel ezelőtt jutottam el addig, hogy ténylegesen játszak az FFVII-tel (és gyakorlatilag pótoljam az egész Compilationt), sosem zavart, hogy az előzményeket nem értettem, kvázi önmagában is nagyon élvezhető filmnek tartottam az Advent Childrent. A mostani véleményezésemet azonban úgy írom, hogy már jobban tudok reflektálni a film korábban számomra ismeretlen területeire is. Mit is gondolok róla? A történetről: Nem is tudom, hol kezdjem, annyi mindent lehetne mondani a történetről. A készítőknek egyrészt nehéz dolga lehetett, mert a Final Fantasy VII a világ egyik méltán leghíresebb és legnépszerűbb játéka (külön blog is kevés lenne arra, hogy kiírjam magamból micsoda iszonyatos érzelmi, karakterábrázolási és más mélységei vannak), és pont emiatt szerintem óriási kihívást jelenthetett folytatást írni egy ilyen mesterműhöz – hiszen mindenki legalább olyan jó folytatást vár el, ha már az előd ilyen legendásan jó. Szerintem azonban a lehetőségekhez képest mindent kihoztak a történetből, amit filmes keretek között (és az alkotás korlátozott időtartama alatt) ki lehetett: így kaptunk egy több szálon futó, rendkívül izgalmas, érzelmileg is megmozgató sztorit, amely tömve van a játékra való visszautalásokkal és easter eggekkel. Láthatjuk a kedvenc szereplőinket is, és bár sokuk igazából csak „beköszön”, ennek is megvan a maga oka. Mégpedig az, hogy bár a film folytatja a játék történetét, de leginkább Cloudot helyezi a középpontba. Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, miről szól a történet, azt válaszolnám, hogy ez Cloud megváltásának a filmje. Aki játszott a játékkal, tudja, hogy minden szereplőnek megvan a maga keresztje: mindenkinek a vállát súlyos gondok nyomják, amelyeket a múltjukra vagy éppen az aktuális élethelyzetükre lehet visszavezetni (nem fogok részletesen belemenni, mert erről megint egy disszertációt lehetne írni). Cloud életében is számos kisebb-nagyobb törés volt, de az egyik (ha nem) legnagyobb SPOILER Aerith elvesztése volt SPOILER VÉGE. Ez egy olyan tragédia volt, amely mindenkit végtelenül lesújtott, és bár a játék végén SPOILER úgy tűnt, végül „hőseink” győzelmet aratnak, SPOILER VÉGE de mint az Advent Childrenből megtudjuk, ezért óriási árat fizettek. Ám nem kaptuk meg a várva várt feloldozást mindezen áldozatok és fájdalmak után. Szerintem az Advent Children részben ezért készülhetett, hogy a főszereplő, Cloud végre megkaphassa a régen megérdemelt feloldozását. A többiektől, attól a bizonyos elvesztett személytől, de leginkább önmagától. Természetesen ez a folyamat lassú folyású, amely az egész filmen átível, és hogy eddig a végkifejletig eljussunk, számos vicces pillanaton, izgalmas csatán és misztikumon kell átverekedniük magukat a szereplőknek. Ez szerintem a másik nagy erőssége a történetnek is: amellett, hogy több szálon fut és így lehetőségünk nyílik számos karakter helyzetébe is bepillantást nyerni, a film nagyon jól ábrázolja a szereplők kapcsolatrendszerét. Emiatt lehetett az, hogy bár annak idején a játék (és a Compilation többi részének) ismerete nélkül néztem meg az Advent Childrent, a szereplők egymáshoz való viszonya sosem volt kérdéses. Különösen Cloud és társainak kapcsolata volt egyértelműen bensőséges: még úgy is tudtam, milyen erős közöttük a kapocs, hogy ennek a tényleges mélységeit csak utólag értettem meg. A történet egyedüli hibájának azt tartom, hogy bár az alapjáték ismeretében is nagyjából követhető, de a tényleges megértéshez szükséges a két regény (On the Way to a Smile és a Turks – The Kids are Alright) ismerete is. Nemcsak az derül ki belőlük, hogy egyes szereplők hogyan élték meg a játék végét (és onnantól egészen az Advent Children kezdetééig hogyan alakult a sorsuk), de megtudhatjuk, hogy egy bizonyos halottnak hitt szereplő miért lehet életben, illetve az új szereplők (gondolok itt főként Denzelre és a film antagonistáira) hogyan kerültek be a képbe. Ezekre a film nem tér ki különösebben, így aki a regényeket nem olvasta, leginkább csak a filmben elejtett utalásokra hagyatkozhat. A szereplőkről: Nehéz nem elfogultan beszélni róluk, hiszen nagyon a szívemhez nőttek az évek folyamán. Az a baj, hogy nem igazán tudok semmit se érdemben írni róluk anélkül, hogy az ne lenne nagyon spoileres a játékra és a Compilation nagy részére nézve (hiszen időben az Advent Children kvázi majdnem a legutolsó időszakban játszódik), így ezt a részt inkább most ennyiben hagyom. A grafikáról/megjelenítésről: A film teljesen CGI-al készült, és annak idején az emberek gyakorlatilag térdre borultak előtte, olyan hihetetlenül minőségi módon lett összerakva a film látványvilága. Nekem a mai napig tetszik és szívesen megnézem, és bár nyilván azóta sokat fejlődött a technika (például látványban az FFXV: Kingsglaive film messze felülmúlja), de szerintem kimondottan jól megállja a helyét mai szemmel nézve is. Ami annak idején a rajongóknak óriási dolog lehetett, az részben a szereplők megjelenítésének a módja. Aki játszott a játékkal, úgyis tudja, mire gondolok, de akik nem, azoknak megpróbálom kicsit jobban elmagyarázni. Az eredeti FFVII 1997-ben jelent meg (több mint 30 éve!) még PS1 konzolra, és bár biztos vagyok benne, hogy annak idején óriási fejlődésnek/ugrásnak számítottak a 3D-ben megjelenített szereplők, mai szemmel nézve igen kis bénácskának tűnhetnek a karaktermodellek a maguk szögletes chibi design-jával. Az Advent Childrenben azonban hihetetlenül valósághűre és emberire sikeredtek (a nyilvánvalóan animésebb beütésük ellenére is), és a fanokat biztosan sokkoló csodaként érte, hogy ilyen formában (ráadásul szinkronhangokkal kiegészítve!) láthatják a filmvásznon a kedvenceiket. A másik, amiről beszélnünk kell, azok a harcok. Szerintem még a Mátrixban (ami annak idején tényleg a látványos harcok egyik filmes netovábbja volt) sem voltak ilyen szinten megkomponált küzdelmek. Mindezek persze a szereplők egyéni fegyvereit és támadásait is rendkívül jól visszatükrözve készültek. Az ember csak ült, és gyakorlatilag tátott szájjal bámulta az összes csatát, néha még levegőt is elfelejtve venni. És ez nemcsak egy-két bizonyos küzdelemre volt igaz, hanem mindegyik zseniálisra és kiemelkedőre sikeredett (sőt a SPOILER Bahamut Sin és a végső, Sephiroth elleni harc SPOILER VÉGE meg aztán pláne epikus körítést kaptak). Nyilván bizonyos esetekben a fizikai törvények elég rendesen kijátszásra kerültek, de egy fantasy filmben ez szerintem bőven belefér. (Hiszen ha a materiák felhasználásával tudnak kvázi varázsolni, ugyan miért ne tűnhetnének/lehetnének bizonyos bitang nagy fegyverek irreálisan könnyűek például?) Emellett azonban minden más is nagyon a helyén volt: a különféle effektek, a fegyverek, a hátterek és a helyszínek is. A zenékről: Szerintem nem az egyedüli rajongó vagyok, aki a mai napig megborzong az OST hallatán, ha valahol meghallja. Sőt igazából annyira jók lettek a film zenéi, hogy én a mai napig szoktam hallgatni belőle a kedvenceimet. Számomra főleg EZ és EZ a dal ikonikusak, de az összes többit is nagyon szeretem. Mindez persze annak köszönhető, hogy bár voltak teljesen eredeti, direkt a filmhez készített számok, de a zenék egy része az eredeti játék (amúgy is borzalmasan minőségi) dalainak átdolgozott változata volt. A seiyuukról: Ami szerintem annak idején is óriásit szólt (és a mai napig aktuális), az a szereplők hangjai. Az eredeti játékban ugyanis nem voltak leszinkronizálva a szereplők mondatai, így először ebben a filmben hallhattuk őket beszélni. Szerintem a japán szinkronválasztás nagyszerű lett, mindenkihez nagyon jól illik a hangja (de emlékszem, annak idején az angol szinkronnal is megnéztem a filmet, és nem volt rossz az sem). Sajnálom, hogy magyar szinkron nem készült az itthoni kiadásokhoz, bár én valószínűleg egyébként is inkább a japán verziót részesíteném előnyben. //Szeretnék megemlékezni egy sajnos már elhunyt szinkronszínészről: tavaly áprilisban meghalt Fujiwara Keiji. Én alapból nagyon szerettem őt, mert eszméletlenül tehetséges szinkronszínész volt, ráadásul az FFVII univerzumában ő kölcsönözte Reno hangját. Valószínűleg a tavaly megjelent FFVII Remake Part 1 lehetett az utolsó munkái/szerepei egyike...// Összesítve:
A Final Fantasy VII: Advent Children szerintem egy korszakalkotó film lett, még a kissé körülményesebb megérthetősége ellenére is. De ez egy olyan film, amit a mai napig könnyű szívvel ajánlok bárkinek, akit érdekel az FFVII univerzuma, és bár önmagában is megnézhető, azért érdemes lenne nem ezzel nyitni a sort. De mindent tartalmaz, ami a játékot is nagyszerűvé tette (sőt bizonyos dolgokkal, például modern látvánnyal és a szereplők hangjaival is kiegészült), mindezt pedig egy 126 perces film idejébe sűrítve.
0 Comments
Kedvenc japán mobilos játékaim I.
10/7/2020
Most csak egy rövidebb irományt hoztam, amellyel nem titkolt célom lenne meghozni az emberek kedvét pár általam nagyon szeretett japán mobilos játékhoz. Sajnos a legtöbb japán nyelvű, ám közülük több olyan, amivel anélkül is el lehet szórakozni, hogy valaki jól beszélné a nyelvet, illetve nagyon jó rajongói fordítások elérhetőek hozzájuk, ezért is mertem belevenni őket a listába. A listán szereplő játékok mindegyike ingyen is elérhető és játszható, ám lehetőség van bizonyos játékbeli tartalmakért fizetni is. I-Chu Étoile Stage Nyelv: japán Kiadási év: 2020 Platform: Android, iOS Fejlesztő: LIBER Entertainment Kategória: idol, zenés Történet: A játék gyakorlatilag az Aichuu (lásd lejjebb, a Megemlékezések között) 2.0 változata. A szereplők és a felállás maradt (producerként kell segítenünk sok kis idoltanoncot rendes idollá válni), viszont a játékmenet nagyban megváltozott. Az elődhöz hasonlóan itt is kártyákat gyűjtögetünk, ám ritmusjáték helyett sokkal inkább az idolnevelésen (edzés, fellépések, stb.) van a hangsúly. Mit gondolok róla? Én nagyon szerettem az elődöt (erről részletesebben az Aichuunál írok), így nagyon vártam, hogy az A3!! sikerén felbuzdulva hogyan fogja a fejlesztő átvariálni a játékot. Nekem a ritmusjátékok nagy gyengéim, az idolnevelő játékok viszont annál kevésbé. Ettől függetlenül nagyon sok pozitív változást eszközöltek: a történet immár teljesen szinkronizált (a rengeteg nagyszerű seiyuu miatt kár lett volna ezt veszni hagyni!), továbbra is gyűjthetünk kártyákat, amiknek a minősége az artistváltás(ok) ellenére mit sem változott. Számos új dal felcsendül a játékban az ismerősebb melódiák mellett. És végül az idolneveléssel is megbarátkoztam, sőt az eventek kifejezetten könnyebben teljesíthetők (sok dolog automatikusra állítható, nem kell órákig manuálisan grindelni bizonyos dalokat), ami nagy könnyebbség. Trailer: Chain Chronicle Nyelv: japán (régen volt globális verzió angol nyelven, de már nincs) Kiadási év: 2013 Platform: Android, iOS, PS Vita (utóbbi szervereit lelőtték már sajnos) Fejlesztő: Sega Kategória: fantasy, rpg, tower defense Történet: A játék az Yggdra nevű kontinensen játszódik, amelyen sokáig béke honolt a válogatott fajú népesség körében, hála a Szent Király uralmának. Ám a semmiből különféle démoni lények jelentek meg a rejtélyes Fekete Király vezetésével, és káoszba taszították az egykoron békés és fejlődő vidéket. A Szent Király elbukott, a Szent Főváros elesett, ám a totális pusztulás beállta előtt egy fiatal fiú, Yuri megalapítja az Önkéntes Hadsereget, hogy a démoni Fekete Sereget legyőzve visszahozza a békét a világba. Mit gondolok róla? Az egyik kedvenc mobilos rpg-m! A történet nagyon érdekes, imádom a világot és a szereplőket is. A tower defence játékmódja szórakoztató, imádom a szereplők cuki chibis verzióit harcolni látni! Főleg, hogy millió-egy karakter van, mindegyik egyedi és gyönyörű, és alig várják, hogy az ember begyűjtse őket (ez is kártyagyűjtögetős játék részben). Az artok meseszépek, számos különböző artist készíti őket, de éppen ezért nagyon változatos a látványvilág is. Aki szeret fejlesztgetni, az pláne imádni fogja, maguk a karakterek is sokféleképpen tehetők erősebbé, számos fegyvert rendelhetünk hozzájuk (amik szintén turbózhatóak). Ami még külön öröm, hogy iszonyatosan sok event van, közülük a collab eventek a kedvenceim. Legyen szó animékről (Shingeki no Kyojin, Overlord, Tate no Yuusha no Nariagari stb.) vagy játékokról (Persona játékok, Sakura Wars, Mana sorozat, Sonic stb.), itt minden van! Trailer: (Senkit ne tévesszen meg, hogy angol nyelvű a videó! Sajnos a globális szervert azóta lelőtték, így már csak japánul elérhető a játék.) Fate: Grand Order Nyelv: angol, japán Kiadási év: 2015 Platform: Android, iOS Fejlesztő: Delightworks Kategória: fantasy, rpg, harc, taktikai, visual novel Történet: 2015-ben a Chaldea Biztonsági Szervezet összegyűjtötte a mágia és más területek szakértőit, hogy a segítségükkel a jövőt figyelhessék, és megakadályozhassák az emberiség kihalását. Azonban hamar kiderül, hogy 2016 végére kihalásra ítéltetettünk, ennek az okai pedig a 2004-es, Fuyukiban megrendezésre kerülő Ötödik Szent Grál Háborúban keresendők. Mi pedig akaratlanul is a vészhelyzet közepébe kerülünk, és gyakorlatilag az időben utazva kell megpróbálnunk menteni a menthetőt. Mit gondolok róla? Szeretem a Fate franchise-t, és ez a játék remek lehetőség volt arra, hogy kicsit közelebb is megismerkedhessek egyes Servantokkal, miközben izgalmas történetet olvashatok, és igazi Master módjára küzdhetek is a kedvenc Servaintjaim oldalán. A játékmenet visual noveles megoldása nekem nagyon tetszik, ahogyan a harcrendszer is egészen hamar megérthető és kézre állt. Látványra és hangzásra is nagyszerű a játék, egyedül a summon-nel gyűlt meg párszor a bajom (tudniillik nem vagyok túl mázlista, és gyakran nem kaptam meg azokat a ritkább Servantokat, akikre vágytam volna). A játékban egész sok event van, számomra ezek annyira nem voltam szimpatikusak, de a főtörténetet szeretem. Trailer: Story Jar Nyelv: angol Kiadási év: 2018 Platform: Android, iOS Fejlesztő: NTT Solmare Corporation Kategória: otome, visual novel Történet: A Story Jar különféle otome gamek gyűjtőapplikációja. Mit gondolok róla? Elsőre talán nem tűnhet nagy számnak egy otome applikáció, hiszen van millió-egy másik, a Story Jart én mégis szívesen ajánlanám azoknak, akik szeretnének olyan otomékkel is játszani, amik semmilyen más módon nem hozzáférhető Nyugaton. Ilyen például a Wand of Fortune és a Beast Master and Prince, de sok más érdekes otome is elérhető az applikáción. Fizetni nem feltétlenül kell, de a történetolvasáshoz ticketek szükségesek (amikből nem kapunk sokat), illetve gyémántokkal lehet a CG-ket feloldó (vagy éppen romantikusabb) válaszokat feloldani, és ezekből sem bővelkedünk alapjáraton. Ám egy kis türelemmel a napi belépésekkel szerzett ingyenes gyémántokkal és ticketekkel (illetve egyes küldetések teljesítésével) sokat össze lehet szedni, és gond nélkül végigjátszható pár route. Az esetek többségében szinkront nem tartalmaznak a játékok, de minden más hangot igen. Trailer: MegemlékezésA következőkben olyan játékok listája következik, amelyeket rendkívül szerettem és sokáig játszottam, de sajnos ma már nem elérhetőek. Sengoku Night Blood (2017–2019✟) Nyelv: japán Kiadási év: 2017 Platform: Android, iOS Fejlesztő: Marvelous Entertainment, Kadokawa, Otomate Kategória: otome, visual novel, fantasy, Történet: A történet főszereplője (avagy mi, játékosok) rejtélyes módon átkerülünk egy alternatív világba, amit Shigának hívnak. Ez a világ nagyon hasonló a Sengoku-korhoz, amikor Japán feudális urai versengtek és háborúztak az ország feletti uralomért. Itt azonban a már jól ismert történelmi alakok különféle fantasy fajokba (vámpír, vérfarkas, oni) tartoznak! A hazajutásra az egyetlen esélyünk, ha megtaláljuk Hime-mikot, azt a lányt, aki Shiga békéjéért felelt, de rejtélyes módon eltűnt. Ám természetesen akarva-akaratlanul is belefutunk a háborúzó szépfiúkba, és amint kiderül, hogy Hime-mikohoz hasonlóan micsoda különleges erőkkel ruházza fel őket a vérünk, csak tovább fokozódik a küzdelem a felek között, immár értünk. Mit gondolok róla? A Sengoku Night Blood egy nagyon érdekes keveréke volt az otome műfajnak, a kártyagyűjtögető játékmódnak és a Touken Ranbuból ismerős harcoknak. Én nagyon szerettem, meseszépek voltak az artok, érdekes volt a történet (amelyet mindegyik klán szemszögéből végigjátszhattunk, ráadásul teljesen le volt szinkronizálva!), és szerettem a karaktereket is. Nagyon sajnálom, hogy ilyen hamar beszüntették a játékot, főleg, hogy a történetnek messze nem voltunk még a végén, és így sosem tudjuk már meg, hogyan alakultak volna a történések. Trailer: Aichuu/I-chu (2015–2020✟) Nyelv: japán Kiadási év: 2015 Platform: Android, iOS Fejlesztő: LIBER Entertainment Kategória: idol, zenés Történet: A játék lényege, hogy mi vagyunk a fiú idoltanoncok, az aichuuk producerei, akik az Etoile Vio School-ba járnak, hogy idolokká válhassanak. Összegyűjthetjük az idolok kártyáit, haladhatunk a történetük olvasásában, valamint a kártyák felhasználásával játszhatunk a különféle idolcsapatok dalaival, illetve részt vehetünk különféle eventeken. Mit gondolok róla? Az egyik legkedvesebb játékom, évekig volt a figyelmem szinte kizárólagos középpontjában. Nagyon szerettem a szereplőket, a sokszor röhejes történetet (igen, rád nézek, Kuma igazgató), a zenéket és a játék egész játékrendszerét. Emiatt a játék miatt függtem rá a kártyagyűjtögetésre (a meseszép artok és izgi történetek miatt nagyon megérte mindent begyűjteni, amit csak lehet), és voltam képes eventek idején napi akár 2-3 órát is grindelni. Nagyon tetszett, hogy micsoda mélységet adtak a ritmusjáték részének (nemcsak sokféle nehézség és változatos dalok tették izgalmassá az élményt), és hogy a kártyák fejlesztésén és a csapatok összeállításán mekkora hangsúly volt. Sokszor komoly taktikázásra volt szükség, amit én nagyon élveztem. Sajnos a játék már csak offline elérhető az eddigi játékosoknak, decembertől pedig teljesen eltűnik az online áruházakból. Trailer: Dream Festival (2016–2018✟) Nyelv: japán Kiadási év: 2016 Platform: Android, iOS Fejlesztő: Bandai Kategória: idol, zenés Történet: A játékban egy kitalált tehetségkutató ügynökség soraiba lépő idolokat követhetünk nyomon, a dalokat játszva, a karaktereket fejlesztve és az eventeken részt véve oldhatjuk fel a különböző, szereplőkhöz kapcsolódó történeteket. Mit gondolok róla? A játék egyszerre volt furcsa, mégis bájos. A szereplők és a történet érdekesek voltak (bár messze nem kiemelkedőek), engem leginkább a játékmódjával fogott meg. Szerettem benne a dalokat, bár kicsit esetlen volt a ritmusjáték kialakítása (valahogy nem volt a legkényelmesebb, nekem legalábbis). Itt is kártyákat lehetett gyűjteni, ám ezek a többi hasonló műfajú játékkal ellentétben nem karakterkártyák voltak, hanem a szereplők különböző ruhaszettjeit tartalmazták (Dorika névre hallgattak egyébként), amiket aztán kombinálhattunk a jobb pontszámok és kinézet elérése érdekében. Ami még érdekessége a játéknak, hogy a Dorikákon szereplő ruhaneműket a fiúk mahou shoujo átalakuláshoz hasonló folyamatot követően öltötték magukra, rendkívül jópofa volt ilyesmit látni a játékban. Még az sem zavart, hogy a koncertek meg a játék is elég erősen CGI-grafikás volt, mert minden más eléggé tetszett. Összességében egy jópofa, sok szempontból átlagostól eltérő applikáció volt, de sajnos az egész DoriFesu franchise nem tudott kirobbanó sikert elérni (sem a játék, sem az anime és más projektek), így sajnos a süllyesztőben végezte az app is. Ha mást nem is, de az animével, illetve a zenékkel valamennyire tudok vigasztalódni. Trailer: .hack//Sign (anime, 2002)
11/11/2017
Az animéről: Eredeti cím: .hack//SIGN Készítési év: 2002 Részek száma: 26 Műfaj: seinen, fantasy, dráma, lélektani, sci-fi Stúdió: Bee Train Eredeti mű: Project .hack Rendező: Mashimo Kouichi Karakterdizájn: Ban Yukiko Zene: Kajiura Yuki Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: A főszereplő, Tsukasa emlékeitől megfosztva ébred fel a The World nevű MMORPG-ben. Nem tud semmit a játékon kívüli életéről, csupán annyi biztos, hogy nem képes kijelentkezni. Az őt körbeölelő rejtélyre hamarosan több más játékos is felfigyel, és a fiú köré csoportosuló szereplők próbálják kideríteni, mi állhat Tsukasa állapotának és a játékban felszín alatt bekövetkezett furcsa változásoknak a hátterében. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Még valahogy nagyon az "animés pályafutásom" elején belefutottam a .hack franchise-ba, de sosem volt időm vagy lehetőségem jobban elmélyedni benne. Pedig nagyon jókat hallottam és olvastam róla, bár mivel nem is nagyon volt senki, akivel beszélgethettem volna róla, talán ezért is lehet, hogy eddig tartott a közelebbi megismerkedésünk. A 2010-es évektől kezdve azonban egyre többet találkoztam vele, hiszen szinte minden "oszt a játékban ragadtak" és "hoppá, átkerültünk valami fantasy világba"-típusú animénél láttam hivatkozást a .hack-re mint eme két műfaj előfutárára/atyjára. Így nem volt mese, ideje volt tényleg közelebbről is megnéznem ezt a klasszikust. Mit is gondolok róla? A történetről: A történet tényleg olyan jó, mint hallottam. Próbáltam nem különféle elvárásokkal nekiülni, hanem nagyon nyitott szemlélettel elkezdeni (főleg úgy, hogy féltem, sok műfaji sajátosságot esetleg unni fogok, amiket később készült animékben/mangákban láttam már), nehogy csalódnom kelljen, de a Sign minden elvárásomat felülmúlta. A legfontosabb tényezők egyike a történet tempója. Olvastam, hogy ne egy SAO-hoz hasonló akciódús sztorit várjak bombasztikus stílusban meganimált harcjelenetekkel, mert ez egy lassabban kibontakozó történet lesz, de őszintén szólva engem is meglepett, mennyire kényelmes ütemű volt az anime cselekménye. Szerintem soha egy ilyen furcsán tagolt szerkezetű és szinte már kínosan lassú történetvezetésű animét nem láttam még. Ennek ellenére ezeket abszolút nem negatívan éltem meg. Lassú tempó alatt igazából azt értem, hogy nagyon kevés dolog történik a szereplők párbeszédein kívül. A sorozat egésze (pár rövidebb akciójelenetet és sok gondolkozásra időt adó, csendes részt leszámítva) tényleg csak beszélgetésekből és a karakterek interakcióiból épül fel. Ezekből ismerjük meg a valódi történetet és a "The World"-öt, az anime legfőbb helyszínűül szolgáló MMO-t. Így tudunk meg többet a szereplőkről, az ő kapcsolatukról, illetve nagyon minimális mértékben a való életbeli énjükről. Most jöhetne a kérdés, hogy akkor mégis mi olyan nagy szám a történetben? Ezt két szóval lehetne egyszerűen megválaszolni: dráma és hangulat. Az anime attól függetlenül, hogy milyen zavartalanul bontogatja ki a cselekményt (nem győzöm hangsúlyozni, hogy még a Lucky Starban is messze több az akció, pedig az is főleg beszélgetéseken alapuló paródia), hihetetlenül erős atmoszférát tud teremteni. Az egész sorozat gyakorlatilag egy nagy, állandó feszültséget fenntartó misztikus nyomozás a játékban megjelenő furcsa jelenségek után, miközben bőven van idő igazi jellemeket és problémákat teremteni a karaktereket illetően. Éppen ezért nem is tűnt soha egy percre unalmasnak az anime: bőven volt benne jól adagolt, minőségi tartalom, amely képes volt végig fenntartani az érdeklődésemet. Nem kellettek ide nagy volumenű harcok, világmegváltó hősök vagy jól hangzó mondatok, hogy nagyszerűen szórakozzak. A Sign egy olyan történet, amely hétköznapi embereket mutat be egy fantasztikusan jól felépített, egyedi játékvilágban, mindezt pedig nagyon okosan kivitelezve és nagyon valósághű reakciókat bemutatva. Az egyetlen dolog, ami esetleg negatív lehet, az az, hogy az animét nagyon hamar lezárták, szinte mondhatnánk azt is, hogy levágták a végét. Ez azért van, mert a történetet viszik tovább a játékok, illetve a franchise többi tagja. Engem emiatt nem is zavar annyira, mert tudom, hogy előbb-utóbb minden kérdésemre választ kapok, de az, aki önálló műként szeretné értékelni a Sign-t, az könnyedén csalódhat benne emiatt. Hiszen (ha túltette magát az akció hiányán) részese lehet egy aprólékosan kidolgozott világnak, nagyszerű történetet élhet meg szerethető karakterekkel, és az egész cselekményt levágják a huszonhatodik részben, az ember pedig csak ül és pislog, és hiába próbálná nézni a következő részt, rá kell döbbenie, hogy "hát ennyi volt". A szereplőkről: Az animét egyértelműen a precízen megalkotott szereplőgárda keltette életre. Az interakcióik nagyon hitelesek és jól követhetőek voltak, a Sign egy nagyon jól kiépített karakterkapcsolati hálózatot volt képes megjeleníteni a maga huszonhat epizódjában. A történet is érdekes kettősségre épül: "The World" világát a szereplők játékhoz való viszonya alapján lehetett definiálni, míg a szereplőkkel kapcsolatos ismereteinket pedig pont úgy mélyíthettük el, hogy megfigyeltük őket a játékban. Emellett persze néha egy-egy villanásnyi időre bepillantást nyerhettünk a valódi életkörülményeikbe, illetve pár a játékba szivárgó információ alapján azt is megtudhattuk, milyen érdekes jellembeli különbségek vannak a valós személyiségük és a játékbeli énjük között. A főszereplő, Tsukasa nekem elsőre egy nagy rejtély volt. Logikátlannak és ostobának tűnt a viselkedése, hogy zsigerből elhatárolódik mindenkitől, de idővel, ahogy több minden derült róla ki, megértettem, hogy miért viszonyul olyan furcsán másokhoz. Hogy nyilván az ember bizonytalan nem csak önmagában, de másokban is, ha nincsenek emlékei, emiatt pedig könnyen sebezhetővé és manipulálhatóvá válik. Továbbá Tsukasa az emlékei hiánya ellenére végig magában hordozta a való életben szerzett lelki sérüléseit, amelyek szintén nem segítettek neki a beilleszkedésbe. Ennek ellenére óriási fejlődésen ment keresztül az anime alatt. Megtanult bízni másokban, valamint elfogadni önmagát és az életkörülményeit. Leküzdötte azt a vágyat, hogy továbbra is meneküljön a problémái elől, és az újonnan szerzett barátai támogatására képes volt annyi erőt gyűjteni, hogy képes legyen szembenézni a legnagyobb gátlásaival és félelmeivel. Subaru a végtelenül kedves, ám naív és erőtlen hime kliséjének tűnt elsőre, ám idővel ő is sokkal nagyobb teret kapott, hogy kibontakozhasson. Megérthettük, miért olyan kis "nyamvadt", amilyen. Idővel pedig egy olyan jellemmé vált, aki Tsukasához hasonlóan képes volt elfogadni önmagát és másokat is. Lábra állt, és megszabadult azoktól a negatív helyzetektől és érzésektől, amik addig gúzsba kötötték. Így végül saját elhatározásából lépett arra az útra, amely úgy gondolta, hogy boldoggá teheti. Mimiru alapjáraton egy buta lányként definiálta magát mindig is. És valóban sokszor gyerekesen viselkedett, illetve nem értett meg felnőttesebb dolgokat vagy komolyabb összefüggéseket. Ennek ellenére ő volt a csapat legszínesebb tagja, az aktuális hangulatfelelős. Ez így elsőre nem tűnhet soknak, de a sorozatban számos olyan helyzet volt, amelyeket Mimiru mosolya vagy személyisége tett jobbá vagy mentett meg. Nem egy szereplőt segített át a nehéz időkön, mert a karakterek közül messze ő volt a szociálisan legérzékenyebb jellem, és ebben a történetben nagy szükség volt a lány érzelmi hozzáállására és intelligenciájára. A fontosabb szereplők közül még Bear és BT azok, akiket ki szeretnék emelni (bár lenne még szereplő bőven, akikről érdemes lenne írni). Ők két nagyon ellentétes jellem, akik ezt azonban (illetve úgy alapból az ellentéteiket) felnőtthöz méltó módon tudták kezelni. Bear nagyon atyáskodó volt, ami miatt hamar meg lehetett szeretni. BT-t az elején nem kedveltem, mert nagyon önzőnek és manipulatívnak tűnt, de idővel arra is fény derült, hogy miért ilyen, illetve hogy ezeket leszámítva is igen mélyérzésű szereplő. Az egyik kedvencem pedig a nagyon sunyinak és gonosznak tűnő szereplő volt, Sora. Érdekes volt látni, hogy attól függetlenül, ő is milyen klisés negatívabb szereplőként lett bemutatva, idővel mennyi oldalát (vicces, komoly, helyes ítélőképességű stb.) képes volt megmutatni a történet folyamán. A grafikáról/megjelenítésről: Az animét a Bee Train csinálta, akikről őszintén szólva nem is igazán hallottam eddig (pedig utánanézve készítettek olyan animéket, amiket ismerek), és szerintem jó munkát végeztek a Sign kapcsán. Nagyon tetszettek a hátterek, gyönyörűvé tették a The World egyébként is sokoldalú és hangulatos világát. Illetve nekem nagyon gyengém az a fajta karakterdizájn, amivel az anime szereplői megjelentek. Igen, régebbi kicsit, de nem is ezeket a nagyon tucatfejeket kellett nézegetnem, ami egészen nagy felüdülés volt (persze tisztelet a kivételnek, újabb animéknél is vannak nagyon karakteres karakterdizájnok). Különösen a szereplők ruhái, fegyverei és testeiken lévő jelek/tetoválások nyerték el még a tetszésemet. A zenékről: Az opening és ending nem volt rossz, de nekem az epizódok alatt felcsendülő OST-ok tetszettek a legjobban. Ezek ugyanis helyenként nagyon szokatlan dalok és dallamok voltak (már amikor megszólaltak, egész sok csend is volt a részekben), de első hallásra beleszerettem mindegyikbe. Mint kiderült, Kajiura Yuki komponálta őket, akinek különösen szeretem a műveit, így utólag nem is ért meglepetés, hogy zeneileg ennyire erőteljesre sikeredett a Sign. A seiyuukról: A szinkronszínészek közül egyedül Miki Shinichirot ismertem (mikor őt meghallottam, szinte el is sírtam magam örömömben, annyira rég hallottam már utoljára, és emiatt iszonyatosan hiányzott is), a többieket névről nem ismerem. De pont emiatt is volt nagyon érdekes nézni az animét, mert nem mindenhol Kaji Yuuki, Miyano Mamoru és Ono Daisuke meg a többi nagyon híres (és gyakran alkalmazott) seiyuu szerepelt. Mindenki nagyon jól alakított, de nekem Miki Shinichiro (ki más) és Yanka Hiroshi tetszett talán a legjobban. Összesítve: A .hack//Sign szerintem is joggal annyira népszerű és jó értékeléseket bezsebelt anime, amilyen. Egy elsőre ugyan lassú tempójúnak és unalmasnak tűnő sorozat, ami viszont a részek előre haladtával be tudja bizonyítani, hogy állandó akció és modern animáció nélkül is lehet valami izgalmas, hangulatos és időtálló. Aki szereti a "játékban ragadós" műfajt, és kíváncsi rá, hogy a mindenki által ismert SAO-n kívül hogyan lehet teljesen máshogy megközelíteni a témát, mindenképp adjon neki egy esélyt. Még ha a vége eléggé le is lett vágva, már maga a hangulata olyan, amiért megéri végignézni ezt a huszonhat részt. Final Fantasy I (játék, 1987)
17/12/2016
A játékról: Eredeti cím: ファイナルファンタジー Készítési év: 1987 Műfaj: akció, fantasy, szerepjáték Készítő: Square/SquareSoft (ma Square Enix) Zene: Uematsu Nobuo Platform: NES, GBA, PSP, iOs/Android, Nintendo Wii U stb. Rövid tartalom: A történet egy egészen szokványosnak tűnő, középkori jellegű fantasy világba kalauzol minket, ahol eléggé viharos körülmények uralkodnak. A világot éltető négy elemi kristályt (víz, tűz, föld levegő) ugyanis megfertőzte a gonoszság, emiatt mindenféle katasztrófákkal és borzalmakkal kell szembenézniük a világ lakóinak. Lukahn/Lukin (verziónként eltérő a nevének az átírása), egy híres bölcs azonban megjövendölte, hogy a sötétség eme korában felbukkan majd a Fény Négy Hőse, akik újra megtisztítják a négy elemi kristályt, és helyreállítják a világ rendjét. A játék során pedig mi irányítjuk a négy harcost, így a mi feladatunk a világvége elhárítása. (Az alábbiakban a GBA (Game Boy Advance) remake verzióról írok majd, mert én ezzel játszottam.) Miért ezt a játékot választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Már a Final Fantasy VII: Advent Children óta (ami nagy szerelmem azóta is) kíváncsi voltam, milyen is lehet az Final Fantasy (későbbiekben csak FF) világa. Annyira rajongója van szerte a világban, sorra adják ki belőle az újabbnál újabb játékokat... Így természetesen engem is érdekelt, hogy milyen is lehet valójában. Szerettem volna tudni, hogy tényleg olyan fantasztikus-e, mint sokan mondogatják. Minimális érintkezésem volt vele ugyan (bele-belekezdtem a Nintendo DS-re kiadott FF Tactics A2 és FFXII: Revenant Wings játékokba, de mivel ezek mind folytatások voltak, hamar abbahagytam velük a játékot, pedig amíg játszottam velük, igencsak a szívemhez nőttek), viszont ténylegesen beleásni nem tudtam magam az FF franchise-ba. Mindez megváltozott, mikor volt szerencsém megvenni pár FF játékot, amiket GBA-ra adtak ki (és amik kompatibilisek az NDS-emmel, így tudok játszani velük). Elhatároztam, hogy igenis belevágok ebbe a világba. Tudom, hogy rengeteg játék jelent meg, és amennyire csak tudtam, utánaolvastam a franchise-nak. Így azzal is tisztában voltam, hogy nem "kell" az első résszel kezdenem, hanem bármelyik számozottal játszhatnék. De ami azt illeti, engem az FF teljes valójában érdekel. Szerettem volna tudni, miből indult el az egész őrület, látni szeretném, hogyan is változtak és fejlődtek idővel a játékok. Így eldöntöttem, hogy belevágok az első részbe, és haladok majd sorba. Mit is gondolok róla? A történetről, illetve a játékmenetről: Annak ellenére, hogy mennyire régi játékról van szó (mert a GBA verzió hiába egy remake, így is látni rajta, mennyire régi), nem gondoltam volna, hogy mennyire furcsa lesz a számomra. Megpróbálom valahogy érthetően/logikus sorrendben leírni a játékkal vívott küzdelmeimet. Maga az alaptörténet nagyon tetszett, olyan tipikus kis fantasy játéknak tűnt tőle az FFI, amelyeket én nagyon is hangulatosnak találok. Lehetett jönni-menni, harcolni, és volt egy történet, ami végigkísérte az egész játékot. Külön érdekes volt látni, hogy a készítők hogyan nyúltak hozzá az ókori mitológiákhoz meg különféle vallási elemekhez, és ezeket miként építették be a történetbe akár a karakterek, akár a cselekmény szintjén. Nagyon tetszett, ahogy felépítették azt a hatalmas nyitott világot, amely tele volt tipikus fantasy történetbe illő lényekkel (törpök, óriások, vámpírok, stb.) és mesébe illő helyszínekkel. Az egyedüli, amit sajnálok, hogy a történet csak nagyon nagy ívben fedte le a játékot. Nem volt sok fordulat vagy dráma (inkább csak az elején és a végén), karakterfejlődés abszolút nem volt jellemző (bővebben írok erről a karaktereknél), illetve a játék semmilyen segítséget nem adott arra vonatkozóan, hogy mit is kellene csinálnod legközelebb. Az NJK-k (vagy angolul NPC-k, ha valakinek így ismerősebb) se voltak ilyen szempontból túl segítőkészek vagy beszédesek, így gyakran voltam kénytelen internetes végigjátszásokat böngészni, hogy tudjam, merre is érdemes mennem legközelebb. Ez pedig egész sokat rontott a játékélményen. Főleg az elején volt nehéz, amikor nem igazán igazodtam még ki a térképen se (amiből ráadásul ijesztően keveset láttam csak), és gyakran kaptam magam azon, hogy teljesen eltévedtem. Ilyenkor pedig sajnos nem egyszer megesett, hogy túl messzire merészkedtem a játékban, és olyan erős ellenfelekkel találtam szembe magam, akik ellen esélyem se volt. (A kedvencem az volt, amikor egyetlen ellenség volt csak, aki viszont egy csapásával letörölte a hőseimet a föld színéről.) Idővel ez persze sokat javult. Egyszerűen csak tudomásul kellett vennem, hogy az FFI nem egy olyan játék, ami a modern játékokhoz hasonlóan mindenben kiszolgál. Nem mutatja, hova menjek, sőt, a dungeonokban abszolút semmi térképem volt (bár ez belegondolva logikus, életszerű és izgalmas is), így remegő lábakkal merészkedtem be, félve, hogy ha nagyon eltévedek a labirintusszerű folyosókon, előbb-utóbb meghalnak a kis szereplőim. Külön szoknom kellett, hogy ahogy haladtam a térképen és a dungeonokban, x lépésenként jöttek a random csaták válogatott ellenfelekkel. Ez egyébként egy nagyon jó kis ötlet, mert így ahogy halad az ember, úgy erősödik a szörnyekkel vívott csaták során, illetve tényleg nagyon valósághű. Hiszen egy fantasy világban bárhol szörnyekbe bukkanhat az ember, nem igaz? Kezdetben elég nehézkesen fogadtam, hogy emiatt csak lassan tudok haladni a térképen, illetve a pályákon, idővel viszont rájöttem, hogy ennek segítségével igazán erőssé tehetem a karaktereimet, illetve jó kis pénzszerzési lehetőség. A harcrendszer körökre osztott az FFI-ben. Ez azt jelenti, hogy egyszer támad az ellenség (ha többen vannak, egymás után), aztán kiválaszthatjuk mi is, hogy mit akarunk lépni az egyes karakterekkel (támadunk, varázslunk, valami item-et vagy fegyvert/páncélt használunk, esetleg megpróbálunk elmenekülni). Minden harc után kapnak tapasztalati pontot a szereplők, ami alapján szintet léphetnek és erősebbé válhatnak. Ha már harc, amit kicsit sajnáltam, az az, hogy kezdetben csak a white, black és red mage használhatott mágiát (a fehér fehéret, a fekete feketét, a vörös kicsit fehéret és feketét is), és a többi karaktertípusnál csak akkor volt minimális mágiahasználati lehetőség, ha később felfejlesztettük őket. (Akkor a knight fehér, a ninja fekete mágiát tudott használni, de csak minimális mértékben). Nyilván nem okozott gondot, meg nagyon hamar meg lehetett szokni, csak tényleg sajnáltam, hogy ilyen szempontból meg volt kötve a kezünk. Ami könnyebbség volt a játékban, az az, hogy bárhol menthettem. Ácsoroghattam egy város, de akár egy dungeon kellős közepén is, ha éppen nem harcoltam, bármikor és bárhol menthettem. Ahogy olvasgattam, úgy tűnik, ez az eredeti verzióban nem így volt, ami pedig nem semmi nehézséget okozhatott a játékosoknak (főleg, hogy alapból sem egyszerű játék az FFI). Lényeg a lényeg, hogy az FFI messze nehezebb volt, mint gondoltam. Részben azért is, mert abszolút nem volt az agyam "FF-üzemmódra" állítva, így sok dolog elsőre idegennek hatott és esetleg még el is bizonytalanított/kényelmetlennek hatott, de nem semmi volt rájönni arra, amit már alapból is sejtettem, hogy már a '80-as években is tudtak olyan játékokat készíteni, amelyek nagyon kis különlegesek és kifejezetten nehezek is (főleg a mai, nagyon egyértelműen játékosokat igazgató játékokhoz képest). Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, hogy az FFI messze okosabb nálam, ezért szenvedtem meg vele nagyon az elején. De később nagyon belelendültem, és már egy harcedzett veteránt imitálva vágódtam be a legerősebb dungeonok folyosóira is. Megszerettem az egész játékot minden furcsaságával, nehézségével meg esetleges hibájával együtt is, és tudom, hogy az FFI után a többi FF játékot minden gond nélkül fogom tudni játszani és felhőtlenül élvezni már az elejétől is. Ezért nem bánom, hogy a játék eleje kicsit nyögve-nyelős volt, mert utólag rettentő büszke vagyok magamra, hogy ugyan vagy egy órámba és rengeteg korábbi próbálkozásomba telt, de térdre kényszerítettem még a rettegett főellenséget, Chaost is. Ez pedig mindenért kárpótol. A szereplőkről: Ami a karaktereket illeti, nehéz lenne írni róluk. Fontosabb karakterek ugyanis nem annyira voltak, a négy főszereplőt is mi választhattuk ki. Ez egyrészt nagyon jó volt, mert tényleg mindenki összeállíthatta a saját csapatát (hogy milyen típusú karakterek legyenek, még nevet is lehetett adni nekik), és az embernek megvolt az a kellemes érzése, hogy ő maga teremti meg az FFI-et alkotó legendát. Másrészt viszont ennek volt egy iszonyatosan nagy hátulütője: mivel mi alkothatjuk a karaktereket, így azoknak nincs is jelleme. De komolyan. Nem beszélnek, nem tudunk meg róluk semmit, egyszerűen csak jönnek, mennek és harcolnak. (Nagyjából ilyen sorrendben is.) Ezt nagyon sajnáltam, mert kevés dolgot szeretek jobban a nagyszerűen felépített jellemek mellett, így pedig be kellett érnem azzal, hogy én találok ki/képzelek valami jellemet a karaktereim mögé. Akikről esetleg érdemes lenne beszélni, azok a játék negatív hősei, különösen az a négy boss, akikkel többet harcoltam, mint szerettem volna: Kraken, Lich, Marilith és Tiamat nagyon érdekes és nehezen legyűrhető ellenségek voltak. Nem is beszélve Chaosról, a főellenségről, akit én különösen megszerettem. A történet egyik legnagyobb fordulata hozzá köthető, ami tényleg nagyon meglepett, és amelyet rendkívül ötletesnek tartottam. A zenékről: Az FFI zenéi fantasztikusak voltak. De komolyan, rettentően meglepett, mennyire kellemes és izgalmas dallamok váltakoztak a történet folyamán. A kedvencem viszont mégiscsak a győzelmi induló, ami a sikeres harcok végén hangzott el. Ami meglepett még, hogy a harcok alatt a fegyverek fémes zörejei, a védekezés hangjai és minden más milyen szépen meg volt csinálva. A grafikáról/megjelenítésről: Imádtam a játék grafikáját! De komolyan, nálam rettentően betalált. Főleg amiatt, mert a legelső JRPG élményem a Heroes of Mana volt (a Mana sorozat lényegében az FF testvérsorozata), és annak is rettentően hasonló volt a megjelenítése. Nekem ez jelenti igazából a hagyományos JRPG grafikát, így a GBA feljavított grafikája egyszerűen teljesen elvarázsolt. Nagyon tetszett még, hogy a fegyverek is miképp jelennek meg a játékban. Annak ellenére, hogy sokaknak biztosan egy nagy pixeltengernek hathat, én könnyedén meg tudtam különböztetni a karaktereknél lévő fegyvereket is, mert arra is figyeltek, hogy ezek is elkülönüljenek egymástól (mind külsőre, mind hanghatásra). Még feljebb írtam, hogy a térképpel akadtak sajnos gondjaim, de igazából ez sem azért volt, mert nem voltak a helyszínek rendesen láthatók, hanem mert mikor a világban utazgatunk, csak nagyon keveset látunk a környezetünkből. Így sokszor nehéz volt megállapítani, hogy például ha ki akarunk kerülni egy hegyvonulatot, merre érdemes menni, hogy ne keveredjünk zsákutcába és kelljen visszafordulnunk (ezzel plusz random harcokat megkockáztatva). A seiyuukról: Mivel a legelső FF játék, ami szinkront kapott, tudtommal az FFX volt, így nem meglepő, hogy az FFI nem rendelkezik szinkronnal. Sajnos így itt nincs miről írnom. Összesítve: Az FFI egy rettentően nehéz, de egész hamar megszerethető játék egy klasszikus fantasy játék minden kötelező jellegzetességével. Annak ellenére, hogy elsőre ijesztően más, mint amilyen játékokhoz hozzá vagyunk szokva, nem csoda, hogy mekkora franchise-zá nőtte ki magát. Minden olyan alapot megadott, ami egy jó játéksorozathoz kellhet, így (a kora miatt is) el lehet nézni az esetleges furcsaságait és hiányosságait. Aki szeretne FF játékokkal játszani, annak nem feltétlenül ajánlanám elsőre, mert nehéz és a grafikája sem túl modern, így az ezekre érzékenyeket hamar elrettentheti, de azok számára, akik rendelkeznek már FF-es tapasztalattal és kíváncsiak, a legendás sorozat honnan is indult, mindenképpen megér egy próbát. Mivel nem igazán tudtam képeket hozni a játékkal kapcsolatban, így gondoltam, a végére mutatok képeket az én játékmenetemből. :D
Itt már egészen fejlettek voltak a kis drágám. Akatsu kezdetben warrior volt, Hikaru white mage, Naifu thief, Sora pedig black mage~ God Eater Burst (játék, 2011)
17/7/2015
A játékról: Eredeti cím: ゴッドイーター バースト Készítési év: 2011 Műfaj: akció, fantasy, szerepjáték Készítő: Namco Bandai Games, D3 Publisher Zene: Shiina Go Platform: PSP Rövid tartalom: A történet 2071-ben, Japánban játszódik. A játék szerint a világot addigra rejtélyes, aragaminak nevezett szörnyek pusztították el szinte teljesen, és az emberiség különböző tömbökbe tömörült a világ különböző részein. A Fenrir nevet viselő szervezet védi a túlélőket, ami a világ leghatalmasabb cége, legfőbb feladata pedig, hogy az aragami legyőzésére képes fegyvereket készítsen. Ám ezek a fegyverek nem szokványosak: mind emberek, akik egy speciális eszközt, a Jinki-ket/God Arc-okat használva veszik fel a harcot a szörnyetegekkel, és a God Eater, avagy istenfalók nevet viselik. Alapvetően kétféle istenfaló létezik: a régi típusú és az új. A régebbi típusú istenfalóknál (nagy általánosságban) kardhoz, vagy lőfegyverhez hasonló God Arc-juk van, míg az új típusú istenfaló tud váltogatni a kettő között (átalakul a fegyvere). A játék főszereplői mi vagyunk, akik a Fenrir Távol-Keleti Ágazatában válunk új típusú istenfalóvá, hogy így harcoljunk az emberiségért. (A God Eater Burst egyébként a 2010-ben kiadott God Eater játék kibővített változata, így mondhatni két játék (God Eater és God Eater Burst) egy név alatt.) Miért ezt a játékot választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Mert zseniális, és ahogy észrevettem, Japánban és a világ szinte minden részén nagyon népszerű, itthon azonban alig hallani róla, pedig legendás PSP játék. Volt szerencsém játszani vele, és szívesen írnék arról, milyen is, hátha kicsit kedvet kap hozzá valaki. Japán játék egyébként, ami a grafikáján is meglátszik, és vannak benne rendesen rajzolt, animéhez hasonló klippek (az opening is ilyen például). Nem is beszélve arról, hogy nem egy manga, light novel készült a God Eater univerzumába, megélt egy anime special (God Eater Prologue) feldolgozást, illetve most, a nyári szezonban indult belőle a rendes anime is. Már évekkel ezelőtt tudtam, hogy létezik a God Eater, főleg azért, mert a hozzá készített specialba többször is belefutottam, de valahogy sosem gondoltam volna, hogy PSP nélkül valaha is játszani fogok tudni vele. De amint lett időm, utána kutattam, aztán ki is derült, hogy nem lehetetlen vállalkozás, sőt, még azt is sikerült összehozni, hogy olyan angol verzióval játszhassak, aminél viszont a japán seiyuuk hangjait hallhattam, nem az amerikaiakat. Mondhatni szerelem volt első látásra, és mikor belekezdtem, csak még inkább elmerültem benne. Mit is gondolok róla? A történetről, illetve a játékmenetről: Alapból talán nem is tűnik annyira nagy számnak a történet. Mármint biztosan mindenki nézett/látott/olvasott már történetet a szinte teljesen elpusztult világról, ez elég tipikus téma. Meg az is, hogy szörnyek/zombik vagy akár mi, emberek tesszük élhetetlenné a bolygónkat. Valamiért az aragamik meg az istenfalók miatt mégis nagyon különlegesnek tűnt a God Eater. Először például nem értettem, miért épp istenfalók a főhősök, mármint hogy a nevük mit takar. De egyébként tényleg szó szerint kell érteni a nevüket, mert esznek az ellenségből, hogy elérjenek egy bizonyos "Burst" állapotot, amit a cím is takar, illetve hogy bizonyos anyagokat a fegyverekkel kinyerjünk az elhullott ellenségből. Na de kezdem az elejéről. Szóval, akármennyire is átlagosnak tűnik a történet, nem az. Adott egy klisésnek is mondható világ brutális szörnyekkel, szinte kihalásra ítélt emberiséggel, akik azonban nem adják fel. Sőt, éppen az ellenséget használják fel arra, hogy erősebbé váljanak: az istenfalók megalkotásához ugyanis az aragamik elhullott tetemeiből hoznak létre fegyvereket, amiket aztán az aragamikat megalkotó sejtekkel (Orákulum sejtek) beoltott istenfalók így irányítani tudnak. Aki látta/olvasta a Claymore-t, annak ez sem mondhat teljesen újat (ott is a lányokba ültetik az ellenség, a youmák húsát, így félig youmákká válva harcolnak ellenük), de a God Eater képes feszegetni a saját világának a határait. Kevés ember felel meg egyébként az istenfalóvá válás kritériumainak, az istenfalók többsége szinte még gyerek, de ettől a történet abszolút nem butul el. A játék világ szerintem zseniálisan fel lett építve. Kezdve attól, hogyan is jelentek meg az aragamik, egészen az istenfalók megalkotásának tudományos magyarázatán át a helyszínekig minden nagyon a helyén volt. Az adatbázisban öröm volt nézelődni, rengeteg hasznos információt kaptunk, ami sokat segített a világ alaposabb megismerésében, illetve a Fenrir bázis működésének megértésében is. Én legalábbis szeretem ismerni a világokat, amikben játszok, és ez a játék minden módot megadott rá, hogy akit mélyebben is érdekelnek a technikai dolgok, tudjon hol utána olvasgatni. Az aragamik is nagyon különlegesen voltak megalkotva, szép külsejük volt, érdekes támadásaik, illetve mindegyiknek máshol volt a gyengéje. Idővel meg persze jöttek az egyre fejlettebb és erősebb példányok, így az ember hiába tanulta meg, a gyengébb példányokat hogy lehet elpusztítani, mindegyik típusnál külön ki kellett tapasztalni, hol kell csapkodni, hogy nagyobb sebzést okozzunk, illetve hogy milyen taktikát érdemes bevetni ellenük, szóval sosem volt idő unatkozni, főleg, ha az embert egyszerre több erős aragami rohanta meg (ami nem volt ritka). A küldetések igaz (főleg, ha az ember hosszú ideig csak a mellékküldiket csinálta), néhol már-már sablonosnak tűntek (jön egy-több szörny, és meg kell őket ölni, az ember egy idő után csak megy és csapkod), de jó volt, hogy általában meg lehetett válogatni, kiket viszünk magunkkal az elérhető istenfalók közül. A főszálas küldetések azonban mindig jók voltak, nem csak azért, mert mindig voltak szuper jelenetek a szereplőkkel a konkrét küldetés előtt/után vagy ritkábban közben, hanem mert sokszor voltak érdekes változtatások/körítések (pl. Karel megkért, hogy menj el vele és segíts neki egy küldetésen; egy bizonyos anyagot kellett megszerezni, stb.), amik kicsit kibillentették az embert a tipikus "csak csapkodok"-érzésből. Nagyon sokféle lehetőség volt egyedire szabni a karakterünket, aminek én mindig örülök a játékoknál. Szóval nem csak a külsejét/hangját, de a fegyvereit és ruháit is váltogathattuk, ahogy akartuk, így fejlesztve a képességeit is. Volt lehetőség különféle fegyvereket vagy mást csinálni az összegyűjtött anyagokból, még több ruhát venni, sőt, egyénileg töltényeket készíteni a fegyverünkhöz mindenféle jó kis hatást összegyúrva. A harcoknál csak a saját karakterünkket irányíthattuk, de volt lehetőségünk mindenféle parancsokat adni a többi tagnak (gyülekezzenek, keressenek ellenséget, stb.), illetve ha bajban voltunk, a lőfegyverrel rendelkező istenfalók lőttek belénk egy kis életpótló lövedéket, ha esetleg kifogytunk a saját kis gyógyszereinkből. De tényleg rengeteg dolgot magunkkal vihettünk - az aragamik mérgező támadásaira ható ellenszereket, izomerősítőt, kábító gránátot, különféle csapdákat és még sok mást. Ami viszont a legjobban elnyerte a tetszésemet, az az elhullott csapattársak felélesztése volt. Ugyanis (a közös, istenfaló mivoltunkból kiindulva) ha valakinek elfogyott az életereje, mehettünk, és adhattunk neki a miénkből (így hozzá került, ami tőlünk levonódott), ezzel visszahozva a harcba. Ez persze oda-vissza, minden szereplővel működött, és egészen változatos volt, ki mennyi életet adott. Soma például mindig vagy a fél életét odaadta, ha meghaltam esetleg, míg volt, aki (khömm, Shun...) szinte csak annyit adott, hogy életre keljek (hogy aztán egy aragami fél suhintása visszaküldjön a halálba). Voltak nagyon ügyes, erős harcosok (mint Soma, Tatsumi), illetve szuper gyógyítók (Sakuya, Alisa), de kicsit szerencsétlenebbek is (Kanon, néha Kota), illetve igazi túlélők (Karel, aki még akkor is 70%-os élettel futkosott, ha már mindenki más meghalt, LOL). Igazán vegyes kis bagázst alkottak a készítők, de könnyű volt operálni, így lehetett tudni, milyen küldetésre/milyen aragamikkal szemben kiket érdemes betenni a csapatba. A szereplőkről: Leginkább a Fenrirben dolgozók (köztük sima emberek és istenfalók, bár inkább az utóbbiak) azok, akiket megismerhetünk. Hiába tűnik nagyon egysíkúnak így a játék, de garantáltan nem az, mert minden szereplő kapott jellemet, és megjelenésre is különlegesek. Tény, hogy én is örültem volna, ha több lehetőség nyílik más emberek, főleg a túlélők megismerésére, de nagyon erős bagázs vett körbe, akikkel így is jól el lehetett kommunikálni és harcolni, az idők során igazi családdá váltunk, ami rendkívül összetart, így nincs különösebb hiányérzetem. A nagyon sok szereplő közül az első egység tagjai azok, akiket inkább főszereplőnek mondanék, hiába vannak igazából mindig körülöttünk a többiek is. Velük megyünk küldetésekre általában, illetve őket ismerhetjük meg jobban. Az első osztag vezetője Amamiya Lindow, aki nekem már az első pillanatoktól kezdve megnyerte a szívem. Egy hihetetlenül barátságos, viccelődő, mégis rendkívül felelősségteljes, figyelmes és igazi csapatjátékos férfiről van szó. Ő a csapat, sőt, szerintem a Fenrir Távol-Keleti Ágazatának legerősebb istenfalója. Egy igazi példakép, aki rendkívül motiváló volt a játék során, és aki a kora miatt igazi apa/bátypótlékká vált a fiatalabbak számára. Élmény volt vele küldetésekre menni, komolyan mondom. Ha ott volt, sosem izgultam amiatt, hogy bármi baj lesz, mert tudtam, hogy mindig fedezi a hátunkat. Éppen ezért bíztak benne a többiek is, és éppen ezért fájt annyira az idő, amíg nem tudott velünk lenni. A csapatot bővítette még Sakuya, akiről rögtön kiderült, hogy ő a legjobb lövész a bázison, illetve azt sem nagyon tudta takargatni, hogy odáig van Lindow-ért, amit meg kell mondjak, meg tudtam érteni. Egy végtelenül kedves lány, aki iszonyatos segítség volt a küldetések során: szinte le sem sérültem még, már lőtte belém az életet. Rossz volt látni, ahogy szenvedett Lindow hiánya miatt, de örülök, hogy a játék végén minden sikeresen zárult a számára. A csapat fekete báránya Soma volt. Már a külseje is megnyerő volt (nem tudom, részemről mi ez a sötét bőr-világos haj kombó iránti fétis...), a seiyuujától szinte leestem a székről, de a legdurvább a háttértörténete volt. Már a játék elején sok utalás volt rá, hogy nem véletlenül olyan morcos, amilyen. Kiderült, hogy ő volt az első istenfaló, akin még magzatkorában kezdték el a kísérleteket, ami meg nem végződött a legjobban (meghalt az édesanyja). A későbbiekben sem alakult jobban a sorsa: az apja abszolút ridegen bánt vele mindig, meg is lepődtem, mikor kiderült, ki az az örege igazából... De rengeteg fejlődésen ment át Shionak köszönhetően, és végül sokkal barátságosabb meg nyitottabb lett a többiekkel, illetve képes volt elfogadni önmagát. Itt van még Kota, aki az elején meg kell mondjam, nem volt annyira szimpatikus nekem. Mármint jó, egészen fiatalka volt, meg lelkes, de inkább tűnt a tipikus "nagyokat mond, de nem tesz semmit" típusú szereplőnek. Idővel azonban megértettem, miért fél annyira, hogy mennyire félti a családját, mekkora nyomás nehezedik rá. És igenis tett azért, hogy erősebb legyen, a küldetéseken is mindent beleadott, és annak ellenére, hogy mennyire hebrencs volt a játék elején, úgy komolyodott meg kicsit jobban, hogy az mégsem ment az egyéniségének a rovására. Az utolsó tagja a csapatnak Alisa, aki szintén új típusú istenfaló, és később érkezett csak a távol-keleti Fenrir bázisra Oroszországból, ha jól rémlik. Először egy igazi sznobnak tűnt, egy egoista nőszemélynek, aki magán kívül senkivel sem foglalkozik. De aztán ahogy beütött a gebasz, nagyon szépen összeszedte magát, és bocsánatot kérve a többiektől nem a csapat széthúzására törekedett, hanem hogy minél inkább megkönnyítse a többiek dolgát, illetve hogy a többiek befogadják őt. A fiú játékosok körében egyértelműen ő a legnépszerűbb karakter, de tényleg nagyon kellemes személyisége van, ha levetkőzi az elején az utálatos énjét, illetve nagyon sokat segít a küldetéseken is. Fontos szereplő még a GE-ben Shio, aki a GEB-es Rennel együtt tipikus bizonyítékai annak, hogy mennyire ügyesen operáltak a készítők az általuk megalkotott világban. Róluk sajnos nem tudok nagyon úgy írni, hogy ne spoilerezzem le a két főszálat a játékban, így csak annyit írok róluk, hogy az elején egyikük sem volt kimondottan szimpatikus (Shiot nem tudtam hova tenni és semleges volt, de Ren kimondottan ellenszenvesnek tűnt), azonban Soma és Lindow jellemfejlődésében és a történetíveket figyelembe véve meghatározó szerepűek, illetve később nagyon a szívemhez nőttek ők is. Az első főszál ugyanis főleg a Soma-Shio vonalon mozgott, míg a másiknak Lindow és Ren állt a középpontjában. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többiek elhanyagolhatóak lennének, csak annyi, hogy főleg velük kapcsolatos kérdések merültek fel és róluk derültek ki dolgok. A játék igazából rengeteg szereplővel operál, mert eddig csak egy Egyes Egységről írtam, de van még egy Kettes meg egy Hármas, amiknek mind más-más a szerepe, illetve különféle, szerethetőbbnél szerethetőbb karakterekkel vannak tele. Róluk is derülnek ki dolgok, meg mindig lehet menni hozzájuk is beszélgetni, bár lényegesen kevesebbet szerepelnek (vagyis inkább úgy mondom, hogy mindig körülöttünk vannak, de nem olyan hangsúlyosak), mint a főszereplők. A zenékről: Nem is tudom, hallottam-e már valaha ennyire érdekes zenéket egy játékban. Szó szerint furcsák a felcsendülő dallamok, de nekem valamiért hihetetlenül tetszettek. Nagyon sokat adtak a hangulathoz, rengetegszer rázott kellemesen a hideg tőlük. Mindegyik számot szerettem, de különösen a God and Man, a No Way Back és a Gods' Table mondhatóak a kedvenceimnek. De gyakran kapom magam azon, hogy egy-egy számot benyomok az OST-ok közül, mert nagyon kellemesek játékon kívül is. A grafikáról/megjelenítésről: Nem játszottam még PSP-n játékot, szóval nem igazán tudom mihez hasonlítani, meg hogy őszinte legyek, nem is akarom. Nekem tetszett, aranyosan voltak megcsinálva a szereplők, a helyszínek is szerintem részletgazdagok voltak, és külön öröm volt, hogy a karakterem ruháit tudtam variálgatni (elvileg a többiekét is lehet valahogy, vagyis olvastam róla valamit, de nekem ők tetszettek, ahogy voltak). A fegyverek is egyedire sikeredtek szerintem, és a támadások/kombók is látványosak voltak. Leginkább a Burst állapot volt a kedvencem, illetve a különféle speciális töltények a kilövésükkor, ami a konkrét harcot illeti, de az egész játékot nézve az átvezető jelenetek vittek mindent, na meg az animált részek, amilyen az opening is volt, meg még főleg az első főszál zárójelenete. A seiyuukról: Zseniális castot válogattak össze, nagyon illettek a szereplőkhöz, el sem tudnám képzelni, hogy angolul játszam a játékot, pont miattuk (bár az angol verziók sem szoktak rosszak lenni játékoknál), szóval örülök, hogy őket hallgathattam a kis átvezető jeleneteknél. Összesítve: Tucatsztoris játéknak tűnhet, de a God Eatert nem véletlenül emlegetik a második Monster Hunter-ként népszerűség szempontjából. Egy különleges kis jövőbeli fantasy játék mindennel, ami ahhoz kellhet, hogy az embert beszippantsa. Nyilván nem tökéletes ez sem, de egy próbát megéri tenni vele mindenképpen, ha az ember szereti az izgalmas, kreatív, magával ragadó történetű játékokat. Aki még nem próbálta, annak szuper választás lenne elsőre, én sem játszok/ttam sokat, pláne nem konzolos játékokkal, de ebben minden megvan, ami egy kellemes időtöltéshez kellhet. Akinek tetszik majd az anime, és szeretne jobban elmerülni a világában meg jobban átlátni a dolgokat, annak meg pláne ajánlott, mert maga a rendező is iszonyatosan nagy rajongó, és mégiscsak ez a játék az alapja az egész GE-világnak. Szerencsénkre angolul is elérhető a többi résszel ellentétben, amik csak a japán közönség számára készültek. Kuroshitsuji (anime, 2008-2009)
3/7/2015
Az animéről: Eredeti cím: 黒執事 Készítési év: 2008-2009 Részek száma: 24 Műfaj: shounen, fantasy, történelmi, vígjáték Stúdió: A-1 Pictures Eredeti mű: Yana Toboso (manga) Karakterdizájn: Shiba Minako Zene: Taku Iwasaki Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Az anime a Viktória-korabeli Angliában játszódik, főszereplője pedig a fiatal (mindössze 12 éves) Ciel Phantomhive, az egyik nemesi család sarja, aki szülei tragikus halála óta a család fejeként él. Őt támogatja a többi alattvalója közül is kitűnő, rejtélyes komornyik, Sebastian, akiről igen hamar kiderül, hogy nem ember: ő egy démon, akivel Ciel szövetséget kötött, hogy a fiú lelkéért cserébe a démon segít neki megbosszulni szülei halálát, és ennek beteljesítéséig óvja és szolgálja őt. Az anime lényegében több furcsa bűneset körül játszódik, amiket a fiú próbál szolgái segítségével a királynő parancsára megoldani, miközben egyre több dologra derül fény a szülei gyilkossága kapcsán. Mit is gondolok róla? A történetről: Már alapból is nagyon vonzónak találom nem csak a vámpíros, de az angyalos-démonos történeteket, a démonokkal való szövetségkötés már a Goethe: Faust óta a gyengém, így külön örültem, hogy itt is szerepelt ilyesmi. Ami még jobb volt, hogy ennek ellenére nem éreztem klisésnek, Ciel és Sebastian kapcsolata szerintem nagyon különleges, és ezt megfelelőképpen érzékeltetni is tudta az anime. Szeretem a történelmi animéket is (annak ellenére, hogy viszonylag keveset láttam/nézek), és meglepő volt, hogy itt nem japán, hanem európai történelmi helyszínt kaptunk Anglia "személyében". A ruhák, technológia és a zenék (amik egyébként fantasztikusan jók és/vagy szépen kivitelezettek voltak) is nagyon ezt erősítették, ettől függetlenül furcsa volt, hogy a szereplők mégis japánul beszéltek (ez nyilván nem gond, mert animéről beszélünk, de hát mégiscsak elég viccesen veszi ki magát a dolog), amikor meg angolul próbáltak megszólalni a karakterek, mindig jókat mosolyogtam a seiyuuk aranyos kis akcentusán. Ono Daisuke "Yes, my lord."-ja viszont örökké az emlékezetembe véste magát, mert annyira tetszett. ((Na de a seiyuukról majd később. :D)) Érdekes volt az anime felépítése, mármint az, hogy az elején igazából csak belecsöppenünk a dolgok közepébe, meg jönnek az újabbnál újabb helyek, ahol nyomozni kell, és ezek során ismerjük meg csak jobban a szereplőket, az egymáshoz fűződő viszonyaikat. De a végén (tudom, hogy anime original befejezést kapott, mert a manga még a mai napig fut) meg szépen összeálltak a történések és összefutottak a korábban le nem zárt szálak, csak sajnos épp egyértelmű zárást nem kaptunk (bár mivel a harmadik évadot láttam, meg tudom, hogy van második, sejtéseim vannak). Nem minden volt érthető egyébként, főleg az utolsó pár rész volt zavaros a sok akciódús harcjelenet meg a szereplők futkározásai miatt, de azért túlélhető a sok megválaszolatlan kérdés. Mindenesetre nagyon sokszínű világot tárt elénk szerintem a Kuroshitsuji, már csak ha a szereplők mivoltát is megnézzük. Ami a legjobban tetszett talán, az a shinigamik munkája és a fegyvereik. Máskor is találkoztam már velük, mert egész gyakori szereplők az animék/mangák világában, de itt nagyon egyedire sikeredtek. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Nos, ez egy igen jó kérdés. Magával az animével rettentő ambivalens a viszonyom, és egészen régre nyúlik vissza kettőnk története. De kezdjük is az elejénél :D Szerintem nagyon kevés animéket néző ember van a földön, aki ne hallott volna a híres-neves Kuroshitsujiról. A manga iszonyat népszerű, a conokon mindig rengeteg belőle a cosplayer, és nincs az az animézős-mangázós beszélgetés, ahol előbb-utóbb ne jönne szóba. Nagyon lebutított/sarkított dolog lenne részemről azt mondani, hogy egy alapműről van szó, de tény, hogy hihetetlenül ismert. Én speciel nem is tudom már, hol ismerkedtem meg vele, de facebook-on és a helyi animés találkozókon is annyiszor jött szóba, hogy zavarni kezdett, hogy miért van úgy oda érte mindenki, mikor én meg azt se tudom, miről van szó. Főleg, hogy tényleg nagyon dicsérték, Cielt meg Sebastiant is már bőven azelőtt megismertem, hogy akár egy részt is láttam volna az animéből, vagy olvastam volna a mangát. Éppen ezért mikor idejét éreztem, végül belevágtam, és ez az első találkozásunk igencsak keserűre sikeredett az animével. Aki kicsit is jártas a BL-ben, tudja, hogy mennyire kedvelt téma a SebxCiel. Nos, én pont jól kifogtam a fandom valóságot ferdítő hatását, és abban a hiszemben kezdtem bele, hogy a Kuroshitsuji egy BL. Aztán hamar kiderült, hogy nem, nem is shounen-ai, ahogy sokan állították, még csak nem is shoujo. Hanem SHOUNEN. Nyilván semmi gond nem lett volna abból, ha úgy állok neki, hogy ezt tudom, de teljes félreértésben kezdtem bele, és mivel abszolút nem azt kaptam, amire a fandom révén számítottam volna, az animét 2 rész, a mangát 8 fejezet után dobtam, és sokáig tüske volt a szememben, hogy így kiszúrt velem a fandom/az élet. Aztán végül tavaly a nyári szezonban újra animét kapott a manga Kuroshitsuji: Book of Circus címmel, és nagy szkeptikusan ugyan, de hozzákezdtem egy barátom unszolására. És végül igaza lett, mert iszonyatosan tetszett, még engem is meglepett, mennyire. Annak a hatására döntöttem el, hogy végül újra előveszem a első évadot, és meg fogom nézni, most már tényleg. Hátha így, hogy már tudom, mire számítsak, tetszeni fog. És tetszett is. A szereplőkről: Az anime szerintem átlagos számú szereplőt vonultatott fel a maga 24 része alatt, de ők semmiképp nem mondhatóak átlagosnak. Ciel és Sebastian álltak egyértelműen az anime középpontjában. Ennek ellenére túlzás lenne azt mondani, hogy nagyon megismertük őket. Konkrétumok vagy nagyon kézzelfogható dolgok nem derültek ki róluk, inkább csak a reakcióikból lehetett leszűrni, hogy hogy is éreznek vagy mit gondolhatnak. Ciel nekem nagyon ellenszenves volt az elején, ahogy az anime többi szereplője is. Egy önző, elkényeztetett kis ficsúrnak tűnt, de ahogy fény derült a múltjára, úgy egyre inkább rá lehetett jönni, miért is olyan, amilyen. Belegondolva szegény fiú tényleg a szó minden értelmében egy gyerek a maga 12 évével, és ennek ellenére nagyon is koravén módon viselkedett, ami például tudom, hogy többeket furcsán érintett. Én sem egészen tudtam hova tenni az elején, de aztán ahogy haladtam a részekben, egyre inkább megsajnáltam szegényt. Mert adott egy fiú, egy kisgyerek, aki mondhatni egy biztonságos kis burokban élt, amit a szülei húztak köré, megóvva így a kicsit a való világ kegyetlenkedéseitől. Aztán egyszer csak a semmiből kivégezték a szüleit, őt pedig kegyetlenül kirángatták abból a biztos kis pontból, amiben addig élt, és kegyetlenül elbántak vele. Ő pedig részben amiatt, mert nem tudta feldolgozni a szülei elvesztését, és azokat a kegyetlenkedéseket, mocskot és megaláztatást, amit el kellett viselnie, részben pedig a tipikus emberi ösztönből, ami nem hagyja meghalni az embert, segítséget kért. Nem tudom, ezzel ki hogy van, én például szerintem szintén így viselkednék egy ilyen helyzetben. Átkoznám magam a saját gyengeségem miatt, a világot, hogy ilyen történik. Segítséget kérnék, és bárkitől elfogadnám. Ciel is így lehetett vele, és ha egyszer a mennyek nem hallgattak rá, de egy démon megjelent neki, nyilván elfogadta a segítségét. A lelkét ajánlotta fel a démon szolgálataiért... Szóval van egy érzelmileg és értelmileg még fejletlen kisfiú főhősünk, aki azért annyira kegyetlen és furcsa, azért ilyen debil módon a korosztályánál érettebbnek tekinthető, mert olyanokon ment keresztül, amikkel a kortársai normális esetben nem is találkoznak még egy jó darabig. Nem bízhat senkiben, még ha akarna se menne neki egy ilyen trauma után. Az egyetlen valaki (vagyis inkább valami), amiben mégis mondhatni megbízik pedig egy démon, a világ egyik leggonoszabb teremtménye, akiről meg tudja, hogy mivel alku köti össze őket és a lelkére pályázik, nem fogja elárulni. Ráadásul ez a démon az, aki próbálja tanítani a fiút. Ezek után szerintem nem is azon kell csodálkozni, hogy Ciel nem mosolyog (bár néha már rettentően erőltetett, hogy abszolút nem hajlandó semmi szájgörbítésre), és ha kell, megbánás nélkül küld bárkit a túlvilágra. Sőt, szerintem ehhez képest meglepően emberi maradt, mert milliószor kegyetlenebb is lehetne. Így még az is "értékelendő", hogy talált magának egy életcélt, ami erőt ad neki, még ha ez az is, hogy "magával rántsa a Pokolba a szülei gyilkosait", ahogy ő is fogalmazott. És az anime bizonyos pontjain látni azért, hogy noha elég elkorcsosult szegény erkölcsi normája és érzelmileg sem jut önkifejezésre, azért foglalkozik másokkal is, és közel sem olyan érzelemmentes, mint ahogy azt a külvilág felé mutatni próbálja. Ehhez a furcsa célhoz a másik főszereplő (pontosabban a címadó szereplő), Sebastian próbálja hozzásegíteni a fiút. Embernek néz ki (és engem külsőre kísértetiesen emlékezetet Ciel apjára egyébként), és Ciel komornyikjaként dolgozik, mindenben kiszolgálva a fiút. Nekem különösen tetszett, hogy noha démon volt, sosem leplezte le magát. Ciel sem használta ki Sebastian démon mivoltát minden apró gondnál, mint ahogy ez várható lenne az emberi természetet ismerve. Amíg nem volt muszáj, végig annyira emberi maradt, amennyire csak lehetett, főleg a külsejét illetően. Például csak egyszer vette fel a démoni alakját is, de abból is csak részleteket láthattunk (Ciel meg még annyit sem), illetve az anime vége felé láthattuk varjú/holló alakjában megjelenni a visszaemlékezéseknél. Inkább csak az emberfeletti erejét és gyorsaságát nézve tűnt fel, hogy nem ember, ahogy a többi szolgánál is csak a harcjeleneteknél lehetett tudni, hogy nem átlagosak. Azt nem tudom, hogy direkt ilyen vallásos paródia/ferdítés/irónia akart-e lenni, de noha egy démonról beszélünk, meglepően gyengéden és óvatosan bánt Ciellel, még az anime legvégén is mellette állt, így a fiúnak sosem kellett azt éreznie, hogy teljesen magára maradt. Ennek ellenére a főellenségnek tekinthető angyal hihetetlenül gonosz és beteges volt, amit az ember pont nem az egyik legtisztábbnak tartott teremtménytől várt volna. Ami még nagyon megmaradt bennem vele kapcsolatban, az az a jelenet, mikor arról beszélt, hogy elege van abból, hogy ösztönlényszerűen megegyen minden lelket, amit csak elé vet a sors, hanem inkább elszegődött Cielhez, hogy a sok munka és fáradozás után végre egy igazán különleges lélekhez jusson. A többi szereplő is érdekes volt egyébként. Voltak itt shinigamik, egy őrült angyal, démoni kutya, meg amit csak kívánhatott az ember. A legtöbbjükkel nem is volt gondom, tényleg elég egyedire sikeredtek (főleg Grell és Undertaker), viszont a Ciel házában tevékenykedő szolgákat szó szerint ki nem állhattam az elején. Mindig mindenhol ott voltak, ilyen nevetgélős/komolytalan bagázsnak tűntek, akiknek a legnagyobb gondja az életben az, hogy Ciel-sama nem mosolyog. Nagyon sok közük volt ahhoz, hogy anno dobtam az egészet, és az utolsó pár epizódig sokszor irritáltak is, de mikor volt egy kis visszatekintés róluk az anime végénél, egészen együtt tudtam érezni velük, és azóta elvagyok velük. Nem a kedvenceim, de nem húzom már fel magam a viselkedésükön. A grafikáról/megjelenítésről: Egy rossz szavam sincs rá. Mondjuk én nem vagyok túl válogatós, mert nekem ez az utolsó szempont az animéknél és mangáknál is, de szerintem kifejezetten szépek lettek a szereplők. Maximum annyit tudnék megállapítani, hogy az arcformák és a szájak rajzolása szinte mindenkinél ugyanolyan volt (volt a Sebastian-féle férfi vonal, illetve a Ciel-csoportba tartozó, lányosabb rajzolású szereplők), de ez sem zavaró. A hátterek is gyönyörűek voltak, a ruhák nálam külön nagy plusz pontot kapnak. De minden a helyén volt, szerintem a csatajelenetek is mozgalmasak voltak, de az állóképszerűbb részek is nagyon hozták a hangulatot. Amit ki tudnék emelni, az a nagyon hangulatos openingek és a szintén csodaszép második ending. Az első ending sem volt rossz, bár én kicsit kevésbé hangulatosnak éreztem, de mivel az anime második felében kezdtek nagyon komollyá válni a történések, így még illik is az összképbe. A zenékről: Az opening nálam hatalmas kedvenc, és az endingek is szépek voltak, főleg a második tetszett, az hangzásilag nagyon hozta azt a gótikus hangulatot, ami az egész művet jellemzi. Az OST-ok is hangulatosak voltak, leginkább az anime vége felé lettek nagyon erősek, ahogy én éreztem legalábbis. A seiyuukról: Hát róluk én rosszat sose tudnék mondani, itt se teszem. Nagyon ügyesek voltak mind, Sakamoto Maayat nagyon megkedveltem Cielként. Nagyon durván profi seiyuu-csapatot állítottak össze az animéhez, rettentően sokat adtak a műsorhoz, mind a szórakoztató/vicces jeleneteknél, mind a drámaibb pillanatoknál. És persze nem hagyhatom ki Ono Daisuke alakítását, szerintem neki ez az egyik leghíresebb szerepe, és nem véletlenül. Összesítve: Vannak hibái/furcsaságai az animének, meg én sem egészen tudom, hogy miért, de ezek ellenére is nagyon tetszett. Sőt, folyamatosan egyre jobban tetszik az egész Kuroshitsuji-univerzum, és lassan szerintem elkezdhetem félteni magam. Már igencsak gondolkozok a manga olvasásán, de tudom, hogy az a vég lenne, mert biztosan magába szippantana. Ami meg azért durva volna, a kezdetekhez képest meg pláne... Vigyázzon mindenki, mert ragályos! Ajánlani boldogan ajánlanám bárkinek, aki nem ragad le annál a felszínes gondolatnál, hogy itt "mindenki bishi", vagy akit nem hatnak meg a félrevezető CielxSebastian képek, amikkel minden valószínűség szerint összefutott már. Aki kedveli a krimit vagy a gótikus műveket, annak szerintem biztosan el fogja nyerni a tetszését. Sőt, igazából bárkinek tetszhet szerintem, mert egy nagyon különleges alkotásról van szó, amiben sokkal több potenciál, gondolatiság és eredetiség van, mint azt az ember első látásra gondolná róla, főleg a vegyes fogadtatása után. |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|