Suzumiya Haruhi no Yuuutsu (anime, 2006)
29/4/2016
Az animéről: Eredeti cím: 涼宮ハルヒの憂鬱 Készítési év: 2006 Részek száma: 14 Műfaj: sci-fi, vígjáték, iskolai élet, rejtélyes Stúdió: Kyoto Animation Eredeti mű: Tanigawa Nagaru (light novel) Karakterdizájn: Itou Noizi Zene: Kosaki Satoru Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Narráló szereplőnk, Kyon megismerkedik Suzumiya Haruhival. A lányról elég hamar kiderül, hogy furcsa, mivel őt csupán a természetfeletti érdekli, az átlagos emberek csak "untatják". Kyon nem tud kiigazodni rajta, de beszélgetni kezd vele, és ezzel megindítja a furcsábbnál furcsább eseményeket. Haruhi ugyanis megalapítja az SOS Brigade nevű iskolai klubot, aminek célja, hogy mindenféle természetfeletti rejtélyeket oldjon meg, és amibe Haruhi természetesen Kyont és még pár másik diákot is belerángat. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Mindig is érdekelt, hogy mi ez a nagy őrület az anime, és legfőkébb "Haruhi" alakja mögött. Egy érdekes kis kultikus jelenség volt a szememben, de igazából sokáig nem érdekelt annyira, hogy jobban utána nézzek, mi is ez az egész pontosan. Az anime meg olyannak tűnt (jó, kimondom: slice of life-nak), hogy nem igazán éreztem úgy, hogy nekem való lenne. Ennek ellenére továbbra is motoszkált bennem a gondolat, hogy meg kellene néznem, vagy ha azt nem is, de kicsit jobban is megközelíthetném. Aztán az egyik közeli barátomról kiderült, hogy mekkora rajongó, és azok alapján, amiket mesélt, megjött hozzá a kedvem, így belevágtam. Mit is gondolok róla? A történetről: Azt tudni kell, hogy többféle sorrend is létezik, amivel meg lehet nézni a részeket. Én az eredeti vetítési sorrendet választottam (a barátom is ezt javasolta, meg én szeretek mindig úgy nézni/olvasni dolgokat, ahogy a megjelenésekor az emberek tették), ami azt jelenti, hogy a részek nem időrendben követik egymást, hanem kicsit meg vannak kavarva. Ez egy kellemes plusz kis pikantériát adott a dolognak. Tudom, ez semmi extrának nem számít, de ilyen jelenséggel még nem igazán kerültem ennyire közeli kapcsolatba, így gondoltam, leírom, mert ez fontos szempont lehet azt illetően, miért is értelmeztem az animét úgy, ahogy. A történet maga nem eget rengető egyébként (az ember legalábbis azt hinné, hogy különösebb újdonsággal nem kecsegtet, pedig mégis!), ennek ellenére nagyon hangulatos és képes beszippantani az embert (még engem is, aki menekül az iskolai történetek elől). Ez a kevert sorrend is jó volt, mert annak ellenére, hogy belecsöppentem a történet közepébe, kicsit sem éreztem magam összezavarodva. Sőt, egyre csak jobban érdekelt, miről is van itt szó, kik ezek a szereplők, illetve miért is művelik azt, amit. Lényegében két főbb típusra oszthatók az éved részei: a "Suzumiya Haruhi no Yuuutsu" arc-ra, ami hat részből áll, illetve a többi nyolcra. Kronológiai sorrend tekintetében ez a hatrészes arc jelenti a történet elejét, és ez egy tényleges arc-nak mondható. Ebben ismerhetjük meg a narrátort, Kyont, illetve hogy miképp ismerkedett össze Haruhival és hogyan is jött létre az SOS Brigade. Ez egy nagyon izgalmas kis történetív, tényleg a legizgalmasabb, így nem is bántam, hogy nem ezzel kezdtem, mert utána furcsa lett volna a többi, lényegében egy-egy kis történést feldolgozó, kevésbé összefüggő és izgalmas részt nézni. Az eredeti vetítési sorrendben ugyanis vegyítették a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu arc-ot a többi résszel. Hogy ez mit is eredményezett? Részben valóban azt, hogy kissé zagyva lett az epizódok közötti időbeli sorrend, mégis sokkal érdekesebb volt így nézni az animét. A kis epizodikus részek ugyanis szépen felszeletelték a Suzumiya Haruhi no Yuuutsu arc-ot. Elég információt mutattak és mondtak ahhoz, hogy haladjon a történet és értsem, mi történik, mégsem vált monotonná, mintha időrendben néztem volna. Kellemesen adagolva kaptam az információkat, éreztem is magamon, hogy egyre kíváncsibbá és kíváncsibbá tesz a történet, míg végül már remegő kezekkel kattintgattam a részekre, hogy "jajj, csak hadd nézzek még többet!". Trükkös ez a sorrend, annyi biztos. Ami magukat a részeket illeti, annak ellenére, hogy leggyakrabban tényleg az iskola jelentette a helyszínt, mégsem éreztem azt, hogy unalmas volna. Kellemesen adagolták az akciódús és viccelődős pillanatokat, így pont annyit kaptam, hogy egyiket sem éreztem soknak vagy épp kevésnek, sőt egy idő után arról is meg tudtam feledkezni, hogy egy (még ha csipetnyi természetfelettivel is megszórt sorozatot, de akkor is "csak" egy) slife of life animét nézek. A harcjelenetek is ügyesen meg voltak csinálva, abszolút nem voltak szokványosak, a humor pedig annyira jó volt, hogy elég volt, ha Kyon narrált, azt is úgy tudta csinálni, hogy az ember már azon elkezdett nevetni. A hangulat (mint picit feljebb is írtam,) nagyon jó, kellemesen pezsdítő és érdekfeszítő, barátságos, és mindig jelen van benne egy kis misztikusság, ami az embert még jobban arra ösztönzi, hogy haladjon a részekkel és tudjon meg még többet. Az egyedüli, amit "sajnálok", hogy a történet nincs lezárva. Idézőjelbe tettem, mert szerencsére van még második évad, film, meg persze az összes alapját nyújtó light novel, szóval nem lesz Haruhi-hiányom, és persze másnak se, aki belekezd. A szereplőkről: Nem gyakran nézek ennyire karakterközpontú animéket, de ezt az animét tényleg ők vitték el a hátukon (nyilván ezt nem negatív értelemben mondom). Aki nekem igen hamar nagy kedvencem lett, az a rendkívül cserfes, az unalmas hétköznapokat képen nevető Haruhi. Azt kell, mondjam, teljesen megértem, miért épített ki magának ekkora kultuszt, és valahogy megpróbálom most összeszedni, rám miért is tett nagy hatást. Részben azért, mert eddig nem találkoztam olyan szereplővel, akiben magamat láttam volna akár egy pillanatra is, Haruhi viszont úgy érzem, hozzám nagyon hasonló nézeteket képvisel. Egy egyszerű lánynak tűnik elsőre, akiről viszont azonnal lehet tudni, hogy más, mint a többiek. Amint kinyitja a száját, vagy mozgásba lendül, szinte az egész világot felrázza maga körül. Őrült egy csaj, annyi biztos, de öröm volt nézni, mennyi életvidámság, humor és milyen erős személyiség szorult bele. Igaz, sokat nyavalyog meg elégedetlenkedik, unja a hétköznapi világot, de nekem nagyon tetszett, hogy szókimondó, illetve hogy kitartó, és amit el akar érni, azért tesz is. Emellett nem egy "két lábbal a földön álló" karakter. Hogy ez hogy értem? Úgy, hogy van mersze felvállalni azt is, hogy ő bizony más, mint a többiek, és hisz a természetfelettiben. Sőt, nem csak, hogy hisz, de találkozni is akar ufókkal/időutazókkal/esperekkel. Ami azt illeti, kicsit én is ilyen vagyok. Még ha sokan nem is hisznek bennük, de én hiszek. Sőt, inkább hinni akarok. Haruhi meg aztán annyira határozott hittel szajkózza, hogy ő bizony találkozni akar velük, hogy persze rögtön magára vonja mindenki figyelmét. De ez sem baj, mert van olyan határozott, hogy kiálljon magáért, sőt mások véleménye sem érdekli. Egyszerűen csak önmaga és azt tesz, amit csak akar, sokszor nem is válogatva a módszerekben. (De komolyan, szó szerint, így ez elég gyakori humorforrása is az animének.) Haruhi egy olyan személy, aki nyitott szemmel jár a világban, keresve a mindennapi lehetőségeket és a "csodákat". Valóban, emiatt eléggé el van rugaszkodva a világtól, de abszolút szerethető módon. És van benne valami, amire nem is igazán tudnék jó szót mondani. Valami, ami miatt ilyen erőteljes, ennyire élénk, ennyire különleges, ennyi akarata van, hogy képes maga köré vonzani az embereket, sőt, azokat a lényeket is, akikkel annyira találkozni akarna. De komolyan, Haruhi olyan ember, aki mellett még a tér is meggörbül, így nem is csodálom, hogy személyi kultuszt épített ki magának, illetve hogy ennyi embert megihletett, ennyi karakternek adta az alapját, vagy ilyen híressé vált. De azt tudni kell, hogy igenis van sebezhető és bizonytalan oldala is, amit az animében szintén nagyon szépen bemutattak. A másik szereplő, akit nagyon bírtam, az a narráló szereplőnk (nem főszereplőnek mondom, mert az inkább Haruhi), Kyon. Egy nagyon jófej, sokszor aranyosan zsémbes srác, akit Haruhi mindig csak úgy magával rángat, mióta a fiú beszélgetni kezdett vele. Ő az egyetlen tényleges ember az SOS Brigade-ban, mondhatni az egész Haruhi-jelenség "áldozata". Én nagyon megkedveltem, mert nagyon jól kitalálták, főleg a természetfeletti történésekre adott reakciói tetszettek, illetve ahogy le tudta reagálni Haruhi hülyeségeit. Aztán itt van még persze három másik fontosabb szereplőnk, Yuki (ufóféle), Mikuru (időutazó) és Koizumi (esper). Őket is nagyon megkedveltem, pedig az elején nem nagyon tudtam hogy reagálni rájuk (főleg a lányokkal voltam bajban). Yuki ugyanis a nagyon szótlan karakter, míg Mikuru a tipikus problémás, nyivákolós lánynak tűnt, akikkel nehezen azonosulok, ők azonban rövid idő alatt bebizonyították, hogy nem csak ennyiből áll a jellemük (nyilván azon kívül, hogy nem is hétköznapi emberek). Koizumit nagyon hamar megszerettem, egy aranyosan furcsa szereplője a sorozatnak. Összességében tényleg megkedveltem őket, tetszett, ahogy titkolóznak Haruhi elől, illetve hogy Kyont igyekeznek megvédeni a mindenféle természetfeletti csapásoktól (meg persze végül is az egész világot), amik azért sújtják a fiút, mert Haruhi közelében van. Az egész SOS Brigade egy szerethető karakterekből álló kis csoport, akiknek öröm volt nézni a különféle kalandjait és mókázását. Nyilván még több más szereplő is felbukkant az animében, de őket tartottam fontosabbnak meg róluk szerettem volna írni. A grafikáról/megjelenítésről: Az anime ugyan régebbinek számít a maga 2006-os készülési idejével, nekem ennek ellenére nagyon tetszett a képi megjelenítése. Főleg a karakterdizájn volt kellemes látvány (kicsit sok nagyon modern és moe karakterábrázolást nézegettem mostanában, így igen vágytam már valami másra), egészen nosztalgia-érzésem támadt tőle. Nem volt egyébként "nagy szám", de mindent hozott, amit egy iskolai vígjátéktól várhat az ember, meg amitől nekem tetszhet, még úgy is, hogy látni a korát. De szerintem a KyoAni szép munkát végzett vele. A zenékről: Annak ellenére, hogy mennyire tetszett az OP és ED páros (főleg az utóbbi), meglepetésként ért, hogy az animében alig láttam őket. Az OST-ok is jók voltak, kellemesen szóltak mindig a háttérben a nyugodtabb részek alatt (volt, ahol szinte fel se tűntek), viszont még én is meglepődtem, mennyit hozzáadtak a kicsit történésekben gazdagabb pillanatokhoz, akkor egészen erőteljessé váltak. A seiyuukról: Főleg a Haruhi hangját adó Hirano Ayát (a Lucky Star Konatájának hangja) és a Kyont megszólaltató Sugita Tomokazut (Gintamából Gintoki hangja) emelném ki, ők szerintem félelmetesen jók voltak. Bár hallottam már őket más szerepekben is, szóval tudtam, hogy ügyesek lesznek, de messze felülmúlták a várakozásaimat. Haruhinál főleg azt szerettem, mikor pörgött, Kyonnak pedig a kommentárjai/narrálása vittek mindent. De jó volt hallgatni Koizumi selymes hangját, amit Ono Daisuke kölcsönzött neki; illetve Gotou Yuuko dolga se lehetett egyszerű, amennyit Mikuru sikoltozott meg nyávogott. Összesítve:
A Suzumiya Haruhi no Yuuutsu egy félelmetesen jó anime lehet azoknak, akik nyitottak a kicsit másabb animékre, és akik nem bánják, hogy mindezt egy 2006-os csomagolásban kapják. Aki szeretne szintén belepillantani Haruhiék hétköznapjaiba, hogy maga is utánajárjon a „Haruhizmus” alapjainak, annak csak ajánlani tudom, mert tényleg nem véletlenül ilyen híres darab.
0 Comments
A mangáról: Eredeti cím: ドッグス Készítési év: 2000 Részek száma: 1 kötet (6 fejezet) Műfaj: seinen, sci-fi, akció, dráma, misztikus Történet: Shirow Miwa Rajz: Shirow Miwa Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: A történet négy, látszólag teljesen független emberről (a volt bérgyilkos Mihairól, a múltja után kutató Heineről, a bosszúra éhes Naotoról, illetve a szabadúszó információkereskedő Badouról) szól, akik a manga címében is megjelennek. Ők ugyanis azok a kóbor kutyák, akik a történetben megjelenő pokoli, bűnben és szenvedésben tocsogó jövőbeli világban próbálnak boldogulni. (A manga a Dogs: Bullets & Carnage című sorozat előzetese, simán Dogs, illetve Dogs: Prelude néven is ismert. Az itt megjelenő szereplők a későbbi folytatás főszereplői.) Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Őszintén szólva nem is emlékszem már, hol találtam rá erre a mangára. Még valami rémlik, hogy böngésztem meg keresgéltem MangaFoxon vagy MangaReaderen, és mintha ott futottam volna össze vele. Az viszont egész biztos, hogy rég olvastam, és nagyon hamar belopta magát a szívembe, mert mikor találkoztam vele, épp valami ehhez hasonló, komolyabb olvasmányt szerettem volna, így tökéletes volt számomra. Láttam az adaptációt (OVA) is, sőt, a folytatását jelentő sorozatot is rögtön olvasni kezdtem, és az egyik kedvencemmé nőtte ki magát. Nemrég lehetőségem is volt megvenni a kötetet, és így, újra elolvasva jutott eszembe, hogy írhatnék róla kicsit, hátha valakinek esetleg sikerül meghoznom hozzá a kedvét. Ugyanis ez szintén azon művek egyike, amik noha nagyon népszerűek külföldön és rengeteg bennük a potenciál, de hazánkban nem igazán látom, hogy foglalkoznának vele, ami nagy kár. Mit is gondolok róla? A történetről: Tipikusnak is lehetne mondhatni azt a sötét, mocsoktól és szenvedéstől nehéz levegőjű, tényleg iszonyatosan borongós és kegyetlen alternatív jövőt, amit a manga tár elénk. De meglepő módon mégsem az. Nehéz lenne megfogalmazni, miért nem klisés, de nem az. Talán pont azért, mert nem kapunk semmilyen bevezetést, és úgy kezdjük el olvasni a mangát, hogy magáról a világáról csak annyit tudunk, hogy a jövőben játszódik, illetve talán a tartalomleírás alapján tudhatjuk a főszereplők neveit. Nem rágják a szánkba, hogy atomháború söpört végig a Földön vagy hogy milyen lények irtották ki az emberiség nagy részét. Semmi ilyen tipikus leírást nem kapunk. Ahogy haladunk előre az oldalakon sem látunk mindenféle röpködő autókat, mechákat, vagy bármit, ami akármilyen kézzelfoghatóbb dolgot árulna el a világból. Sőt pont egy, a Keresztapát (illetve ezzel együtt a múltat is) idéző mediterrán környezetben találjuk magunkat, ami később sem változik sokban, csupán néhol alvilágibbnak tűnik vagy épp a nyomornegyedek hangulatát idézi. A manga világa sok helyszínnel és érzettel operál, és nem a tipikusan behatárolható fajta, de szerintem nagyon kellemes egyveleget alkot. Most jöhetne a kérdés, hogy akkor honnan is tudjuk meg, milyen ez a világ pontosan? A válasz igen egyszerű: a szereplőkön keresztül. Az ő történetük, érzéseik és tetteik kalauzolnak minket, ezeken keresztül nyílik meg a világuk igazi mélysége. Az, hogy az emberek mennyire felszínesnek és közömbösnek tűnnek, mégis mennyi fájdalommal élnek együtt. Hogy hiába erősek, akkor is lehetnek tehetetlenek és gyengék. Hogy ebben a világban nincsenek tabuk, nincsenek erkölcsök, és pláne nincs, aki biztonságban van. Hogy a pénz az úr, a fegyverek pedig többet beszélnek, mint maguk az emberek. Igazából rengeteg dolgot bemutat a manga ebben a pár fordulatos történetben, amik ugyan ridegnek és fájdalmasnak tűnnek, és részben azok is, azonban mégis hihetetlenül érzelmesek és elgondolkoztatóak, csak az kell, hogy az ember hagyja magát sodródni az árral. Engem mindegyik rendkívül megdöbbentett illetve megérintett, és még én is meglepődtem, mennyire erőteljes reakciókat (sírás, nevetés), illetve érzéseket (féltés, sajnálat, szeretet) csaltak ki belőlem. Igaz, én elfogult vagyok a mangával, mert alapból nagy kedvencem, de szerintem a maffiás/cyberpunkos témákat, amikkel dolgozik, nagyon szépen kivitelezi. Az alvilágot is szépen bemutatja a szereplők segítségével, illetve azt a fizikai és lelki nyomort, amiben a hétköznapjaikat élik. A történetvezetés szerintem mindegyik történetnél tökéletes volt, mert voltak ugyan kicsit nyugodalmasabb, párbeszédes részek, ahol kicsit volt időnk megszokni a szereplőket és a helyzetet, amikben voltak, mégsem volt unalmas a manga, mert mindig történt valami (vagy ténylegesen, vagy láthattunk visszaemlékezést), ami meglepetést okozott, illetve nem egy tűzharc is kerekedett. Ami pedig teljesen levett a lábamról, az az volt, hogy az egyes fejezetek szereplői később más történetében is feltűntek mellékszereplőkként, így még inkább erősítve a tényt, hogy egy világ szereplői, valamint így ismét felidézve a kötet alcímét. A szereplőkről: Több szereplő is megfordult a mangában, de az egyes történetek főszereplői egyértelműen kiemelkedtek, így róluk is szeretnék többet beszélni, mert őket érzem meghatározónak. Mihai-al ismerkedhettünk meg az első történetben, ő a szereplők közül a legidősebb. Eléggé semmilyen szereplőnek tűnt az elején, amit sokáig nem tudtam hova tenni (alig beszélt, kevés érzelmet mutatott ki), sőt, bizonyos helyzetekben egészen papucsként viselkedett, amit meg viszont azért nem értettem, mert a vélemények meg az ismertetők alapján, amiket olvastam a mangáról, nem ilyesmire számítottam. Sőt, a múltbéli visszaemlékezések alapján sem olyannak tűnt. De igazából mire megkérdőjeleztem szegényt, elértünk a manga csúcspontjához, ahol megértettem, hogy azért olyan, amilyen, mert a múltjával együtt az érzéseit (főleg a fájdalmát) is mélyen magába akarta temetni. Persze ez nem olyan dolog, ami gyakran sikerülne (pláne nem egy ilyen történetben), és itt sem így történt, jó sok drámát öntve így a nyakamba (meg mindenkiébe, aki érzékenyebb az ilyesmire). A lényeg nála igazából az, hogy ő volt számomra a leginkább problémás szereplő a mangában, mert nagyon lassan és nehezen tudtam vele azonosulni (még most sem sikerült teljesen, de fogalmam sincs, miért), de egy nagyon pozitív és támogató szereplő. Talán ez nem tűnik olyan nagy dolognak, de a Dogs világában igenis nagy erőt képvisel, hiába idősebb, mert nagyon erős és tapasztalt, valamint helyén van a szíve. A második történet Badou története volt, akit szerintem már akkor megszerettem, mikor megláttam. Külsőre igen szimpatikus volt, és az ő kicsit lazább, kevésbé kínban tocsogó története (meg úgy a srác egész lénye) nagyon sokat dobott a hangulatomon, és képes voltam elvonatkoztatni Mihai tragikus sztorijától. Nagyon vagány volt, igazi badass, ha eldurrant az agya, de egyébként egy végtelenül szórakoztató jelenség, akit ki kéne találni, ha nem volna. Szóval én aztán biztosan megértem, miért olyan népszerű szereplő Heine után, tényleg nagyon szerethető alak (még úgy is, hogy én szerintem sem a túl komoly, sem a túl szórakozott részével nem tudnék mit kezdeni, ha bármelyik is domináns volna, de így, hogy a kettő között van félúton (vagyis pontosabban néha ilyen, néha olyan), nem tudok nem rajongani érte). A harmadik és negyedik fejezetben Naoto a főszereplő, aki a főhősök között egyedüli lány. Először talán szerencsétlennek meg mimózának tűnik (tudom, hogy akik nem szeretik, ezért szokták, én is furcsálltam az elején, mert egy szerencsétlennek tűnt, aki gyenge, de "szeretne erős lenni", szóval egy nagy klisének hatott, de nem az!), ám egy nagyon összetett, erős jellem, aki mögött félelmetesen tragikus múlt rejtőzik. Az ő helyzete számomra nagyon brutálisnak hatott, főleg, hogy olyan csavart vett közben az egész története, hogy szó szerint mindenre másképp néztem utána vele kapcsolatban. Igazából ő a leginkább izolált szereplő, mert a többiekkel ebben a kötetben nem érintkezik, de ami késik, nem múlik. Az utolsó történetszál Heine-é, aki nekem talán a legnagyobb kedvencem (bár nehéz különbséget vagy "sorrendet" tenni ennyi zseniális karakter között). Kezdetben a punkos külseje mellett az fogott meg benne, hogy amolyan érdekes, titokzatos légkör lengte körbe. Később meg kiderült, hogy milyen hihetetlenül erős és strapabíró, de ennek ellenére mégsem élősködik másokon vagy dicsekszik az erejével, szimplán csak túl akar élni, ahogy mindenki más is. Érdekes, hogy Mihai-al ellentétben Heine is fájdalmasan tekint a múltjára, de mégis üldözi, nem pedig bujdos előle vagy próbálja magába fojtani. Sőt, meglepően figyelmes is, és egy igazi lázadó, aki akkor sem hagyja, hogy megváltoztassák, ha az egész világ mocskos meg bűnnel teli is körülötte. Együttérzésre is képes és vannak emberi kapcsolatai is, szóval hiába tartja magát szörnyetegnek, nem az, sőt, sokkal emberibb mint a normális emberek. A grafikáról/megjelenítésről: A Dogs-nak igen egyedi rajzolása van, ezer közül megismerni a különleges karakterdizájnokat. A karakterek szép, részletes rajzolásúak, lendületesek, arányosak. A fegyverek és a ruháik is részletesen kivitelezettek, a harcjelenetek pedig látványosak és követhetőek. Külön kiemelném a szép fejezetborítókat, mind gyönyörűre sikeredett. Az egyedüli dolog, ami esetleg negatívumnak számíthat, hogy nem túl sok a háttér. Ez engem annyira nem zavart (az itt-ott rajzolt részletek elegek voltak ahhoz, hogy épp tudjam mindig, milyen jellegű helyszínen zajlik épp a cselekmény), de ha valaki eszerint szeretné jobban megismerni a világot, szerintem gondokba fog ütközni. Sok a fehér háttér, vagy az apró részlet, de persze van, ahol rendesen meg vannak rajzolva, bár ez nem állandó dolog. Szerintem ez részben azért sem baj, mert így tényleg inkább a szereplőkön van a hangsúly, de tényleg könnyebben lehetne kiigazodni a világon, ha többet látnánk belőle közvetlenül, nem csak közvetve. Összesítve:
A Dogs egy zseniális, sötétebb és elgondolkoztatóbb manga, amely biztosan elnyeri mindenki tetszését, aki egy borongósabb hangulatú poszt apokaliptikus történetet akar olvasni, benne nagy erkölcsi és érzelmi mélységeket rejtegető karakterekkel. Értékelhető így, önmagában is, de szerencsére van folytatása, ami hasonlóan izgalmas és jól kivitelezett, és amibe szintén megéri belenézni. A Dogs-ban szerintem az a jó, hogy akármennyire is nem tűnik különlegesnek, meg nem tűnik ki a többi hasonló seinen manga közül, mégis az, mert zseniálisan operál a szereplőkkel és a történésekkel. Aki még nem olvasta, de szereti az ilyesmi témájú műveket, azoknak meg pláne ajánlott, szerintem nem fog csalódást okozni. |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|