Bloody Monday (manga, 2007-2009)
25/7/2015
A mangáról: Eredeti cím: ブラッディ・マンデイ Készítési év: 2007-2009 Részek száma: 11 kötet (96 fejezet) Műfaj: shounen, akció, lélektani, dráma Történet: Ryuumon Ryou (másnéven Kibayashi Shin) Rajz: Megumi Kouji Linkek: AA, MAL, Baka-Updates Rövid tartalom: Az anime főhőse Takagi Fujimaru, egy átlagosnak tűnő tizenéves fiú, aki igazából Falcon, a híres hacker. Szintén iskolás húgával és a japán nemzetbiztonságnak dolgozó apjával él együtt. Egyik nap azonban apjától váratlan telefon érkezik, miszerint bajba került, és neki kell megvédenie a húgát, később pedig többek között a tévé is bemondja, hogy a férfit gyilkosságért körözik. A fiú nyomozásba kezd, hogy tisztázza apját, viszont ahogy egyre mélyebbre ás, úgy kerül bele egyre inkább az igen kegyetlen és durva jászmába, ami a japán nemzetbiztonság és az országot romba dönteni vágyó terroristák között zajlik. Miért ezt a mangát választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) A választásomat illetően nagyban közrejátszott a tény, hogy szerintem a manga méltatlanul kevés figyelmet kap. Én speciel először az AnimeAddicts oldalán találkoztam vele először még 2012-ben, mikor láttam, hogy érkezett be hozzá magyar fordítás (bár csak pár fejezetnyi, és azóta sem érhető el hozzá több). Előtte én sem hallottam róla, de akkor szimpatikus volt, így belenéztem. Aztán valahogy nem fogott meg akkor, bár hozzáadtam több listámhoz is, mondván, hogy "most olvasom". Nem sokkal később azonban, a 2013-as NatsuMeeten láttam az első kötetet, és annyira nem hagyott nyugodni a dolog, hogy megvettem. És milyen jól tettem! Elolvastam, és nagyon tetszett, el is döntöttem, hogy megveszem majd kötetenként, és úgy olvasom majd. Ebből azonban hiába teltek az évek, nem lett semmi (mert nagyon sok más sorozatba belekezdtem, és szegény Bloody Monday-re meg sosem maradt pénzem, mikor épp meg akartam volna venni a folytatást). Egyik nap azonban nagyon feltüzelt a tény, hogy online is elérhető az összes fejezet, és nem kell még X évet várnom, hogy megtudjam, hogy folytatódik a történet. Szóval újraolvastam az első kötetet, aztán teljes gőzzel álltam neki a maradék tíznek. És sokkal több mondanivaló fogalmazódott meg bennem vele kapcsolatban, így gondoltam, írok róla kicsit. Nem túl ismert, de hátha valakinek meghozom hozzá a kedvét. Mit is gondolok róla? A történetről: A Bloody Monday már ott felhívta magára a figyelmemet, hogy hiába szeretem a hackeres (illetve bocsánat, sokszor crackeres) filmeket és könyveket, alig találkozom velük. Szóval mikor láttam a kategóriáknál, hogy itt nem csak hackerek, hanem még terroristák vannak, már tudtam, hogy nekem való lesz. Szerintem nagyon ütős lett a kezdés, ügyesen megismerhettük a szereplőket, kaptunk egy kis ízelítőt Falcon tudásából, aztán máris beütött a baj, és bedobtak minket a mélyvízbe. Ritka, hogy előre pontozok valamit (mint most is, nem sült el teljesen jól), de már az első kötet olvasása után 10 pontot kapott tőlem. A történet első körülbelül 40 fejezete lélegzetelállító volt, és meg is érdemelte a kapott pontszámot. Izgalmas volt, szinte a lábam remegett meg lerágtam az összes körmömet. Mindig történt valami akciódús, a szereplők nem nagyon ücsörögtek, mindig mozgásban voltak. Az egész történetvezetés lendületes volt, nem is beszélve arról a meglehetősen sok karakterről, akikkel a mangakák operáltak. Egészen olyannak tűnt, mint egy Death Note 2.0 - lebilincselő lélektani, illetve nyomozós thriller, amelyben két iszonyatos elme vagy éppen ellentétes fél (a DN-ben ugye Kira és L kezdetben; itt pedig Falcon és követői a terroristák ellen) nagyszabású játszmáját követhetjük végig. Kezdetben így is indult, idővel azonban egyre csak halmozni kezdte a kisebb-nagyobb hibákat meg furcsaságokat. Ami engem egy idő után megviselt, az az állandó pörgés. Egy ideig könnyen lekötötte az embert a manga, nem volt nehéz követni a cselekményt, mindig megleptek minket a készítők mindenféle csavarokkal. Jöttek-mentek a szövetségesek és az ellenségek, sosem lehetett tudni, kiben is lehet megbízni a sok beépített kém miatt, illetve mindig utólag derült ki sok frappáns furcsaság. Ezekkel alapvetően nem is lenne baj, mert nagyon sokat adtak a mű tempójához és a hangulathoz, de hol bizonyos események ismétlődtek (a főhős húgát annyiszor rabolták el, hogy a rekordok könyvébe simán beleírhatnánk mint a világ legtöbbször elrabolt rokonát), hol pedig tényleg annyira sok volt már a történés, hogy lefáradt az agyam. Sok volt az állandó üldözés-menekülés (ahol a japán nemzetbiztonság emberei szerintem sokszor elég szerencsétlenül álltak a dolgokhoz), a mindenféle pszichés hadviselés, rejtett hacker-trükkök. Lehet, hogy mást abszolút nem zavarnának, nekem idővel azonban megnehezítették az olvasást, hiába voltak egyébként zseniálisan kreatívak, és volt minden fejezetzáró oldalnál egy nagy "Ez nem lehet igaz!"-felkiáltás a reakcióm. Kicsit... tömény lett így, és csak lassabban tudtam haladni az olvasással. Sajnáltam, hogy (a valószínűleg nagyon sok felvonultatott szereplő miatt) nem igazán jutott idő arra, hogy bizonyos emberek múltjába vagy indítékai mögé benézhessünk. Volt, akiről kiderült, hogy miért lett terrorista, vagy mi mozgatta őket (ugyanígy a "szövetséges erőknél" is), de sok szereplő van, akikről szívesen megtudtam volna többet, mert így nem mindig tudtam hova tenni a viselkedésüket, illetve néhol nem tudtam átérezni a helyzetüket. Ezzel együtt, ahogy haladtunk manga vége felé, úgy egyre több olyan helyzet volt, ami nagyon érdekes volt ugyan így is, én mégis úgy éreztem, nem használták ki eléggé, mert sokkal több rejtett potenciált tartalmazott. Ezek ellenére nekem nagyon tetszett a történet, mert tényleg fordulatos volt, hangulatos, nagyon ügyesen operáltak a készítők a különböző, egyszerre zajló történetszálakkal, ezek hol csak tényleg párhuzamosan futottak, hol összeforrtak, majd újra szétváltak. Érdekes volt az is, hogy ahogy kezdetben úgy tűnt, minden a Bloody-X néven ismert gyilkos vírus körül zajlott, úgy a történet végére kiderült a terroristák valódi célja, és sok korábbi tettük értelmet nyert, ami akkor olvasva nem volt egyértelmű. Valamint belegondolva tényleg nagyon aprólékosan kidolgozták a beépült kémek kilétét, gyakran olyan emberekről derült ki, hogy az ellenségnek dolgoznak, akikről az ember abszolút nem gondolta volna. A harcok is látványosak meg izgalmasak voltak, Falcon képességeit is mindig kihasználták, ahogy csak lehetett, így ő még ha távolabbról is, de ugyanúgy kivehette a részét a küzdelmekből. A leginkább nekem mégis a pszichológiai szinten zajló csatározások tetszettek, amire nem egyszer volt példa, és a korábban "hasonlítási alapnak" mondott DN-t (bár nem szeretek hasonlítani, mert értelmetlennek érzem, csak aki nem olvasta a Bloody Monday-t, tudjon miből kiindulni) szerintem ezerszeresen felülmúlták. Hihetetlenül jól mutatták be, ahogy az ellenségek egy karnyújtásnyira álltak egymástól, és próbálták kisillabizálni, mire gondolhat a másik, mit kéne lépniük, hogy kibillentsék/lebuktassák/kiakasszák a másikat. Mindent persze a lehető legizgalmasabb és idegtépőbb módon, ahogy csak lehet, hogy az ember az összes körmét lerágja, csodálkozzon a furfangos logikájukon, és aztán egy "Ez hihetetlen!"-felkiáltással felugorjon a gép mellől, mire végeznek. Az egész történet lebilincselő volt szerintem minden hibája meg furcsasága ellenére is. Komoly volt, durva témákkal (terrorizmus, vallás, erkölcsök, bosszú, áldozathozatal, stb.) operált, és abszolút nem egy lebutitított gyerekmese még a sok fiatal főszereplő ellenére sem (lehet pont azért voltak benne, hogy komolyabbá tegyék az egész helyzetet). Volt itt halál, egészen sokat láttató, véres jelenetek, mégsem estek a készítők a ló túloldalára és kerekedett az egészből egy értelmetlen trancsír. Az viszont érezhető volt, hogy a szereplők halálával óvatosan bántak, és noha tényleg voltak, akiktől búcsút kellett vennünk rövidebb vagy hosszabb idő után, szerencsére az általam megkedvelt szereplőket nem bántották, aminek kifejezetten örültem. A sorozat vége szerintem kicsit sietve lezárt lett, de nem zavaróan, mert minden lényeges dologra fény derült, és összességében elégedett vagyok vele. Maradtak még kérdéseim, de lehet, hogy ezeket a folytatások egyike fogja megválaszolni (, de ha nem kapok rájuk választ sem fog zavaró űr maradni bennem). A szereplőkről: Nagyon sok szereplő megfordult a mangában, jóval több, mint ahányról írni tudnék. Így inkább csak a főbb oldalakat, valamint azok egy-egy képviselőjét szeretném kiemelni. A főszereplő, mint ahogy korábban is írtam, Takagi Fujimaru. Jellemét tekintve egy tipikus shounen-szereplő, legfőbb különlegességét az adja, hogy nagyon jól ért a számítógépekhez. Egy fiatal hackerről beszélünk tehát, aki egyébként nagyon nyitott meg barátkozós, viccelődős alkat. Arra számítottam titkon, hogy esetleg egy tipikus "a való életben semmitmondó, csak a kibertérben önmagát megélő" szereplő lesz, de nem így van. Valóban szárnyal, ha egy géphez jut, de anélkül is ügyesen boldogul. Nagyon okos, logikus gondolkozású, a különféle helyzeteket nagyon jól átlátó, de abszolút nem érzelemmentes szereplőnek ismertem meg, aki rendkívül félti a számára fontos embereket, és nem tűri meg a terroristák kegyetlenkedéseit. Ha elesik, feláll, és küzd tovább. Végig fontos szerepe van a mangában, de szerencsére nem vitték át idegesítően mindentudóba a karakterét. Igaz, hogy nagyon ügyes, de tapasztalatlan, és ahogy mindenki, fél ő is, hibázik, így bőven van, ami kompenzálja a pozitív jellemvonásait. Fujimarut egyrészt a Third-I nevű csoport támogatja a japán nemzetbiztonságiakon belül, akiknek elég sok tagját megismerhetjük a történet folyamán. Mivel a fiú édesapja is ott dolgozik, így a nevét már mind ismerték, még ha személyesen nem is találkoztak. Elég vegyes bagázs, elvileg mind képzettek, de nekem gyakran volt olyan érzésem, hogy nem elég figyelmesek. Mármint én értem, hogy attól, hogy képzett az ember, még nem feltétlenül felkészült minden helyzetben, főleg nem ilyen iszonyatosan profi terroristákkal szemben, mint akikkel itt kellett felvenniük a harcot, de sokszor megakadályozhattak volna eseményeket, ha jobban odafigyelnek, vagy jobban felkészülnek. Lehet, hogy a mangaka ezzel akarta részben erősíteni azt a folyamatos bizontalanság-érzetet, amit többek között a sok beépült kémmel is elért. Mindenesetre ők is szerethető, támogató közeg voltak, közülük abszolút Kirishima-san volt a kedvencem. A fiút támogató másik csoport a barátai, akikkel egy iskolába jár, pontosabban még az Újságíró Klub tagjai is. Van köztük ügyes kis karate-bajnok, egy politikus ügyesen íjászkodó unokája, meg nyilván kevésbé a harcokat tekintve hasznos tagok. Ennek ellenére nagyon ügyes csapat, és nem egy helyzetből kihúzták magukat a Fujimaru által vezényelt kis csapatmunkáiknak hála. Szerintem nagyon menőek voltak, én mindig megtapsoltam őket, mert szuperül összedolgoztak, és ügyes taktikákat követtek. A manga nyilvánvaló gonoszai a terroristák, akikről idővel ki is derül, hogy nem csupán hobbiból robbantgatnak, sőt, nem is tipikus terroristák, hanem megvan a maguk szent oka minderre, valamint hogy Fujimaruval is van közös múltjuk. Hihetetlenül felkészültek voltak, határozottak, és nem féltek áldozatokat hozni. Zseniálisan beépültek Fujimaru mindennapjaiba, minden kémnél csak pislogtam, mikor lebuktatták őket. Közülük is sok szereplőt bemutattak, de nekem J volt a kedvencem. Egy zseniális, komplex érzelmi világú fiú volt, akit a saját környezete keserített meg. Nagyon ügyes taktikus a fiatal kora ellenére, engem teljesen levett a lábamról, és nagyon szurkoltam, hogy ne haljon meg. Idővel a kis barátját, Michael-t is nagyon megkedveltem. A grafikáról/megjelenítésről: Szerintem gyönyörűek a rajzok. A karakterek szépen kidolgozottak, és noha hasonlóak a mangaka rajzstílusa miatt, de abszolút könnyedén megkülönböztethetőek. Letisztultak a vonásai, és nagyon részletgazdagok, ahol kell. A hátterek nekem nagyon tetszettek, a harcjelenetek is látványosan, könnyen átláthatóan lettek elkészítve. Ahol kellett, dinamikus volt, ahol meg nyugodtabb rajzok kellettek, ott nagyon szép, állóképszerű rajzokat kaptunk. Különösen tetszettek a kétoldalas fejezetborítók, illetve nagyon megnyerően ábrázolták Fujimarut, mikor átváltott "hacker-üzemmódba". A szereplők mimikája még ha nem is lett olyan kifejező (vagyis úgy mondom, hogy néha kicsit sablonosnak tűnhet), a gesztusaik és az érzelmeik ábrázolása azonban különösen erőteljes. Összesítve: A manga igen különleges történetű, sok, különleges szereplővel operáló akció-thriller. Akik szeretik az ilyen típusú történeteket, azoknak nagyon ajánlom, megéri elolvasni. Tényleg egy lebilincselő alkotásról van szó, minden esetleges hibájával/furcsaságával együtt. Tudom, hogy sokan nem szeretnek mangát olvasni, de a Bloody Monday-el mindenképp megéri tenni egy próbát, még azoknak is, akik esetleg attól félnek, hogy a sok harc miatt nem tudják rendesen átlátni a helyzetet, mert szerintem abszolút egyértelmű és könnyen követhető benne minden. Még azoknak sem lehet vele gondja, akik érzékenyebbek a rajzolásra, mert nagyon szépek a szereplők és részletgazdag a manga kivitelezése. Meg amúgy is, úgyis tudom, hogy sokan vágynak a Death Note után hasonlóan magával ragadó történetre (ez rám is igaz volt), de ezek után már nem kell tovább várakozni.
2 Comments
God Eater Burst (játék, 2011)
17/7/2015
A játékról: Eredeti cím: ゴッドイーター バースト Készítési év: 2011 Műfaj: akció, fantasy, szerepjáték Készítő: Namco Bandai Games, D3 Publisher Zene: Shiina Go Platform: PSP Rövid tartalom: A történet 2071-ben, Japánban játszódik. A játék szerint a világot addigra rejtélyes, aragaminak nevezett szörnyek pusztították el szinte teljesen, és az emberiség különböző tömbökbe tömörült a világ különböző részein. A Fenrir nevet viselő szervezet védi a túlélőket, ami a világ leghatalmasabb cége, legfőbb feladata pedig, hogy az aragami legyőzésére képes fegyvereket készítsen. Ám ezek a fegyverek nem szokványosak: mind emberek, akik egy speciális eszközt, a Jinki-ket/God Arc-okat használva veszik fel a harcot a szörnyetegekkel, és a God Eater, avagy istenfalók nevet viselik. Alapvetően kétféle istenfaló létezik: a régi típusú és az új. A régebbi típusú istenfalóknál (nagy általánosságban) kardhoz, vagy lőfegyverhez hasonló God Arc-juk van, míg az új típusú istenfaló tud váltogatni a kettő között (átalakul a fegyvere). A játék főszereplői mi vagyunk, akik a Fenrir Távol-Keleti Ágazatában válunk új típusú istenfalóvá, hogy így harcoljunk az emberiségért. (A God Eater Burst egyébként a 2010-ben kiadott God Eater játék kibővített változata, így mondhatni két játék (God Eater és God Eater Burst) egy név alatt.) Miért ezt a játékot választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Mert zseniális, és ahogy észrevettem, Japánban és a világ szinte minden részén nagyon népszerű, itthon azonban alig hallani róla, pedig legendás PSP játék. Volt szerencsém játszani vele, és szívesen írnék arról, milyen is, hátha kicsit kedvet kap hozzá valaki. Japán játék egyébként, ami a grafikáján is meglátszik, és vannak benne rendesen rajzolt, animéhez hasonló klippek (az opening is ilyen például). Nem is beszélve arról, hogy nem egy manga, light novel készült a God Eater univerzumába, megélt egy anime special (God Eater Prologue) feldolgozást, illetve most, a nyári szezonban indult belőle a rendes anime is. Már évekkel ezelőtt tudtam, hogy létezik a God Eater, főleg azért, mert a hozzá készített specialba többször is belefutottam, de valahogy sosem gondoltam volna, hogy PSP nélkül valaha is játszani fogok tudni vele. De amint lett időm, utána kutattam, aztán ki is derült, hogy nem lehetetlen vállalkozás, sőt, még azt is sikerült összehozni, hogy olyan angol verzióval játszhassak, aminél viszont a japán seiyuuk hangjait hallhattam, nem az amerikaiakat. Mondhatni szerelem volt első látásra, és mikor belekezdtem, csak még inkább elmerültem benne. Mit is gondolok róla? A történetről, illetve a játékmenetről: Alapból talán nem is tűnik annyira nagy számnak a történet. Mármint biztosan mindenki nézett/látott/olvasott már történetet a szinte teljesen elpusztult világról, ez elég tipikus téma. Meg az is, hogy szörnyek/zombik vagy akár mi, emberek tesszük élhetetlenné a bolygónkat. Valamiért az aragamik meg az istenfalók miatt mégis nagyon különlegesnek tűnt a God Eater. Először például nem értettem, miért épp istenfalók a főhősök, mármint hogy a nevük mit takar. De egyébként tényleg szó szerint kell érteni a nevüket, mert esznek az ellenségből, hogy elérjenek egy bizonyos "Burst" állapotot, amit a cím is takar, illetve hogy bizonyos anyagokat a fegyverekkel kinyerjünk az elhullott ellenségből. Na de kezdem az elejéről. Szóval, akármennyire is átlagosnak tűnik a történet, nem az. Adott egy klisésnek is mondható világ brutális szörnyekkel, szinte kihalásra ítélt emberiséggel, akik azonban nem adják fel. Sőt, éppen az ellenséget használják fel arra, hogy erősebbé váljanak: az istenfalók megalkotásához ugyanis az aragamik elhullott tetemeiből hoznak létre fegyvereket, amiket aztán az aragamikat megalkotó sejtekkel (Orákulum sejtek) beoltott istenfalók így irányítani tudnak. Aki látta/olvasta a Claymore-t, annak ez sem mondhat teljesen újat (ott is a lányokba ültetik az ellenség, a youmák húsát, így félig youmákká válva harcolnak ellenük), de a God Eater képes feszegetni a saját világának a határait. Kevés ember felel meg egyébként az istenfalóvá válás kritériumainak, az istenfalók többsége szinte még gyerek, de ettől a történet abszolút nem butul el. A játék világ szerintem zseniálisan fel lett építve. Kezdve attól, hogyan is jelentek meg az aragamik, egészen az istenfalók megalkotásának tudományos magyarázatán át a helyszínekig minden nagyon a helyén volt. Az adatbázisban öröm volt nézelődni, rengeteg hasznos információt kaptunk, ami sokat segített a világ alaposabb megismerésében, illetve a Fenrir bázis működésének megértésében is. Én legalábbis szeretem ismerni a világokat, amikben játszok, és ez a játék minden módot megadott rá, hogy akit mélyebben is érdekelnek a technikai dolgok, tudjon hol utána olvasgatni. Az aragamik is nagyon különlegesen voltak megalkotva, szép külsejük volt, érdekes támadásaik, illetve mindegyiknek máshol volt a gyengéje. Idővel meg persze jöttek az egyre fejlettebb és erősebb példányok, így az ember hiába tanulta meg, a gyengébb példányokat hogy lehet elpusztítani, mindegyik típusnál külön ki kellett tapasztalni, hol kell csapkodni, hogy nagyobb sebzést okozzunk, illetve hogy milyen taktikát érdemes bevetni ellenük, szóval sosem volt idő unatkozni, főleg, ha az embert egyszerre több erős aragami rohanta meg (ami nem volt ritka). A küldetések igaz (főleg, ha az ember hosszú ideig csak a mellékküldiket csinálta), néhol már-már sablonosnak tűntek (jön egy-több szörny, és meg kell őket ölni, az ember egy idő után csak megy és csapkod), de jó volt, hogy általában meg lehetett válogatni, kiket viszünk magunkkal az elérhető istenfalók közül. A főszálas küldetések azonban mindig jók voltak, nem csak azért, mert mindig voltak szuper jelenetek a szereplőkkel a konkrét küldetés előtt/után vagy ritkábban közben, hanem mert sokszor voltak érdekes változtatások/körítések (pl. Karel megkért, hogy menj el vele és segíts neki egy küldetésen; egy bizonyos anyagot kellett megszerezni, stb.), amik kicsit kibillentették az embert a tipikus "csak csapkodok"-érzésből. Nagyon sokféle lehetőség volt egyedire szabni a karakterünket, aminek én mindig örülök a játékoknál. Szóval nem csak a külsejét/hangját, de a fegyvereit és ruháit is váltogathattuk, ahogy akartuk, így fejlesztve a képességeit is. Volt lehetőség különféle fegyvereket vagy mást csinálni az összegyűjtött anyagokból, még több ruhát venni, sőt, egyénileg töltényeket készíteni a fegyverünkhöz mindenféle jó kis hatást összegyúrva. A harcoknál csak a saját karakterünkket irányíthattuk, de volt lehetőségünk mindenféle parancsokat adni a többi tagnak (gyülekezzenek, keressenek ellenséget, stb.), illetve ha bajban voltunk, a lőfegyverrel rendelkező istenfalók lőttek belénk egy kis életpótló lövedéket, ha esetleg kifogytunk a saját kis gyógyszereinkből. De tényleg rengeteg dolgot magunkkal vihettünk - az aragamik mérgező támadásaira ható ellenszereket, izomerősítőt, kábító gránátot, különféle csapdákat és még sok mást. Ami viszont a legjobban elnyerte a tetszésemet, az az elhullott csapattársak felélesztése volt. Ugyanis (a közös, istenfaló mivoltunkból kiindulva) ha valakinek elfogyott az életereje, mehettünk, és adhattunk neki a miénkből (így hozzá került, ami tőlünk levonódott), ezzel visszahozva a harcba. Ez persze oda-vissza, minden szereplővel működött, és egészen változatos volt, ki mennyi életet adott. Soma például mindig vagy a fél életét odaadta, ha meghaltam esetleg, míg volt, aki (khömm, Shun...) szinte csak annyit adott, hogy életre keljek (hogy aztán egy aragami fél suhintása visszaküldjön a halálba). Voltak nagyon ügyes, erős harcosok (mint Soma, Tatsumi), illetve szuper gyógyítók (Sakuya, Alisa), de kicsit szerencsétlenebbek is (Kanon, néha Kota), illetve igazi túlélők (Karel, aki még akkor is 70%-os élettel futkosott, ha már mindenki más meghalt, LOL). Igazán vegyes kis bagázst alkottak a készítők, de könnyű volt operálni, így lehetett tudni, milyen küldetésre/milyen aragamikkal szemben kiket érdemes betenni a csapatba. A szereplőkről: Leginkább a Fenrirben dolgozók (köztük sima emberek és istenfalók, bár inkább az utóbbiak) azok, akiket megismerhetünk. Hiába tűnik nagyon egysíkúnak így a játék, de garantáltan nem az, mert minden szereplő kapott jellemet, és megjelenésre is különlegesek. Tény, hogy én is örültem volna, ha több lehetőség nyílik más emberek, főleg a túlélők megismerésére, de nagyon erős bagázs vett körbe, akikkel így is jól el lehetett kommunikálni és harcolni, az idők során igazi családdá váltunk, ami rendkívül összetart, így nincs különösebb hiányérzetem. A nagyon sok szereplő közül az első egység tagjai azok, akiket inkább főszereplőnek mondanék, hiába vannak igazából mindig körülöttünk a többiek is. Velük megyünk küldetésekre általában, illetve őket ismerhetjük meg jobban. Az első osztag vezetője Amamiya Lindow, aki nekem már az első pillanatoktól kezdve megnyerte a szívem. Egy hihetetlenül barátságos, viccelődő, mégis rendkívül felelősségteljes, figyelmes és igazi csapatjátékos férfiről van szó. Ő a csapat, sőt, szerintem a Fenrir Távol-Keleti Ágazatának legerősebb istenfalója. Egy igazi példakép, aki rendkívül motiváló volt a játék során, és aki a kora miatt igazi apa/bátypótlékká vált a fiatalabbak számára. Élmény volt vele küldetésekre menni, komolyan mondom. Ha ott volt, sosem izgultam amiatt, hogy bármi baj lesz, mert tudtam, hogy mindig fedezi a hátunkat. Éppen ezért bíztak benne a többiek is, és éppen ezért fájt annyira az idő, amíg nem tudott velünk lenni. A csapatot bővítette még Sakuya, akiről rögtön kiderült, hogy ő a legjobb lövész a bázison, illetve azt sem nagyon tudta takargatni, hogy odáig van Lindow-ért, amit meg kell mondjak, meg tudtam érteni. Egy végtelenül kedves lány, aki iszonyatos segítség volt a küldetések során: szinte le sem sérültem még, már lőtte belém az életet. Rossz volt látni, ahogy szenvedett Lindow hiánya miatt, de örülök, hogy a játék végén minden sikeresen zárult a számára. A csapat fekete báránya Soma volt. Már a külseje is megnyerő volt (nem tudom, részemről mi ez a sötét bőr-világos haj kombó iránti fétis...), a seiyuujától szinte leestem a székről, de a legdurvább a háttértörténete volt. Már a játék elején sok utalás volt rá, hogy nem véletlenül olyan morcos, amilyen. Kiderült, hogy ő volt az első istenfaló, akin még magzatkorában kezdték el a kísérleteket, ami meg nem végződött a legjobban (meghalt az édesanyja). A későbbiekben sem alakult jobban a sorsa: az apja abszolút ridegen bánt vele mindig, meg is lepődtem, mikor kiderült, ki az az örege igazából... De rengeteg fejlődésen ment át Shionak köszönhetően, és végül sokkal barátságosabb meg nyitottabb lett a többiekkel, illetve képes volt elfogadni önmagát. Itt van még Kota, aki az elején meg kell mondjam, nem volt annyira szimpatikus nekem. Mármint jó, egészen fiatalka volt, meg lelkes, de inkább tűnt a tipikus "nagyokat mond, de nem tesz semmit" típusú szereplőnek. Idővel azonban megértettem, miért fél annyira, hogy mennyire félti a családját, mekkora nyomás nehezedik rá. És igenis tett azért, hogy erősebb legyen, a küldetéseken is mindent beleadott, és annak ellenére, hogy mennyire hebrencs volt a játék elején, úgy komolyodott meg kicsit jobban, hogy az mégsem ment az egyéniségének a rovására. Az utolsó tagja a csapatnak Alisa, aki szintén új típusú istenfaló, és később érkezett csak a távol-keleti Fenrir bázisra Oroszországból, ha jól rémlik. Először egy igazi sznobnak tűnt, egy egoista nőszemélynek, aki magán kívül senkivel sem foglalkozik. De aztán ahogy beütött a gebasz, nagyon szépen összeszedte magát, és bocsánatot kérve a többiektől nem a csapat széthúzására törekedett, hanem hogy minél inkább megkönnyítse a többiek dolgát, illetve hogy a többiek befogadják őt. A fiú játékosok körében egyértelműen ő a legnépszerűbb karakter, de tényleg nagyon kellemes személyisége van, ha levetkőzi az elején az utálatos énjét, illetve nagyon sokat segít a küldetéseken is. Fontos szereplő még a GE-ben Shio, aki a GEB-es Rennel együtt tipikus bizonyítékai annak, hogy mennyire ügyesen operáltak a készítők az általuk megalkotott világban. Róluk sajnos nem tudok nagyon úgy írni, hogy ne spoilerezzem le a két főszálat a játékban, így csak annyit írok róluk, hogy az elején egyikük sem volt kimondottan szimpatikus (Shiot nem tudtam hova tenni és semleges volt, de Ren kimondottan ellenszenvesnek tűnt), azonban Soma és Lindow jellemfejlődésében és a történetíveket figyelembe véve meghatározó szerepűek, illetve később nagyon a szívemhez nőttek ők is. Az első főszál ugyanis főleg a Soma-Shio vonalon mozgott, míg a másiknak Lindow és Ren állt a középpontjában. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többiek elhanyagolhatóak lennének, csak annyi, hogy főleg velük kapcsolatos kérdések merültek fel és róluk derültek ki dolgok. A játék igazából rengeteg szereplővel operál, mert eddig csak egy Egyes Egységről írtam, de van még egy Kettes meg egy Hármas, amiknek mind más-más a szerepe, illetve különféle, szerethetőbbnél szerethetőbb karakterekkel vannak tele. Róluk is derülnek ki dolgok, meg mindig lehet menni hozzájuk is beszélgetni, bár lényegesen kevesebbet szerepelnek (vagyis inkább úgy mondom, hogy mindig körülöttünk vannak, de nem olyan hangsúlyosak), mint a főszereplők. A zenékről: Nem is tudom, hallottam-e már valaha ennyire érdekes zenéket egy játékban. Szó szerint furcsák a felcsendülő dallamok, de nekem valamiért hihetetlenül tetszettek. Nagyon sokat adtak a hangulathoz, rengetegszer rázott kellemesen a hideg tőlük. Mindegyik számot szerettem, de különösen a God and Man, a No Way Back és a Gods' Table mondhatóak a kedvenceimnek. De gyakran kapom magam azon, hogy egy-egy számot benyomok az OST-ok közül, mert nagyon kellemesek játékon kívül is. A grafikáról/megjelenítésről: Nem játszottam még PSP-n játékot, szóval nem igazán tudom mihez hasonlítani, meg hogy őszinte legyek, nem is akarom. Nekem tetszett, aranyosan voltak megcsinálva a szereplők, a helyszínek is szerintem részletgazdagok voltak, és külön öröm volt, hogy a karakterem ruháit tudtam variálgatni (elvileg a többiekét is lehet valahogy, vagyis olvastam róla valamit, de nekem ők tetszettek, ahogy voltak). A fegyverek is egyedire sikeredtek szerintem, és a támadások/kombók is látványosak voltak. Leginkább a Burst állapot volt a kedvencem, illetve a különféle speciális töltények a kilövésükkor, ami a konkrét harcot illeti, de az egész játékot nézve az átvezető jelenetek vittek mindent, na meg az animált részek, amilyen az opening is volt, meg még főleg az első főszál zárójelenete. A seiyuukról: Zseniális castot válogattak össze, nagyon illettek a szereplőkhöz, el sem tudnám képzelni, hogy angolul játszam a játékot, pont miattuk (bár az angol verziók sem szoktak rosszak lenni játékoknál), szóval örülök, hogy őket hallgathattam a kis átvezető jeleneteknél. Összesítve: Tucatsztoris játéknak tűnhet, de a God Eatert nem véletlenül emlegetik a második Monster Hunter-ként népszerűség szempontjából. Egy különleges kis jövőbeli fantasy játék mindennel, ami ahhoz kellhet, hogy az embert beszippantsa. Nyilván nem tökéletes ez sem, de egy próbát megéri tenni vele mindenképpen, ha az ember szereti az izgalmas, kreatív, magával ragadó történetű játékokat. Aki még nem próbálta, annak szuper választás lenne elsőre, én sem játszok/ttam sokat, pláne nem konzolos játékokkal, de ebben minden megvan, ami egy kellemes időtöltéshez kellhet. Akinek tetszik majd az anime, és szeretne jobban elmerülni a világában meg jobban átlátni a dolgokat, annak meg pláne ajánlott, mert maga a rendező is iszonyatosan nagy rajongó, és mégiscsak ez a játék az alapja az egész GE-világnak. Szerencsénkre angolul is elérhető a többi résszel ellentétben, amik csak a japán közönség számára készültek. Kuroshitsuji (anime, 2008-2009)
3/7/2015
Az animéről: Eredeti cím: 黒執事 Készítési év: 2008-2009 Részek száma: 24 Műfaj: shounen, fantasy, történelmi, vígjáték Stúdió: A-1 Pictures Eredeti mű: Yana Toboso (manga) Karakterdizájn: Shiba Minako Zene: Taku Iwasaki Linkek: AA, MAL, AniDB, ANN Rövid tartalom: Az anime a Viktória-korabeli Angliában játszódik, főszereplője pedig a fiatal (mindössze 12 éves) Ciel Phantomhive, az egyik nemesi család sarja, aki szülei tragikus halála óta a család fejeként él. Őt támogatja a többi alattvalója közül is kitűnő, rejtélyes komornyik, Sebastian, akiről igen hamar kiderül, hogy nem ember: ő egy démon, akivel Ciel szövetséget kötött, hogy a fiú lelkéért cserébe a démon segít neki megbosszulni szülei halálát, és ennek beteljesítéséig óvja és szolgálja őt. Az anime lényegében több furcsa bűneset körül játszódik, amiket a fiú próbál szolgái segítségével a királynő parancsára megoldani, miközben egyre több dologra derül fény a szülei gyilkossága kapcsán. Mit is gondolok róla? A történetről: Már alapból is nagyon vonzónak találom nem csak a vámpíros, de az angyalos-démonos történeteket, a démonokkal való szövetségkötés már a Goethe: Faust óta a gyengém, így külön örültem, hogy itt is szerepelt ilyesmi. Ami még jobb volt, hogy ennek ellenére nem éreztem klisésnek, Ciel és Sebastian kapcsolata szerintem nagyon különleges, és ezt megfelelőképpen érzékeltetni is tudta az anime. Szeretem a történelmi animéket is (annak ellenére, hogy viszonylag keveset láttam/nézek), és meglepő volt, hogy itt nem japán, hanem európai történelmi helyszínt kaptunk Anglia "személyében". A ruhák, technológia és a zenék (amik egyébként fantasztikusan jók és/vagy szépen kivitelezettek voltak) is nagyon ezt erősítették, ettől függetlenül furcsa volt, hogy a szereplők mégis japánul beszéltek (ez nyilván nem gond, mert animéről beszélünk, de hát mégiscsak elég viccesen veszi ki magát a dolog), amikor meg angolul próbáltak megszólalni a karakterek, mindig jókat mosolyogtam a seiyuuk aranyos kis akcentusán. Ono Daisuke "Yes, my lord."-ja viszont örökké az emlékezetembe véste magát, mert annyira tetszett. ((Na de a seiyuukról majd később. :D)) Érdekes volt az anime felépítése, mármint az, hogy az elején igazából csak belecsöppenünk a dolgok közepébe, meg jönnek az újabbnál újabb helyek, ahol nyomozni kell, és ezek során ismerjük meg csak jobban a szereplőket, az egymáshoz fűződő viszonyaikat. De a végén (tudom, hogy anime original befejezést kapott, mert a manga még a mai napig fut) meg szépen összeálltak a történések és összefutottak a korábban le nem zárt szálak, csak sajnos épp egyértelmű zárást nem kaptunk (bár mivel a harmadik évadot láttam, meg tudom, hogy van második, sejtéseim vannak). Nem minden volt érthető egyébként, főleg az utolsó pár rész volt zavaros a sok akciódús harcjelenet meg a szereplők futkározásai miatt, de azért túlélhető a sok megválaszolatlan kérdés. Mindenesetre nagyon sokszínű világot tárt elénk szerintem a Kuroshitsuji, már csak ha a szereplők mivoltát is megnézzük. Ami a legjobban tetszett talán, az a shinigamik munkája és a fegyvereik. Máskor is találkoztam már velük, mert egész gyakori szereplők az animék/mangák világában, de itt nagyon egyedire sikeredtek. Miért ezt az animét választottam? (Aki nem érdekel a személyes vonatkozásom, nyugodtan ugorjon!) Nos, ez egy igen jó kérdés. Magával az animével rettentő ambivalens a viszonyom, és egészen régre nyúlik vissza kettőnk története. De kezdjük is az elejénél :D Szerintem nagyon kevés animéket néző ember van a földön, aki ne hallott volna a híres-neves Kuroshitsujiról. A manga iszonyat népszerű, a conokon mindig rengeteg belőle a cosplayer, és nincs az az animézős-mangázós beszélgetés, ahol előbb-utóbb ne jönne szóba. Nagyon lebutított/sarkított dolog lenne részemről azt mondani, hogy egy alapműről van szó, de tény, hogy hihetetlenül ismert. Én speciel nem is tudom már, hol ismerkedtem meg vele, de facebook-on és a helyi animés találkozókon is annyiszor jött szóba, hogy zavarni kezdett, hogy miért van úgy oda érte mindenki, mikor én meg azt se tudom, miről van szó. Főleg, hogy tényleg nagyon dicsérték, Cielt meg Sebastiant is már bőven azelőtt megismertem, hogy akár egy részt is láttam volna az animéből, vagy olvastam volna a mangát. Éppen ezért mikor idejét éreztem, végül belevágtam, és ez az első találkozásunk igencsak keserűre sikeredett az animével. Aki kicsit is jártas a BL-ben, tudja, hogy mennyire kedvelt téma a SebxCiel. Nos, én pont jól kifogtam a fandom valóságot ferdítő hatását, és abban a hiszemben kezdtem bele, hogy a Kuroshitsuji egy BL. Aztán hamar kiderült, hogy nem, nem is shounen-ai, ahogy sokan állították, még csak nem is shoujo. Hanem SHOUNEN. Nyilván semmi gond nem lett volna abból, ha úgy állok neki, hogy ezt tudom, de teljes félreértésben kezdtem bele, és mivel abszolút nem azt kaptam, amire a fandom révén számítottam volna, az animét 2 rész, a mangát 8 fejezet után dobtam, és sokáig tüske volt a szememben, hogy így kiszúrt velem a fandom/az élet. Aztán végül tavaly a nyári szezonban újra animét kapott a manga Kuroshitsuji: Book of Circus címmel, és nagy szkeptikusan ugyan, de hozzákezdtem egy barátom unszolására. És végül igaza lett, mert iszonyatosan tetszett, még engem is meglepett, mennyire. Annak a hatására döntöttem el, hogy végül újra előveszem a első évadot, és meg fogom nézni, most már tényleg. Hátha így, hogy már tudom, mire számítsak, tetszeni fog. És tetszett is. A szereplőkről: Az anime szerintem átlagos számú szereplőt vonultatott fel a maga 24 része alatt, de ők semmiképp nem mondhatóak átlagosnak. Ciel és Sebastian álltak egyértelműen az anime középpontjában. Ennek ellenére túlzás lenne azt mondani, hogy nagyon megismertük őket. Konkrétumok vagy nagyon kézzelfogható dolgok nem derültek ki róluk, inkább csak a reakcióikból lehetett leszűrni, hogy hogy is éreznek vagy mit gondolhatnak. Ciel nekem nagyon ellenszenves volt az elején, ahogy az anime többi szereplője is. Egy önző, elkényeztetett kis ficsúrnak tűnt, de ahogy fény derült a múltjára, úgy egyre inkább rá lehetett jönni, miért is olyan, amilyen. Belegondolva szegény fiú tényleg a szó minden értelmében egy gyerek a maga 12 évével, és ennek ellenére nagyon is koravén módon viselkedett, ami például tudom, hogy többeket furcsán érintett. Én sem egészen tudtam hova tenni az elején, de aztán ahogy haladtam a részekben, egyre inkább megsajnáltam szegényt. Mert adott egy fiú, egy kisgyerek, aki mondhatni egy biztonságos kis burokban élt, amit a szülei húztak köré, megóvva így a kicsit a való világ kegyetlenkedéseitől. Aztán egyszer csak a semmiből kivégezték a szüleit, őt pedig kegyetlenül kirángatták abból a biztos kis pontból, amiben addig élt, és kegyetlenül elbántak vele. Ő pedig részben amiatt, mert nem tudta feldolgozni a szülei elvesztését, és azokat a kegyetlenkedéseket, mocskot és megaláztatást, amit el kellett viselnie, részben pedig a tipikus emberi ösztönből, ami nem hagyja meghalni az embert, segítséget kért. Nem tudom, ezzel ki hogy van, én például szerintem szintén így viselkednék egy ilyen helyzetben. Átkoznám magam a saját gyengeségem miatt, a világot, hogy ilyen történik. Segítséget kérnék, és bárkitől elfogadnám. Ciel is így lehetett vele, és ha egyszer a mennyek nem hallgattak rá, de egy démon megjelent neki, nyilván elfogadta a segítségét. A lelkét ajánlotta fel a démon szolgálataiért... Szóval van egy érzelmileg és értelmileg még fejletlen kisfiú főhősünk, aki azért annyira kegyetlen és furcsa, azért ilyen debil módon a korosztályánál érettebbnek tekinthető, mert olyanokon ment keresztül, amikkel a kortársai normális esetben nem is találkoznak még egy jó darabig. Nem bízhat senkiben, még ha akarna se menne neki egy ilyen trauma után. Az egyetlen valaki (vagyis inkább valami), amiben mégis mondhatni megbízik pedig egy démon, a világ egyik leggonoszabb teremtménye, akiről meg tudja, hogy mivel alku köti össze őket és a lelkére pályázik, nem fogja elárulni. Ráadásul ez a démon az, aki próbálja tanítani a fiút. Ezek után szerintem nem is azon kell csodálkozni, hogy Ciel nem mosolyog (bár néha már rettentően erőltetett, hogy abszolút nem hajlandó semmi szájgörbítésre), és ha kell, megbánás nélkül küld bárkit a túlvilágra. Sőt, szerintem ehhez képest meglepően emberi maradt, mert milliószor kegyetlenebb is lehetne. Így még az is "értékelendő", hogy talált magának egy életcélt, ami erőt ad neki, még ha ez az is, hogy "magával rántsa a Pokolba a szülei gyilkosait", ahogy ő is fogalmazott. És az anime bizonyos pontjain látni azért, hogy noha elég elkorcsosult szegény erkölcsi normája és érzelmileg sem jut önkifejezésre, azért foglalkozik másokkal is, és közel sem olyan érzelemmentes, mint ahogy azt a külvilág felé mutatni próbálja. Ehhez a furcsa célhoz a másik főszereplő (pontosabban a címadó szereplő), Sebastian próbálja hozzásegíteni a fiút. Embernek néz ki (és engem külsőre kísértetiesen emlékezetet Ciel apjára egyébként), és Ciel komornyikjaként dolgozik, mindenben kiszolgálva a fiút. Nekem különösen tetszett, hogy noha démon volt, sosem leplezte le magát. Ciel sem használta ki Sebastian démon mivoltát minden apró gondnál, mint ahogy ez várható lenne az emberi természetet ismerve. Amíg nem volt muszáj, végig annyira emberi maradt, amennyire csak lehetett, főleg a külsejét illetően. Például csak egyszer vette fel a démoni alakját is, de abból is csak részleteket láthattunk (Ciel meg még annyit sem), illetve az anime vége felé láthattuk varjú/holló alakjában megjelenni a visszaemlékezéseknél. Inkább csak az emberfeletti erejét és gyorsaságát nézve tűnt fel, hogy nem ember, ahogy a többi szolgánál is csak a harcjeleneteknél lehetett tudni, hogy nem átlagosak. Azt nem tudom, hogy direkt ilyen vallásos paródia/ferdítés/irónia akart-e lenni, de noha egy démonról beszélünk, meglepően gyengéden és óvatosan bánt Ciellel, még az anime legvégén is mellette állt, így a fiúnak sosem kellett azt éreznie, hogy teljesen magára maradt. Ennek ellenére a főellenségnek tekinthető angyal hihetetlenül gonosz és beteges volt, amit az ember pont nem az egyik legtisztábbnak tartott teremtménytől várt volna. Ami még nagyon megmaradt bennem vele kapcsolatban, az az a jelenet, mikor arról beszélt, hogy elege van abból, hogy ösztönlényszerűen megegyen minden lelket, amit csak elé vet a sors, hanem inkább elszegődött Cielhez, hogy a sok munka és fáradozás után végre egy igazán különleges lélekhez jusson. A többi szereplő is érdekes volt egyébként. Voltak itt shinigamik, egy őrült angyal, démoni kutya, meg amit csak kívánhatott az ember. A legtöbbjükkel nem is volt gondom, tényleg elég egyedire sikeredtek (főleg Grell és Undertaker), viszont a Ciel házában tevékenykedő szolgákat szó szerint ki nem állhattam az elején. Mindig mindenhol ott voltak, ilyen nevetgélős/komolytalan bagázsnak tűntek, akiknek a legnagyobb gondja az életben az, hogy Ciel-sama nem mosolyog. Nagyon sok közük volt ahhoz, hogy anno dobtam az egészet, és az utolsó pár epizódig sokszor irritáltak is, de mikor volt egy kis visszatekintés róluk az anime végénél, egészen együtt tudtam érezni velük, és azóta elvagyok velük. Nem a kedvenceim, de nem húzom már fel magam a viselkedésükön. A grafikáról/megjelenítésről: Egy rossz szavam sincs rá. Mondjuk én nem vagyok túl válogatós, mert nekem ez az utolsó szempont az animéknél és mangáknál is, de szerintem kifejezetten szépek lettek a szereplők. Maximum annyit tudnék megállapítani, hogy az arcformák és a szájak rajzolása szinte mindenkinél ugyanolyan volt (volt a Sebastian-féle férfi vonal, illetve a Ciel-csoportba tartozó, lányosabb rajzolású szereplők), de ez sem zavaró. A hátterek is gyönyörűek voltak, a ruhák nálam külön nagy plusz pontot kapnak. De minden a helyén volt, szerintem a csatajelenetek is mozgalmasak voltak, de az állóképszerűbb részek is nagyon hozták a hangulatot. Amit ki tudnék emelni, az a nagyon hangulatos openingek és a szintén csodaszép második ending. Az első ending sem volt rossz, bár én kicsit kevésbé hangulatosnak éreztem, de mivel az anime második felében kezdtek nagyon komollyá válni a történések, így még illik is az összképbe. A zenékről: Az opening nálam hatalmas kedvenc, és az endingek is szépek voltak, főleg a második tetszett, az hangzásilag nagyon hozta azt a gótikus hangulatot, ami az egész művet jellemzi. Az OST-ok is hangulatosak voltak, leginkább az anime vége felé lettek nagyon erősek, ahogy én éreztem legalábbis. A seiyuukról: Hát róluk én rosszat sose tudnék mondani, itt se teszem. Nagyon ügyesek voltak mind, Sakamoto Maayat nagyon megkedveltem Cielként. Nagyon durván profi seiyuu-csapatot állítottak össze az animéhez, rettentően sokat adtak a műsorhoz, mind a szórakoztató/vicces jeleneteknél, mind a drámaibb pillanatoknál. És persze nem hagyhatom ki Ono Daisuke alakítását, szerintem neki ez az egyik leghíresebb szerepe, és nem véletlenül. Összesítve: Vannak hibái/furcsaságai az animének, meg én sem egészen tudom, hogy miért, de ezek ellenére is nagyon tetszett. Sőt, folyamatosan egyre jobban tetszik az egész Kuroshitsuji-univerzum, és lassan szerintem elkezdhetem félteni magam. Már igencsak gondolkozok a manga olvasásán, de tudom, hogy az a vég lenne, mert biztosan magába szippantana. Ami meg azért durva volna, a kezdetekhez képest meg pláne... Vigyázzon mindenki, mert ragályos! Ajánlani boldogan ajánlanám bárkinek, aki nem ragad le annál a felszínes gondolatnál, hogy itt "mindenki bishi", vagy akit nem hatnak meg a félrevezető CielxSebastian képek, amikkel minden valószínűség szerint összefutott már. Aki kedveli a krimit vagy a gótikus műveket, annak szerintem biztosan el fogja nyerni a tetszését. Sőt, igazából bárkinek tetszhet szerintem, mert egy nagyon különleges alkotásról van szó, amiben sokkal több potenciál, gondolatiság és eredetiség van, mint azt az ember első látásra gondolná róla, főleg a vegyes fogadtatása után. |
Figyelem!Nem feltétlenül igaz, de a véleményezéseimben spoilerek lehetnek!
Szóval mindenki csak saját felelősségre olvasson! Fő kategóriákArchívum
December 2021
Tagek
All
|